híréből sem ismert erényt. Az ilyesmi azután nagy szenvedést okoz, mert az Úr maga kelti a szegény kertészben azt a gondolatot, hogy kárba veszett mindaz a vesződség, amelyet a megművelésre és az öntözésre fordított. Ekkor van itt az igazi ideje a gyomlálásnak; ilyenkor kell gyökerestől kitépni holmi apró gazt, akármilyen kicsi legyen is; mert ilyen alkalmakkor látjuk be, mily keveset ér minden szorgalom, ha az Úristen megvonja tőlünk a kegyelemnek vizét. Ekkor becsüljük kevésre a mi semmiségünket, azaz, hogy még a semminél is hitványabb voltunkat. Az ember ilyenkor nagy alázatosságra tesz szert, s virágjai újra kihajtanak.[1]
Ó én jó Uram! Én egyetlen kincsem! Nem is tudom száraz szemmel és meghatottság nélkül kimondani, hogy Te, Uram, ily módon akarsz velünk maradni! Aminthogy tényleg velünk is vagy az Oltáriszentségben; mert hiszen ezt valóban hisszük és így is van, olyannyira, hogy egészen jogosan alkalmazhatjuk az előbbi hasonlatot. S ha csak bűneinken nem múlik, mindig élvezhetjük társaságodat, mert hiszen Te jól érzed magadat közöttünk, s magad mondod, hogy gyönyörűséged az emberek fiaival lenned! Ó én jó Uram! Mit jelentsen ez?! Valahányszor hallom e szavakat, mindig nagy vigasztalásomra szolgálnak, s ezt tették már akkor is, amidőn még annyira romlott voltam. Elképzelhető-e emberi lélek, ó Uram, aki, ha már egyszer ekkora kegyelmeket és ajándékokat árasztottál reá, s miután ő megértette, hogy jól érzed magad vele: újra ellened forduljon, s megsértsen ennyi jótétemény, és iránta való szeretetednek annyi bizonyítéka után, amelyben kételkedni sem lehet, mert hiszen világosan látható tetteidből! Sajnos, bizony van ilyen, aki ezt megtette; és pedig nem is egyszer, hanem sokszor, és ez én vagyok. S adja a Te jóságod, Uram, hogy én legyek az egyetlen hálátlan lélek e földön; hogy én legyek az egyedüli, aki képes ekkora gonoszságot elkövetni s ennyire megfeledkezni jótéteményeidről! Mert hiszen a Te végtelen irgalmad máris jóra fordította ezt a rosszat s minél nagyobb volt ez a rossz, annál fényesebben ragyog azzal szemben a Te irgalmasságod. Ó, mennyi okom van énnekem arra, hogy mindörökre énekeljem azt. Esedezem hozzád, Uram, Istenem, add, hogy csakugyan így legyen; hogy vég nélkül zenghessem ezt az éneket, hiszen nekem oly rendkívül nagy kegyelmeket adtál, hogy elcsodálkoznak rajta, akik látnak. Engem pedig sokszor magamon kívül ragadnak, hogy így annál jobban dicsőíthesselek. Mert hiszen magamban maradva, Tenélküled Uram, semmire sem volnék képes; ennek a kertnek virágai hamarosan újra tönkremennének, és ez a nyomorult föld újra szemétdomb lenne, mint volt annak előtte. Ne engedd ezt, Uram, s ne akarjad, hogy elkárhozzék ez a lélek, amelyet annyi fáradság árán szereztél meg s annyiszor újra és újra kimentettél és kiragadtál ama rettenetes sárkány fogai közül.
Bocsássa meg nekem Kegyelmed,[2] hogy eltértem tárgyamtól, s ne csodálkozzék, mert hiszen azért mégis csak önmagamról írok. Azért teszem, mert nagy hatással van a lelkemre az, amit leírok. S mikor így arról beszélek, hogy mennyivel tartozom az Úrnak, a magam szavának hallatára, lelkem alig tudja abbahagyni Isten dicséretét. Azt hiszem különben, hogy Kegyelmedben ez nem fog visszatetszést szülni, hiszen mi mindketten ugyanazért hálálkodhatunk, ha nem is egyenlő mértékben. Mert, mint Kegyelmed tudja, nekem az Úristen többet bocsátott meg, s így én többel tartozom neki.
Szeretném magamat világosan megértetni, mert ez a bevezető része a belső imának; s mikor az Úr kezdi megadni ezeket a kegyelmeket, maga az illető lélek sem érti meg őket, sőt azt sem tudja, mihez kezdjen. Mert ha az Úr a félelem útján vezeti, amint velem tette, s nem talál senkit, aki őt megértse: akkor sokat szenved. Ilyenkor nagy vigasztalás neki, ha egy ilyen leírásban önmagára ismer, s világosan látja, hogy ő is ezen az úton halad.
Nagyon jó továbbá azt is tudni, mihez tartsa magát a belső imának különböző fokain, hogy előbbre haladhasson rajtuk. Én például sokat szenvedtem és sok időt vesztettem egyszerűen azért, mert nem tudtam mitévő legyek; s nagyon sajnálom az olyan lelket, amely magára van hagyatva, amikor idáig ért. Sok lelki könyvet olvastam, és bár futólag érintik is ezeket a dolgokat, igen kevés magyarázattal szolgálnak. Már pedig, ha csak a léleknek nincs igen sok gyakorlata benne, még sok magyarázatból is nehéz lesz neki a dolgot megértenie.
Szeretném leírni az Úr kegyelmével azokat a hatásokat, amelyeket ezek a dolgok, amelyek már kezdenek természetfölöttiek lenni, a lélekben előidéznek, hogy ezen hatások alapján esetről-esetre meg lehessen állapítani, mikor származnak Isten szellemétől. Mondom, meg lehessen állapítani, - már tudniillik amennyiben erre idelent képesek vagyunk, mert e tekintetben mindig félve és óvatosan kell haladnunk. Még ha olyan lélekről van is szó, akiben rendesen Isten működik, még annál is megeshetik, hogy alkalmilag az ördög lép föl a világosság angyalának mezébe öltözve s ilyenkor az illető nem igen veszi észre a csalást, ha csak nincs nagy gyakorlata, vagy jobban mondva, hacsak föl nem jutott már a belső ima legmagasabb fokára.
Nagy nehézségem nekem az is, hogy igen kevés az időm, s azért Ő Szent Felségének kell ezt a magyarázatot magára vállalnia. Nekem együtt kell mindent végeznem a nővérekkel, s hozzá sok más dolgom is van, mert hiszen, amint majd később elmondom, egy csak nemrégiben alapított zárdában élek.[1] Csak olykor-olykor jutok az íráshoz, s nincs egyfolytában hosszabb időm. Pedig az kellene, mert amikor az Úr megadja hozzá a sugallatot, könnyebben megy és jobban sikerül. Ilyenkor úgy van vele az ember, mintha valami minta volna a szeme előtt, amelyről hímzést készít.[2] Ellenben, ha nincs meg a sugallat, az ember nem tudja magát ezen a nyelven kifejezni, ha még annyi évet töltött is belső imával; akár csak arabul akarna beszélni. Azért is igen nagy előnynek tartom, hogyha írásközben magam is benne vagyok ebben a belső imában, mert ilyenkor világosan látom, hogy nem én vagyok az, aki beszél; nem az én eszem szövi az érvelést; s utána nem is tudom, hogyan sikerülhetett magamat kifejeznem. Ez sokszor megesik velem.
Térjünk már most vissza a mi kertünkhöz, vagy gyümölcsösünkhöz és lássuk, miképpen kezdenek a fák rügyezni, és virágzani, s végül hogyan teremnek gyümölcsöt; a szegfű meg a többi virág pedig mily szépen nyílik és illatozik benne. Ezt a hasonlatot én nagyon szeretem. Lelki életemnek kezdetén ugyanis - s adja az Úr, hogy ne csalódjam, vagyis, hogy tényleg meg legyen kezdve, s végre valahára csakugyan szolgáljak Ő Szent Felségének - akarom mondani a kezdetén annak, amit most fogok elmondani az életemből: nagyon szerettem elképzelni, hogy a lelkem egy kert, amelyben az Úr sétálgat. Könyörögtem neki, növelje meg az erény-virágocskák illatát, amelyek, - legalább úgy láttam - már elkezdtek sarjadozni; hogy fordítsa saját dicsőségére, hogy ápolja ő maga, mert hiszen én nem a magam számára tartogatom; hogy vágjon le benne, amit akar, mert hiszen tudtam, hogy azután szebben fog újra kihajtani. Mondom: vágja le; mert jön ám a lélekre olyan idő is, amikor ennek a kertnek még az emléke is kivesz belőle; amikor látszólag minden kiszárad, nincs víz az öntözéshez, s az ember azt hiszi, hogy a lelke soha, még
[1] Érti az imént alapított ávilai Szent József-zárdát.
[2] A szentanya, mint mindenütt, úgy itt is, tapasztalatból beszél. Ő maga kitűnően értett a női kézimunkákhoz, s több zárdában mutogatnak tőle származó hímzéseket, amelyeknek kivitele rendkívül művészi ügyességre és ízlésre vall.
indulnak. Úgy látszik, azt hiszik, hogy ezzel szívességet tesznek az akaratnak; pedig ha az emlékezet, vagy a képzelet megpróbálja elébe állítani azt, amit élvez, csak árt vele neki. Az akarat tehát viselkedjék velük szemben úgy, amint azt meg fogom magyarázni.
Mindaz, ami itt a lélekben végbemegy, nagy vigasztalással jár, és oly kevés megerőltetésbe kerül, hogy ez az ima még akkor sem fárasztja el az embert, ha igen sokáig tart. Az értelem ugyanis itt csak igen lassan működik, s mindamellett sokkal több vízhez jut, mint amennyit a kútból volt képes meríteni. A könnyek, amelyeket az Úristen ilyen alkalommal ad, nagy élvezetet okoznak; az ember érzi, hogy folynak anélkül, hogy igyekezett volna őket előidézni. Ezeknek a nagy kincseknek és kegyelmeknek vize, amelyet az Úr itten ad, sokkal gyorsabban növeli az erényeket, mint az előbbi belső ima. Itt ugyanis a lélek már kezd kiemelkedni nyomorúságából s valamelyes előízét élvezi a mennyei boldogságnak. Azt hiszem, ez az, ami leginkább növeszti s közelebb hozza az igazi erényhez, amelyből az összes erények származnak, tudniillik Istenhez. Ő Szent Felsége már elkezdi Önmagát közölni ezzel a lélekkel, s azt akarja, hogy érezze ezt a közlést. Midőn a lélek ennyire jutott, azonnal elkezd benne csökkenni a földiekhez való ragaszkodás. Nem vágyódik semmi után, mert belátja, hogy annak a földöntúli élvezetnek egy cseppjét sem találja meg idelent; hogy nincs gazdagság, nincs nagyuraság, nincs méltóság nincs élvezet, amely csak egy pillanatra is képes volna ehhez hasonlót nyújtani. Mert ez igazi boldogság, amelyről az ember látja, hogy képes a szívet kielégíteni. A földi gyönyörűségeknél, nézetem szerint; nehéz amúgy igazában megérteni, hogy mi is bennük a boldogság: mert hiszen az öröm mellett mindig ott van az üröm is. Itt, legalább azon időre, amíg tart, nincs más, csakis öröm; az üröm csak utólag következik, amikor azt kell látnunk, hogy sajnos, vége szakadt; hogy nem vagyunk képesek visszaszerezni, s nem tudjuk, mit kell érte tennünk. Mert az ember akár agyonsanyargathatja magát vezekléssel, imádsággal és egyéb dolgokkal: ha az Úr nem akarja megadni, mindennek kevés haszna van.
Ebben az imában azt akarja a végtelenül kegyes Úristen a lélekkel éreztetni, hogy Ő Szent Felsége egészen közelében van. Nincs többé arra szüksége, hogy követeket menesszen Őhozzá, hanem beszélhet vele személyesen, s még csak nem is kell felemelnie a hangját, mert az Úr annyira közvetlenül mellette van, hogy ha csak ajkait mozgatja is, máris megérti őt.
Oktalanságnak látszhat, amit mondok, mert hiszen tudjuk, hogy az Úristen mindig megért bennünket s állandóan velünk van. Ez kétségtelen; azonban ez a mi Császárunk és Urunk itt meg akarja velünk értetni, hogy ért bennünket, azt kívánja, érezzük jelenlétének hatásait. Szent tetszése tartja, hogy most egészen különös módon kezdjen működni a lélekben, s rendkívül nagy belső és külső elégültséget hozzon benne létre, oly boldogságot, amely, mint mondom, teljesen különbözik a földiektől, s amelynek, úgy látszik az a hivatása, hogy betöltse lelkünkben azt az űrt, amelyet benne bűneink okoztak. Ez a gyönyörűség a léleknek bensejében jelentkezik, anélkül, hogy ez tudná, honnét és hogyan jutott hozzá, sokszor azt sem tudja, mit tegyen, mit akarjon, mit kérjen. Úgy látszik, mintha egyszerre mindent megkapott volna, s nem érti, hogy mi is az; s megvallom, én sem tudom, hogy ezt miképpen magyarázzam meg neki. Sok dolog van ugyanis, amihez tudományra van szükség. Ebben az esetben például tisztában kellene lenni azzal, mi az általános és mi a különös segítség, - már pedig ezt sokan nem is tudják - s miképpen akarja az Úr, hogy a lélek ezt a különös segítséget itt, amint mondani szokás, kézzel foghatóan lássa. S ugyancsak kellene nekem a tudomány sok máshoz is, amit szépen el fogok hibázni. Mivel azonban olyanok fogják ezt olvasni, akiknek szemét nem kerüli el a tévedés, bátran írok tovább. Akár arról legyen szó, hibázok-e a tudomány ellen, akár arról, hogy jó szellemben írok-e vagy sem, részemről nyugodt vagyok, mert ez olyan emberek számára készül, akik értenek a dologhoz s törülni fogják tévedéseimet.
Belekezd a belső ima második fokának fejtegetésébe, amelyben az Úr már sokkal kiválóbb örömöket juttat a léleknek. Megmagyarázza, hogy ezek már természetfölötti jellegűek. Nagyon megszívlelendő.
Az előbbiekben már elmondottuk, hogy milyen fáradtsággal jár ennek a kertnek öntözése, ha a vizet kézi erővel kell a kútról hordani. Beszéljünk már most a második öntözési módról, amelyet a kertnek Ura rendezett be. Ennél egy vízemelő kerék és vezető csatorna szerepelnek, amelyek segélyével a kertész kevesebb munka árán sokkal több vizet tud meríteni, s nem kénytelen azt folyton hordani, hanem pihenőt is engedhet magának. Ha ezt a módszert a belső imára alkalmazzuk, azon fajához jutunk, amelyet nyugalmi imának szokás nevezni. Erről akarok most beszélni.
Itt a lélek bizonyos összeszedettségi állapotba jut, amely már a természetfölöttivel érintkezik, olyannyira, hogy akármennyire igyekezzék is az illető, ezt a maga erejéből nem képes elérni. Igaz, hogy egy ideig ő maga fáradt, amennyiben forgatta a vízemelő kereket, vagyis működtette értelmét, s így megtöltötte a csatornákat, csakhogy itt a víz sokkal magasabban áll, s így sokkal kevesebb munka van vele, mint mikor a kút mélyéről kellett felhúzni. Azt akarom mondani, hogy közelebb van a víz, amennyiben a kegyelem sokkal világosabban nyilvánul a lélek számára. A tehetségek mintegy behúzódnak a lélek bensejébe, hogy ott annál nagyobb örömmel élvezhessék azt a boldogságot, de nincsenek fölfüggesztve s nem alusznak. Csupán az akarat van elfoglalva, amennyiben anélkül, hogy értené, miképpen esik fogságba, engedi, hogy Isten bebörtönözze, jól tudván, hogy annak rabja, akit szeret. Ó Jézusom! Én jó Uram! Mi mindent nem tesz itt érettünk a Te szereteted! Hiszen ilyenkor annyira lebilincseli a mienket, hogy ez nem is képes ebben a pillanatban kívüled mást szeretni.
