Elolvastam Schopenhauer A világ, mint akarat és képzet című művét.
Előre is bocsátom, hogy számomra tetszett, az elején meg kellett szoknom
a stílusát, de az első 50 oldal után alig tudtam letenni.
Amit kérdezni szeretnék (elnézést, ha meg volt már vitatva), hogy a művében ugye
rengeteg gondolat megjelenik. Kant, Berkley, Hume, Locke, szofisták, sztoikus filozófia,
indiai filozófia stb. Schopenhauer ezeket saját szája íze szerint újragondolva, reformálva, vagy meghagyva beleillesztette gondolatvilágába. A kérdésem az lenne, és ez a saját
hozzá nem értésemből származik, hogy Schopenhauernek a fő művében van olyan nagyobb jelentőségű gondolata, ami teljes mértékben tőle származik? Számomra az empirizmus, és Kant hatása érvényesül, megkeverve keleti gondolatokkal, és hozzáadva ehhez Schopenhauer szellemét. Ezzel nincs semmi baj, hiszen ez is egyedülálló, és mindenképpen értékes könyv. De van a szerzőnek ettől függetlenül, a művében szereplő jelentősebb, saját, független gondolata, amit neki lehet tulajdonítani?
Neked más a filozófiai hited, mint az enyém, nincs ezzel semmi gond. A pragmatizmussal kétségtelenül sokat "nyer" a filozófia, de számomra nem költői kérdés marad, hogy vajon nem öntik-e ki a csecsemőt a fürdővízzel együtt akkor, amikor többnyire partikuláris céloknak megfelelően szabják át az ismeretelméletet és számolnak le a pragmatisták a metafizikai gondolkodással. Tökéletesen értem a pragmatisták intencióit, a pragmatista módszert és szemléletet, épp csak nem osztom ezeket. Talán etikai, társadalmi vonatkozású kérdésekben gondolkodom hasonlóan.
"Remélhetőleg nem ócska, kitérő szofizmának tartod, de a válaszom röviden: egyszerűen úgy, hogy kivonjuk belőle magát az embert, pontosabban mindazt, ami az embert akarásában a világhoz köti."
Ez a tudomány módszere, ha jól értem, a szigorú, jéghideg objektivitás. Jobban modva, a tudományt művelő emberek vágya, hiszen a múlt század elég sok jelét adta annak - például a kuhn-i fordulat, a qm koppenhágai interpretációja -, hogy ez egy teljesíthetetlen vágy.
E vágy mögött az áll, ha jól sejtem, hogy az illékony, állandóan változó jelenségeken áthatolva valamilyen stabil, állandó magyarázathoz vagy élményhez jusson az ember. Ezt a vágyat látom dolgozni a vallásos tudatban, Platónban különösen, és az egész őt követő nyugati metafizikában, de talán még az indiai metafizikában is.
Na most a pragmatikus gondolkodás egészen másfelől közelíti meg ezeket a problémákat. Előszöris ismeretelméletben naturalista: a valóság és a megismerő folytonos, a tiszta tapasztalatban -- vagy szemléletben -- egyáltalán nem hasad szubjektumra és objektumra a világ (lásd William James írásait!). A distinkciót majd az elméletekben, különféle céljainknak megfelelően tesszük meg. A kettő választóvonala mindig praktikus. Igen, lehet azt mondani, az ember az öntudatra ébredt világ, a "világ szeme", ami magát szemléli, de ugyanígy mondhatjuk azt is, a világ a szemlélő képzete, konstrukciója. Ez tényleg csak azon áll, hogy milyen leírást és szótárt használunk, ami meg azon áll, hogy mik a céljaink egy adott szótár használatával.
Ebből jön, hogy pragmatikus szempontból nincs sok értelme a látszat-valóság meg a doxa-episztémé kettősségeknek. Nem utalunk magánvaló dologra, esszenciára, mert az feloldódik a különféle relációkban, különféle leírásokban (biztosan emlékszel még Rorty 17-es példájára, dolgozatot is írtál róla :) Ez a pánrelacionizmus különben sokkal közelebb áll a buddhista episztemológiához, mint a hagyományos nyugatihoz. És persze megértem, hogy Kant fogalmairól nagyon nehéz áttérni erre a szemléletre.
"Ezekben a pillanatokban az illető nem mint akaró lény van jelen, hanem tisztán kontemplatív állapotban lévő befogadó"
Éltem már át ilyen kontemplatív pillanatokat, és máshogy gondolom. Nem az ember vonódik ki, inkább a világ vonódik be a tiszta, zavartalan élménybe (bár ez a szókép is félrevezető). Egyszerűen ilyenkor nem éled meg a szubjektum-objektum kettősséget, csak a tiszta, folyamatszerű tapasztalatot és szerintem ez az, amiről James is ír és amit feljebb említettem. Éppen ezért nincs is sok értelme a magánvaló dolog feltárulásáról beszélni, mert az már feltételezi a felosztást, kettősséget, szóval egy fogalmi konstrukció.
Egy csomó minden eszembe jutott még, később folytatom.
„Az egész világ hangos a szavaktól, a belső csendre nem figyel senki. Addig-addig játszanak a szavakkal, míg a végén mindenki megsüketül. Az ég alapjaiban véve tiszta, de addig vizsgálgatják, míg szemléletük lassan bepiszkolja. Ilyenkor azután hiábavaló minden fáradozás, a tévelygok zavarukban csak becsapják saját magukat.”
Engem valójában nem is a halál gondolata vagy ténye borzaszt el. Ami megszületik, ami véges, annak el kell pusztulnia, ennél triviálisabb dolog talán nincs is. Ami feldolgozhatatlan az épp az, ami ebből a faktumból következik az élőkre nézve: a boldogság egy mulandó és örökké változó világban elvileg is lehetetlen, nemhogy gyakorlatilag, és a legbanálisabb történésektől kezdve a legmagasztosabb, -heroikusabb érzelmekig, tettekig bezárólag minden hiábavaló. Minden a halálba hull, az egész létezés egy halálmenet. Ahogyan a tibeti filozófia tartja, valójában senki sem él, mindenki haldoklik. Az élet, ha valaki lepillant a mélybe, paradox módon élhetetlenné válik. A többség a felszínen fuldokolva igyekszik jó képet vágni mindehhez, de ez is csak "emberi, nagyon is emberi" jelenség, hiszen a végtelen létszomj, az Akarat hajtja előre őket, ösztönös, magukat egyfolytában különösebb megfontolás nélkül reprodukáló biorobotokat, akik előre felhúzott órákként teszik a dolgukat, mígnem lejár az idejük és elhullanak, mint ősszel a ciripelő tücskök. Bizonyos értelemben szerencsések, jóllehet nem irigylésre méltó a helyzetük. Persze senkié sem az.
Gyakorlatilag a filozófia alapkérdéseinél járunk. Ez az, ami véleményem szerint óhatatlanul is a "filozófiai hit" terepe már... Markáns ismeretelméleti és egyéb filozófiai álláspontjaim persze vannak, ezek nagyrészt sok-sok éve szilárd talajon állnak, ámde ezekre a legszánalmas dőreség volna egyszersmind a 'minden kétséget kizáróan így van'-pecsétet ráütni. Valójában eldönthetetlen kérdések ezek. A kanti Tiszta Ész Kritika-beli antinómiák örökérvényűek, legfeljebb csak annyit lehetne hozzátenni - fokozva a zűrt -, hogy távolról sem ez az összes antinómia. Schopenhauer adott egy plauzibilis, rendszerszintű leírást a világról és benne egyebek közt az emberekről (annak minden etikai konzekvenciájával együtt), talán az egyetlent véleményem szerint, ami akár igaz is lehet és amit eleddig számos diszciplína eredményei is visszaigazoltak. De ennyi, nem merném állítani, hogy kizárólag csak az ő filozófiája igaz. Sok-sok részigazság, -megvilágosodás lelhető fel megannyi más nyugati gondolkodónál is. Mégis, az én filozófiai hitem alapján Schopenhauer filozófiáját tartom maradéktalanul igaznak és nem a politikai korrektség fogalmával analóg "filozófiai korrektség" jegyében veszem tudomásul azt, ha valakinek alapvetően tér el a filozófiai hite. Hanem azért, mert minden, a létezés és a világ végső kérdéseit firtató filozófiai vizsgálódás során fenn kell tartani a "tévedés kockázatát", azt az alapvető szkepszist, amely kiküszöbölhetetlen, hiszen véges lényekként nem tudhatjuk a priori, hogy valamely általunk megfogalmazott teória valóban korrespondeál-e a valósággal (és ebben az értelemben igaz-e), vagy sem. Ám vannak azért némi reményre okot adó jelek...
Szemlélet, magában való, antropomorfizmusok. Igazad van abban, hogy bár minőségileg merőben más, de ugyanúgy szemléletről van szó a hétköznapi észlelés és a Helyes szemlélet (avagy paramārtha-satya) buddhista értelmezése során. Ember által konstituált relációkról beszélünk. Ezt elfogadom. Viszont ez a tény nem feltétlen jelenti azt, hogy itt valamiféle következményről van szó (vagyis a helyes szemléletből fakadó praktikus útról, amely aztán a megszabaduláshoz vezet). Nem zárnám ki azt, hogy épp ez a buddhista elfogulatlan szemlélet jelenti az okot magát, amely aztán a megszabadulás útjára terel. De sajnos én sem tudok eleget a buddhizmusról ahhoz, hogy ezt megfelelően megítélhessem, csak "hangosan gondolkodom". (Mindazonáltal egyértelműen buddhista szimpatizáns vagyok, nem egy teoretikus fenntartásom ellenére is.)
