Tudom, ennyit azért már álmodtam életemben; vagyis helyesbítek, egy szónyi képre sem emlékszem rendszerint. Semmire. Mintha kiesne az éjszaka.
Az álomperiódusokra elég haloványan emlékszem, valami orvosi jellegű könyvből, de ez azt mondja, hogy több álomperiódus is van egy éjszakai alvás alatt, nem csak egy. Valami REM-ciklus, vagy mi... majd utánanézek megint.
Az írás nem nehéz, egyszer éjjel felébredve lemacskakapartam a füzetbe pár szót, amin aztán reggel jókat derültem, de valahogy sikerült kiolvasni; az emlékezés az álomra a kritikus pont, mert szinte soha nincs leírnivaló, még egy szó sem.
Embereknek normális szisztéma? Ezt kötve hiszem, hogy ennyire egyforma lenne; az ébrenléti-alvásciklusok (a napi bioritmus) elég egyéni lehet, és szerintem az is. Az, hogy 8-kor el tudok aludni, csak annyit jelent, hogy ha baromi fáradt vagyok, akkor megy ilyenkor is, egyébként nem. De nem is akarok 8-kor elaludni, még álmok kedvéért sem, mert ugyanannyi alvás kell akkor is, mintha csak éjfélkor fekszek le; vagyis eléggé hatástalan. Altatót sose szedtem, ha iszok, nem tudok elaludni amíg ki nem józanodok valamennyire, vekkerrel csak ritkán kelek, ha szükséges. És mégsem emlékszem az álmaimra...
Ezeket próbáltam már, csak sikertelenség okán abbahagytam; nehéz úgy fenntartani a 'lelkesedést', hogy az ember egy árva szót nem tud leírni a gondosan odakészített hozzávalókkal, mert ennyi nem jut eszébe. Naplót sosem írtam; 10-11 körül nem tudok elaludni, ezt próbáltam már, egyszerűen nem megy; vagy este 8 körül, vagy csak éjfél után tudok elaludni.
Néha reggel igen, de mindig elfelejtem; egy-két kivétellel, amelyeket én is jelentőségteljes álmoknak tartok (kb. 1/év gyakoriság). Ezekre viszont az apró részletekig emlékszem.
Ez igaz. Viszont ezek a példák (és ami még magamtól eszembejutott hozzá) nem kapcsolódnak a túléléshez sem egyedi, sem társadalmi szinten; és talán ezért nem épült bele a 'faji mintákba'. A matyóhímzés... hát a művészeteket én nem keverném ide, mert nem értek hozzá. Csak azt tudom, hogy nem érzem egyik-másik nép mintavilágát sem magaménak.
De a tanult is 'lehúzódik' arra a mélyebb szintre, ha elég időt veszünk rá, és az említett mintáknál több generáció áll erre rendelkezésre (itt kapcsolódik a dolog ahhoz, amit Tie írt).
nem nagy jelentôsélget tulajdonítaasz az ösztönöknek, megérzéseknek és ilyes dolgoknak. ettôl még persze vannak, csak te lezárod a fiókot.
Teljesen külön téma. Ráadásul megint hozod az előítéleteidet hozzá, pedig elég rég láttuk egymást, beszéltünk ilyesmiről. Tudniillik már egy jóideje megfigyelem az érzéseket-megérzéseket (a sajátjaimat persze), és előfordul az is, hogy jelentőséget tulajdonítok nekik. Próbáltam ugyanis 'feszegetni a fiókot', és úgy nem ment; mostanság maradok a fiók figyelgetésénél, és az időnként kinyílik. Néha drasztikusan kinyílik... és mielőtt kérded, igen, ez még mindig sokszor meglep/félelemmel tölt el/visszariaszt/idegennek érzem. De a Whipping Star már kavarog...
Gondolod? Hallottam olyasmit, hogy 50-100 éven belül az emberi kéz egy csöppet más lesz, mint most, hogy a hüvelykujj sokkal finomabb lesz, mozgékonyabb, precízebb. Aszondják, a mobiltelefonok miatt, mert azt hüvelykujjal nyomkodjuk, ha kell, ha nem. És nem azt mondják, hogy 500 év, hanem hogy 50-100. Szerintem ilyen mértékű "mutálódáshoz" bőven elég ennyi, főleg ha mint az indiánok esetében népességi keveredés is közrejátszik. De hát ez olyan, amihez mérvadóan nem tudok hozzászólni, csak annyit, hogy szerintem. Ammeg kevés. :)
Honnan van? Nem tudom, én ezt szűrtem le magamnak mindenfelől, amit olvastam, láttam, beszélgettem, stb. De a családi mintákról Berne írt egy könyvet, szerintem ismered; a Sorskönyv címűt.
Sosem volt kisbabám, de akitől kérdeztem, az nem ezt mondta, hanem az éhes/beszart/fáj valamije miatti sírásokat, és a félelmeket már később (nem mer kimenni a WC-re sötétben és társai), már járókorban. Mondjuk szerintem kérdéses, hogy akárki is tudná, akár az anyja is, hogy egy csecsemő miért sír; félelemből, vagy a szaros pelenka miatt.