A másik két tehetség[1] támogatja az akaratot, hogy annál alkalmasabb legyen ezen nagy boldogság élvezetére. Csakhogy néha az is megesik, hogy bár az akarat egyesülve van Istennel, nagyon is alkalmatlankodnak neki; ilyenkor azonban ne hederítsen rájuk, hanem élvezzen nyugodtan tovább. Mert ha igyekszik őket visszatartani, akkor ő is velük együtt el fog kalandozni; mert ilyenkor ezek ketten olyanok, mint a galambok, amelyeknek nem kell az az eleség, amelyet ingyen kapnak a gazdájuktól, hanem másfelé röpködnek és kutatnak ennivaló után; mikor azonban látják, hogy az mennyivel rosszabb, visszatérnek maguk jószántából. Így hát hol elkalandoznak, hol hazajönnek, megnézni, juttat-e nekik is az akarat abból, amit élvez. Ha az Úrnak úgy tetszik, s odadob nekik valamit, akkor maradnak, ha nem, akkor újra keresésre
nagy hiba. Ilyenkor tehát nagyon kapóra jön az illetőnek, ha tudósokkal beszélheti meg lelki ügyeit, föltéve, hogy erényes emberek. Mert még ha az a tudós nem is él magasabb lelki életet, nekem jó tanácsot adhat, s az Úristen majd megértteti vele, hogy miképpen kell engem kioktatnia, sőt mi több, esetleg még lelki emberré is teszi, csak azért, hogy nekünk hasznunk legyen belőle. Ezt nem mondanám, ha nem tapasztaltam volna; kettőnél többel jártam így.[1]
Merem állítani, hogy az a lélek, aki kizárólag egy lelki vezetőre bízza magát, s nem olyant választ, amilyenről beszéltem, súlyos hibát követ el. Hiszen ha az illető szerzetes, máris engedelmességgel tartozik elöljárójának, akinél esetleg mind a három kellék hiányzik, s így elég súlyos kereszt egymagában véve is.[2] Hát még ha ráadásul aláveti saját belátását egy olyan embernek, akinek nincs józan belátása! Én legalább soha sem voltam képes ezt megtenni s nem is tartom helyes eljárásnak. Ha pedig az illető világi ember, akkor adjon hálát az Úristennek, hogy szabadon választhatja meg, kire akarja rábízni magát, s ne áldozza föl ezt a megengedett szabadságát. Sőt inkább maradjon minden lelki vezető nélkül, amíg csak nem talál megfelelőt; mert hiszen az Úr majd ad neki egyet, föltéve, hogy az alázatosság alapján áll s a helyes utat keresi.
Én részemről teljes szívemből áldom az Urat, s egyáltalában mi nők, s azok, akik nem tanultak, legyünk végtelenül hálásak iránta azért, hogy akadnak, akik annyi munka árán tanulták meg az igazságot, amelyet mi tudatlanok nem ismerünk. Sokszor elcsodálkozom a tudósokon, főleg a szerzeteseken, hogy mennyi fáradtságot fordítottak egyik-másik ismeret megszerzésére, amelyet azután én mindössze egy hozzájuk intézett kérdés árán fordíthatok hasznomra. S mégis akadna valaki, aki ezt nem akarná fölhasználni? Ne adja Isten! Látom, hogy ezek a jó emberek hogyan viselik el a szerzetesi életnek nagy nehézségeit; milyen vezeklést folytatnak; milyen rosszul táplálkoznak, mily keveset alusznak! Szenvedés és kereszt egész életük! Igazán nagy bajnak tartanám, ha valaki saját hibája folytán vesztene el ennyi jót! És nekünk, akik mindezen fáradtságtól mentek vagyunk; akik, mint mondják, készen, föltálalva kapjuk tőlük az ételt, s úgy élünk, amint nekünk tetszik: mondom, nekünk talán van arra jogunk, hogy különbeknek képzeljük magunkat náluknál, csupán azért, mert egy kissé magasabban állunk a belső ima tekintetében?!
Áldott légy, én jó Uram, aki engem ugyan annyira tehetségtelennek és mindenre alkalmatlannak teremtettél, de viszont annyi más embert adsz, akik jóra buzdítanak! Szívemből dicsőítlek érte! Nekünk állandóan kellene imádkoznunk ezekért a mi tanítóinkért. Mit csinálnánk nélkülük, különösen most, mikor az Egyház fölött akkora viharok dühöngnek?! És ha akadt is köztük egynéhány rossz ember, - kár ezen fennakadni - annál szebb fényben ragyognak a jók! Az Úristen tartsa őket mindig szent kezében és segítse őket, hogy rajtunk segíthessenek! Ámen.
Nagyon eltértem tárgyamtól, azonban a kezdők mindebből tanulságot meríthetnek arra nézve, miképpen kell ezen magasztos cél felé olymódon elindulnunk, hogy annak igazi útját eltaláljuk.
Hogy azonban visszatérjek arra az elmélkedésre, amelynek tárgya az oszlophoz kötözött Krisztus Urunk: jól teszi az ember, ha egy ideig tanulságokat von le és fontolgatja, mekkora fájdalmakat szenvedett?! miért szenvedte?! - ki az, aki így szenvedett? - s mekkora szeretettel viselte el mindezt. Azonban az ember ne fárassza magát folyton ezzel a gondolkodással, hanem hagyja, hogy az értelme hallgasson, s úgy maradjon az Úr mellett. Gondolja el, ha meg tudja tenni, hogy az Úr szemei ő rajta függnek; beszélgessen vele; adja elő kéréseit; alázza meg magát Őelőtte; érezze magát jól társaságában, s gondolja meg, mennyire méltatlan arra, hogy ott legyen. Ha ezt meg tudja tenni, még ha egyébként csak kezdő volna is a belső ima terén, nagy hasznot fog ebből meríteni, s ez a módszer nagyon előre fogja vinni. Legalább is én így voltam vele. Nem tudom sikerült-e megmagyaráznom. Ítélje meg Kegyelmed.[1] Adja az Úr, hogy legalább sikerüljön mindig az Ő kedvére tennem! Ámen.
[1] Ez Garcia de Toledo atyának szól, akihez intézi önéletrajzát.
[1] Az egyik Ibaňez Péter, a másik Garcia de Toledo, domonkosrendi atyák.
[2] Célzás a szentanya egyik legkiválóbb lelki vezetőjére, Alvárez Boldizsár jezsuita atyára, aki egy időben elöljárójával szokta megbeszélni Szent Terézia misztikus kegyelmeit, s ennek, egy igen rövidlátó embernek, utasításai szerint járt el vele szemben, aminek következtében sok szenvedést okozott neki. Szerencsére Szent Terézia már ekkor is mindig többekkel, és pedig Ávila legtudósabb papjaival szokta megbeszélni lelki ügyeit, s így a kár nem volt nagy. Ezért ismétli, hogy az ember csak akkor induljon egyetlen egy lelki vezető feje után, ha abban minden kellék megvan, t. i. okosság, tapasztalat és tudomány.
fontos. Nincs a belső imának egyetlen oly magas foka sem, amelyről az embernek nem kellene olykor visszatérnie a kiinduló pontra. Bűneinknek tudata és önismeretünk a mindennapi kenyerünk s ezzel kell ennünk mindazokat az ételeket, amelyeket a belső ima asztalán tálalnak elénk, mert akármennyire könnyűek és finomak legyenek is, ezen kenyér nélkül az ember nem bírja el őket. De hát persze ebben is mértéket kell tartani; mert hiszen ha a lélek egyszer már teljesen megadta magát; ha belátja, hogy önmagától semmije sincs; ha szégyenkezik ezen végtelen felségű Király előtt; ha megérti, mily rosszul fizet mindazért, amivel őneki tartozik: mi célja volna annak, hogy minden idejét az önismeret fejlesztésével töltse? Nyúljunk inkább más dolgokhoz, amelyeket az Úr tesz elénk; mert miért is ne kérnénk belőlük? - hiszen Ő Szent Felsége csak jobban tudja, hogy milyen étel felel meg nekünk!
Azért is nagyon fontos, hogy a lelki vezető okos, akarom mondani belátással bíró, és tapasztalt ember legyen, ha ezenfelül tudománya is van, akkor ez megfizethetetlen dolog. De ha ezt a három előnyt nem találhatnók meg egy emberben egyesítve, válasszunk olyant, akiben az első kettő megvan. Mert hiszen tudományos emberekkel alkalomadtán megbeszélhetjük lelki ügyeinket, amikor éppen szükségét látjuk. Azt akarom ezzel mondani, hogy a kezdőnek kevés haszna van az olyan tudós lelki vezetőből, aki nem gyakorolja a belső imát. Inkább mondjon le az ember a belső imáról, semhogy lelki élete félszeg irányban kezdjen fejlődni. Azt azonban nem mondom, hogy ne érintkezzék tudós emberekkel, mert nagy dolog a tudomány, s az ilyeneknél talál oktatást és fölvilágosítást a magamfajta tudatlan. Ha egyszer odáig jutottunk, hogy mindenben a Szentírás igazságaira támaszkodunk, akkor helyesen járunk el. Ellenben az ostoba ájtatoskodásoktól mentsen meg az Isten.
Kissé jobban akarom megmagyarázni szavaimat, mert, azt hiszem, nagyon is sok dologba avatkozom bele. De hát nekem mindig az volt a hibám, hogy, mint mondottam, sohasem tudtam magamat kevés szóval kifejezni. Tegyük föl például, hogy egy szerzetes nővér elkezdi gyakorolni a belső imát, s lelki vezetőjének - együgyű ember lévén – eszébe jut azt mondani, (nem rosszhiszeműleg, hanem téves meggyőződésből), hogy jobb ha őneki engedelmeskedik, mint elöljárójának. S csakugyan, ha az illető maga nem szerzetes, könnyen beleeshetik ebbe a tévedésbe. Vagy pedig egy férjes asszonyt arra oktat, hogy ne törődjék a házvezetéssel, hanem csak imádkozzék, akármennyire haragszik is azért a férje. Egy szóval nem képes eltalálni, hogy mi mikorra való, s nem tudja a dolgokat az igazságnak megfelelő módon rendezni; neki magának nem lévén világos a feje a legjobb akarattal sem képes másokat fölvilágosítani. S habár az ember azt hihetné, hogy mindehhez nem kell tudomány: nekem mindig az volt és az is marad a véleményem, hogy minden keresztény ember igyekezzék lehetőleg csak olyanhoz fordulni, akinek sok, sőt minél több tudománya van. Még inkább van szükségük erre azoknak, akik a belső ima útján haladnak, még pedig annál nagyobb szükségük, minél magasabbra jutottak a lelki életben. Ne beszéljenek úgy, hogy a belső imában nem jártas tudós emberből semmi haszna se lehet annak, aki azt gyakorolja; mert ez nem igaz. Én igen sokkal érintkeztem, s különösen ez utóbbi években szorultam leginkább rájuk, s mindig nagyra becsültem őket. Ha egyiknek-másiknak nincs is tapasztalata, nem ijedeznek a rendkívüli kegyelmektől s ezek nem ismeretlenek előttük. Hiszen tanulmányozzák a Szentírást, s abból látják, hogy miben nyilvánul az igazi jó szellem. Nekem az a meggyőződésem, hogyha egy belső imát gyakorló ember tudósok tanácsát kéri ki, hacsak ő maga nem dönti önmagát szántszándékkal tévedésbe, az ördög nem fogja ábrándokkal félrevezetni. Nem pedig azért, mert nézetem szerint nagyon fél az alázatos és erényes tudománytól; tudja, hogy leleplezik és rajtaveszt.
Azért hangsúlyoztam ezt, mert némelyek véleménye szerint, a belső imát gyakorló lélek mit sem tanulhat az olyan tudóstól, aki nem él maga is belső lelki életet. Hiszen azt úgyis mondtam, hogy ilyen lelki életet élő vezetőre igenis van szükség; de ha az maga nem tudós, az
hanem folyton dolgozniuk kell. Ha nem teszik, időveszteségnek tartják; pedig hát én nagy nyereségnek tekintem ezt a veszteséget. Inkább képzeljék magukat, mint mondottam, Krisztus Urunk színe elé és értelmüknek minden további fárasztása nélkül beszélgessenek, szórakozzanak Ővele. Ne törjék a fejüket szép következtetéseken, hanem adják elő ügyüket-bajukat, s gondolják el, mekkora oka volna őneki arra, hogy meg ne tűrjön minket a közelében. Egyszer ezt, máskor azt, mert megcsömörlik a lélek, ha mindig ugyanazzal az eledellel tartják. Ezek az ételek igen jóízűek és hasznosak s ha a lélek egyszer rájuk kap, erős táplálékot talál és sok hasznot merít belőlük.
Világosabban szeretném magamat kifejezni, mert ezek a belső imára vonatkozó dolgok nagyon homályosak, s mester híján igen nehezen érthetők. Szeretnék másrészt röviden is beszélni, s tekintve megbízóm éles értelmét, az ő számára elég is volna, ha éppen csak érinteném ezeket a kérdéseket; csakhogy én ahhoz ügyetlen vagyok, hogy rövid néhány szóba foglalva megmagyarázzam az ilyesmit, aminek alapos megértése annyira fontos. Mivelhogy nekem annyit kellett szenvednem, sajnálom azokat, akik pusztán könyvre vannak utalva: mert csodálatos ám, mennyire másképpen érti meg az ember a dolgot tapasztalat alapján, mint ha csak könyvből olvasta.
Visszatérve tehát arra, amit mondtam, tegyük föl, hogy a kínszenvedésnek egyik részletéről elmélkedünk, mondjuk arról, amidőn az Úr ott állt az oszlophoz kötözve. Az értelem kutatja és fontolgatja az okokat és körülményeket, amelyek megvilágítják Ő Szent Felségének nagy fájdalmait és kínjait, ebben a teljes elhagyatottságában; és sok egyéb dolgot, amelyet ez a lelki tehetség, működésével mindebből levonhat. Ha az illető tudós ember, akkor csak kezdje, folytassa és fejezze is be mindig ezzel az imádkozási móddal, mert ez a lehető legjobb és legbiztosabb út, mindaddig, amíg az Úr föl nem emeli más, még pedig a természetfölötti ima színvonalára. Azt mondtam, hogy tegyen úgy mindig. Megjegyzendő azonban, hogy sok olyan lélek van, akinek nagyobb hasznára szolgál, ha másról elmélkedik, nem pedig a kínszenvedésről. Mert amint sok lakás van az égben, úgy sok út is vezet oda. Egyeseknek az való, hogy a pokolról elmélkedjenek, mások számára megfelelőbb tárgy a mennyország, olyannyira, hogy a pokolnak még a gondolata is lesújtja őket. Vannak, akiknek annyira gyöngéd a szívük, hogy nagyon szenvednek, ha folyton az Úr kínszenvedéséről kell elmélkedniük; ellenben fellélegzenek, és nagyobb hasznukra van, ha Istennek hatalmát és nagyságát szemlélik a teremtményekben, vagy pedig fontolgatják irántunk való végtelen szeretetét, amely mindenben megnyilvánul. Ez is kitűnő módszer. De azért ne mellőzzük soha hosszabb időre Krisztus Urunk életét és kínszenvedését, mert végre is ez a maradandó forrása üdvösségünknek.
Jól fontolja meg a kezdő, hogy mi válik jobban hasznára. E tekintetben a lelki vezető sok jót tehet, föltéve, hogy van megfelelő tapasztalata; mert ha nincs, akkor tévedésbe eshetik, s abba ejtheti a rábízott lelket is, amennyiben sem ő nem érti azt meg, sem nem engedi, hogy az a lélek megértse önmagát; mivel pedig az utóbbi tudja, milyen nagy érdeme van annak, aki lelki vezetőjének engedelmeskedik, nem mer eltérni az ő parancsaitól. Magam is találkoztam ilyen gúzsba kötött és megnyomorított lelkekkel. Mindez pedig azért volt, mert a lelki vezetőjüknek nem volt tapasztalata. Igazán, megesett a szívem rajtuk. Egyik-másik azt sem tudta már, hogy mit kezdjen. Ezek a jó emberek ugyanis semmit sem értenek a lelki élethez, s így aztán elgyötrik az illetőnek lelkét is, testét is és megakadályozzák haladását. Az egyik elmondta nekem, hogy lelki vezetője már nyolc esztendő óta még mindig csak az önismeretnél tart vele, holott az Úr már a nyugalmi ima színvonalára emelte föl. Természetes, hogy így azután sokat kellett szenvednie.
Az is igaz azonban, hogy az önismeret gyakorlását soha sem szabad abbahagyni, s nincs az a lélekóriás ezen az úton, akinek nem kellene minduntalan újra csecsemővé válnia és szopnia. Ezt sohasem szabad elfelejteni, s talán még egypárszor újra meg fogom említeni, mert nagyon
ők nem tartottak rossznak egyes dolgokat, amelyek természetüknél fogva azok, csupán azért, mert látták, hogy én, akiről pedig jó véleményben voltak, szintén megteszem őket.
Ilyen ravasz az ördög! Valósággal úgy látszik, hogy a mi jó tulajdonságainkat és erényeinket használja föl gonosz terveinek előmozdítására, már pedig akármilyen; csekélységről legyen is szó, amennyiben szerzetesházban történik, neki nagy nyeresége van a dologból. Hát még az én esetemben; mert hiszen amit én tettem, az nagyon is rossz dolog volt. Azért is évek hosszú során át mindössze hárman fogadták meg a szavamat, míg később, midőn az Úr erények dolgában már jobban megerősített, két-három év alatt, mint majd elmondom, igen sokat nyertem meg ezen eszmének. Még egy másik nagy hátránya is van ennek az eljárásnak, s ez az, hogy a lelkünkre veszteséggel jár. Mert hiszen a lelki élet elején az embernek legeslegfontosabb dolga az legyen, hogy kizárólag csakis önmagával törődjék s úgy éljen, mintha csupán ketten volnának e világon, tudniillik: az Úristen és ő. Ez nagyon szükséges reá nézve.