"hogyan lehet megtisztítani az antropomorfizmustól a világ szemléletét, ha egyszer egy ember szemléletéről van szó?"
Remélhetőleg nem ócska, kitérő szofizmának tartod, de a válaszom röviden: egyszerűen úgy, hogy kivonjuk belőle magát az embert, pontosabban mindazt, ami az embert akarásában a világhoz köti. A világnak és jelenségeinek, egyszóval a természetnek a puszta megfigyelése, leírása, megfosztva minden emberi vágytól és igénytől, mindennemű etikai felhangtól, etikai jellegű megállapítástól - tömören ez jelentené az antropomorfizmustól mentes szemléletet. Schopenhauer írja a főművében, hogy a zsenialitás egyebek közt "az a képesség, hogy valaki tisztán csak szemlélőként álljon, a szemlélésben elvesszen (...) a maga érdekeit, akarását, céljait teljesen figyelmen kívül hagyja, ekképp saját személyiségéről egy ideig merőben lemondjon, hogy így tisztán megismerő szubjektum maradjon, nem homályosuló világszem". "Világszem" - szerintem gyönyörű, találó kifejezés! Schopenhauerrel ellentétben én viszont úgy gondolom, hogy ez lehetséges és elérhető zsenialitás nélkül is. Fejleszthető, gyakorolható képesség. Kétlem, hogy az igazi buddhista mesterek kivétel nélkül zseniálisak lennének, ugyanakkor egyformán jellemző rájuk az, hogy ők képesek tartósan világszemként létezni. Nem kell sem hiperszenzitív Schöngeistnek, sem platonistának lenni ahhoz, hogy valaki felfigyeljen arra, hogy néha ő is ilyen világszem, még ha pillanatokra is. Hacsak valaki nem az animalitás szintjén vegetáló szerencsétlen kétlábú, aki a művészet és a kanti értelemben vett Fenséges iránt tökéletesen immúnis, akkor jóformán bárki tapasztalhatja magán, amikor spontán megérinti őt valamilyen műalkotás vagy természeti szépség és a benne megnyilvánuló időtlenség. Ezekben a pillanatokban az illető nem mint akaró lény van jelen, hanem tisztán kontemplatív állapotban lévő befogadó. A világ ekkor mentesül mindattól a tartalomtól, amelyet különben az emberi létezés hozzátapaszt. Más szóval ekkor fellibben a "maja fátyla". Meggyőződésem, hogy kellő gyakorlás (legyen az meditáció, műélvezet, filozófiai elmélkedés vagy valami másféle introspekció) során elérhető az, hogy ez a fátyol később se homályosítsa el a szemléletet és egyfajta éber tudattal reflektáljon a világra és befelé.
"Ez a kanti noumenon kételen szakítani az ókori látszat-valóság dichotómiával, ami az én szótáramban egyszerűen nem szerepel, ezért igen képtelenül is hat."
Márpedig Kant tagadhatatlanul nyugati filozófus volt. Nincs tudomásom arról, hogy hatottak volna rá a keleti tanok, már csak azért is, mert ezt épp Schopenhauernek köszönheti a nyugati világ. Kant, de Platón is beszél valami másról, mint ami a valóság. Más szóval ők is - a buddhizmussal egyetemben - a világnak egyfajta illuzórikus jellegéről beszéltek. És ehhez még Istent sem kell feltétlen posztulálni, bár Kant sajnos nem tudta ezt megkerülni. Lehetséges, hogy mindez képtelenség. Lehetséges, hogy mindannyian tévedtek, de képtelenségnek a magam részéről ezt egyáltalán nem tartom. Szofizmus lehet, de vállalom: egy hangya a világból értelemszerűen csak annyit képes percipiálni, ami a hangyalétéből fakad. Ugyanez áll az emberre is: naiv dolog és nem kis mértékben túlkapás azt gondolni, hogy a világ csak annyi (és nem több és/vagy más), amennyit az ember belőle megtapasztal. Létezik a mundus intelligibilis. Sőt még az is, ami ezen kívül esik és csak valamely misztikus vagy másmilyen, irracionális úton szerezhető róla tudomás. Úgy gondolom, a kanti noumenon rész mindannyiunkban közös és szubsztanciális, mert filozófiai hitem szerint Minden=Egy és a világ jelenségeinek pluralitása valójában látszat.
"Őszintén, el tudod képzelni, hogy fest (micsoda antropomorfizmus) egy dolog, amikor nem vagy ott? Én nem, ugyanis csak olyannak tudom elképzelni, amilyen akkor, amikor ott vagyok."
Ha úgy teszed fel a kérdést, hogy el tudom-e képzelni, nos akkor elképzelni bármikor el tudom képzelni. És ez még csak nem is fantázia kérdése. Könnyűszerrel el tudom például képzelni és komoly érvek szólnak amellett, hogy a világ az általam percipiált formájában a halálom után is így vagy hasonlóképp fog fennállni. Más kérdés, hogy ez teljes mértékben indifferens akkor már, hiszen a világ az én képzetem (is), amely a halálommal véget ér. Más: gondolj a csillagászokra. Megannyi kozmikus jelenség fantáziarajzait vázolják fel, puszta hipotézisek és tudományos kutatások (vagy akár csak számadatok!) alapján. Ott vannak ezek az emberek akkor, amikor ezeket vizuális formába öntik? Természetesen nem. De igenis elképzelhetők, amiket rengetegszer erősítenek meg teleszkópok, szondák és egyéb műszerek által készített fényképek. Remélem, jól értettem a kérdésed és tudtam rá érdemben válaszolni.
"Egyáltalán, semmit sem tudok még csak elgondolni sem önmagában, csakis relációban más dolgokkal és eseményekkel."
Ez is egy ősrégi probléma. Az empirikus világban, amiben élünk, ha valami létezik, akkor az szükségszerűen valamiképp létezik, véges jelenségként, számos attribútummal, relációban más dolgokkal és eseményekkel. Ezzel aligha lehetne vitatkozni. Ez a principium individuationis törvénye. Csakhogy ebből nem következik, hogy ezekben a szétszórt dolgokban ne lenne valami közös, szubsztanciális, esszenciális, valami, ami kvázi "kivonható" lenne létezésükből (persze csakis gondolatilag!), amelynek következtében az adott jelenség csak mint attribútumok komplex rendszere lenne értelmezhető és ezekre redukálható.
"Mellesleg a buddhista anátma is egy ilyen relacionista tanítás: nincsen olyan, hogy egy dolog önvalója vagy esszenciája. Mit gondolsz erről?"
Igen, ez így van, tudom... Ez az egyik - ha épp nem a legnagyobb - szakadék a buddhista ismeretelmélet és az én gondolkodásom/filozófiai hitem között. Előbb tudok azonosulni az újraszületés gondolatával, mint azzal, hogy a világ pluralitását ne valamilyen téren és időn kívül álló "metafizikai váz" adja, amelynek természetesen nem kell transzcendensnek lennie.
Még Stephen Hawking, korunk egyik méltán ünnepelt tudósa is tud meghökkentő (vagy ha nem tiszteletlenség: bornírt) kijelentésekkel élni. Véleménye szerint "az ősrobbanáshoz, és az univerzum keletkezéséhez nem kell istent feltételezni; egyszerűen a gravitáció törvényszerűségei okozták, hogy az univerzum létrehozta magát a semmiből." *
A magam részéről teljes mértékben egyetértek azzal, hogy egyáltalán nem kell isten (fogalmát bevezetni) a világ "keletkezéséhez", amely világ meggyőződésem szerint soha nem is keletkezett, hanem öröktől fogva létezett, legfeljebb más formában. "Az univerzum létrehozta magát a semmiből" - feltéve, de nem megengedve, hogy ez így van, ha szerinte a világ megmagyarázható és értelmezhető önmagából, akkor kérdem én, mégis mi az, ami létrehozta magát a semmiből? A semmiből nem keletkezik, nem is keletkezhet semmi - ez egy (logikai) alaptörvény. Akár szellemi természetű az anyagi formában megnyilvánuló empirikus világ, akár nem, a világot belülről (immanensen) vagy kívülről (transzcendensen) meghatározó elv nem származhat sehonnan máshonnan. Ez egy időtlen és teren kívül álló szubsztancia. A világ változása, alakulása ettől az időtlen, örök és változatlan szubsztanciától független; a megnyilvánuló világot, a jelenségek/képzetek világát érinti, amely világ szerintem illuzórikus. És honnan ered a gravitáció és azok törvényszerűségei? Ezek éppen a tudomány vizsgálódási területének határkérdései, és épp ezek azok, amelyekre a tudomány a természetéből adódóan soha nem is felelhet. Sem Hawking, sem más. A legvalószínűbb választ pedig Schopenhauer mondta ki: az ősrobbanás mögött (amely különben az univerzumot hozta létre, nem a világot magát, amely világ annak előtte is fennállt, más módon) éppen ugyanaz a kozmikus erő, "léttörekvés", az Akarat munkál, mint ami a szervetlen világban különböző erők formájában ölt testet, ami nyaranta a szentjánosbogarak biolumineszcenciájáért felel, vagy ami bennünket időről-időre az egyéni lét- és fajfenntartás kiszámítható és szánalmas bilincseibe ver. Ez az Akarat lenne az esszencia, ami mindig valamiképp jelenik meg, soha nem önmagában.