A tanítást ne szószerint értsd. Minden felnőtt tudatalatti mintákat ad át a gyerekének, és pl. az apa ijedelme, hogy leejti a gyereket, már elég lehet annak ahhoz, hogy évtizedekkel később, a többi környezeti hatással együtt már mint tériszony jelenjen meg. És ez az én szememben már egy tanult folyamatot jelent, nem ösztönös, genetikailag kódoltat.
Nekem jól fejlett tériszonyom van. Khm, ez van. De nem emlékszem arra a helyre vagy emlékre, ahol ez a tanulás kialakult volna. Vagy a helyzetre, ahol ez a szörnyedelem bennem kibontakozott volna.
Honnan van ez a tanulás-elmélet? Nem lehetséges az, hogy a genetikai programommal való szembesülés nem csecsemő-korban, hanem később válik rémisztővé?
a félelem bizony lehet ösztönös. Akinek volt már kisbabája, az tudja, hogy a nagy éjszakai felsírásokat félelem okozza. Vannak kisgyerekek, akik félnek a sötéttől is, és nem azért, mert erre tanítják őket.
az iszony valamitől való irreális rettegés. Ez szerzett dolog, valami oka van, bár ez lehet, hogy kideríthetetlen.
a legkisebb lányom masszív tériszonnyal rendelkezett már hároméves korában. Ez kirándulásokon volt a legszembetűnőbb, amikor egy meredek lejtőn csak sírva tudott lemenni.
Amikor vártam, még a terhességem legelején kirándultunk Veszprémbe. Kollégám az akkor másfél éves lányommal a nyakában nekitámaszkodott a Gizella szobornál levő mellvédnek, ami alatt vagy harmincméteres mélység van. A hátamon futkosott a hideg attól a gondolattól, hogy a gyerek egy rossz mozdulatától hanyatteshet. Én erre vezetem vissza Eszter tériszonyát, mert nálunk senki nem volt majrés, és én nem voltam féltő-óvó anyuka.
Ez az iszony később odáig fokozódott nála, hogy tizennégy évesen a lomnici lanovkában lekuporodott a földre, szemét-fülét befogta, és fent még a kilátóba sem mert kimenni.
Aztán később megelégelte ezt és úgy szoktatta le magát a tériszonyról, hogy beleült abba a szabadeséses ketyerébe, és zuhant vele vagy húsz métert. Mára már eljutott a repülőgépes tandemugrásig is.
Nem vagyok benne biztos, de eddig még nekem minden félelem tanultnak tűnt. Arra gondoltam, hogy a kisgyerekekben sosem láttam még tériszonyt, legfeljebb olyant, hogy egyáltalán nem érdekelték volna a magasságok, így nem másztak sosem fára, mászókára, kerítésre, miegyébre. De akik felmásztak, azok mind félelem nélkül tették (erre én is emlékszem a diófa tetején lévő kis trepnimből); persze itt egész kis gyerekekre gondolok (óvodáson alul), akik még kevés tanult mintával rendelkeznek. A mászóoktatóm szerint, aki gyerekekkel is foglalkozott, minden gyerek automatice fantasztikus mászóképességgel rendelkezik, és ez csökken rohamosan, ahogy egyre későbbi korban kezdik el. Ez mondjuk csak részben tériszony kérdése, de az is bennevan.
"mennyiben egyezôek az ösztöneink? mindenkinek megvan mind?"
Egyébként szvsz ez felesleges kérdés. Nem mindegy, hogy megvan mindenkinek mind, csak némelyikünknek egyik-másik annyira mélyen van, hogy sose fog előbukkanni, vagy nincs meg mind, némelyik hiányzik? Nincs a kettő között sok különbség.
Szvsz a tériszony ugyanolyan genetikailag kódolt "tulajdonság", mint hogy valakinek zöld a szeme, vagy kék, vagy hajlamos az elhízásra, vagy nem. Azt el tudom fogadni, hogy annak idején az indiánok génkészletéből hiányzott a magastól való félelem (mert valójában ez egy védekező reflex), mert nem voltak magasan sose. Gondolom valaha az ősemberben se volt meg a tériszony, mert sose jutott 2-3 méternél magasabbra.
Aztán ahogy az indiánok beköltöztek NyúJork-ba, szépen lassan kialakult az ő génkészletükben is a tériszony. Ezért mondtam úgy, hogy azok, amelyikek építették, még nem voltak tériszonyosok. A maiak már lehetnek...
Dehogynem értem. Képes vagyok arra, hogy a useremet bizonyos időszakonként leszakítsam a moncsiról.
Mondom a usernek: Te most aludjál.
És tudod, mit csinál a Júzer? Alukál.
Most például arra veszem rá a Júzert, hogy teljes egyetértésben velem nyisson egy topicot a jövő héten. A téma megjelölése (munkacím): "Hiábavaló Erőfeszítések".