Egy másik kísértés, amely szintén erényes buzgóság leple alatt szokott jelentkezni - s éppen azért kell ezekben tisztán látni és óvatosan haladni - az, hogy az illetők nagyon fájlalják mások bűneit és hibáit. Az ördög elhiteti velük, hogy ők csupán az Úristen sérelme miatt méltatlankodnak, csakis az Ő dicsőségét hordják szívükben, s ezért szeretnének a dolgon azonnal segíteni. Ez néha annyira nyugtalanítja őket, hogy imádkozni sem tudnak. A legrosszabb pedig a dologban az, hogy ezt erénynek, tökéletességnek és Istenért való lelkesedésnek minősítik! Nem beszélek itt arról a fájdalomról, amelyet a nyilvános bűnök okoznak az embernek, főleg, ha szokásszerűen fordulnak elő valamelyik szerzetesrendben; vagy pedig azokról a nagy csapásokról, amelyek az Egyházat érik; például ezekről az eretnekségekről, amelyek annyi léleknek okozzák vesztét: mert hiszen ez a fájdalom nagyon is jó; mivel azonban jó, éppen azért nem is okoz nyugtalanságot.
A belső ima útján haladó lélekre nézve a legbiztosabb eljárás, ha mindenről és mindenkiről megfeledkezve csupán csak önmagára vigyáz és igyekszik Istennek kedvében járni. Ez nagyon, de nagyon ajánlatos, s ha el akarnám mondani azokat a tévedéseket, amelyeket szemem láttára követtek el egyesek, akik túlságosan bíztak szándékuk jóságában: sohasem végeznék vele. Azért is igyekezzünk embertársunkban észrevenni az erényeket és jótetteket, hibáival szemben pedig a mi saját nagy bűneinket használjuk szemkötőül. Ha ezt nem is tudjuk mindjárt kezdetben tökéletesen gyakorolni, lassanként egy nagy erényre teszünk szert, arra tudniillik, hogy másokat mindig jobbaknak tartunk magunknál. Ez az útja-módja ezen erény megszerzésének (természetesen Isten kegyelmével, mert hiszen arra mindig szükségünk van s nélküle kárba veszne minden fáradtságunk). Kérjük tehát Őt, adja meg nekünk, azután pedig tegyük meg a magunkét. Hiszen Ő senkit sem hagy cserben.
A következő tanács azoknak szól, akik sokat elmélkednek s egy dologból sok tanulságot és eszmét tudnak levonni. Mert hiszen azoknak, akik, mint például én, nem tudnak az értelmükkel dolgozni,[1] hiábavaló volna más tanácsot adni, mint azt, hogy várjanak türelemmel, majd ad nekik az Úr valamit, amivel foglalkozhatnak és ad világosságot is hozzá. Mert hiszen az ilyenek annyira tehetetlenek, hogy az értelmük inkább csak útjukban van, nem hogy segítené őket.
Visszatérve tehát azokra, akik sokat elmélkednek, én azt mondanám, hogy akármennyire érdemszerző legyen is, ne fordítsák egész idejüket elmélkedésre. Mivel ugyanis az imának ez a módja nagyon élvezetes, azt hiszik, hogy számunkra nincs is vasárnap, sem pedig munkaszünet,
[1] T. i. az imában, mert hiszen Szent Terézia egyébként nagyeszű, zseniális nő volt. Az imában értelemmel dolgozni annyit tesz, mint elmélkedni. Ellenben a szemlélődés nem az értelem munkája, sőt annak, amint néhány sorral alább mondja, az értelem, ha nem marad veszteg, csak útjában van. Ezt majd a későbbiekből fogjuk megérteni.
lehetetlenség, föltéve, hogy az ember igazságban halad s az erényekhez tartja magát, azonban ez csigalépésben való haladás, s az illető soha sem éri el a szellemi szabadságot. Nézetem szerint az ilyen haladási módszer jó a házasoknak, akiknek végre is hivatásukhoz kell alkalmazkodniuk. Hogy azonban más állapotú egyének számára a haladásnak ez az útja szintén jó legyen, azt velem nem hiteti el senki sem. Én nem kérek belőle. Tudom mennyit ér, mert magam is megpróbáltam; sőt még most is rajta járnék, ha az Úr az ő jóságában nem mutatott volna nekem rövidebb utat. Mert igaz ugyan, hogy a vágyaim mindig nagyméretűek voltak, másrészt azonban igyekeztem megvalósítani azt, amit az imént mondtam, hogy tudniillik gyakoroljam ugyan a belső imát, de amellett kényelemben éljek. Hiszem, hogy ha akadt volna valakim, aki megtanított volna jobban röpülni, akkor képes lettem volna azokat a vágyakat tettekben érvényesíteni. Sajnos azonban, a mi bűneink miatt oly kevesen vannak, akikben az ilyen esetekben nem volna túlságos sok az óvatosság, hogy nézetem szerint nagyrészt ezen múlik, miért nem jutnak a kezdők sokkal gyorsabban nagy tökéletességre. Nem az Úr az oka, mert Ő sohasem hagy el minket; mi vagyunk a hibásak s a nyomorultak.
Abban is utánozhatjuk a szenteket, hogy keressük a magányt, gyakoroljuk a hallgatást és sok más erényt; ez nem öli meg ezt a mi hitvány testünket, amely csakis azért követel tőlünk oly szelíd bánásmódot, hogy annál vadabbul eshessék neki a lelkünknek. Ha pedig az ördög észreveszi, hogy valaki fél, azonnal egészen megbénítja. Nem okozhatunk neki nagyobb örömet, mintha elhisszük, hogy minden kicsiség megöl bennünket, vagy legalább is beteggé tesz.
Ha néhány könnyet ejtünk, képes bennünket azzal ijesztgetni, hogy elvesztjük a szemünk világát. Mindezt átéltem, azért tudom; pedig hát vajon mi jobbra használhatnók látásunkat, vagy egészségünket, mint arra, hogy elveszítjük egy ilyen nemes ügy érdekében? Mivelhogy annyira beteges vagyok, e tekintetben mindig meg volt kötve a kezem, és semmire sem voltam képes mindaddig, amíg végre egyszer elszántam magamat, hogy nem törődöm többé a testi egészségemmel. Igaz, hogy most is édeskeveset teszek. Azonban az Úr jóvoltából mégis meg-értettem az ördögnek ezt a fondorkodását, s mikor ő azzal ijesztgetett, hogy tönkremegy az egészségem, én azt feleltem rá: „Mit bánom én, ha meghalok.” Ha meg kényelemmel kecsegtetett, azt mondtam: „Nem kérek a kényelemből, nekem csak a kereszt kell.” Így tettem más dolgokban is. Sok tekintetben világosan beláttam, hogy bár igazán nagyon beteges vagyok, azért mégis csak ördögi kísértés volt, vagy pedig a magam lanyhasága; mert hiszen amióta nem vigyázok annyira s nem kényeztetem magamat, sokkal jobb az egészségi állapotom.
Egy szóval, igen fontos dolog mindjárt a belső ima gyakorlatának kezdetén nem engedni a kislelkűségnek, Higgyék el ezt énnekem, mert tudom tapasztalatból. Azt hiszem, végeredményben hasznos lesz, hogy elmondtam ezeket a hibáimat, mert legalább okulhatnak rajtam.
Hogy mindjárt egy másik, még pedig igen gyakori kísértést is megemlítsek: ezek a kezdők azt akarnák, hogy mindenki legyen nagyon lelki ember s élvezhesse úgy, mint ők ennek édességét és hasznát. Magában ebben a kívánságban nincs semmi rossz; azonban, ha valaki igyekszik azt megvalósítani, nagyot hibázhat, ha csak nem jár el igen okosan és ügyesen, és nem kerüli még a látszatát is annak, mintha valakit oktatni akarna. Aki e tekintetben másoknak lelki javát akarja előmozdítani, abban nagyon erősek legyenek az erények, mert különben csak bosszúságot okoz nekik. Velem is megtörtént, s azért tudok hozzászólni. Mikor ugyanis, mint említettem, ajánlgattam másoknak a belső imát, s ők azt látták, hogy egyrészt milyen nagyszerűen tudok én a belső ima kiváló gyümölcseiről beszélni, másrészt pedig, hogy milyen szegény vagyok erények dolgában: bosszankodtak miatta, s nem tudtak velem tisztába jönni. Később ők maguk jöttek el hozzám ezt megmondani. S nagyon is igazuk volt, mert hiszen azt nem tudták belátni, hogyan fér össze az egyik dolog a másikkal. Én pedig oka lettem annak, hogy
Folytatólag beszél erről az első fokról, s tanácsokkal szolgál egyes kísértésekre vonatkozólag, amelyeket az ördög szokott néha itt támasztani. Nagyon hasznos.
Jónak gondoltam szóvá tenni itt egyik-másik kísértést, amelyet személyesen tapasztaltam kezdőknél, sőt egyesekben magam is szenvedtem; s ezekre vonatkozólag néhány, nézetem szerint szükséges tanácsot akarok adni.
Először is tehát igyekezzék az ember kezdettől fogva jókedvűen haladni, s ne engedjen a szabadságából. Vannak ugyanis, akik azt hiszik, hogy egyszerre vége az áhítatuknak, ha csak egy pillanatra is más valamit gondolnak. Hiszen természetes, hogy jó az óvatosság; az ember egyáltalában ne bízza el magát, s ne keresse föl az olyan alkalmakat, amelyekben Istent meg szokta bántani. Ez rendkívül fontos és szükséges mindaddig, amíg az ember nem erősödik meg teljesen az erényekben; sőt mi több, igen kevesen vannak, akik annyira viszik, hogy veszély nélkül tehetnék ki magukat az olyan alkalmaknak is, amelyek kedveznek természeti hajlamaiknak. Mert amíg e földön élünk, már csak az alázatosság szempontjából is mindig szem előtt kell tartanúnk nyomorult természetünket. Másrészt azonban, amint mondottam, egyes üdülési módok meg vannak engedve, már csak azért is, hogy újult erővel térhessünk vissza a belső imához. A fő mindenben az okosság.
Legyen bennünk nagy bizalom, mert igen fontos dolog, hogy ne szállítsuk le vágyaink színvonalát. Legyünk arról meggyőződve, hogy ha mi megtesszük a magunkét, Isten kegyelméből, ha nem is egyszerre, de lassan-lassan mégis csak eljuthatunk oda, ahová egyes szentek; mert hiszen ha ezek sohasem szánták volna rá magukat, hogy ezt óhajtani fogják, s ha lépésről-lépésre nem valósították volna meg: ők sem jutottak volna föl soha oly magasra. Ő Szent Felsége a bátor lelkeket szereti, de viszont azt is megkívánja, hogy mindamellett alázatosan haladjanak és ne bízzanak önmagukban. Nem láttam sohasem, hogy az ilyen lélek alacsony fokon maradt volna ezen az úton. Viszont nem láttam gyáva lelket, ha még úgy fel volt is szerelve alázatossággal, aki évek hosszú során át annyi utat tudott volna megtenni, mint az előbbiek alig néhány év alatt. Elcsodálkozom olykor, mit nem tesz ezen az úton, ha valaki nagy tettekre kész. Habár még nincs is mindjárt ereje hozzá, a lélek röppen egyet s jó messze jut, bár azután, mint a kis madárfiók, amelynek még nem nőtt ki jól a tollazata, hamarjában elfárad és megáll.
Volt idő, amikor igen gyakran szoktam gondolni Szent Pál apostol azon szavaira, hogy Istenben mindenre képesek vagyunk. Azt természetesen nagyon jól beláttam, hogy a magam erejéből semmit sem tudok megtenni. Ez nagy hasznomra szolgált; no meg az is, amit Szent Ágoston mond: „Add meg nekem Uram, amit parancsolsz, s azután parancsolj, amit akarsz.” Sokszor elgondoltam, hogy Szent Péter tulajdonképpen mit sem vesztett azzal, hogy kilépett a tenger vizére, habár utóbb el is hagyta a bátorsága. Az ilyen első elhatározások igen nagy értékkel bírnak, habár azért ezen a kezdetleges fokon bizonyos óvatosságra van szükség, s az ember csak bízza rá magát lelki vezetőjének bölcsességére és irányítására. Viszont azonban ne válasszanak olyan lelki vezetőt, aki arra tanítja őket, hogy varangyok legyenek; vagy pedig megelégszik azzal, hogy a lelkük folyton csak gyíkokra vadásszék.
Az alázatosság lebegjen állandóan szemeink előtt, és sohase felejtsük el, hogy minderre az erőt nem önmagunkból merítjük. Csakhogy természetesen meg kell értenünk, hogy milyennek kell lennie ennek az alázatosságnak. Azt hiszem ugyanis, hogy az ördög sok kárt okoz és a belső ima hívei közül sokat megakadályoz az előrehaladásban azáltal, hogy félreértteti velük az alázatosságot. Igyekszik például elhitetni velünk, hogy kevélység, ha vágyaink magasan szárnyalnak; ha utánozni akarjuk a szenteket, ha óhajtjuk a vértanúságot. Azonnal azt mondja nekünk, vagyis azt sugallja, hogy a szentek dolgait nekünk bűnösöknek csak csodálnunk szabad, nem pedig utánoznunk. Hiszen világos, ezt én magam is mondom, csakhogy tegyünk különbséget: van olyan, ami csak csodálható, s van, ami utánozható is. Nem volna okos dolog például, ha egy gyönge szervezetű ember sok böjtöt és kemény önsanyargatást vállalna, vagy valami sivatagba vonulna, ahol nem volna sem fekvőhelye, sem ennivalója; vagy más hasonló dolgot. Annyira azonban, Isten kegyelmével, mégis csak eljuthatunk valamennyien, hogy mélységesen megvetjük a világot; hogy semmibe se vesszük a megtiszteltetéseket, hogy nem ragaszkodunk a vagyonunkhoz.
Olyan szűk ez a mi szívünk, hogy egyszeribe azt hisszük, elvesztjük a talajt a lábunk alól, mihelyt elhanyagoljuk kissé a testünket s a szellemünkkel törődünk. Mindjárt az a meggyőződés támad bennünk, hogy bővében kell lennünk minden szükséges dolognak, mert a gondok zavarják a lelki összeszedettséget és a belső imát. Hiszen éppen az fáj nekem, hogy oly csekély a bizalmunk Istenben és oly nagy bennünk az önszeretet, mert ha nem így volna, akkor az ilyen gond nem okozhatna nekünk nyugtalanságot. Igazán, nálunk, akiknél a szellem még ennyire fejletlen, egyes apró gyerekségek akkora szenvedést okoznak, mint másoknál a nagy és jelentős dolgok. S ezek után még azt képzeljük, hogy lelki emberek vagyunk!
A haladásnak ezen utóbbi módja, nézetem szerint, abban merül ki, hogy igyekszik összeegyeztetni a test és a lélek érdekeit, hogy ily módon idelent ne kelljen föláldozni a kényelmet s odaát biztosítva legyen az örök boldogság. Hiszen nem mondom, hogy ez
ezt néhány tudós embernél, akik csak rövid ideje kezdték meg a belső imát, s máris rendkívül nagyot haladtak benne. Ezért óhajtom én annyira, amint majd később kifejtem, hogy közülük minél többen legyenek lelki emberekké.
Mikor én azt mondom: hogy ne kapaszkodjanak fölfelé, hacsak Isten nem emeli őket, akkor szellemi nyelven beszélek,[1] s akinek van ezen a téren némi tapasztalata, az meg fog engem érteni; mert ha ebből nem érti meg, én nem tudom másképpen megmagyarázni. A misztikus teológiában, amelyről most akarok beszélni, az értelem beszünteti működését, amennyiben az Úristen fölfüggeszti azt.[2] Ezt még majd igyekszem jobban megmagyarázni, ha ugyan képes leszek reá, s az Úr megadja nekem hozzá kegyelmét. Ne legyünk tehát olyan vakmerők, s ne is gondoljunk arra, hogy mi magunk függesszük föl – ez az, amit én mondok - s ne hagyjuk önként abba a használatát; mert különben ott maradunk ostobán és hidegen, és sem az egyiket nem tesszük, sem pedig a másikat. Mert mikor az Úr függeszd föl és állítja meg, akkor ad eléje valamit, ami csodálatra ragadja és leköti; úgyhogy egy Hiszekegy tartama alatt, minden gondolkodás nélkül többet ért meg, mint amennyit mi többiek minden erőlködésünk mellett, évek hosszú során. De hogy mi magunk kössük meg a lelki tehetségeinket, és tétlenségre kárhoztassuk: ez oktalanság. S ismételve mondom, még ha az illető nem is teszi tudatosan, van a dologban egy bizonyos hiánya az alázatosságnak, amelyet, még ha nincs is benne bűn, nyomon követ a büntetés, amennyiben az ember kárbaveszett munkát végez, lelkében pedig bizonyos kellemetlen érzés marad; olyasféle, mintha valaki éppen nekilódul egy nagy ugrásnak, s hátulról visszarántják. Az illető mintegy mozgósította már teljes erejét, s íme semmit sem végzett abból, ami szándékában volt. Ezen a meddőségen veheti észre, ha valaki közelebbről vizsgálja a dolgot, hogy tényleg, amint mondottam, van a dologban némi alázatossághiány. Mert hiszen ennek a kiváló erénynek egyik sajátsága éppen az, hogy amennyiben valamely cselekedetben érvényesül, sohasem hagy csalódást a lélekben. Remélem, hogy ez világos; lehet azonban, hogy csak az én számomra az. Nyissa ki az Úr olvasóim szemét s adjon nekik e tekintetben tapasztalatot, mert ha abból csak egy kevese is van az embernek, azonnal megérti ezt a dolgot.