Az jutott még eszembe, milyen fura is, hogy két teljesen elütő szótárt használunk, de a végső kérdésekben, életérzésben mégis ugyanoda jutunk.
Az élet, az önszervező rendszerek egész léte egy szánalmas, reménytelen vállalkozás. Mégis kényszerűen megy előre, hajtja a létszomj, a lenni akarás. Időhúzás az egész. Ez az egyedi téridőbeli kombináció, ami énné áll össze, amit magunknak nevezünk, amihez kézzel-lábbal ragaszkodunk, hamarosan feloszlik, barátom. Talán már a mai napon, ez megjósolhatatlan. Nem kell ezen szomorkodni, csak tudatosítani, hogy minden tevékenység az életben időhúzás, amolyan alibi, és röhögve kimondani: a halál az erkerülhetetlen végcél.
"Talán korábban írtam már, de ha nem, akkor most muszáj definiálnom, hogy én mit értek az igazság, különösen az objektív Igazság alatt. Ehhez kölcsönvenném a buddhista ismeretelmélet egyik alapvetését: a buddhista értelemben vett "Helyes szemléletet", amely a világ elfogulatlan szemléletét jelenti."
Megnéztem, úgy hívják szanszkrit nyelven, hogy paramārtha-satya. Mivel sem buddhista, sem keletkutató nem vagyok, csak a saját fogalmaim szerint beszélhetek: amikor ilyen különbséget tesznek a hétköznapi és a végső valóság között, akkor a világ két nagyon különböző leírásáról beszélnek, melyek közül a második célravezető a megszabadulás eléréséhez, azért "végső". De attól még mindkettő szemlélet, azaz egy reláció, nem valami magában álló dolog.
"Általános értelemben tehát a világ, a jelenségek antropomorfizmusoktól megtisztított szemlélete a kívánatos ehhez, annak érdekében, hogy feltáruljanak úgy, ahogyan azok önmagukban vannak."
Nem szeretnék itt hülye szofizmákkal dobálózni, de mégis: hogyan lehet megtisztítani az antropomorfizmustól a világ szemléletét, ha egyszer egy ember szemléletéről van szó? Feltárulásról írsz: hogyan tud valami feltárulni, ha nincs senki, akinek feltárulna - hiszen önmagában van? Ez a kanti noumenon kételen szakítani az ókori látszat-valóság dichotómiával, ami az én szótáramban egyszerűen nem szerepel, ezért igen képtelenül is hat. Őszintén, el tudod képzelni, hogy fest (micsoda antropomorfizmus) egy dolog, amikor nem vagy ott? Én nem, ugyanis csak olyannak tudom elképzelni, amilyen akkor, amikor ott vagyok. Ami igazán antropomorf dolog.
Egyáltalán, semmit sem tudok még csak elgondolni sem önmagában, csakis relációban más dolgokkal és eseményekkel. Mellesleg a buddhista anátma is egy ilyen relacionista tanítás: nincsen olyan, hogy egy dolog önvalója vagy esszenciája. Mit gondolsz erről?
Nietzsche, élhető és nem-élhető igazságok, társadalmi praxis... A Népszabadság mostani Hétvége mellékletében jelent meg egy cikk Friss Róbert tollából Lendvai L. Ferenc filozófiatörténész könyvét bemutatandó, amely épp a közelmúltban folytatott eszmecserébe vág:
Több mindenben egyetértünk, de szerintem elbeszélünk itt-ott egymás mellett. Egyetértek abban, hogy az ember nem szakítható ki a világ kontextusából (és főleg a megismerési folyamatból), valamint holisztikus egységként tekinthető. (Ugyanakkor itt jegyezném meg, hogy néhány, itt nem részletezendő aspektusban teljesen elszigetelt entitásként kezelendő, pl. etikai vonatkozásokban, utalva az egzisztencialisták által kiválóan taglalt ontológiai - és az ebből fakadó etikai - alapproblémákra.) Értem azt is, amit a tisztán intellektuális tevékenységről, mint praxisról írsz, illetve hogy ezeket a biológikumnak az egyik megnyilvánulási formájának tartod.
Az alapkérdés az - és szerintem itt van köztünk ill. a nézeteinkben alapvető különbség - hogy vajon egy a világgal szerves egységet képező entitás, jelesül a homo sapiens, alkalmas-e arra, hogy a világról, annak jelenségeiről (vagy még absztraktabban: a valóságról) általános érvényű megállapításokat tehessen.
Talán korábban írtam már, de ha nem, akkor most muszáj definiálnom, hogy én mit értek az igazság, különösen az objektív Igazság alatt. Ehhez kölcsönvenném a buddhista ismeretelmélet egyik alapvetését: a buddhista értelemben vett "Helyes szemléletet", amely a világ elfogulatlan szemléletét jelenti. Általános értelemben tehát a világ, a jelenségek antropomorfizmusoktól megtisztított szemlélete a kívánatos ehhez, annak érdekében, hogy feltáruljanak úgy, ahogyan azok önmagukban vannak. Ez elérhető szerintem, míg szerinted és a XX. századi gondolkodást összegzően posztmodernnek tartott gondolkodók (többsége?) szerint nem. Nagyjából Nietzsche óta tartja magát az a nézet a filozófiai kánonban, hogy ez nem lehetséges és interpretációkról lehet csak beszélni. Az igazság ennyiben perspektivisztikus természetű, relatív módon adódik. Nietzsche óta minden igazság szükségszerűen historikus és relatív igazság lehet. Teljesen érdektelen, hogy én mit gondolok itt, de mivel mi ketten cserélünk itt eszmét, az én válaszom a fenti kérdésre határozottan az (és ezért vállaltan idealista, vagy még inkább platonista vagyok, de lehetnék akár kantiánus is), és semmilyen elvi akadályát nem látom annak, hogy még egy szubjektum is tehet érvényes, ahistorikus megállapításokat a világról, emberről, valóságról, elutasítva egyúttal azt a vádat, hogy ez pusztán egy magasztos emberi igény lenne és nem több. Az ember, mint kozmikus viszonylatban intelligens és reflexív hangya tehet olyan kijelentéseket, amelyek akár a priori igazak lehetnek. Más kérdés, és ezt becsülettel el kell ismernem, hogy még az ilyen igazságokat tevő szubjektum sem tudhatja a priori, hogy azok örökérvényű, ahistorikus igazságok-e vagy sem. Ehhez valóban szükség lenne egy olyan "isteni" nézőpontra, amellyel értelemszerűen nem rendelkezhet soha egyetlen véges individuum sem. Az ilyen filozófiai megállapításokat visszaigazolhatják a különböző empirikus és nem empirikus tudományok (beleértve azok paradigmaváltásait is!) és természetesen az idő. De még ezek sem bírnak, nem is bírhatnak kizárólagos bizonyítóerővel. (És ezért valahol a filozófia mindig megmarad kis mértékben művészetnek, a tudományos ismeretek és a teremtő fantázia sajátos egyvelegének.)
A "deskriptív" tudományok bármely állításainak osztálya csupán erős vagy kevésbé erős hipotézis, aminek semmilyen immanens igazsága sincs, és a tapasztalat elvileg bármikor cáfolhatja őket."
Ebben teljes mértékben igazat kell adnom. Tévedés volt épp a deskriptív tudományokra hivatkoznom. Viszont hivatkozhatok már a matematika vagy a logika igazságainak axiomatikus jellegére. Azt viszont megjegyezném, hogy az emberi igény és az emberi megismeréstől független igazság találkozhat épp az empirikus, deskriptív tudományokban is. Igaz, hogy ezek a mindenkori fennálló paradigmában csak mint erős hipotézisek állnak fenn, de ebből nem következik az, hogy valamely fennálló igazság elbukik egy paradigmaváltás alkalmával (pl. a newtoni fizika igazságait nem eliminálta az einsteini relativitáselmélet, épp előbbi megszűnt kizárólagos, a világot leíró rendszer lenni, de ettől még igaz).
"Azzal nem sok értelme van foglalkozni, hogy milyen a megismeréstől független világ, mert ami nem ismerhető meg, az ugyebár nem ismerhető meg."
Hm, ez szerintem nem értelmesség kérdése. A filozófiában egyebek mellett az a szép - legalábbis számomra - hogy vajmi kevéssé kell törődni a vizsgálódások praktikus, pragmatikus vetületeivel. Elég az öncélú reflexió és elmélkedés. Az persze nem tagadható, hogy az esetlegesen így feltárt lételméleti és egyéb ismeretekkel mihez lehet aztán kezdeni, ezeknek milyen etikai következményeik vannak, lehetnek.
"Csupán azt hangsúlyozom, ezekről mindig úgy tudunk, ahogyan a szervezetünk megtapasztalja őket és ahogyan beszélünk róluk: egy bizonyos viszonyban állunk velük, és számomra abszurd úgy beszélni róluk, valamilyen külső, isteni nézőpontból, hogy ezt a viszonyt figyelmen kívül hagyjuk."
Rendben van, ez így számomra teljesen elfogadható. De talán ez mégsem zárja ki a fentieket.
"Szerintem hatással lehet. Mert egy dolog felismerni bizonyos (pl. antropológiai-pszichológiai) igazságokat, miként pl. Nietzsche tette, és más ezeket a praxis szintjébe - kritikátlanul - beemelni."
Értem a különbséget, amit hangsúlyozol, csakhogy más összefüggésben használjuk a praxis fogalmát. Szerintem az ember, mint a világgal folytonos organizmus, egyetlen holisztikus egység. Én minden tevékenységét, még a tisztán intellektuálisakat is praxisnak nevezem, amennyiben azok a szervezet aktivitásai. Ezzel talán még jobban rá tudok világítani arra, hogy minden olyan aktus, amikor egy tényt igaznak vélünk, az szerintem egy reláció a szervezet és a megtapasztalt világ között, azon a speciális módon, ahogyan ebben a szervezetben kialakultak a környezet megismerésének és alakításának az adottságai. Mellesleg, ha ezt továbbszőve azt mondom, hogy igazságról nem is lehet beszélni, csak bizonyos interpretációkról, azzal éppen azt mondom, amit annyiszor citálnak Nietzschétől.
"Én egyáltalán nem látom, hogy ez a két dolog - emberi igény és emberi megismeréstől független Igazság - kizárná egymást. Ha így lenne, úgy magának a deskriptív tudományoknak az immanens igazsága is megcáfolódna, ami nyilvánvalóan képtelenség."
Dehogyis! A "deskriptív" tudományok bármely állításainak osztálya csupán erős vagy kevésbé erős hipotézis, aminek semmilyen immanens igazsága sincs, és a tapasztalat elvileg bármikor cáfolhatja őket. Amiről itt te beszélsz, az egy konvergens realista álláspont, ami szerint van a Nagy Objektív Igazság, amit végtelenül megközelítünk; én erre azt mondom: nem, az igazságot az ember hozza létre a teóriáiban, a tudomány meg nem egy tőlünk független, nélkülünk létező világot vizsgál, hanem a számunkra, a praxisunkban, a tapasztalatainkban megjelenő világot (egyebet nem is tud); magyarázza és rendezi tapasztalatainkat, és igyekszik azokat előre jósolni. Azzal nem sok értelme van foglalkozni, hogy milyen a megismeréstől független világ, mert ami nem ismerhető meg, az ugyebár nem ismerhető meg.
Figyuzz, én egyébként nem meggyőzni akarlak, hogy márpedig fogadd el az én álláspontomat, csak megértetni veled az enyémet. Nekem semmi bajom azzal, ha szükséged van az embertől független, állandó, időtlen és megbízható Igazságra, ha megengeded nekem, hogy az én fogalmaim szerint ez inkább az emberről mond valamit (ezesetben Rólad, akivel beszélgetek, nem az elvont homo sapiens-ről!), a pszichológiai alkatáról, az élettörténetéről, a kontextusáról, a preferenciáiról, a vágyairól, a moralitásáról, szóval, amiről fecsegtem alább is.
"Én azt állítom, hogy bizonyos tények (mint igazságok) fennállása vagy nem fennállása teljességgel függetlenek és függetleníthetőek a szervezetem működésétől, aktuális állapotától, az élettörténetemtől, avagy bárkiétől."
Ne érts félre, én sem azt állítom, hogy nincsenek konszenzusos, objektív, kényszerítő erejű tények a tapasztalatainkban. Csupán azt hangsúlyozom, ezekről mindig úgy tudunk, ahogyan a szervezetünk megtapasztalja őket és ahogyan beszélünk róluk: egy bizonyos viszonyban állunk velük, és számomra abszurd úgy beszélni róluk, valamilyen külső, isteni nézőpontból, hogy ezt a viszonyt figyelmen kívül hagyjuk.
"Na és mi a közös közöttük? Az, hogy hatással vannak a vallójuk viselkedésére."
Szerintem hatással lehet. Mert egy dolog felismerni bizonyos (pl. antropológiai-pszichológiai) igazságokat, miként pl. Nietzsche tette, és más ezeket a praxis szintjébe - kritikátlanul - beemelni. Nietzschének igaza lehetett (de ez itt részemről eufemizmus: szerintem igaza volt) egyebek közt abban, hogy a világ amorális és a morál, Isten pusztán emberi kreációk, de ebből nem következik az, hogy ezt az igazságot a maga teljességében meg is élje a homo sapiens. Megpróbálta megélni, láthattuk, hogy milyen torz, totalitárius világot indukál, ez történelmi és logikai szükségszerűség is. (De itt emlékeztetnék akár Pasolini: Salo, avagy Sodoma 120 napja című filmjére is, mint kiváló látleletre az emberi természet elburjunzását illetően akkor, ha nincsen olyan - még oly illuzórikus alapokon nyugvó erkölcsi gát, amely fékezhetné az emberben amúgy mindvégig ott pislákoló dionüszoszi vágyat. de Sade márki egyébiránt ezügyben megelőzte Nietzschét és Schopenhauert is; ő talán elsőként merült el az emberi létezés legsötétebb bugyraiban és nézett farkasszemet mindazzal, amit ott talál.)
Rálelni valamilyen teoretikus igazságra és azt az individuális vagy a kollektív létezés szintjére emelni két különböző dolog.*
„Akármilyen erővel hangoztatja is valaki, hogy őt csakis a hideg, objektív, tőle független Igazság érdekli, ezzel máris egy emberi vágyat, egy morális akciót fejez ki, annak az igényét, hogy eljusson valami külső, stabil, megingathatatlan dologhoz, valami orientációhoz. Nagyonis emberi igény ez, de éppen azt cáfolja számomra, hogy lenne az embertől független Igazság.”
Én egyáltalán nem látom, hogy ez a két dolog - emberi igény és emberi megismeréstől független Igazság - kizárná egymást. Ha így lenne, úgy magának a deskriptív tudományoknak az immanens igazsága is megcáfolódna, ami nyilvánvalóan képtelenség. Bár a kvantumfizika egészen új távlatokat, sőt paradigmát nyithat (és vélhetően fog is nyitni), de jelen állás szerint senki sem kérdőjelez meg bizonyos természettudományos és/vagy logikai axiómákat, amelyek egyszerre fakadnak emberi vágyakból és a kutatások eredményeképp elért Igazságok megragadásából, s amelyek bár értelemszerűen nem függetlenek az emberi megismeréstől, de elvileg magától az emberi létezéstől igen.
„Nem tudom, érthető, amit mondani akarok? Nem nagyon, mi?”
De, abszolút tudlak követni. (Remélem.)
Én azt állítom, hogy bizonyos tények (mint igazságok) fennállása vagy nem fennállása teljességgel függetlenek és függetleníthetőek a szervezetem működésétől, aktuális állapotától, az élettörténetemtől, avagy bárkiétől. Ezek nyilván befolyással lehetnek (és vannak is) a vizsgálódásra magára, de nem kizárólagos jelleggel. Mondjuk azt, szükséges, de nem elégséges feltételek. A tények, igazságok önmagukban való fennállásáról beszélek, nem az elérésükről, ahol persze nem mellékes, hogy ki milyen fizikai, szellemi állapotban van, ami valóban befolyásolhatják a kimenetelt.
„Ezt is honnan vesszük, hogy adekvát? Hogyan tudod azt megállapítani, hogy adekvát vagy nem adekvát?”
Hogy valamely megismerési út adekvát-e, annak többféle próbaköve lehet – empirikus, matematikai-logikai stb. -, de valamely út által kifejezett a priori igazságát nem jelenthetjük ki. Amire céloztam, az pl. a művészet igazsága. Van, ahol megtorpan a tudomány. Szóhoz juthat a filozófia. Van, ahol megtorpan a filozófia is, és szót kap mondjuk a költészet vagy a festészet, pláne a zene. Vagy épp a buddhizmus. Ezek mind lehetnek olyan adekvát utak, amelyekről persze nem tudhatjuk, hogy a priori igazságot fejeznek-e ki (bár a véleményem az, hogy erre képesek), de nem is zárhatom ezt ki.
Te a nyelviséget tartod az igazságmegragadás egyedüli útjának, szerinted a nyelv eszközrendszerre alkalmas erre egyedül. Én azt vallom, hogy emellett ugyanolyan mély (lét)igazságok kifejezésére lehet képes például egy dal, vagy egy festmény, esetleg egy többszörös asszociációkkal és allegóriával operáló film, mint a nyelviség eszköztárát felhasználó több száz oldalas filozófiai mű. Én az elvi lehetőségről beszélek, nem arról, hogy melyik alkalmasabb a másiknál, pláne nem arról, hogy melyik az egyedüli adekvát út (szerintem nincs is ilyen).
„Ha nem fejezhetőek ki emberi nyelven, akkor róluk nem is tudunk beszélni. Vagy mégis tudunk, de akkor meg csak kifejezhetőek. Például leírjuk viselkedésünkre tett hatásukat.”
Vagy megjelenik egy operában, esetleg valamely absztrakt vagy szürreális festményben.
„Legfeljebb hallgatunk egy jót.”
Hallgatunk, miközben élvezünk valamely univerzális igazságot bemutató zseniális műalkotást, amely nációtól és nemtől függetlenül ugyanazokat a húrokat pendíti meg az embereket, nem véletlenül.
* A közösség életének mederben tartása és az így szervezett élet előremutató mivoltjának szempontjából ezért abszolút igaza lehet szerintem a (neo)pragmatistáknak. Sőt, talán egyedül nekik. (Konkrétan akár Rortynak.) Az ismeretelmélet és az etika más kérdés, ezügyben köztem és a neopragmatisták között antagonisztikus ellentét feszül.
"Rüdiger Safranski beszél élhető és nem-élhető igazságokról."