Éveken át sok mindent olvastam össze erről, s mit sem értettem belőle; azután pedig hosszú ideig részesített már az Úristen ezen kegyelmekben, de azért semmiképpen sem tudtam kifejezni, hogy mi az. Ez nekem sok szenvedést okozott. Míg ellenben, ha Ő Szent Felsége akarja, egy pillanat alatt megérteti az egészet, úgyhogy az ember nem tud hová lenni a csodálkozástól. Igen sok, a lelki élethez értő ember, mikor kikértem tanácsát, próbálkozott megértetni velem, mi az, amit az Úr nekem ad, hogy azután én is szavakba tudjam foglalni: de mind hiába; akkora volt az én együgyűségem, hogy nem tudtak rajtam segíteni. Ez tényleg így van. Talán maga az Úr akarta, hogy e tekintetben ne legyek senkinek sem hálára kötelezve, kivéve Őneki magának, mert hiszen Ő Szent Felsége volt mindig az én mesterem. Mennyire kell szégyenkeznem azért, hogy ez valóban így van. Nem is óhajtottam tehát s nem is kértem eziránt Tőle fölvilágosítást, mert e tekintetben egyáltalában nem voltam kíváncsi – hiúságokban igen, de itt nem, ahol erény lett volna - s íme egyszerre csak az Úristen egy pillanat alatt egészen világosan megértette velem, s megadta, hogy szavakba tudjam foglalni, Mindenki elcsodálkozott rajta, s én még inkább, mint a gyóntatóim, mert jobban tisztában voltam együgyűségemmel. Ez nemrégiben történt. Különben is én egyáltalában nem igyekszem megérteni azt, amire az Úr meg nem tanított, kivéve, ha a dolog lelkiismeretemet érinti.
Még egyszer ismétlem azt a tanácsomat, hogy nem szabad az embernek a szellemét a belső ima magasabb fokára fölemelnie, hacsak az Úr maga nem emeli föl. Már pedig, ha Ő megteszi, azt az ember azonnal megérzi. Különösen veszedelmes volna ez az eljárás nőkre nézve, amennyiben ennek kapcsán az ördög holmi képzelődést okozhatna bennük. Másrészt azonban meg vagyok róla győződve, az Úr sohasem fogja a rossz szellemnek megengedni, hogy kárt tegyen az olyan lélekben, aki alázatosan igyekszik Őhozzá eljutni. Sőt inkább az ilyennek mindig haszna és nyeresége lesz abból, amivel az ördög vesztét akarja okozni.
Nagyon is részletekbe bocsátkoztam, azért, mert ez az út a kezdőknek legszokottabb útja, s ezek számára igen fontosak azok a tanácsok, amelyeket adtam. Megengedem, hogy másutt mindezt sokkal jobban megírták már, s én eleget pirultam és szégyenkeztem, - bár nem annyira, amennyire illett volna - hogy ilyesmiről kell írnom. Áldott legyen mindezért az Úr, aki eltűri, sőt akarja, hogy egy ilyen magamforma nyomorult beszéljen az Ő dolgairól, s hozzá ilyen magasztosakról.
[1] „Szellemi nyelven”, úgy értendő: a misztikus teológia nyelvén.
[2] A szentanya műveinek 1589-ben, Salamancában készült kiadása ezen helyhez a következő jegyzetet fűzi: „Az értelemnek és a képzeletnek az a felfüggesztése, amelyről a szentanya itt beszél, s amelyet misztikus teológiának nevez, úgy értendő, hogy az Úr nagy tömeg természetfölötti és isteni dolgot állít a lélek elé és erős világosságot áraszt reá, úgyhogy az előbbieket egyszerű tekintettel a minden fontolgatás, következtetés és egyéb erőfeszítés nélkül látja és élvezi. Teszi pedig ezt akkora intenzitással, hogy a lélek nem is képes másra gondolni vagy elszórakozni. Azonban a dolog nem merül ki puszta nézésben és csodálkozásban, hanem a fény átmegy az akaratba is, ott tűzzé lesz, és fellobogtatja benne a szeretet lángját. Az olyan embernek tehát, aki ebben az állapotban van, az értelme teljesen odatapad a tárgyhoz, mely lelki szemei előtt áll s annak csodálatába merül; akarata szeretettől lángol az illető tárgy iránt, emlékezete pedig teljesen tétlen. A lelket ugyanis annyira leköti ez az élvezet, hogy nem képes másra gondolni. Erről a fölemelésről, illetve fölfüggesztésről mondja a szentanya, hogy természetfölötti; amivel azt akarja kifejezni, hogy ebben a dologban a lélek a maga részéről nem tesz semmit, hanem úgy történik vele az egész. Hangsúlyozza azt is, hogy nem szabad magunknak erre törekednünk, hanem meg kell várnunk, míg az Úristen végzi el bennünk ezt a felfüggesztést; és pedig egyrészt azért, mert amúgy is hiába volna erőlködésünk, másrészt pedig, mert szerénytelenség volna részünkről. Nagyon igaza van a szentanyának, mikor ezt annyira hangsúlyozza, mert nem egyszer olvassuk az imádság elméletével foglalkozó művekben, hogy ajánlatos teljesen megszüntetni a fontolgatást, nemkülönben a képzelet működését is, s nem tenni semmit, még csak lélegzeni is alig: pedig ennek a következménye az szokott lenni, hogy az illető hideg marad és elveszti az ájtatos hangulatot. (P. Silverio, Obras I. 87.)
Ezen a fokon számos jó buzdulatot kelthet magában, fölteheti, hogy sokat akar dolgozni Istenért, lángra szíthatja szeretetét, és más egyéb úton-módon növelheti erényeit. Mindezt igen jól kifejti egy könyv, amelynek címe: „Az Isten szolgálatának művészete”,[1] s amely nagyon megfelel azoknak, akik ezen a fokon vannak, amennyiben az értelmi működést fogadja el alapul. Odaképzelheti magát Krisztus elé, s beleszerethet az ő szentséges emberi természetébe. Igyekezzék állandóan vele maradni; beszélgessen vele; adja elő neki, ha valamire szüksége van; panaszolja el neki bajait; ossza meg vele örömeit; ne feledkezzék meg róla, ha jól megy a dolga. Mindezt meg lehet tenni kész imaszövegek nélkül, egyszerű szavakkal, amiket vágyaink és szükségleteink önként adnak ajkunkra.
Ez kitűnő módszer, s rövidesen nagyon előresegíti az embert. Aki igyekszik mindig ebben a drága, jó társaságban maradni; aki törekszik abból minél több hasznot meríteni, aki igazán, őszintén megszereti ezt a mi jó Urunkat: az ilyen ember, nézetem szerint, nagyon előre van. Itt azután, amint mondtam, ne törődjünk azzal, vajon érzünk-e áhítatot, vagy sem, hanem csakis arra legyen gondunk, hogy kedvében járjunk az Úrnak; hiszen Ő oltja belénk a vágyat, hogy örömet szerezzünk Neki, bármennyire gyarlók legyenek is egyébként tetteink. A belső imának összes fokain nem képzelhető üdvösebb dolog annál, hogy Krisztus Urunkat állandóan magunkkal hordozzuk bensőnkben. A legbiztosabb eszköze ez annak, hogy az ember ezen az első fokon előre haladjon, s röviden eljusson a másodikra, a belső imának magasabb fokain pedig ment maradjon azon veszedelmektől, amelyekbe az ördög dönthetné.
Ez tehát az, amire önmagunktól vagyunk képesek. Aki innét tovább akarna jutni, és fölemelkedni a szellemi élvezetek színvonalára, amelyeket Isten megtagad tőle: nézetem szerint elvesztené úgy az egyiket, mint a másikat. Az utóbbiak ugyanis meghaladják természetünket; s ha az illető beszünteti értelme működését, a lelke sivár és száraz lesz. Egyébiránt ez az egész lelki épület különben is az alázatosságon alapszik, s minél közelebb jut az ember Istenhez, annál előbbre kell haladnia ebben az erényben is; mert ha nem teszi, mindene elvész. Már pedig, azt hiszem, van abban valamelyes kevélység, ha az ember maga akar följebb emelkedni, tekintve, hogy az Úristen máris többet tesz a kelleténél értünk, mikor az ilyen magunkformákat megtűri a maga közelében. Ezt azonban, amit most mondok, nem olyan értelemben kell venni, mintha tilos volna gondolatban fölemelkedni a mennyország magasztos dolgaihoz, vagy akár magához Istenhez, az ő dicsőséges nagyságához s végtelen bölcsességéhez. Én magam ugyan soha se tettem meg, mert mint említettem, képtelen voltam reá. Annyira nyomorult voltam ebben a tekintetben, hogy már az is nagy kegyelme volt Istennek, ha földi dolgokról tudtam elmélkedni és megérteni belőlük az igazságot; már ez a vállalkozás is vakmerőség volt részemről, hát még, hogyha az égi dolgokról akartam volna elmélkedni! Másoknak azonban ez hasznukra lehet, különösen, ha van tudományuk. Ez utóbbi ugyanis ezen gyakorlat szempontjából nézetem szerint nagy kincs, föltéve természetesen, hogy alázatosság párosul vele. Csak nemrégiben tapasztaltam
-------------------------------------------------
[1] Arte de servir a Dios, vagyis Isten szolgálatának művészete volt a címe annak a könyvnek, amelyet P. Alfonz ferencrendi atya 1521-ben adott ki Madridban. A 16. század folyamán számos kiadást ért, s több nyelvre, köztük olaszra és franciára is lefordították.
Folytatólag beszél a kezdőkről. Megmagyarázza, hogy meddig juthatunk Isten kegyelmével a magunk emberségéből, s hogy mennyire veszedelmes, ha természetfölötti és rendkívüli dolgokra törekszünk, mielőtt az Úr fölemelte volna szellemünket ezeknek színvonalára.
Az előbbi fejezetben sok minden, nézetem szerint nagyon szükséges dologra tértem ki, főleg azonban azt akartam megmagyarázni, hogy meddig juthatunk el a magunk erejéből, s hogy a belső imának ezen kezdetleges foka némileg a mi szorgalmunkon múlik. Ha ugyanis arról elmélkedünk, s azt fontolgatjuk, hogy mit szenvedett értünk az Úr, ez részvétet kelt bennünk, édes fájdalomra indít és vigasztaló könnyeket fakaszt szemünkből. Míg ellenben a reánk váró mennyei boldogságnak, az Úr irántunk való szeretetének és feltámadásának meggondolása örömet vált ki bennünk, amely öröm sem nem tisztára szellemi, sem nem érzéki; épp oly erényes öröm, amilyen érdemszerző volt az előbbi fájdalom. Ilyen természetűek mindazok a dolgok, amelyek áhítatra gerjesztenek minket; ezt az áhítatot pedig részben az értelmünkkel szerezzük meg, bár azért igaz marad, hogy nem volnánk képesek azt megérdemelni, vagy elnyerni, ha Isten nem adna hozzá kegyelmet. Ha az Úristen valamely lelket innét nem emel magasabbra, akkor nagyon érdekében van, hogy ő se törekedjék tovább, mert - s ezt jegyezzük meg jól -, ha erőszakoskodik, rajta fog veszteni.[1]
[1] Ez a gondolat igen sokszor ismétlődik Szent Terézia műveiben. Tartalma a következő: az Úristennek az a szándéka, hogy amennyiben az illető nem áll ellent kegyelmeinek – minden embert fölemel az életszentség egy bizonyos fokára, de nem mindenkit ugyanarra és még kevésbé mindenkit ugyanazon az úton. Ilyen utak pl. az imának különböző és rendkívül változatos fokozatai, különösen pedig ezeknek két fő csoportja, t. i. az elmélkedő és a szemlélődő ima. Mindkettő kitűnő a maga nemében; s akár az egyiknek, akár a másiknak állhatatos gyakorlata biztosan tökéletességre vezet. Azonban nem mindenkinek, sőt aránylag kevés embernek rendeltetése az, hogy eljusson a szemlélődő, vagy legalább is a természetfölötti szemlélődő ima fokára. Ha már most az ilyen ember erőlteti a dolgot és a maga emberségéből próbálja elérni azt, amit csak az Úristen adhat meg, akkor – mondja a szentanya - rajta veszt. Egészítsük ki gondolatát, s magyarázzuk meg, hogy mi baja eshetik. Az, hogy elkezd képzelődni. Bizonyos álmatagságot nyugalmi vagy egyesülő imának tart. Azután támadnak látomásai és hallomásai - mind beképzelt dolog természetesen - sokszor nevetséges, együgyű fantazmagóriák, mint a milyenek a lázbeteg álmai. Részben saját fantáziájának termékei, részben pedig a rossz szellem sugallatai. Ezek alapján elkezdi magát szentnek tartani, fejébe száll a gőg; nem lehet vele beszélni. Még szerencse, ha valami megrázkódtatás idejében kijózanítja, mert különben van rá ok, hogy az ember az ilyennek örök üdvössége miatt aggódjék.
Tapasztalatom alapján merem állítani, s jegyezzük meg jól, hogy az olyan lélek, aki erős elszántsággal vágott neki a belső ima útjának, s annyira erőt vett önmagán, hogy nem veszi sokba, ha szomorkodik, ha örül, aszerint, amint nélkülözi ezeket a lelki örömöket és vigasztalásokat, vagy pedig megkapja azokat az Úrtól: mondom, az ilyen lélek máris megtette az útnak javarészét. Ne féljen az ilyen lélek attól, hogy vissza talál fordulni, még ha csetlik-botlik is, mert épületét szilárd alapokra fektette. Igen, mert az Úristen szeretete nem abban merül ki, hogy az ember könnyezzék, vagy hogy ilyenféle öröme és áhítata legyen, ami mind csak a mi vágyainkat elégíti ki és a mi vigasztalásunkra szolgál: hanem abban, hogy igazság szerint erős lélekkel és alázatosan szolgáljunk neki. Ellenkező esetben, azt hiszem, folyton csak mi kapunk, de adni nem adunk semmit. Az ilyen magamforma gyarló, s csekély lelki erejű nők számára talán jobb, hogy az Úr, amint mostanában teszi velem, a vigasztalások útján vezet. Ezzel akarja bennem tartani a lelket, hogy el tudjak viselni bizonyos fájdalmakat, amelyeket Ő Szent Felsége jónak lát reám mérni. De hogy az Úristennek egyik-másik hivatott szolgája olyan ember, aki férfi a talpán, akinek van tudománya és fejlett értelme: mondom, hogy az ilyen ember: panaszokra fakadjon, mikor az Úristen megvonja tőle az áhítatot, ezt már hallani sem szeretem. Nem azt akarom én mondani, hogy ne fogadják el, ha Isten megadja; sőt ellenkezőleg, becsüljék nagyra, mert hiszen Ő Szent Felsége éppen azért adja meg, mert látja, hogy ilyenkor szükségük van rá; hanem csak azt, hogy ha nem éreznek áhítatot, akkor ne aggódjanak, hanem értsék meg, hogy nincs rá szükség, s ezért nem is adja meg Ő Szent Felsége. Szóval tudjanak magukon uralkodni. Higgyék el, hogy az ellenkező eljárás hiba; ezt magam is tapasztaltam és beláttam. Higgyék el, hogy tökéletlenség; mert az ilyen emberben nincs meg a szellemi szabadság, s gyönge minden vállalkozásra.
Ez nemcsak a kezdőknek szól, habár nekik különösen ajánlom, mert igen fontos, hogy az ember mindjárt kezdetben ezzel a szabadsággal és elszántsággal vágjon neki az útnak; hanem még inkább másoknak, akik jó régen kezdtek már bele és soha sem tudnak a végére jutni, még pedig, nézetem szerint jórészt azért, mert nem szegődtek kezdettől fogva a kereszthez. Elcsüggednek, s azt gondolják, hogy semmire sem viszik. Ha értelmük nem képes elmélkedni, akkor kétségbe esnek; holott talán éppen akkor fejlődik és erősödik bennük az akarat. Csakhogy persze ezt ők nem értik. Értsük meg már valahára, hogy az Úr nem törődik ezekkel a dolgokkal; s bár mi hibáknak nézzük is őket, tényleg nem azok. Ő Szent Felsége jobban ismeri a mi nyomorúságunkat és gyarló természetünket, mint mi magunk. Ő jól tudja, hogy ezek a lelkek csak őreá akarnak mindig gondolni és csak őt szeretik; már pedig ez a jó szándék az, amit Ő kíván. Az a másik: érzelem; az a nyugtalanság, amelynek átengedjük magunkat, csak arra szolgál, hogy megzavarja a lélek békéjét, s ha az egyébként talán egy óra hosszat lett volna képtelen előrehaladni, most megbénítja négyszer annyi időre.
Igen gyakran testi bajtól ered az egész. Én e tekintetben sok tapasztalatot szereztem, s tudom, hogy ez igazán így van. Gondosan megfigyeltem önmagamat; de meg azután lelki életet élő emberekkel is beszéltem a dologról. Ugyanis annyira nyomorultak vagyunk, hogy ez a mi szegény bebörtönözött lelkünk kénytelen-kelletlen megszenvedi testünknek bajait, sőt még az időváltozást is. Sokszor pedig a nedveknek keringési zavarai okozzák azt, hogy saját hibája nélkül, nem tudja megtenni, amit szeretne, s csak szenved mindenféleképpen. Ha azután ilyenkor erőszakolni akarják, csak annál rosszabb lesz az állapota, s annál tovább tart. Inkább vizsgálják meg, okosan, vajon nem innét származik-e a baj, s ne fojtogassák szegényt. Értsék meg, hogy betegek. Tegyék át más időre az imaórájukat, még ha ezt sokszor napokon át is meg kellene tenniük. Alkalmazkodjanak úgy, ahogy, ehhez a siralom völgyéhez, mert hiszen elég baja a léleknek, hogy itt kell nyomorognia, s mikor szereti Istenét, nem tehet úgy, amint akarna, még pedig azért, mert ez a test olyan rossz házigazdája neki.