Na és mi a közös közöttük? Az, hogy hatással vannak a vallójuk viselkedésére. Nem is tudom elképzelni, hogy másként legyen. Akármilyen erővel hangoztatja is valaki, hogy őt csakis a hideg, objektív, tőle független Igazság érdekli, ezzel máris egy emberi vágyat, egy morális akciót fejez ki, annak az igényét, hogy eljusson valami külső, stabil, megingathatatlan dologhoz, valami orientációhoz. Nagyonis emberi igény ez, de éppen azt cáfolja számomra, hogy lenne az embertől független Igazság. Persze hivatkozhatsz arra, hogy bizonyos tényeket úgy gondolsz el, mint amik akkor is ott vannak, amikor te vagy bárki más nem, de azzal, hogy elgondolsz valamit, máris egy akciót folytatsz, amit nem lehet elválasztani a szervezeted működésétől, aktuális állapotától, az élettörténetedtől stb. Nem tudom, érthető, amit mondani akarok? Nem nagyon, mi?:(
"Mindenesetre Veled ellentétben én nem magának a nyelv eszköztárának, konstrukcióinak az elsőbbségét vallom, hanem szerintem az is csak egy adekvát módja a valóság megragadásának; adekvát, de nem kizárólagos."
Ezt is honnan vesszük, hogy adekvát? Hogyan tudod azt megállapítani, hogy adekvát vagy nem adekvát? És egy nyelvet nem használó pók vagy egy farkas valóságmegragadása mennyire adekvát?
"Mi a helyzet a fenoménekkel, azokkal a pszichológiai tartalmakkal, amelyek nem fejeződnek ki semmilyen módon a nyelv(iség) eszköztárával és nem is fejeződhetnek ki?"
Ha nem fejezhetőek ki emberi nyelven, akkor róluk nem is tudunk beszélni. Vagy mégis tudunk, de akkor meg csak kifejezhetőek. Például leírjuk viselkedésünkre tett hatásukat.
"Egy sámán, egy magányosan meditáló tibeti buddhista, vagy egy tudatmódosított nyugati ember mind-mind sajátosan, de elvitathatatlanul élheti át par excellence a valóságot, anélkül, hogy ez az élmény akár belül, akár valamilyen manifeszt módon nyelvileg lecsapódna (közben vagy utána)."
Újra: mit mondjak valamiről, ami definíció szerint ellenáll a nyelvnek? Erről nem tudunk beszélni. Legfeljebb hallgatunk egy jót.
"Ha jól értem, az a véleményed, hogy az igaz (filozófiai) ismeretekhez jutás egy pusztán öncélú játék, akár egy puzzle, amit jól el lehet választani a viselkedésünkre tett hatásaitól?"
Nos, hogy jól el lehet-e vagy sem, ez egy jó kérdés. Másik érdekes kérdés, hogy kell-e...
Rüdiger Safranski beszél élhető és nem-élhető igazságokról. Én ezt abszolút osztom. Nietzsche - főként pszichológiai természetű - igazságai például tipikusan ilyen nem-élhető igazságok. Történelmi tapasztalat sajnos, mit jelent az, ha kritikátlanul átültetjük a hétköznapi valóságba a nietzschei igazságokat... Az emberi természetet legmélyebben irányító farkastörvények ugyan igazak (ezt azóta számos pszichológiai kísérlet is visszaigazolta), de ezeknek a felismerése, igazsága nem jelenti azt, hogy ezeknek társadalmi gyakorlattá kellene válniuk (sőt, épp ellenkezőleg).
Vagyis egy dolog kirakni annak a valóságnak a puzzledarabjait, amely valóságot nem mi, emberek hoztunk létre, amely valóság struktúrái közé mint individuumok - egzisztencialista fordulattal élve - bele lettünk vetve (függetlenül attól, hogy létezésünk egyszeri és megismételhetetlen, vagy körkörös és újraszületésekkel teli: a létfeltételek ugyanazok), és egy másik az, hogy a felismert ontológiai (rész)igazságoknak milyen kihatása lehet a viselkedésünkre, cselekedeteinkre. Ez teljes mértékben az etika felségterülete. Ezügyben már az emberé a főszerep: maga választhat akár pejoratívan értett hedonista, akár szigorúan erkölcsös életformát, akár másmilyet, hiszen nem ismert olyan földi vagy égi instancia, aki/ami előtt számot kellene adni erről. Nem létezik normatív erejű morál, csak versengő etikai iskolák.
Nyelviség: igen, könnyen lehet, hogy eltérő módon értjük a nyelviséget és más és más jelkészlettel operál egy író, zenész, matematikus vagy csillagász. Nyilván. Én a hagyományosan értett nyelvre gondoltam, de teljesen jogos a felvetésed. Mindenesetre Veled ellentétben én nem magának a nyelv eszköztárának, konstrukcióinak az elsőbbségét vallom, hanem szerintem az is csak egy adekvát módja a valóság megragadásának; adekvát, de nem kizárólagos. Mi a helyzet a fenoménekkel, azokkal a pszichológiai tartalmakkal, amelyek nem fejeződnek ki semmilyen módon a nyelv(iség) eszköztárával és nem is fejeződhetnek ki? Hiszen a nyelviség már önmagában is egyfajta racionalizálás, egy adott lelki vagy intellektuális tartalomnak véges és sajátságos manifesztálódása egy kötött struktúrában, véges számú jelkészletben. Egy spirituális szeánsz vagy valamilyen meditációs gyakorlat, de még akár egy koncert okozta katarzis is, mint legprivátabb élmény (amely semmilyen módon nem fejezhető ki nyelvileg, tekintettel arra, hogy ez olyan szubjektív lelki élmény, amely csakis átélhető, de természetét tekintve nem racionalizálható) képes megragadni ugyanazt a valóságot, amelyet mások a nyelviség eszközeivel írnak le.
"az a mód, ahogyan a neuronok kommunikálnak, működnek agyunkban és ahogyan az ember beszél, meghatározza azt, ahogyan a valóságot észleljük."
Ez természetesen így van, de nem látom be továbbra sem azt, hogy ez a valóságészlelés miért csakis nyelvi konstrukciók hálójában - képzavarral élve - köthet ki. Egy sámán, egy magányosan meditáló tibeti buddhista, vagy egy tudatmódosított nyugati ember mind-mind sajátosan, de elvitathatatlanul élheti át par excellence a valóságot, anélkül, hogy ez az élmény akár belül, akár valamilyen manifeszt módon nyelvileg lecsapódna (közben vagy utána).
"Csak akkor, ha teoretikus, logikai értelemben igaznak szeretnéd nevezni."
Az is egy érdekes beszélgetés témája lehetne, hogy a valóságnak, bizonyos ontológiai igazságoknak vajon logikai értelemben kell-e kiállniuk a próbát. (Hajlok arra, hogy nem. A valóság "szövete" nem logikus, nem racionális. Csak mi, emberek szeretnénk ennek tartani. Épp maga Wittgenstein, ráadásul az ifjú Wittgenstein ismeri el a Tractatus végén, hogy létezik rejtély, amely akárhogy is nézzük, magának a valóságnak a logikai természetét cáfolja és ad ennek misztikus jelleget.)
"Két dolgot keversz itt. Az igazság megragadásának - akár öncélúnak is tartható - vágya az egyik (ezt nevezem filozófiai igénynek), a belőle fakadó etika, és az egyénre nézve akár javasolt, akár kötelező érvényű maxima a másik."
Ha jól értem, az a véleményed, hogy az igaz (filozófiai) ismeretekhez jutás egy pusztán öncélú játék, akár egy puzzle, amit jól el lehet választani a viselkedésünkre tett hatásaitól?
"A világ megtapasztalása - ahogyan az önmegtapasztalás is - egyáltalán nemcsak nyelvi konstrukciók révén történhet, erre próbáltam előbb is rávilágítani. Egy matematikus vagy fizikus nem a nyelviség mentén konstituálja a világot, egy csillagász szintén nem, hát még egy zenész vagy festő!"
Na, ebben nem értünk egyet. Talán azért, mert nem egyformán értjük a nyelviséget. A matematikus, a fizikus és a csillagász is teljes mértékben nyelvi konstrukciókban alkot. Egy véges jelkészlet lineáris sorát vagy beszédzajokat használnak ők is ismereteik rendezésére. Ahogyan egy programozó is egy választott mesterséges nyelven fogalmazza meg algoritmusait. Tovább megyek: a zeneszerző is egy bizonyos nyelvet használ, amit nagyon jól illusztrál az, hogy egy partitúra sem egyéb, mint lineáris jelek sorozata.
A saját tapasztalatunk sem bújhat ki a nyelvi konstrukciók hálójából. Azt, hogy miként osztjuk fel diszkrét egységekre, fajtákra, fogalmakra a folytonos jellegű tapasztalatainkat, súlyosan befolyásolja az a nyelv és ontológia, amit elsajátítottunk. Abban nincsen tapasztalatom, hogy meditációs technikákkal mennyire lehet "megszabadulni" az ilyen hálótól; de azt számos tanulmányom megerősíti, hogy az a mód, ahogyan a neuronok kommunikálnak, működnek agyunkban és ahogyan az ember beszél, meghatározza azt, ahogyan a valóságot észleljük. Schopenhauer a maga idejében úgy fogalmazta ezt meg, hogy a világ az én képzetem. Meg persze valami más is, de az Akarat metaforája egy külön beszélgetést érdemel.
"Ebben biztos vagy? Biztosan artikulálni kell egy ilyen élményt?"
Nem, nem kell. Csak akkor, ha teoretikus, logikai értelemben igaznak szeretnéd nevezni.
Békés ünnepeket (ha nem találkoznánk, csak jövőre) !
Miért fontosak a nyilvánvalóan relativisztikus értékskálák? Csínján kell velük bánni, az kétségtelen! Ennek jegyében az is lehet, hogy téves amit az egzisztencializmusról írtam, ha úgy tetszik, ez elsősorban a szubjektív véleményem, amit azért bizonyos objektív "jelenségek" is alátámasztanak.
El kell olvasni pl. Camus Sziszüphosz mítoszát, és lehet borzongani. Éppen ez a problémám alapvetően az egzisztencializmussal, ti. hogy nagyon - egy általuk kedvelt kifejezéssel élve - autentikusan tudnak megjeleníteni egyes, különösen krízises létformákat, csak attól az élménytől, hogy "Jaj, de szörnyű!", és hasonlók, nem lehet sokra jutni, én legalábbis nem ezt keresem a filozófiában.
Hogy mit akarok mondani? Mivel már használtam az értékskála kifejezést, maradok ennél. Az értékskálák relativisztikusak - egyetértek! Mulandóak - egyetértek! De ez számomra még nem jelenti azt, hogy ne kellene próbálkozni a legmegfelelőbb értékskálát képviselni és még inkább kereseni - kinek-kinek a maga helyén. Már csak azért is, mert ezt tesszük, erre vagyunk rendelve, függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk ezzel tisztában, úgy értem, elméleti szinten. Egy dolog, hogy az értékskálák relativisztikusak, egy másik, hogy vannak közöttük fokozati, még inkább minőségbeli különbségek. Ebbe viszont nemigen látom értelmét konkrétan belemenni a kettőnk között folyó véleménycserében -, úgy tűnik, annyira eltérőek az értékskáláink.
(Nagyon zárójelesen: racionális alapon közelítve elismerem, hogy a karácsonyi ünnepkör szimbolikája teli van "mesékkel", de nem tudom nem észrevenni, hogy ez a szimbolika az ún. egyszerű vagy hétköznapi emberek többségének milyen hihetetlen mértékben képes élményszerűvé tenni az élet olyan alapvető "dolgait", mint szeretet, összetartozás, család, gyermek a családban... Persze az is igaz, hogy ennek a szimbolikának a konkrét megjelenési formáiban is nem kevés visszásság akad, de nem biztos, hogy magának a szimbolika hibájának tudható be, ha egyeseknek pl. elsősorban nagy evészetet és ivászatot jelent a karácsony. A 20. században komoly, úgy értem kiterjedt kísérletek voltak ennek a szimbolikának a felváltására; erre röviden csak azt tudom mondani mai szemmel - csak meg kell nézni az ezt dokumentáló korabeli filmfelvételeket -, hogy ezek nevetségesek voltak! Szerintem tehát vannak különbségek, raádásul igen jelentős minőségbeli különbségek is az egyes értékskálák között. Az európai művészeti ágakra az egyik legalapvetőbb hatást a keresztény szimbolika tette, és ezt még az sem képes semmissé tenni, hogy az egyház elsősorban mint politikához kötődő intézményrendszer sokszor igen rosszul vizsgázott a történelem során.)
Úgy gondolom, némileg elbeszélünk egymás mellett. Talán az én hibám is ez, úgyhogy tisztáznék néhány olyan premisszát, amiből én kiindulok és ami miatt egyebek mellett számomra Schopenhauer filozófiai az igazi, ami miatt nekem ő "A Filozófus".
Számomra a világ pluralitása mögött nem végtelen (vagy megszámlálhatatlanul sok) princípium rejtőzik (önálló szabályozó erővel), hanem egy. Minden: Egy. Ez tehát monizmus, én monista vagyok (szemben a pluralizmussal szemben). Ez egy olyan premissza, ami sarkallatos lehet abból a szempontból, hogy értsük egymást. A világ minden jelensége - beleértve az embert is - egyetlen elvre vezethető vissza meggyőződésem szerint. Így tehát amikor az Igazságról beszélek, akkor nem állítom, hogy ez odakint lenne és megismerhető lenne az emberi lényektől függetlenül is. Ez valóban ab ovo kudarcra ítélt próbálkozás lenne, gyermekien naiv vágyálom. Schopenhauer volt az első olyan nyugati filozófus, aki radikálisan arra szólított fel, hogy ne a csillagos égben fürkésszük ezt az Igazságot, hanem induljunk el "fordítva": nézzünk önmagunkba. Egy lehetőség szerinti elfogultságmentes introspekciót javasolt, ami véleményem szerint neki bravúrosan sikerült is. Ne csak nézzük meg, de lássuk is, hogy kik és mik vagyunk valójában, és miért. Egyfajta indukciós eljárás ez a korábbi - mondjuk tipikusan Descartes nevével fémjelezhető - dedukciós módszer helyett. Ha sikerül belátnunk és megértenünk, milyen motivációk, hajtóerők működnek bennünk, akkor - a felismert belső igazságokat kiterjesztve - könnyebben megérthetjük azt is, mi tartja működésben a világot odakinn. Szerinte - és követőjeként szerintem is - egyazon metafizikai elv érvényesül bennünk, mint a többi entitásban, legyen szó állatokról vagy épp a csillagokról - természetesen az objektiváció különböző szintjeinek megfelelően. Nem folytatnám, mert mindez nyilván számodra is ismert lehet... (Bár itt jegyzem meg, ha nem olvastad a Világ, mint akarat és képzet-et, feltétlen vágj bele! Nagyon kíváncsi lennék a véleményedre utána.)
"Az a vallásos vágy a lényeges itt, hogy valaki elérjen valami nála nagyobbhoz, valami emberfeletti tekintélyhez, a nagy Szentségességes Igazsághoz, ami szerint mindenkinek élni kell(ene)."
Két dolgot keversz itt. Az igazság megragadásának - akár öncélúnak is tartható - vágya az egyik (ezt nevezem filozófiai igénynek), a belőle fakadó etika, és az egyénre nézve akár javasolt, akár kötelező érvényű maxima a másik. Nem véletlenül hangsúlyoztam a filozófiai és a vallásos igény közti minőségi különbséget. Ha csak vallásos vágyról beszélnénk, abból valóban következhetne egy univerzális jellegű erkölcsi út (vagy imperatívusz) is, aminek veszélyességét és minden egyéb káros következményét ugyanúgy osztom, ahogyan Te is.
"A fentiekkel szemben úgy hiszem, az emberi lények sosem léphetnek ki abból a módból, ahogyan elméjük működik, ahogyan megtapasztalják és megkonstruálják világukat, elsősorban nyelvi konstrukciókkal."
A világ megtapasztalása - ahogyan az önmegtapasztalás is - egyáltalán nemcsak nyelvi konstrukciók révén történhet, erre próbáltam előbb is rávilágítani. Egy matematikus vagy fizikus nem a nyelviség mentén konstituálja a világot, egy csillagász szintén nem, hát még egy zenész vagy festő! Ezek mind-mind érvényes leírások lehetnek, még ha természetszerűleg teljesen eltérő utak is. A nyelvi konstrukciók útja az írók, költők, filozófusok terepe, de ezt korántsem tartom privilegizáltnak, alkalmasabbnak mondjuk a zene eszköztárához, kifejezőerejéhez képest.
"Miért, mi más hordozna teoretikus igazságértéket?"
Például egy zenedarab. Egy monumentális Wagner mű, de akár számtalan popzenei alkotás is hordozhatja ugyanazt a metafizikai igazságot, amit egy több száz oldalon taglalt filozófiai munka. Szerintem egyszerűen túlkapás és előítélet a nyelvet megtenni legfőbb (pláne kizárólagos) igazsághordozónak.
"Még ha egy zenemű vagy egy kép ébresztett is bennem valamilyen intuíciót, ismeretté az is csak akkor vált, ha megfogalmaztam azt magamnak; azaz konstruáltam egy (nyelvi) teóriát a saját élményemről."
Ebben biztos vagy? Biztosan artikulálni kell egy ilyen élményt? Tényleg minden esetben konstruáltál egy nyelvi teóriát is az intuitív élményhez (racionalizálva azt)? Nem elég az érzések, hangulatok, katarzisok elsöprő ereje? Talán még "beszédesebbek" is lehetnek, mint szavakban manifesztált élmény, amely önkéntelenül is torzíthat, hiszen még két nyelv sem képes kifejezni teljesen ugyanazt, ugyanazokat a (lelki) árnyalatokat stb...
Igen, tudom, hogy Wittgenstein miben revideálta ifjúkori álláspontjait. Mindenesetre az a tétel, miszerint "Nyelvem határai világom határait jelentik" könnyűszerrel cáfolható, erre próbáltam rámutatni fentebb.
"Csak akkor utasítanám vissza, ha az illető elkezdene győzködni, hogy de ő valami minden emberre érvényes igazsághoz jutott, amit nekem is követni kellene. Na, így lesz a metafórából hittérítés és eretnek-üldözés. Köszönöm, nem kérek belőle."
Ezzel én így vagyok. Bárminemű filozófia vagy gondolatiság propagandává silányítása és manipulatív felhasználása nemcsak kontraproduktív, de etikailag is tarthatatlan. Nem hiszek semmiféle kollektív "hittérítésben"; Orwell világába vezetne ez, annál meg kevésbé szörnyebb perspektívát tudnék elképzelni (bár persze lehet). De én nem is erről beszéltem... Az igazsághoz, amiben hiszek, csakis egyéni úton, magányosan és megfelelő tudatban lehet eljutni. Kollektívában, vagy akár a nem megfelelő tudatállapotban elképzelhetetlen.