Mondom: vizsgálják meg okosan, mert olykor az ördögtől származik az egész. Azért is nem mindig jó abbahagyni a belső imát, amikor ilyen nagy szórakozottság és zavar lép föl az értelemben; viszont azonban erőszakolni sem szabad mindig a lelket olyanra, amire képtelen. Hiszen tehet mást: gyakorolhatja a felebaráti szeretet külső tényeit, vagy olvashat; ha pedig olykor még erre is képtelen, akkor hát szolgálja ki egyszer a saját testét Isten iránti szeretetből, tekintve, hogy máskor, még pedig legtöbbször úgy is az szolgál a lelkének; keressen valami üdülést, például valami épületes társalgásban; vagy menjen falura, aszerint, hogy mit ajánl neki a gyóntatója. Nagy dolog mindebben a tapasztalat, mert az tudja nekünk legjobban megmondani, mit kell az adott esetben tennünk, s abból értjük meg, hogy mindenben szolgálhatunk Istennek. Az ő igája könnyű, s nem szabad erőszakkal ráncigálni a lelket, hanem szelíden kell vezetni, mert csak ez válik hasznára.
Tehát ismételve mondom - s ha még sokszor találom is mondani, az sem tesz semmit, mert annyira fontos a dolog - hogy a lelki szárazság, vagy pedig a szórakoztató és a zavaró gondolatok miatt ne nyugtalankodjék és ne szomorkodjék senki sem, mert különben sohasem fogja megszerezni a szellemi szabadságot, s mindig gyötrődni fog. Szánja rá magát mindjárt kezdetben arra, hogy nem riad vissza a kereszttől, s meg fogja látni, hogyan segíti majd az Úr annak viselésében; milyen jó kedvvel fog haladni s mennyi hasznot merít mindenből. Mert az a egy világos, hogy ha egyszer a kút nem akar vizet adni, mi nem Önthetjük tele. Másrészt azonban, amikor van benne víz, akkor ne legyünk restek, hanem húzzuk szorgalmasan, mert ilyenkor azt akarja az Úr, hogy ezáltal sokszorosítsuk meg erényeinket.
keresztjével. Majd eljön az ideje, amikor mindezért egyszerre fogja megkapni a jutalmat; sohse féljen attól, hogy fáradsága kárba vész. Kegyes, jó gazdának szolgál, akinek szemei állandóan nézik őt. Ne törődjék a rossz gondolatokkal. Gondolja meg, hogy még egy Szent Jeromost is ilyenekkel zaklatott az ördög ott a pusztában.[1]
Megvan ennek a fáradságnak is a maga értéke. Jól ismerem, mert hiszen szenvedtem tőle éveken át annyira, hogy ha csak egy csepp vizet tudtam olykor-olykor kimerni abból az áldott kútból, már azt is az Úristen különös kegyelmének tartottam. Tudom, hogy mekkora ez a szenvedés, s hogy több bátorság kell hozzá, mint sok egyéb csapásnak elviseléséhez széles e világon. Azonban azt is kézzelfoghatóan tapasztaltam, hogy az Úristen nagyon megjutalmazza érte az embert már ezen élet folyamán. Mert az az egy bizonyos, hogy ha az ilyenek után az Úr csak egy órára engedte is élveznem az ő vigasztaló jelenlétét: bőséges kárpótlásnak tartottam mindazon kínlódásért, amelybe a belső imában való állhatatosságom már hosszú idő óta került.
Az Úr egyesekre lelki életük elején küldi ezt a gyötrelmet; másokra a vége felé, sok más alkalmi kísértéssel együtt; teszi pedig ezt, nézetem szerint azért, hogy próbára tegye az Ő barátait, s megtudja, vajon képesek-e kiüríteni az Ő kelyhét és hordani a keresztet; s csak ezen próba után bíz reájuk nagy kincseket. De meg azután, a mi lelki javunk szempontjából is vezet bennünket Ő Szent Felsége olykor ezen a száraz úton, hogy fölfogjuk saját semmiségünket. Későbbi kegyelmei ugyanis oly nagy méltósággal járnak, hogy mielőtt megadná őket nekünk, előbb éreztetni akarja velünk saját nyomorúságunkat, hogy úgy ne járjunk, mint Lucifer. De meg azután van-e egyáltalában valami, amit Te nem azért tennél, Uram, hogy az én lelkemnek legyen haszna belőle?! Mert hiszen látod, hogy az már egészen a tied; hogy átengedte magát neked s hogy követni akar, amerre jársz, egészen a kereszt haláláig hogy kész Neked segíteni annak hordozásában, s nem hagy Téged alatta egyedül!
Akiben megvan ez az elhatározás, az ne féljen semmitől. De minek is aggódnék az a lelki életet élő ember, aki már ilyen magas polcra emelkedett, aki négyszemközt óhajt társalogni Istennel és ennek fejében lemond a világ összes szórakozásairól? A java munka el van végezve, dicsőítsétek érte Ő Szent Felségét; s bízzatok az ő jóságában, mert hiszen Ő soha sem hagyta még cserben barátait. Ne engedjétek meg, hogy ilyesféle gondolatok merüljenek föl lelketekben: vajon miért adott annak néhány nap alatt annyi áhítatot, nekem pedig annyi év után feleannyit sem? Higgyük el, hogy mindez a mi javunkra szolgál. Vezessen Ő Szent Felsége, amerre akar. Mi már nem vagyunk többé a magunkéi, hanem az övéi.[2] Elég nagy kegyelem az nekünk, hogy dolgozhatunk az Ő kertjében, s ott lehetünk a mi Urunk oldala mellett. Mert hiszen az kétséget sem szenved, hogy ő velünk van. Ha őneki úgy tetszik, hogy ezeknél a növényeknél és virágoknál egyesek lelkében szükség legyen a kútról való vízhordásra és öntözésre; másoknál ellenben megteremjenek anélkül: az nem az én dolgom. Tedd Uram azt, amit akarsz. Ne engedd, hogy megbántsalak. Add, hogy erényeim, - ha ugyan vannak s akkor is a Te jóvoltodból - ne pusztuljanak el. Szenvedni akarok Uram, mert hiszen Te is szenvedtél. Teljesedjék bennem mindenképen a Te akaratod. S ne engedje Szent Felséged, hogy egy olyan kincset érő dolog, amilyen a Te szereteted, olyanoknak jusson, akik csak a maguk élvezetéért szolgálnak Neked.
[1] Szent Jeromosnak Eustochiumhoz írt 22. számú levelére céloz, amelyben ezt olvassuk: „Hányszor megtörtént velem, hogy itt a pusztaság magányában, melynek napégette kopár síkja oly sivár lakást nyújt a szerzeteseknek, képzeletem Róma élvezeteit varázsolta elém.”
[2] A léleknek birtokbavétele az Úr részéről igen érdekes momentum a lelki életben. Ez történhetik misztikus kegyelmek, látomások vagy hallomások kíséretében, mint történt ismételten Szent Teréziánál, de azok nélkül is. Ez utóbbi esetben az ember egyszer csak azon veszi magát észre, hogy ő az Úristen rabja, úgy érzi, mintha Az rárakta volna a bilincset s ő elvesztette volna szabadságát; az a benyomása, hogy nem cselekszik többé a maga esze szerint, hanem megy oda, ahová az Úr vezeti és teszi azt, amit az Úr tétet vele.
meg lehet magyarázni a belső imának azt a négy fokozatát, amelyekre az Úr, az Ö végtelen irgalmában olykor fölemelte a lelkemet. Adja az Ő jósága, hogy sikerüljön megmagyaráznom, s ily módon hasznára lennem egyiknek azok közül, akik megbíztak ennek megírásával. Mert hiszen az Úr négy hónap alatt magasabbra emelte őt,[1] mint amennyire én tizenhét esztendő alatt jutottam. Neki jobb volt az előkészülete, s azért máris minden fáradság nélkül alkalmazza kertjében mindezt a négy öntözési módot. Igaz ugyan, hogy az utolsót még csak cseppenként kapja, no, de ha így halad, az Úr segélyével hamarjában el fog benne merülni. Ha ezt az én magyarázatomat együgyűségnek tartja, ám nevessen rajta: nagyon szívesen veszem.
Azokról, akik még éppen csak, hogy elkezdték gyakorolni a belső imát, azt mondhatjuk, hogy kútról hordják a vizet; ez pedig, mint mondottam, igen fáradtságos munka. Meg kell feszíteniük minden erejüket, hogy összeszedjék az érzékeiket, amelyek, hozzá lévén szokva a féktelen kalandozáshoz, nem igen akarnak engedelmeskedni. Lassankint hozzá kell szokniuk, hogy ne akarjanak mindenfélét látni és hallani, a belső ima idején pedig egyáltalában semmit, hanem maradjanak egyedül, s ott, mindentől távol, bánkódjanak múlt életük fölött. Ezt különben úgy a kezdőnek, mint a haladónak meg kell tennie, még pedig igen sokszor; azonban, amint majd később elmondom, olykor többet, máskor kevesebbet kell ezzel a gondolattal foglalkoznia.
A kezdőknek egyik baja az, hogy nem képesek megérteni, van-e bennük igazi bűnbánat; pedig hát igenis van; mert hiszen különben nem tették volna föl magukban, hogy amúgy igazában akarnak szolgálni Istennek. Igyekezzenek sokat foglalkozni Krisztus Urunk életével, még ha ez kissé fárasztja is az értelmüket.
Ennyire eljuthatunk a magunk emberségéből; már tudniillik Isten kegyelmével, mert hiszen az magától értetődik, hogy anélkül még csak egy üdvös gondolatra sem vagyunk képesek. Mikor így teszünk, akkor hordjuk a vizet a kútról; s adja Isten, hogy találjunk benne vizet. De még ha nem is találnánk, ne múljék rajtunk, hanem mi menjünk oda és húzzuk, hogy megöntözhessük ezeket a virágokat. Hiszen Isten annyira jó, hogy még abban az esetben is, amidőn, - jobban tudva azt, hogy mi válik hasznunkra - azt akarja, hogy a kút kiszáradjon, ha mi jó kertészek módjára megtesszük a magunkét, Ő víz nélkül is fönntartja a virágokat és növeszti az erényeket. Víznek itt a könnyeket nevezem, vagy pedig, amennyiben ezek hiányoznának is, a megilletődést és az áhítatnak belső érzelmét.
Már most mit tegyen az, aki napokon keresztül nem érez mást, mint szárazságot, kedvetlenséget, unottságot; s annyira nincs kedve elmenni vizet meríteni, hogy abbahagyná az egészet, ha nem gondolná meg, mekkora örömet szerez a kert Urának, s nem félne attól, hogy kárba vész eddigi munkája, és érdeme abbeli fáradságának, hogy annyiszor ereszti le a vödröt a kútba, s húzza föl ismét üresen. Mihez fogjon, mikor minden jóakarata ellenére még csak a karját sem tudja fölemelni, vagyis más szóval egyetlen egy jó gondolatot sem képes kialakítani az elméjében. (Mert hiszen éppen az értelemnek a működését értjük a kútból való merítés alatt.) Mit tegyen, mondom, ilyenkor a szegény kertész?
Mi mást tenne, mint hogy örül, örvend és nagy kitüntetésnek tartja, hogy egy ilyen hatalmas császárnak kertjében dolgozhat, annál inkább, mert tudja, hogy ezáltal Urának kedvében jár. Ő ugyanis ne a saját maga élvezetét keresse, hanem az Övét, Uráét, s ilyen nehéz körülmények között dicsőítse Urát azért, hogy megtiszteli őt bizalmával, s fölteszi róla, hogy fizetés nélkül is a legnagyobb gonddal fogja elvégezni a reá bízott munkát. Segítsen Urának vinni a keresztet, s gondolja meg, hogy Ő egész földi élete folyamán érezte annak súlyát. Ne vágyódjék uralomra idelent, s ne hagyja soha abba a belső imát. Ily módon tehát legyen föltett szándéka, hogy, még ha egész életén át tartana is ez a lelki szárazság, nem engedi Krisztus Urunkat elesni a
s így, kénytelen-kelletlen keresnem kell valami módját. Pedig nincs kizárva, hogy hasonlatom legtöbbször éppen nem lesz találó. Hát akkor legalább nevet rajta egyet, Kegyelmed, látván az én együgyűségemet.
Úgy emlékszem, mintha valahol olvastam, vagy hallottam volna a következő hasonlatot, de olyan rossz az emlékezőtehetségem, hogy nem tudom, hol és milyen alkalommal volt; elég az hozzá, hogy azt hiszem, meg fog felelni célomnak. Amikor valaki belekezd a belső imába, le kell azzal számolnia, hogy úgy van vele, mint az, aki egy szép díszkertet akar ültetni az Úr számára, de teljesen terméketlen talajon, amely tele van mérges növényekkel. Ezt a gazt Ő Szent Felsége saját maga irtja ki, s ugyancsak ő ülteti el a jó növényeket. Mert hiszen azzal tisztában kell lennünk, hogy ezen a munkán már túl kell lennie a léleknek, mikor rászánja magát a belső imára, s elkezdte azt gyakorolni.[1] Nekünk, mint jó kertészekhez illik, Isten segítségével csak arra kell igyekeznünk, hogy ezek a növények fejlődésnek induljanak. Gondosan kell tehát őket öntöznünk, hogy el ne száradjanak, hanem ellenkezőleg hozzanak virágot, és kellemes illatukkal gyönyörködtessék ezt a mi jó Urunkat, úgyhogy szívesen járjon el ebbe a kertbe üdülni és találja örömét ezekben az erényekben.[2]
Lássuk már most, hogy hányféle módon lehet ezt a kertet öntözni. Így azután meg fogjuk érteni, mi a teendőnk; mennyi munkánkba fog kerülni; meghozza-e a hasznot; s mennyi ideig kell azt művelni?!
Nézetem szerint az öntözés négyféle módon történhetik. Az egyik az, hogy kútról hordjuk a vizet; ami természetesen nagy fáradságunkba kerül. A másik módja az, hogy vödrös vízemelő kereket alkalmazunk, amelyet csak forgatni kell, - magam is használtam ilyent – s az ember kevesebb munka árán több vizet kap vele. Odavezetheti az ember továbbá egy folyónak, vagy pataknak vizét is, ami még jobb, mert a föld több vizet kap, s nem kell oly gyakran öntözni; de meg a kertésznek is sokkal könnyebb a dolga. Összehasonlíthatatlanul legjobb módja természetesen az, ha az Úr esőt küld reá, s megöntözi, anélkül, hogy nekünk kellene fáradnunk.
Ha már most az öntözésnek ezt a négy módját, amelyre a kertnek szüksége van, mert különben tönkremegy, a mi esetünkre alkalmazzuk, azt hiszem, hogy ezek segítségével némileg
[1] Azt akarja mondani, hogy a léleknek már mentnek kell lennie a halálos bűnöktől. Addig míg ez a föltétel meg nem valósul, nem képzelhető magasabb lelki élet.
[2] Ennek a hasonlatnak a megértésén igen sok múlik, s azért kissé megmagyarázzuk. A kert az emberi lélek. A mérges növények, amelyek annak talaját annak előtte födték, a bűnök; azok a virágok pedig, amelyeket ezeknek helyében kell benne ápolni és fejleszteni: az erények A víz, amellyel öntözni kell, az ima. A gaznak első kiirtását és a virágok első beültetését az Úristen végzi és pedig azáltal, hogy a lélekbe már akár a keresztség, akár pedig a gyónás szentségében beleönti a megszentelő kegyelmet és ezzel együtt az erényeket. Hogy a jól végzett gyónás milyen virágos kertté, változtatja a bűnös lelket, az akárhányszor szemmel láthatólag nyilvánul. Az az ember, akinek még az imént csak rosszon járt az esze, most egyszerre tele van minden jóra való készséggel, s lelkében ott van a hit, remény, szeretet, ott az okosság, mértéktartás, igazság, erősség és ezeknek kísérő erényei. Hogy ott maradnak-e, az természetesen más kérdés: az azon múlik, vajon ápolja, öntözi-e őket. Ha nem teszi, egy-kettőre elfonnyadnak, s ő visszaesik régi bűneibe. Ezek a belénk öntött erények csak egészen könnyedén vannak beledugva lelkünk talajába, s nem vertek még abban gyökeret. Ezeket mintegy csak kölcsön kaptuk, s csakis azáltal tesszük magunkévá, hogy folytonosan gyakoroljuk őket. Ha az Úristen nem adott volna a gyermeknek izmokat, az sohasem tanulna meg járni, de az, hogy izmai vannak, nem elég a járáshoz, hanem azt gyakorolnia kell, mert ha nem teszi, még az izmai is elsenyvednek. Így van ez a belénk öntött erényekkel is.
Azok az erények, amelyekről itt szó van, természetfölötti erények, amelyeket jól meg kell különböztetni a természetes vagy sztoikus erényektől. Az előbbiek Istenbe vetett hiten alapulnak és Ő iránta való szeretettel vannak mintegy megaranyozva, míg az utóbbiak teljesen hitetlen emberben is meg lehetnek. A pogányok is sok erényt gyakorolnak, de ezekkel csak természetes jutalmat érdemelnek, amilyen pl. az egészség, hatalom, hírnév stb. A rómaiaknak világuralmat adott az Úr polgári erényeikért. Az ilyen erények természetfölötti szempontból értéktelenek.
a tőkét és a birtokjogot szépen megtartottuk magunknak. Elhatározzuk, hogy szegények leszünk, - ami igen szép dolog, azonban mekkora gonddal és óvatossággal őrködünk afölött, hogy ne csak a szükséges dolgokban ne szenvedjünk hiányt, hanem a jólétünk is biztosítva legyen. Hogyan igyekszünk jó barátokat szerezni, akik minden jóval ellátnak; s a jövő miatti aggodalom talán nagyobb gondokat okoz nekünk, s több veszedelemnek tesz ki bennünket, mint annak előtte a vagyon, amikor még megvolt. Azt hihetné az ember, hogy mikor szerzetesekké lettünk, vagy pedig, amidőn ráléptünk a lelki élet útjára, s elkezdtünk haladni a tökéletesség felé, lemondtunk a tekintélyünkről is, igen ám, de csak érintsék valamiben ezt a mi gyönge oldalunkat, egyszeribe elfelejtjük, hogy hiszen azt mi már odaadtuk Istennek, s újra megköveteljük a tiszteletet. Mintha csak ki akarnók ragadni Isten kezéből azt, amit saját nézetünk szerint, egyszer már föltétlenül az Ő rendelkezésére bocsátottunk. S így vagyunk a többi dologgal is.
Hát bizony ez nevetséges módja az isteni szeretetre való törekvésnek. S hozzá egyszerre, hogy úgy mondjam, marokszám szeretnénk belőle kapni, de olykép, hogy amellett megtarthassuk egyéb vonzalmainkat. Nem gondolunk azzal, hogy megvalósítsuk jó szándékainkat; hogy vágyainkat kiemeljük e föld porából: s amellett szellemi vigasztalásokra számítunk! Nézetem szerint ez nem illő eljárás, s ez a két dolog nem egyeztethető össze. Mivel tehát nem adunk egyszerre mindent oda, nem is kapjuk meg egyszerre ezt a kincset; s adja Isten, hogy Ő Szent Felsége legalább cseppenként juttasson nekünk belőle, még ha a világ összes szenvedéseit kellene is érte kiállnunk.
Nagy irgalmat gyakorol az Úr azzal az emberrel, akinek megadja a kegyelmet és a bátorságot, hogy egész erejével ennek a kincskeresésnek feküdjék neki. Mert Isten mindenkinek kész magát odaadni, föltéve, hogy az illető állhatatos marad, s lassan-lassan képessé teszi a lelket arra, hogy győztesen kerüljön ki a küzdelemből. Bátorságot, mondom, mert az ördög rendkívül sok akadályt gördít a kezdő útjába, s minden áron igyekszik őt visszatartani attól, hogy tényleg neki induljon. ő tudja ugyanis legjobban, milyen veszedelem fenyegeti, mert nemcsak az illetőnek lelke megy az ö számára veszendőbe, hanem még sok más emberé is. Ha ugyanis ez a kezdő megfeszíti erejét, hogy Isten kegyelmével följusson a tökéletesség csúcsára, akkor, azt hiszem, az ilyen soha sem megy be a mennyországba egyedül, hanem sokakat visz magával. Mivelhogy jó tisztnek bizonyult, az Úristennek van gondja rá, hogy legyen csapatja.[1] Azért is a rossz szellem annyi veszedelemmel és nehézséggel ijesztgeti, hogy nem csekély bátorságra van szüksége, sőt igen is nagyra, és Istennek sok kegyelmére, mert különben bizony meghátrál.
Beszéljünk már most arról, miképpen kell a dologhoz kezdeniük azoknak a lelkeknek, akik el vannak tökélve, hogy elindulnak ezen kincs keresésére, s - ha törik, ha szakad - végrehajtják ezt a tervüket. Arra ugyanis, amit a misztikus teológiáról - azt hiszem, így hívják – kezdtem beszélni, majd később visszatérek még.
Az út kezdetén várja őket a legnagyobb akadály, mert bár a nehezét itt is az Úr vállalja, itt még nekik kell dolgozniuk. Ellenben a belső ima többi fokain a lélek többnyire csak élvez. Mindazonáltal mind az elsőknek, mind a középsőknek, mind az utolsóknak megvannak a maguk keresztjei; az egyiknél ilyenek, a másiknál olyanok. Maga Krisztus Urunk ugyanis ez az Út, s ha csak nem akarnak elkárhozni, rajta kell haladniuk azoknak, akik az Ő követésére vállalkoznak. Ó boldog szenvedések, amelyeknek már ezen élet folyamán is olyan felséges a jutalmuk!
Szükségképen egy-két hasonlattal kell élnem; pedig nem illenek nő szájába, s jobban szerettem volna elkerülni őket, s egyszerűen arról írni, amivel megbíztak. De hát az ilyen magamforma tanulatlan ember nehezen tudja magát kifejezni, mikor szellemi dolgokról van szó,
Megmagyarázza, min múlik az, hogy az ember nem jut el hamarosan Isten tökéletes szeretetéhez. Egy hasonlattal kezdi fejtegetni a belső imának négy fokát. Itt az első fokról beszél. Ez a fejezet igen hasznos a kezdők, nemkülönben olyanok számára, akik nem találnak örömet az imában.
Beszéljünk tehát már most azokról, akik belépnek a szeretet rabszolgáinak sorába, mert hiszen ezt jelenti és nem egyebet, ha rászánjuk magunkat a belső ima útjára, s így Annak követésére, aki bennünket annyira szeretett. Olyan felséges méltóság ez, hogy már a gondolata is rendkívüli örömmel tölti el lelkemet, mert hiszen a szolgai félelem azonnal megszűnik, mihelyt - már ezen út legelején is - úgy haladunk, amint haladnunk illik.
Ó, lelkem Ura! Ó én mindenem! Ha a lélek elhatározza, hogy ezentúl csak Téged fog szeretni, s – amennyire csak körülményei engedik - mindenét elhagyja, s csakis erre az isteni szeretetre fordítja minden tehetségét: vajon miért nem akarod neki megadni azt az örömet, hogy egyszerre fölemelkedhessék a tökéletes szeretet magaslatára? Azaz, hogy rosszul beszélek; azt kellett volna mondanom, s arról panaszkodnom, hogy miért nem akarjuk ezt mi? Mert hiszen kizárólag a mi saját hibánk, hogy nem élvezzük azonnal ezt a nagy méltóságot. Mihelyt odáig jutunk, hogy az Isten iránti szeretet tökéletessé lesz bennünk, akkor ez megadja nekünk az összes lelki javakat. Mi azonban zsugoriak vagyunk, s csak kelletlenül vállalkozunk arra, hogy egészen odaadjuk magunkat Istennek. Így azután hiányzik bennünk a kellő előkészület. Már pedig Ő Szent Felsége nem akarja, hogy ilyen nagy értékű dolognak birtokába jussunk, anélkül, hogy nagy árt fizetnénk érte. Belátom én, hogy nincs a földön semmi sem, amivel e kincset meg lehetne fizetni, azonban, ha megtennők azt, ami erőnktől telik; ha nem ragaszkodnánk semmi mulandó dologhoz, ha minden gondolatunk az égre irányulna s minden beszédünk arról szólna: meg vagyok róla győződve, hogy egészen bizonyosan, hamarjában megadná nekünk ezt a kincset. Rövid idő alatt megszereznénk minden szükséges föltételt a befogadására, amint azt egyik-másik szent megszerezte.
Nem egyszer vagyunk azon hiszemben, hogy mindenünket odaadtuk, pedig tulajdonképpen csak a vagyonunknak kamatját, vagy jövedelmét ajánlottuk föl Istennek, ellenben
Akármennyire igyekezzem is a belső imáról világosan beszélni, ha valakinek e téren nincs tapasztalata, csak nagyon homályos fogalmat képes róla alkotni. Szólok először is néhány akadályról, amelyek hátráltatják az ember haladását ezen az úton; meg egyik-másik dologról, amely veszedelmessé válhat. Mindezekre az Úr vezetett rá engem, a tapasztalat útján; később pedig meg is beszéltem a dolgot egyes nagy tudományú emberekkel, s olyanokkal, akik már évek hosszú sora óta éltek lelki életet. Ezek beismerték, hogy azon huszonhét esztendő alatt, amióta a belső imát gyakorlom, bár annyit bukdácsoltam és oly rosszul haladtam rajta, Ő Szent Felsége több tapasztalathoz segített, mint sok mást, aki negyvenhét esztendeje járja azt folytonos önsanyargatás és erénygyakorlat közepette. Áldott legyen érte s használjon föl engem szent tetszése szerint, mert hiszen jól tudja Ő Szent Felsége, az én jó Uram, hogy nincs más célom ezzel, mint az, hadd dicsérjék és magasztalják egy kevéssé az emberek, azért, hogy egy ilyen magamfajta piszkos és bűzös szemétdombon, olyan jó illatú virágos kertet tudott ültetni. Adja Ő Szent Felsége, hogy bűneimmel ne tépjem ki őket újra, s ne legyek ismét olyanná, amilyen voltam. Esedezem, könyörögje ki ezt számomra Kegyelmed, az Úr szerelméért; mert hiszen sokkal többet tud bűnös voltomról, mint amennyit itt mondanom engedett.
írásomat az, akihez intézem, mert hiszen ő jobban észre tudja majd venni benne a hibát, mint én. Én csak arra kérem őt, az Úr szerelmére, hogy bocsássa nyilvánosságra mindazt, amit eddig mondtam az én romlott életemről és bűneimről. Erre itt most megadom az engedélyt összes gyóntatóimnak, tehát neki is, mert hiszen ő szintén közéjük tartozik; még abba is beleegyezem, hogy, ha úgy akarják, tegyék azt meg akár mindjárt most, életemben. Ne engedjék, hogy továbbra is rászedjem a világot, s olyan színben tűnjem föl, mint akiben van valami jó. Igazán, határozottan, őszintén mondhatom, - már amennyire mostanában ismerem magamat - hogy ez nagy Örömömre szolgálna. Ellenben arra vonatkozólag, ami most következik, nem adom meg ezt az engedélyt; ha pedig ezt az írást valakinek mégis megmutatnák, nem akarom, hogy megmondják, kiről van szó; kivel történtek ezek a dolgok; s ki írta ezt. Azért nem nevezem meg benne sem magamat, sem másokat, hanem lehetőleg úgy igyekszem megírni, hogy senki se sejthesse, ki vagyok.
Ezt kérem én, az Isten szerelmére, tartsák magukat ehhez. Eléggé tudós és bölcs emberek ők ahhoz, hogy jóváhagyhassák, ha az Úr kegyelméből valami jót találnék mondani ebben az iratban. Mert ha ilyesmi akad benne, az csakis őtőle származik, nem pedig én tőlem. Hiszen tőlem épp oly messze áll a műveltség, mint a vallásos, jó élet! s nem is volt alkalmam tudós emberrel, vagy bárki mással megbeszélni ezt a dolgot. Csupán azok tudják, hogy ezt írom, akik megbíztak vele, s ők most nincsenek itt.[1] Nekem pedig úgy kell ehhez lopnom az időt, s azt is kedvem ellenére teszem, mert elvon a fonástól. Már pedig zárdánk szegény, s rászorul a keresetemre. De meg azután más dolgom is van elég. S ha az Úr legalább ügyességgel és jó emlékezőtehetséggel áldott volna meg: akkor fölhasználhatnám azt, amit olvastam, vagy hallottam; de ez is nagyon rossz nálam. Ha tehát mégis valami jót találok mondani, azzal az Úrnak bizonyára valami jó célja van. Ami rossz, az én tőlem való, s Kegyelmed lesz oly szíves kitörülni.[2] Sem az egyik, sem a másik esetben nem volna célja megmondani a nevemet. Életem folyamán nem volna értelme, mert van benne olyan, ami jó színben tűntethetne föl; halálom után pedig annál kevésbé, mert még a benne foglalt jó is elvesztené hitelét. Senki sem adna rá semmit, ha megtudná, hogy ilyen magamforma hitvány és rossz teremtés írta.
Azon reményben tehát, hogy Kegyelmed megteszi nekem azt, amire az Úr szerelmére kérem, s hasonlóképpen járnak el majd mások is, akik esetleg szintén olvasni fogják: egészen szabadon beszélek majd. Míg ellenben, ha az ellenkezőtől kellene tartanom, nagy szorongással írnék mindenről, kivéve bűneimről, mert azokat mindig kész vagyok megvallani. A többitől, ha más nem, már csak az is visszariasztana, hogy nő vagyok; hát még az, hogy ráadásul még gonosz is vagyok. Mindazt tehát, ami túllépi az én életrajzom egyszerű kereteit, legyen szíves úgy tekinteni, hogy csak Kegyelmednek van bizalmasan mondva, mivelhogy annyira kért, hogy írjam le s némileg magyarázzam meg azokat a kegyelmeket, amelyekben az Úr engem a belső imában részesít. Föltéve természetesen, hogy mindebben semmi nincs, ami ellenkeznék a katolikus szent hit igazságaival; mert ha ilyesmire akadna benne, arra kérem Kegyelmedet, hogy azonnal égesse el; ebbe én előre is föltétlenül beleegyezem.
Elmondom tehát, hogy mi történik bensőmben. Amennyiben megegyezik a hitnek tanaival, Kegyelmednek némi lelki haszna lehet belőle, ellenkező esetben pedig fel fog engem világosítani tévedésemről, nehogy az ördög malmára hajtsa a vizet az, amit én lelki nyereségnek tartok. Mert hiszen, Isten látja lelkemet, mindig kutattam valaki után, aki képes legyen engem megnyugtatni.
kegyelmekben, föltéve, hogy nem feledjük saját nyomorúságunkat: annál nagyobb a lelki hasznunk, s annál őszintébb az alázatosságunk is. A másik eljárási mód kishitűségre vezet, amennyiben abból indul ki, hogy lelkünk nem képes nagy kincsek befogadására. Ugyanis alig kezdi az Úr ilyenekben részesíteni, azonnal megijed attól, hogy önhittségbe talál esni. Higgyük el, hogy aki ezeket a javakat adja nekünk, az meg is tud segíteni kegyelmével; s ha az ördög ebben az irányban kezdene bennünket megkísérteni, akkor fel fogjuk ismerni fondorkodását, s lesz erőnk az ellenállásra, értem, abban az esetben, ha teljes őszinteségben járunk Isten színe előtt, s kizárólag neki igyekszünk kedvében járni, nem pedig az embereknek. Magától értetődik, hogy a dolog így van, mert hiszen annál jobban szeretünk valakit, minél inkább eszünkben tartjuk azokat a jótéteményeket, amelyekben minket részesít. Már pedig, ha megengedett dolgot cselekszünk, sőt érdemeket szerzünk; ha állandóan eszünkben tartjuk, hogy létünket Istennek köszönhetjük; hogy semmiből teremtett és hogy ő tart fönn bennünket; ha nem feledjük egyéb jótéteményeit, halálát és szenvedéseit, amelyeket sokkal a mi megteremtésünk előtt vállalt magára értünk és mindazokért, akik most élnek: vajon miért ne volna megengedve nekem megértenem, belátnom és gyakran fontolgatnom, hogy én, aki azelőtt haszontalanságokról szoktam társalogni, most, az Úr kegyelméből, nem szeretek Őrajta kívül semmiről beszélni. Olyan ez, mint a drága gyöngy, amely, ha meggondolok, ki adta azt nekünk, s mily jó azt bírnunk: szükségképen szeretetre indít jótevőnk irányában; már pedig íme ebben nyilvánul az alázatosságon alapuló belső imának egész haszna. Hátha még más, ennél is értékesebb gyöngyökhöz jutunk, amilyenekben Istennek egyes szolgái részesültek! Ilyenek például a világnak és önmagunknak megvetése. Egészen világos, hogy ezek alapján még jobban le vagyunk kötelezve, és még hívebben kell szolgálnunk, mert hiszen be kell látnunk, hogy mindebből semmi sem származik mitőlünk. Ezekből tűnik ki az Úr bőkezűsége. Mert hiszen az ilyen hitvány, szegény és teljesen érdemetlen léleknek, mint amilyen az enyém, bőven elég lett volna ezen gyöngyök közül az első; Ő ellenben nagyobb kincsekkel halmozott el, mint amilyeneket kívánni tudtam volna.