Azt a hitet, hogy az igazság "odakint" van, az emberi lényektől függetlenül, és csak föl kell azt fedezni - hiszen a szokványos metafora szerint a világ valamilyen nyelven meg van írva, és csak meg kell fejteni a kódját. Szerintem teljesen mindegy, hogy ez a vallásos ember Istenhite, a filozófus metafizikai princípiuma vagy éppen a fizikus természeti törvénye. Az a vallásos vágy a lényeges itt, hogy valaki elérjen valami nála nagyobbhoz, valami emberfeletti tekintélyhez, a nagy Szentségességes Igazsághoz, ami szerint mindenkinek élni kell(ene). Ismerős, mivel jár ez a hit: a kiválasztottak arroganciájával, az ellenszegülők és eretnekek megvetésével, üldözésével. Aligha hiszem, hogy a hatalom gyakorlásának van ennél visszataszítóbb módja.
A fentiekkel szemben úgy hiszem, az emberi lények sosem léphetnek ki abból a módból, ahogyan elméjük működik, ahogyan megtapasztalják és megkonstruálják világukat, elsősorban nyelvi konstrukciókkal.
"Érdekes, hogy rendre a nyelvet említed az igazsággal kapcsolatban vonatkozási pontként. Miért pont a nyelv?"
Miért, mi más hordozna teoretikus igazságértéket? Ha azokra az ismeretekre gondolok, amiket eddig szereztem, nem tudok másra visszaemlékezni forrásként, mint 1) a tapasztalataimat leíró saját nyelvi viselkedésemre 2) mások nyelvi viselkedésére. Azaz különféle kontextusokban megjelenő jelekre és beszédzajokra. Még ha egy zenemű vagy egy kép ébresztett is bennem valamilyen intuíciót, ismeretté az is csak akkor vált, ha megfogalmaztam azt magamnak; azaz konstruáltam egy (nyelvi) teóriát a saját élményemről.
Wittgensteint említed. Mire cáfolt rá ő a Vizsgálódásokban? Csupán arra, hogy lenne egy univerzális kalkulus, egy mindent megmagyarázó formális nyelv. Éppen azt mondom én is, hogy nincsen ilyen. Változó leírások és szótárak vannak. Azok közül több is lehet érvényes, és az életünk során cserélhetjük is őket, paradigma-váltást hajthatunk végre.
Amikor valaki végső igazságról beszél, én azt úgy értelmezem, hogy egy olyan végső szótárra tett szert, ami a legmélyebb és legfontosabb vágyait és ismereteit leírja. Az teljesen rendjén van. Csak akkor utasítanám vissza, ha az illető elkezdene győzködni, hogy de ő valami minden emberre érvényes igazsághoz jutott, amit nekem is követni kellene. Na, így lesz a metafórából hittérítés és eretnek-üldözés. Köszönöm, nem kérek belőle.
Továbbra sem értem teljesen, mit akarsz pontosan mondani. Miért fontosak a nyilvánvalóan relativisztikus értékskálák? Engem vajmi kevéssé érdekel egy-egy filozófiai irányzat jelen korunkban képviselt presztízse. Sőt, a sznobságnak - itt alaptalan - vádját is elviselem akkor, amikor kis túlzással azt állítom: számomra értékes és vonzó lehet mindaz, amit az utóbbi évtizedek (a korszellem) kivet magából. Minden, ami ma korszerűtlennek, avíttasnak, kopottnak, túlhaladottnak tűnik - így egyebek közt az egzisztencializmus is -, némely extrém kivételtől eltekintve (mint pl. Hegel rendszere) érdemes lehet a tanulmányozásra és az alapigazságaik megfontolására, esetleg újragondolásra.
Ami Camus és Sartre munkásságát illeti: számomra a filozófiájuk alapvetően nem kevésbé aktuális és örökérvényű, mint pl. Schopenhauer tanításai (az irodalmi munkásságukról nem beszélve). El kell olvasni pl. Camus Sziszüphosz mítoszát, és lehet borzongani. Jottányit sem változott azóta az ember léthelyzete és nem is fog. Camus végkövetkeztetésein már lehet vitatkozni, ahogyan a mű megszületésekor is lehetett, de ennek semmi köze az eltelt évtizedek okozta értékskálák változásához, annál inkább a mű immanens gondolatiságához. Sartre politikai nézetei, na az ma már tényleg abszolút mellékes és érdektelen is...
Ez így van, de akkor mit is állítasz? Azt, hogy mégsem csak "korszak reprezentációjaként-kifejezőjeként vehető számításba"? Egyértelműen azt, hogy Schopenhauer filozófiája túlmutat saját korán.
Nyilvánvaló, hogy minden a filozófia terén releváns meglátásnak, "igazságnak" ahistorikusnak kell lennie, ezt természetesen elfogadom az egzisztencializmus gondolkodóira nézvést is. A filozófián belül is beszélhetünk eszmetörténeti fejlődésről, vagy ha vitatható, hogy fejlődésről, akkor az értékskálák változásairól, és az egzisztencializmust azért hoztam fel példaként, mert ha összevetjük azzal, hogy mennyire népszerű volt a múlt század közepén és milyen a presztízse most, akkor szerintem szembeötlő a különbség. Vagy egy másik, szintén már triviálisnak nevezhető példát említve: maga Hegel alapozta meg azt az értékskálát, amely szerint a német idealizmusban Kant a kezdet ő pedig a betetőző, csakhogy ma már ezt nemigen veszi senki komolyan, úgy értem, aki valamennyire is tájékozott a filozófiában, pedig hosszú ideig sokan komolyan vették. A filozófia belső fejlődése tehát az értékskálák tekinetében is szinte folyamatosan változik, még ha ez a változás aránylag lassú és nem látványos is pl. ahhoz képest, amint ez ma számos természettudományos diszciplínában történik. Nem hiszem, hogy érdemes lenne itt az egzisztencializmus helyéről és értékről vitatkoznunk, ez ugyanis jórészt értékpreferenciák kérdése is, amelyek mögött mindig komoly szerepet töltenek be különböző szubjektív motívumok. Így egyszerűen csak arra szorítkozom, hogy megvallom, az egzisztencializmus 20. századi "klasszikusai" (Sartre, Camus, Heidegger), engem nemigen szoktak meggyőzni, egyszerűen avittasnak, idejétmúlntak érzem elsősorban amit Camus és Sartre, mint gondolkodók mondanak, azt viszont elismerem, hogy irodalmi műveik között, (ha úgy tetszik, filozófiájuk esztétikai reprezentációiban), komoly értékeket képviselő teljesítmények is vannak.
"Legfeljebb vagy elsősorban egy korszak reprezentációjaként-kifejezőjeként vehető számításba. Nemigen van biztosíték arra, hogy az utána következő irányzatokkal is nem egyre inkább ugyanez lesz a helyzet, vagy van amikor már most is az, vagyis, hogy legjobb esetben is csak valamely adott korszakot reprezentálnak."
Az igazság szempontjából teljesen irreleváns az, hogy valamely korszak gondolkodója által feltárt igazság éppen a korszellemet reprezentálja-e épp, avagy eközben rámutat valamilyen általánosra is. Hogy ne filozófiai példát hozzak: Freud felismeréseinek, a tudattalan és más fogalmak bevezetésének egyszerre "ágyazott meg" a korszellem, miközben általános érvényű igazságmegragadások is, hiszen nemcsak a XX. század elejei ember bírt tudatalattival, hanem ugye korábban mindenki és azóta is...
"az egzisztencializmus a maga fénykorában - ami eszmetörténeti folyamatokban gondokodva nem volt olyan rég -, igen hiteles és meggyőző filozófiai irányzatnak látszott, ma pedig... (?) Legfeljebb vagy elsősorban egy korszak reprezentációjaként-kifejezőjeként vehető számításba. "
Szó sincs róla! Az egzisztencializmus által feltárt igazságok, pl. Sartre, Camus (vagy ha ide soroljuk, Heidegger) felismerései örökérvényűek, ahistorikusak. Teljesen mellékes ebből a szempontból, hogy kifejezte egy generáció, egy történelmi korszak (múló) érzését, hangulatát...
"Márpedig, ha teszem azt, Schopenhauer csak a maga korát reprezentálta volna és reprezentálná, akkor nemigen foglalkoznánk vele itt sem."
Ez így van, de akkor mit is állítasz? Azt, hogy mégsem csak "korszak reprezentációjaként-kifejezőjeként vehető számításba"?
Mit értesz pontosan dogmatikus metafizika alatt? Milyen a nem dogmatikus metafizika? A valóság metafizikai természete számomra, egy filozófiai hit védelmezőjeként, elvitathatatlan. (Nemcsak Rorty volt kategorikusan metafizikaellenes, hanem mint ismert, pl. Rudolf Carnap is, aki szerintem a filozófiatörténet talán legbicskanyitogatóbb gondolkodója volt, különös tekintettel arra a tényre, hogy ő a metafizikát nemes egyszerűséggel holmi pszichológiai kategóriára, az "életérzés" fogalmára redukálta. Rorty pedig szerintem egy sok részigazsággal operáló, de alapvetően felületes, tipikus amerikai filozófus volt, rengeteg szempontból támadható gondolatokkal.)