Ezek a kegyelmek arra köteleznek bennünket, hogy új erőt merítsünk az ő szolgálatára, s hogy ne legyünk hálátlanok; mert az Úr ilyen föltétel alatt adja meg őket. Ha nem használjuk fel jól ezt a kincset, s ezt a magas állást, amelybe helyezett, újra el fogja venni tőlünk mindezt; s szegényen hagyva bennünket, a gyöngyöket Ő Szent Felsége, tetszése szerint odaadja valaki másnak, aki majd ért hozzá, miképpen kell azokat a saját és mások hasznára fordítani. Mert vajon hogyan használhatná vagyonát, és miképpen adakozhatnék bőkezűen az, aki nincs tudatában saját gazdagságának? Tekintve gyarló természetünket, nézetem szerint ki van zárva, hogy nagy dolgokra merjen vállalkozni, aki nem érzi, hogy Isten őt különösen kedveli. Ugyanis annyira nyomorultak vagyunk, s úgy vonzódunk ezen földi dolgokhoz, hogy nem igen lesz képes valaki tényleg mindent megvetni idelent, s szívét az összes anyagiaktól elszakítani, hacsak nem kapott valami előleget a másvilágiakból; mert hiszen ezen ajándékok révén adja meg nekünk az Úr azt az erőt, amelyet bűneink folytán elvesztettünk. Arra is aligha lesz kapható valaki, hogy kívánja a lenézetést, a megvettetést, s gyakorolja a tökéleteseknek egyéb effajta nagy erényeit, hacsak nem bírja valami zálogát Isten jóindulatának, s nincs benne ugyanakkor eleven hit. A mi természetünk ugyanis annyira nehézkes, hogy csak az iránt van érzéke, amit maga előtt lát, s éppen azért ezek az ajándékok szolgálnak arra, hogy felkeltsék bennünk a hitet és megerősítsék azt. Igaz ugyan, az is lehetséges, hogy amilyen hitvány vagyok jómagam, másokat is úgy ítélek meg; lehetséges, mondom, hogy másoknak a tökéletesség gyakorlatában elegendő a hit igazsága; míg az ilyen magamforma nyomorultnak mindenféle másra is szüksége volt.
Hát hiszen, az ő dolguk megmondani, hogy miként vannak vele: én csak arról beszélek, amit én magam éltem át mert hiszen ezzel vagyok megbízva. Ha nem jól beszélek, tépje szét az
Azon kegyelmekről kezd beszélni, amelyeket az Úrtól a belső imában kapott; fejtegeti, hogy mennyiben segíthetjük elő mi magunk ezt a dolgot, s hogy mennyire érdekünkben van megérteni az Úr kegyelmeit, amelyekben részesülünk. Kéri az illetőt, akihez e sorokat intézi, hogy ha már ilyen részletesen íratják meg vele az Úrtól kapott kegyelmeket, akkor azt, ami ezután következik, legalább tartsa titokban.
Amint már említettem, a megelőző időkben is volt néha-néha részem, habár mindig csak igen rövidke ideig, az előjátékában azon kegyelmeknek, amelyekről most akarok beszélni. Mikor ugyanis az előbb említett módon odaképzeltem magamat Krisztus Urunk mellé, sőt néha olvasás közben is, olykor-olykor egész váratlanul elfogott Isten jelenlétének valami sajátságos érzése, amely minden kétséget kizárt aziránt, hogy Ő énbennem van, én pedig teljesen beléje vagyok merülve. Ezt nem úgy kell érteni, mintha látomás lett volna, hanem az volt, amit, ha nem csalódom, misztikus teológiának neveznek, s ami annyira felfüggeszti a lelki működéseket, hogy a lélek úgy érzi, mintha teljesen magánkívül volna. Az akarat szeret; az emlékezet majdnem egészen elveszettnek látszik; az értelem ugyan nem vész el, de nem gondolkodik, nézetem szerint. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem működik, hanem ott áll elálmélkodva azon sok mindennek láttára, ami előtte föltárul. Isten ugyanis megérteti vele, hogy mindabból, amit Ő Szent Felsége közöl vele, semmit sem képes felfogni.[1]
Előzőleg majdnem állandó volt nálam egy bizonyos mély megilletődés, amelyet, nézetem szerint, legalább is részben, megszerezhetünk a magunk emberségéből; ez az ajándék sem nem egészen érzéki, sem nem egészen szellemi. Az egészet Isten adja. Azt hiszem azonban, hogy ez irányban sokat tehetünk, ha elmélkedünk saját hitványságunkról; Isten iránti hálátlanságunkról; arról, hogy mily sokat tett érettünk; az ő annyira fájdalmas kínszenvedéséről; ha látjuk az ő nagyságát; azt, hogy mennyire szeret minket; és más ilyen gondolatokkal foglalkozunk, amelyekbe a lelki élet útján előretörtető ember minduntalan belebotlik, még ha egyébként az esze máson járna is. Ha azután ehhez némi szeretet járul, akkor megilletődik a lélek, gyöngéd érzelmek töltik be a szívet, s megindulnak a könnyek. Olykor úgy látszik, mintha erőszakkal ontanók őket, máskor meg az Úr fakasztja, anélkül, hogy képesek volnának ellenállni. Ő Szent Felsége ilyenkor ezzel a nagy ajándékkal jutalmazza meg igyekezetünket; mert nagyon vigasztaló ám a lélekre nézve, ha ilyen felséges Úrért hullatja könnyeit. Itt azután van oka, hogy boldognak érezze magát. Élvez is, örül is kimondhatatlanul.
Éppen most egy hasonlat ötlött az eszembe, amely nézetem szerint eléggé találó. Azt hiszem ugyanis, hogy a belső imának ezen örömei, olyanok, mint a mennyei boldogság. Az ég lakói ugyanis szintén nem látnak többet, mint amennyit az Úr érdemeikhez mérten enged látniuk; s mivel tudják, mily kevéssé szolgáltak erre rá: mindegyik tökéletesen meg van elégedve a maga helyzetével, annak ellenére, hogy az egyes szentek boldogsági fokozata között óriási a különbség; sokkal nagyobb még annál is, amely idelent az egyes szellemi örömök között van, pedig hát ez is rendkívül nagy. Midőn tehát az Úristen először részesíti a lelket ilyen kegyelemben, az tényleg azt hiszi, hogy nincs többé semmi kívánni valója, s úgy érzi, hogy bőségesen meg vannak fizetve összes szolgálatai. S ebben teljesen igaza is van, mert egyetlen egy ilyen könnycsepp, amelyet pedig úgyszólván mi magunk fakasztunk szemünkből - bár természetesen Isten segítsége nélkül mire sem vagyunk képesek - nézetem szerint fölér a világ összes szenvedéseivel: olyan óriási az értéke. Mert lehet-e nagyobb kincset képzelni, mint némi zálogát annak, hogy kedvében járunk Istennek? Azért is, aki idáig jutott, az buzgón dicsérje őt, s ismerje el, mennyivel tartozik őneki. Mert már úgy látszik, Isten a saját háza népe közé akarja őt fölvenni, s kiválasztotta őt országa számára, föltéve, hogy nem fordul vissza.
Kerülje az alázatosságnak azt a bizonyos, sajátságos fajtáját, amelyre még visszatérek, s amelynek alapján egyesek - nézetük szerint alázatosságból - nem tudják magukkal elhitetni, hogy az Úr ajándékokban részesíti őket. Értsük meg a dolgot úgy, amint tényleg van, hogy tudniillik az Úr megadja nekünk ezeket anélkül, hogy mi megérdemeltük volna, s legyünk értük hálásak ő Szent Felségének. Mert ha nem értjük meg, hogy miben részesülünk, akkor nem gyulladhatunk szeretetre. S hozzá határozottan igaz, hogy minél gazdagabbaknak látjuk magunkat
[1] Nehogy valaki félreértse a szentanya ezen állítását, a régi kiadásokban a következő jegyzetet fűzték hozzá: „Mikor a szentanya azt mondja, hogy az értelem nem működik, az annyit jelent, hogy nem halad egyik dologról a másikra, s nem von le következtetéseket és tanulságokat, mert teljesen lefoglalja az a végtelen jó, amely elébe tárul. Tényleg azonban mégis működik, mert hiszen ráfüggeszti szemét az előtte levő tárgyra, s tudja, hogy nem képes azt felfogni. Úgy értendő tehát, hogy nem működik, hogy nem következtet, hanem ott áll szinte elképedve ama nagyság előtt, amelyet lát; nem mintha sokat értene belőle, hanem azért, mert belátja, hogy nem képes teljesen felfogni végtelen nagyságát.” Silverio, Obras, I. 69
szakítottam velük, azonnal újra megszerettem ő Szent Felségét. Mert hiszen éreztem, hogy szeretem őt, csak azt nem tudtam még, hogy miképpen kell Istent igazán szeretni. Később ezt is megtanultam.
Igazában még csak a szándék fogamzott meg bennem, hogy majd szolgálni fogok neki, s íme Ő Szent Felsége máris elkezdett a régi módra dédelgetni. Úgy tetszett, mintha azt, amit másoknak nagy fáradsággal kell megszerezniük, az Úr úgy erőszakolta volna reám, szinte esedezve, hogy legyek szíves elfogadni. Különben is ezen utóbbi években már szokott nekem lelki örömöket és vigasztalásokat juttatni; pedig én sohasem merészeltem volna Tőle ilyesmit kérni, vagy áhítatért és elérzékenyülésért esedezni. Én csak azért imádkoztam, adja meg nekem a kegyelmet, hogy ne vétsek többé ellene, s hogy bocsássa meg nagy bűneimet. Látván ezeknek nagyságát, hogyan is mertem volna én tudatosan vigasztalásokra és lelki örömökre vágyakozni! Már az is nagy jóság és irgalom volt az ő részéről, hogy megtűrt maga előtt, s hogy magához vonzott; mert hiszen beláttam, hogyha Ő nem hívogatott volna annyira, nem mentem volna hozzá. Csak egy esetre emlékszem életemben, amikor egy nagy lelki szárazság alkalmával lelki örömöt kértem tőle; mikor azonban észrevettem, hogy milyen szerénytelenséget követtem el, nagyon elszégyelltem magamat, s ekkor maga ez a szégyenérzet hozta meg nekem azt, amiért elég vakmerő voltam imádkozni. Hiszen tudtam én, hogy ez nem tilos dolog, de úgy gondoltam, csak azoknak van megengedve, akik érdemesek ilyesmire, amennyiben minden tőlük telhetőt megtettek az igazi áhítat megszerzésére, főleg pedig nem vétkeztek Isten ellen, s készek és el vannak tökélve minden jóra. Azt gondoltam, hogy az én könnyeim asszonyi könnyek, amelyeknek semmi értékük sincs, mert hiszen nem tudtam velük elérni azt, amit óhajtottam. Pedig hat végre is, azt hiszem, megvolt a hasznuk; mert mint mondom, főleg az említett esetekben érzett nagy bűnbánat és szívfájdalom hatása alatt, elkezdtem több időt fordítani a belső imára, és kevésbé foglalkoztam reám nézve káros dolgokkal, habár még nem is hagytam föl velük véglegesen. Mindamellett, mint mondom, Isten megsegített, hogy lassanként eltávolodjam tőlük. Mivel pedig Ő Szent Felsége csak arra várt, hogy némi készség jelentkezzék részemről: ettől kezdve a szellemi kegyelmek,[1] amint majd el fogom mondani, nőttön-nőttek. Pedig máskülönben ezeket a kegyelmeket az Úr csak olyanoknak szokta megadni, akiknek sokkal tisztább a lelkiismeretük.
[1] Szellemi kegyelmek, ellentétben a lelkiekkel, a szemlélődés körébe tartozó rendkívüli kegyelmek, amelyek nem az érzéki részben okoznak érezhető áhítatot és gyönyörűséget, hanem közvetlenül az értelemre és az akaratra hatnak
Teremtőt juttatták eszembe. Azt akarom mondani, hogy imára ébresztettek, áhítatba merítettek, s könyvül szolgáltak, amelyből hálátlanságomat és bűneimet olvastam ki.
A mennyországot, vagy egyéb ilyen magasztos dolgokat az én tompa értelmem soha, de sohasem tudta elképzelni, mindaddig, amíg csak az Úr más módon nem mutatta meg azokat nekem. Annyira nem volt meg bennem tehetség, hogy valamit lelki szemeim elé állítsak, hogy hacsak nem láttam a dolgot magam előtt, képzeletem hiába vesződött vele. Egyáltalában nem voltam úgy, mint mások, akik mindent maguk elé tudnak képzelni, aminek révén azután áhítatba merülnek. Én Krisztus Urunkról csakis mint emberről voltam képes gondolkodni, de még így sem voltam sohasem képes az ő képét lelkemben kiszínezni, akármennyit olvastam is szépségéről, s akárhány festményt vagy szobrot láttam is róla. Úgy voltam vele, mint a vak ember, vagy aki sötétben beszélget másvalakivel, s bizonyos ugyan annak létezéséről, mert hiszen tudja, hogy ott van... akarom mondani érti és hiszi, hogy ott áll mellette, de nem lát belőle semmit. Szakasztott így voltam én is, valahányszor a mi Urunkról elmélkedtem. Ezért szerettem én mindig a szentképeket. Milyen szerencsétlenek azok, akik saját hibájukból nélkülözik ezt a nagy jót. Igazán úgy látszik, hogy nem szeretik az Urat, mert hiszen ha szeretnék, akkor szívesen nézegetnék a képmását, aminthogy idelent is örülünk, ha látjuk az arcképét olyasvalakinek, akit szeretünk.
Ezen időtájban kerültek kezembe Szent Ágoston Vallomásai.[1] Azt hiszem az Úr rendelte így, mert én nem kerestem ezt a könyvet s nem is tudtam létezéséről. Egyébként is nagyon szeretem Szent Ágostont, egyrészt azért, mert az a zárda, amelyben nevelkedtem, az ő rendjéhez tartozott, de meg azért is, mert annak előtte bűnös ember volt. Azok a szentek ugyanis, akiket az Úr bűnös életből térített magához, nagy vigasztalásomra szolgáltak, s úgy gondolkodtam, hogy ezeknél kell majd nekem segítséget találnom. Mert amint nekik megbocsátott az Úr, nekem is megbocsáthat. Csak egy dolog csüggesztett el, amint már mondtam; tudniillik az, hogy őket az Úr csak egyszer hívta magához, s többé nem estek vissza bűneikbe, míg az én visszaeséseimnek száma akkora volt, hogy gondolom is alig mertem rá. Másrészt azonban, ha fontolóra vettem irántam való szeretetét, ez megint lelket öntött belém. Mert hiszen én az Ő irgalmában soha sem kételkedtem; ellenben annál többször a magam erejében.
Ó, Uram! mennyire el kell szörnyűködnöm, hogy a szívem, Istennek annyi kegyelme ellenére oly kemény volt! Rémülve gondolok arra, mennyire tehetetlen voltam, s milyen bilincsek tartottak vissza attól, hogy egészen odaadtam magamat Istennek! Mikor elkezdtem olvasni a Vallomásokat, mintha csak a saját lelki állapotomat láttam volna bennük; s buzgón kezdtem magamat ezen dicső szent pártfogásába ajánlani. Mikor eljutottam megtéréséhez, s olvastam arról a szózatról, amelyet a kertben hallott: mintha csak hozzám intézte volna azt az Úr; a szívem egészen úgy érezte; s hosszú ideig sírtam és zokogtam: annyira áthatotta egész bensőmet a bűnbánat és a fájdalom. Ó mit nem szenved az emberi lélek, Uram! ha egyszer elvesztette szabadságát; ha nem ura többé önmagának, amint illenék lennie! Micsoda gyötrelmeket kell elviselnie! Én igazán csodálom, hogy miképpen voltam képes túlélni azokat a kínokat! Áldott legyen az Úr, aki életre támasztott ebből a halálnál is halálosabb állapotból!
Azt hiszem a lelkem akkor igen nagy erőt kapott Ő Szent Felségétől! Meghallotta segélykiáltásomat, és megesett a szíve könnyeimen. Elkezdett nőni bennem a vágy, hogy minél több időt tölthessek Ővele, s lassankint eltávolítottam szemem elől az alkalmakat. Alighogy
[1] Szent Ágoston vallomásainak első spanyol fordítása Mascareňas Dona Eleonorának, Szent Terézia nagy barátnőjének van ajánlva. Az ajánlás kelte 1554. jan. 15. Fontos dátum, mert sejtteti a szentanya úgynevezett megtérésének körülbelüli idejét.
Elmondja, hogyan kezdte az Úr e nagy sötétség közepette lelkét fölébreszteni, s megvilágosítani s miképpen növelte meg erényeit annyira, hogy attól kezdve többé nem sértegette őt. A lelkem már régen belefáradt mindebbe, de bármennyire szeretett volna szabadulni, a rossz szokásoknak hatalma nem engedte megpihenni.
Ekkor történt, hogy egy napon az oratóriumba lépve egy szentképet találtam ott; valami ünnepség készült a zárdában: arra kérték kölcsön, s egyelőre oda tették. Krisztus Urunkat ábrázolta, sebektől borított testtel, s olyan áhítatra gerjesztő volt, hogy a látása engem mélyen megrendített.[1] Azt mutatta ugyanis, hogy mit szenvedett ő miérettünk. Mikor elgondoltam, mily rosszul fizettem én azokért a sebekért, oly fájdalom fogott el, hogy azt hittem, megreped a szívem. Odaborultam és sírva-zokogva könyörögtem neki, erősítsen meg már engem egyszer végre-valahára, hogy soha többet meg ne bántsam.
Igen buzgó tisztelője voltam a dicső Mária Magdolnának, és nagyon gyakran elmélkedtem megtéréséről, különösen amidőn a szentáldozáshoz járultam. Mivel ugyanis ilyenkor biztosan tudtam, hogy az Úr ott van a bensőmben, odaborultam lábaihoz, úgy gondolkozva, hogy most nem vetheti meg könnyeimet. Nem tudtam mit beszélek, mert hiszen már az is sok volt az Ő részéről, hogy megengedte ott könnyeznem, nekem, aki mindig oly egykettőre megfeledkeztem erről az érzelemről. Kértem tehát ezt a dicső szentet, hogy eszközöljön ki számomra bocsánatot.
Ezen alkalommal, az említett kép előtt, megtérésem úgy látszik komolyabb volt, mert már jobban kétségbe estem saját erőm felől, s egész bizalmamat Istenbe helyeztem. Úgy emlékszem, azt mondtam neki, hogy nem kelek föl onnét, amíg csak meg nem adja, amit Tőle kérek. Úgy látom, meghallgatta, mert attól kezdve sokat javultam.
Belső imádságom módszere a következő volt. Mivel arra képtelen voltam, hogy az értelmemmel elmélkedjem, igyekeztem elképzelni Krisztus Urunkat saját bensőmben. Különösen az olyan jelenetek voltak reám, azt hiszem, a legjobb hatással, amikor ő leginkább el volt hagyatva. Úgy gondoltam, hogy nem lévén senkije, a szenvedések súlya alatt, mint afféle szorongatott ember nem utasíthatja vissza részvétemet. Ilyenféle naivság sok volt bennem. Különösen jól éreztem magamat vele, mikor a kertben imádkozott. Néztem azt a verejtéket és szomorúságot, amely ott elfogta Őt, s szerettem volna letörülni azt a fájdalmas verejtéket, de emlékszem, hogy sohasem merészeltem megtenni, mert visszatartott súlyos bűneimnek tudata. Ott maradtam vele, amennyire csak engedték szórakoztató gondolataim; mert ezek bizony számosak voltak, s minduntalan gyötörtek.
Évek hosszú sora óta szokásom volt, hogy majdnem minden este lefekvéskor, midőn elalvás előtt még utoljára Istennek ajánlottam magamat, egy pár percig elmélkedtem a getszemáni kerti jelenetről. Tettem ezt már akkor is, amikor még nem voltam szerzetesnővér, mert azt mondták nekem, hogy ezzel sok búcsút lehet nyerni. Meggyőződésem, hogy ez rendkívüli hasznára volt a lelkemnek, amennyiben ily módon elkezdtem gyakorolni a belső imát, mielőtt tudtam volna, hogy mi az. Ezt úgy megszoktam, hogy épp oly kevéssé tudtam volna elhagyni, mint akár a keresztvetést az elalvás előtt.
Azonban hadd térjek vissza az említett gyötrelemre, amelyet a szórakoztató gondolatok okoztak nekem. Az imádság ezen módszerének, amelyből az értelem működése ki van kapcsolva,[2] az a sajátsága, hogy a lélek benne igen sokat nyer, illetve egészen elveszd önmagát az Istenbe merülés folytán. Haladása igen gyors, mert mást sem tesz, csak szeret. Azonban, hogy ennyire jusson, meg kell szenvednie, kivéve egyes eseteket, amidőn az Úrnak úgy tetszik, hogy valakit rövidesen fölemeljen a nyugalmi imának színvonalára. Ismerek ilyeneket. Akik ezen az úton haladnak, jól teszik, ha könyv segítségével igyekeznek gyorsan összeszedni gondolataikat. Nekem a mezőknek, vizeknek és virágoknak látása is megtette ezt a szolgálatot. Ezek mind a
Hogy lássák, mekkora az ő irgalma, s mennyire hasznát vettem annak, hogy nem hagytam abba a belső imát és a lelki olvasmányt, elmondom itt, mily ádázul harcol az ördög a lélek birtokáért, - mert ennek megértése nagyon fontos, - s az Úr milyen hadi csellel és irgalommal igyekszik azt magához téríteni. Csakhogy azután óvakodjanak is a veszedelmektől, amelyektől én, sajnos, nem óvakodtam; főleg pedig, az Isten szerelmére s arra a gyöngédségre, amellyel igyekszik minket a maga számára megnyerni, esedezem: őrizkedjenek a rossz alkalmaktól. Mert ha egyszer belejutottunk, akkor már nem igen bízhatunk a győzelemben; hiszen annyi ellenség támad ellenünk, mi pedig oly gyöngék vagyunk a védelemre. Szeretném, ha le tudnám írni, milyen bilincsekben sínylődött az én lelkem ebben az időben! Mert azt világosan éreztem, hogy azokba van verve, s azért mégsem tudtam megérteni, hogy miért; mert nem tudtam elhinni, hogy amit az én gyóntatóim olyan csekélységnek tartanak, az csakugyan olyan rossz legyen, amilyennek a lelkem érezte. Hiszen az egyik azt is mondta nekem, hogy akármilyen magas fokán lennék is a szemlélődésnek, az ilyen alkalmakon és ismeretségeken még akkor sem volna kivetni való. Igaz, hogy ez a vége felé volt, midőn én Isten kegyelméből már elkerültem a nagy veszedelmeket, de az alkalmakkal még mindig nem szakítottam egészen. Mivel ugyanis azt látták, hogy jó szándékaim vannak, s hogy gyakorlom a belső imát: azt hitték, máris sokat teszek. Az én lelkem azonban nagyon jól megértette, hogy nem teszi meg kötelességét Azzal szemben, akinek annyival tartozik. Igazán sajnálom szegény lelkemet, ha elgondolom, mennyit szenvedett! Mennyire nem talált sehol segítséget, kivéve Istennél! Mennyire szabadjára eresztették szórakozások és élvezetek dolgában, kijelentvén, hogy mindez meg van engedve!
Nem volt csekélység az a szenvedés sem, amelyet a szentbeszédek mértek reám; pedig nagyon szerettem őket, olyannyira, hogy ha valami okos és jó szónokot hallottam, önkéntelenül egészen különös szeretetre gyulladtam iránta; nem tudom miért. Úgyszólván soha sem találtam szónoklatot annyira rossznak, hogy ne hallgattam volna szívesen, akármennyire mondogatták is a többi jelenlevők, hogy az illető nem beszél jól. Ha pedig igazán jó volt a szentbeszéd, akkor egészen rendkívüli élvezetet találtam benne. Különben is, amióta csak elkezdtem gyakorolni a belső imát, soha sem tudtam betelni azzal, hogy - akár így, akár úgy - Istenről halljak beszélni. A szentbeszéd tehát egyrészt nagy örömemre szolgált, másrészt azonban meggyötört, mert folyton azt értettem ki belőle, mennyire és mily sok tekintetben nem vagyok az, akinek lennem kellene.
Sokat könyörögtem az Úrhoz, hogy segítsen meg; de amennyire most látom, abban lehetett a hiba, hogy nem helyeztem bizalmamat kizárólag Ő Szent Felségébe s nem veszítettem azt el teljesen önmagam iránt. Kerestem a gyógyulás eszközeit; igyekeztem így is, úgy is; de úgy látszik, nem tudtam megérteni, mily keveset ér mindez, hacsak meg nem szűnik teljesen a bizalom önmagunk iránt, s az egészet nem vetik Istenbe. Élni szerettem volna; mert éreztem, hogy nem élet az enyém, hanem küszködés a halál árnyékával; hogy nincs aki életet tudna nekem adni, én magam pedig nem tudom megszerezni. Aki pedig engem képes lett volna éltetni, annak volt rá oka, hogy meg ne tegye, mert hiszen már annyiszor magához térített, de én őt mindig újra elhagytam.
ezzel beérni): Te Uram, legyőzöd az ördögöket, amennyiben nem engeded, hogy támadják őket; sőt napról-napra csökkented erejüket velük szemben, míg az övéket növeled, úgyhogy meg tudják állni a helyüket a rossz szellemmel szemben. Ó nem, Élete az összes életeknek, te nem fosztasz meg életétől senkit azok közül, akik reád bízzák magukat, s akik barátjuknak választanak Téged, hanem még a test életét is jobb egészségben tartod fenn, a léleknek pedig visszaadod az övét.
Nem értem, mitől félnek az emberek, hogy nem merik gyakorolni az elmélkedést? Nem tudom, mi szolgáltathat nekik okot aggodalomra? Az ördög persze jól teszi; a maga szempontjából, hogy ijesztget; mert hiszen vajon okozhatna-e nagyobb kárt, mintha rémképek által vissza-1 tart annak megfontolásától, hogy mennyire megbántottam Istent; mennyivel tartozom neki; hogy van pokol és mennyország; hogy mennyi szenvedést és gyötrelmet állt ki ő érettem. Ez volt az én egész belső imám, mialatt abban a veszedelmes állapotban voltam; s erre összpontosítottam értelmemet, amennyire csak tudtam. Azonban igen sokszor, és pedig több éven át, inkább csak az után vágyódtam, hogy bárcsak vége volna már az imára kiszabott időnek s inkább azt lestem, hogy mikor üt már végre az óra, semhogy elmélkedtem volna. Nem egyszer pedig kész lettem volna inkább akármilyen súlyos penitenciát elvállalni, minthogy belemerüljek a belső imába. Az ördög pedig olyan erőszakosan igyekezett tőle visszatartani, - vagy pedig talán, saját haszontalanságom volt, - s oly kedvetlenül léptem a kápolnába, hogy össze kellett szednem egész akaraterőmet; ez pedig, mint mások is mondják, nálam nem kicsiny, s az Úristen tényleg a rendesnél nagyobbat adott nekem; csak az a baj, hogy rosszra használtam. Végül az Úr mégis megsegített, s ha egyszer ilyen erőszakot tettem önmagamon, olykor több nyugalmat és vigasztalást élveztem, mint más alkalommal, amidőn kedvvel fogtam az imához.
Ha tehát az Úr ilyen magamforma rossz teremtéssel szemben annyira türelmes volt; s ha, amint világosan látható, ennek köszönhetem összes bajaim megszűnését: vajon kinek lehetne oka félelemre, ha még annyira bűnös is? Mert ha akármekkora bűnei volnának, bizonyára nem leledzett bennük olyan hosszú éveken át, főleg, miután előzőleg akkora kegyelmeket kapott az Úrtól. Vajon ki volna képes kishitűségre, látván azt, hogy az Úr velem szemben akkora türelmet tanúsított, csupán azért, mert óhajtottam és igyekeztem egy kis időre félrevonulni, hogy ő velem lehessen? S tettem ezt igen gyakran egészen kedvetlenül; erőszakolva önmagamat, vagy pedig engedve az Úr erőszakának.
Ha tehát az olyanoknak, akik nem is szolgálják az urat, hanem csak sértegetik, ennyire hasznára van s ennyire szükséges a belső ima; ha senkinek sem okozhat olyan kárt, amelynél nagyobbat ne okozna a hiánya; miért kellene tartózkodni tőle azoknak, akik szolgálják Istent, és akarnak is neki szolgálni? Igazán mondom, én nem értem, miért tennék, hacsak nem azért, hogy jobban megszenvedjék ez élet szenvedéseit, s hogy elzárják Isten elől az egyetlen utat, amelyen át megédesíti az életünket- Igazán nagyon sajnálom őket; mennyire a maguk költségén szolgálnak az Úrnak! Azoknál ugyanis, akik gyakorolják a belső imát, az Úristen maga viseli a költséget, s egy kis fáradságért olyan lelki örömmel fizet, hogy azzal azután könnyű elviselni minden fáradságot.
Ezekről a lelki örömökről, amelyeket az Úr azoknak juttat, akik állhatatosak a belső imában, még sok szó fog esni, s azért itt nem is beszélek róluk; csak annyit akarok megjegyezni, hogy a nagy kegyelmeknek, amelyekben nekem volt részem, a belső ima a kapuja. Ha ez be van zárva, nem tudom, hogyan adhatná meg őket az Úr. Hiába akarna bemenni a lélekhez: élvezni társaságát, s részesíteni őt saját társaságának élvezetében, az útja el van zárva. Mert azt megkívánja, hogy az a lélek egyedül legyen, tiszta legyen, s óhajtsa elfogadni kegyelmeit. Ha tehát akadályokat gördítünk útjába és semmit sem teszünk azok elhárítására: miképpen kívánhatjuk, hogy Isten bejöjjön hozzánk, s reánk árassza nagy kegyelmeit?
Minderről egyrészt azért számoltam be oly részletesen, hogy, mint említettem, az olvasó belássa Isten irgalmát és az én hálátlanságomat; másrészt azonban azért is, hogy megértse, mekkora jót tesz Isten az emberi lélekkel, mikor abba elszántságot és kedvet önt a belső imához, még akkor is, ha ez a lélek nem is bírna még az ehhez szükséges előfeltételekkel. S ha a lélek állhatatos marad benne, akkor bármennyi vétekbe és kísértésbe ejtse és bár ezerszer buktassa is el az ördög: végül az Úr, szent meggyőződésem szerint, mégis csak bejuttatja az üdvösség révébe, aminthogy odajuttatott, - legalább most úgy látom - engem is. Adja Ő Szent Felsége, hogy ne rohanjak újra vesztembe!
Sok szent és jó ember írt már arról, hogy mennyi haszonnal jár a belső ima, akarom mondani az elmélkedés. Hála legyen érte Istennek. De ha nem is volna így a dolog, akármilyen kevés bennem az alázatosság, annyira még sem vagyok kevély, hogy erről merjek tárgyalni. Saját tapasztalatom alapján azonban mégis bátorkodom a következőket mondani. Akármilyen hibákba essék az, aki a belső imát megkezdte gyakorolni, ne hagyja abba; mert ez a legjobb eszköze a javulásnak; nélküle sokkal nehezebb. Ne engedjen valahogy annak az ördögi kísértésnek, amelybe én estem, hogy tudniillik az alázatosság ürügye alatt fölhagy vele. Higgye el, hogy az Úr szavai nem csalhatnak, s hogy ha igazán megbánjuk bűneinket, ha föltett szándékunk őt többé meg nem sérteni: akkor újra barátságára méltat bennünket, s újra megadja kegyelmeit, sőt esetleg még bőségesebben, mint annak előtte, ha bűnbánatunkkal ezt megérdemeljük.
Aki pedig még nem próbálta meg a belső imát, az Úr szerelmére kérem, ne fossza meg magát ekkora kincstől. Nincs benne semmi félelmetes, sőt mindenképen kívánatos. Mert még abban az esetben is, ha nem haladna előre, s nem igyekeznék benne akkora tökéletességre vinni, hogy kiérdemelje azokat az örömöket és élvezeteket, amelyeket a lelki élet ezen fokán osztogat az Úr; még akkor is meglesz belőle az a haszna, hogy megtanulja a mennyországba vezető utat. Ha pedig állhatatos marad benne, akkor - bízom Isten irgalmában - meg fogja látni, senki sem választotta még barátjául anélkül, hogy bőséges jutalomban ne részesült volna. Mert nézetem szerint a belső ima nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket. Igaz, hogy két lény között a szeretet csak akkor lehet igazi és a barátság csak úgy maradandó, ha mindkettőnek ugyanaz a természete; már pedig tudjuk azt, hogy a mi Urunké hibátlan, míg ellenben a mienk bűnös, érzékies, hálátlan. De azért, ha mi nem is szeretjük őt még igazán, s nem is vagyunk képesek Őt megfelelő módon szeretni, mert hiszen az Ő természete egészen más, mint a miénk: látván azt, mennyire érdekünkben van ez a barátság, s hogy ő mennyire szeret bennünket, hát csak szánjuk rá magunkat, s szenvedjük el a gyakori együttlétet Azzal, aki annyira különbözik tőlünk.
Ó én Istenemnek végtelen jósága! Mennyire rád ismerek ezekben, s mennyire ráismerek önmagamra! Ó gyönyörűsége az angyaloknak! Mikor ezt látom, föl szeretnék olvadni szeretetemben. Az az egy bizonyos, hogy Te képes vagy eltűrni magad mellett azt, aki nem tudja elviselni, hogy Te vele légy! Ó milyen jó barát vagy Te Uram! Hogyan kényezteted a lelket; mily türelmes vagy, s hogyan bevárod, hogy az ember hozzászokjék a Te természetedhez, azalatt pedig Te elviseled az övét! Számon tartod, én jó Uram, azokat az időközöket, amikor szeret téged, s egy pillanatnyi bűnbánat fejében elfelejted mindazt, amivel megsértett. Mindezt világosan tapasztaltam önmagamon, s nem értem, Teremtő Istenem, hogy miért nem igyekszik az egész világ veled ilyen bizalmas barátságot kötni. Fogjunk már egyszer össze mi bűnösök, akik oly kevéssé hasonlítunk hozzád, hogy jókká tehess minket; engedjék valamennyien, hogy naponta legalább két óra hosszat légy velük Te, ha már ők nem képesek veled maradni, hanem tele van a fejük mindenféle világias szórakozással és gonddal, amint én voltam vele. Annak fejében, hogy legyőzik önmagukat, s legalább igyekeznek ilyen jó társaságban maradni (mert hiszen kezdetben az ember csakugyan nem képes többre, sőt még később is kénytelen olykor