"Ugyanis az én véleményem az - és tudom, hogy kárhoztatod ezt az álláspontot -, hogy akárhogyan ugrál is az ember, nem tud megismerni semmiféle nyelven túli igazságot, egyáltalán bármilyen igazságot is."
Érdekes, hogy rendre a nyelvet említed az igazsággal kapcsolatban vonatkozási pontként. Miért pont a nyelv? De hiszen kiderült, hogy a nyelvfilozófia zsákutca maga Wittgenstein cáfolt rá ifjúkori egyik alaptézisére, miszerint "Nyelvem határai világom határait jelentik". Nem kell filozófusnak lenni ahhoz, hogy valaki belássa: a nyelv is csak egy eszköze az igazság kifejezéséhez, "tolmácsolásához", amely igazságot (legyen az épp bármi is) kifejezhet más is.
Az igazság hierarchikus természetű szerintem: vertikálisan és horizontálisan is értelmezhető és feltárható. Az igazságnak különböző fokai, szintjei vannak. Definíció kérdése, hogy mit nevezünk végső igazságnak, esszenciális/fundamentális igazságnak (amely igazság - szükségszerűen és elkerülhetlenül - metafizikai igazság). Én nem vagyok cinikus posztmodern alkat, amely elvitat minden végső megalapozást. Igen, nekem meggyőződésem (ha úgy tetszik, "filozófiai hitem"), hogy van ilyen végső igazság, amelyhez legközelebb bizonyos művészek, filozófusok, néma és ismeretlen mesterek jutottak el. De eljuthat oda elvileg bárki, introspekció, kontempláció és reflexió révén. Az igazság sokféleképp megjelenhet, műalkotásokban, fogalmakban, intuícióban, katarzis(ok)ban stb., de maga nem vagy ritkán megragadható. Számomra is nagy kérdés, hogy vajon inkább gnosztikus vagy agnosztikus vagyok-e...
Mindez persze nem zárja ki azt, hogy mindenkinek saját igazsága van. Közkeletű tévedés összekeverni az emberi szférát a kozmosz szférájával. Az ember folyamatosan változó világában természetszerűleg csakis relativisztikus igazságokról lehet beszélni, amit erősen befolyásol egy sor körülmény. Kor, tradíciók, kultúra, kataklizmák, kollektív traumák (háborúk, természeti katasztrófák) stb. A jog kiváló példa erre a változékonyságra: amíg érvényes, addig a pszeudo-abszolút viszonyítási pontként tűnik fel, de történelmi perspektívából tekintve nyilvánvaló múló érvénnyel bír. Az emberi világ igazsága perspektivisztikus, relatív igazság, egyik ember igaza sem lehet igazabb a másikénál (jogosabb természetesen igen, de jog és igazság nem szinonimák).
Kozmikus, történelemfeletti szinten lehet beszélni a szó hagyományos értelmében vett végső igazságról, amelyhez szerintem csak néhány becsületes nyugati filozófus jutott el, de leginkább a buddhizmus hívei.
"A vak természet arra fejlesztette ki az elméjét, hogy túléljen és minden áron szaporodjon."
Evvel egyetértek, de nem látom be, hogy ez a körülmény miért zárná ki annak a(z elméleti) lehetőségét, hogy egy olyan különösen szerencsétlen ontológiai státuszú lény, mint az ember, a túlélési és reprodukciós kényszere közepette ráleljen az ő helyzetetét is meghatározó "létkonstitúciókra", ontológiai alapigazságokra. Számosan eljutottak szerintem ide, a görögöktől, indiaiaktól kezdve a németeken át a franciákig és még rajtuk is túl...
"Amit te metafizikai elvnek - Igazságnak! - tartasz, az számomra egy nagyon szép metafora, nem több - de miért is kellene többnek lennie?"
Ha metafora minden, ami nem természettudományosan megalapozott és verifikált igazság, akkor vállalom, hogy ebben az értelemben minden érvényes filozófiai megállapítás metafora. De akkor metaforák a pszichológia igazságai is... Nincs ezzel semmi baj. Egy metafora is korrespondeálhat a valósággal, amit én igazságnak nevezek.
"Túl kell lépni ezen a jellegében vallásos igényen, hogy elérj valami rajtad kívül álló, abszolút és állandó igazsághoz."
A XX. századi posztmodern filozófia tesz egyenlőségjelet a vallásos és filozófia igény közé. A két igény között pedig dimenziók vannak, amelyek bár nem áthidalhatatlanok (lásd pl. Pascal, Jaspers, Sesztov), de mégis eredendően és minőségileg más jellegűek. A kettőt összemosni súlyos tévedés. Lehet törekedni és megragadni abszolút, állandó igazságokat a vallásosság legcsekélyebb jele nélkül. Schopenhauer, Nietzsche, Sartre vagy Heidegger például tipikusan ilyen ambíciójú filozófusok voltak.
"De hát mi volna az? Csak egy ócska, értelmetlen univerzum van odakint. Meg a kényszerű életszomj odabenn."
Így van. No és honnan van ez az életszomj, ha odakinn értelmetlen minden és csak a süket világ csendje felel? És miért? Mi lehet ez az életszomj? (Csak nem az időtlen Wille zum Leben?) Hiszen ez máris metafizika! És ezért mondom: ha csak az empirikus világból és önmagamból indulok ki, máris metafizikai kérdéseken rágódom. A metafizika megkerülhetetlen. És korántsem gondolnám kudarcra ítélt vállalkozásnak a benne való elmerülést, feltéve, ha nem antropomorf elfogultsággal és előítéletekkel vág neki az ember.
Életérzés terén majdnem mindenben egyetérthetnénk, ha nem ragaszkodnál a dogmatikus metafizikához (Rorty kapcsán is ebben lehet köztünk nézetkülönbség).
Ugyanis az én véleményem az - és tudom, hogy kárhoztatod ezt az álláspontot -, hogy akárhogyan ugrál is az ember, nem tud megismerni semmiféle nyelven túli igazságot, egyáltalán bármilyen igazságot is. A vak természet arra fejlesztette ki az elméjét, hogy túléljen és minden áron szaporodjon. Az összes nyelvi konstrukció vagy ezt a pragmatikus célt szolgálja, vagy merőben esetleges mellékterméke ennek. Amit te metafizikai elvnek - Igazságnak! - tartasz, az számomra egy nagyon szép metafora, nem több - de miért is kellene többnek lennie?
Túl kell lépni ezen a jellegében vallásos igényen, hogy elérj valami rajtad kívül álló, abszolút és állandó igazsághoz. De hát mi volna az? Csak egy ócska, értelmetlen univerzum van odakint. Meg a kényszerű életszomj odabenn. Egy eleve kudarcra ítélt vállalkozás.
Európa és tágabban az euro-atlanti kultúrkör mára lényegében egy eléggé deszakralizált civilizációvá vált, szemben a világ többi részével. (Lehet, ez a megállapításom nagyon egysikú általánosításnak hat, pedig szerintem nem az. Nemrég egy ismerősöm, aki szakértő ebben, győzött meg arról, hogy a maga módján még a kínai társadalam is igen erősen - ha nem is szakralizált, akkor ritualizált, a többi nagyobb civilizációs övezetről, élen Indiával, nem beszélve.) Egyedül a technológiai fölény, meg az ehhez kapcsolódó, vagy ezen alapuló számos vívmány az, ami miatt mi egyelőre elhitetjük magunkkal, hogy jóval fejlettebb és magasabb nívón élünk, de szinte semmi egyéb, miközben ez a technológiai fölény is rohamosan olvadóban van és egyre inkább a válság jeleit mutatja. Nehéz lenne ezt itt most lényegre törően és meggyőzően kifejtenem, de úgy látom, hogy ezeknek a válságjeleknek a többsége éppen az erős deszakralizációra vezethető vissza. Nem gondolom, hogy visszafelé kellene lépni - a történelmi fejlődésben ez eleve képtelenség; kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba -, de hogy e nagyon erős deszakralizációból valamilyen egészen új szakralizációs irányt kellene venni, ezt valószínűnek tartom. Még akkor is, ha ennek egyelőre nagyon kevés jele van, ha egyáltalán van, viszont a deszakralizációs trendek további erősödéseiben nem látok semmi igazán előre mutatót. Csak egy konkrét példát említve: az egzisztencializmus a maga fénykorában - ami eszmetörténeti folyamatokban gondokodva nem volt olyan rég -, igen hiteles és meggyőző filozófiai irányzatnak látszott, ma pedig... (?) Legfeljebb vagy elsősorban egy korszak reprezentációjaként-kifejezőjeként vehető számításba. Nemigen van biztosíték arra, hogy az utána következő irányzatokkal is nem egyre inkább ugyanez lesz a helyzet, vagy van amikor már most is az, vagyis, hogy legjobb esetben is csak valamely adott korszakot reprezentálnak. Márpedig, ha teszem azt, Schopenhauer csak a maga korát reprezentálta volna és reprezentálná, akkor nemigen foglalkoznánk vele itt sem.
"Amióta az emberek nem hisznek többé Istenben, nem úgy van, hogy már semmiben, hanem úgy, hogy mindenben hisznek.”
Ez csak egy hangzatos bon mot, de nem igaz. Ez ui. nem fekete-fehér kérdés. Régen is voltak, akik nem hittek semmiben sem, mások meg Istenben hittek, megint mások meg a babonában vagy ezer más dologban. Istenben széles körben hinni nem járt kevesebb torzulással, beszűkültséggel, borzalommal, mint manapság, az ún. istentelenek világban. Sőt.
