Zentralalpen: Edelrautehütte-Geierkogel alatti házak, Bergerhube-Ingering II
A betervezett soron következő túrámra szeptember végén került sor, az eredeti tervek szerint a három nap alatt sorban a Hohentauern-Edelrautehütte 5, másnap az Edelrautehütte-Hohentauern-Bergerhube 22 (5 km azonos az első nappal), az utolsó napon pedig a Bergerhube-Ingering II 21 km-es szakaszt jártam volna végig. Ez csak részben sikerült a hamarosan részletesen kifejtett okok miatt. Szállások kapcsán Hohentauern nem igazán rúgott labdába a vagy egészében vagy sehogy kivehető házaival és több csillagos szállodáival, így maradt az útvonalon a faluból továbbhaladva 5 km-re fekvő Edelrautehütte. Itt az email-es megkeresésem sikerrel járt és a ház főnökasszonya, Doris készséggel állt a dologhoz. A második napi szállásomnak kiszemelt Bergerhubeval kapcsolatban viszont nem álltam ilyen jól, ugyanis nem válaszoltak se emailre, se sms-re. Mivel ezúttal is időben kezdtem megszervezni a túrát, így volt még lehetőségem Doristól tanácsot kérni, aki a Bergerhube melletti Königsbachhube házat javasolta. A megadott elérhetőségen sms-t írtam egy Irmgard nevű hölgynek, aki egy „Ok” válasszal nyugtázta szerény német nyelvű sms-emet. Így az árról nem kerültem pontosan képbe, de legalább már valami biztos ténnyel a kezemben indulhattam el. Időjárás nem jelzett rossz időt, de ettől függetlenül a helyszínen valós időjárás fenntartja a változtatás jogát. Szintek kapcsán viszont fel kellett kötnöm a gatyát, ugyanis itt már sziklás kétezresek voltak felfűzve a piros-fehér-piros sávra, a Hohentauern-Bergerhube rész pedig az eddigi osztrák túrázásom szint/nap és magasságbeli (ez még párszor meg fog dőlni remélhetőleg) rekordjait tartogatta. Nagy zsákot vittem magammal.
Szokásos hajnali első vonattal mentem Győrig, majd onnan Sopronig, ahonnan a jól bevált bécsújhelyi irányt követtem. Leszállva az ÖBB Jenbacher motorkocsiról az állomás melletti parkolóhoz mentem, ugyanis a Semmeringbahn 3 hetes vágányzárja még tartott, így pótlóbuszozni kellett Mürzzuschlagig. A magyar élményekkel ellentétben ez a pótlás menetrendben nem okozott fennakadást (se itt, se a szlovákoknál nem szokás külön vágányzári menetrendet készíteni, hanem próbálják az eredetileg meghirdetettet tartani) és a busz sem volt kényelmetlen és zsúfolt sem. A három pótlóbusz egyikén foglaltam helyet a első ülésen, így jobban szeretek utazni, ha látom az utat magam előtt. Szépen annak rendje-módja szerint hagytuk el Bécsújhelyet és kanyarodtunk rá az autópályára. Alig mentünk egy pár perce a pályán amikor egy pillanat alatt bekövetkezett a szemem láttára egy baleset: a busz a bal szélső sávban haladt, jobbra egy teherautót próbált előzni egy autós, ám a kisebb távolság miatt elvétette a manővert, először a busz jobb oldalának koccant, majd tizedmásodpercnyi idő alatt a buszra merőlegesen keresztbe fordult és bal oldalra az út szélére kilökődött, talán még egyet pördült is…azonnal megálltunk a sofőr leszállt megnézni, hogy mi van az autóban utazó két fővel, ők szerencsésen megúszták mindketten a balesetet, maguktól másztak ki az autóból. Közben megállt a többi busz és autó is, én meg egy másik utas is leszálltunk nézelődni. Gyorsan végigfutott az agyamon, hogy Thalheim-Pölsig még simán eljutok később is, de onnantól a busz Hohentauern felé a kiszemelten kívül csak 19 óra körül van, ami igen késő lett volna. Inkább bele sem gondoltam mennyit fogunk a baleset helyszínén állni. Az osztrákok azonban példamutatóan hamar és fegyelmezetten oldották meg a kérdést: leszállították a balesetben résztvevő vétlen busz utasait (egy kisebb fekete horzsolásszerű nyom maradt csak a busz sarkánál) és felterelték a másik kettő buszra, majd indultunk is tovább, az egész nem tartott 10 percig.
1.-2. Rendkívüli esemény az autópályán
A másik buszon már csak a középső ajtó előtti lépcsőre ültem le és igyekeztem az olyan jellegű gondolatokat elhessegetni, hogy mi lett volna ha beköszön az autó a busz ablakán. Szerencséje volt mindenkinek, ez a lényeg. Gyakorlatilag elhanyagolható, egy-két perc plusszal érkeztünk Mürzbe, ahol viszont egy kisebb fajta kavalkád fogadott: az első vágányon ljubljanai, másodikon lienzi, a harmadikon pedig az általam menetrendben kinézett vonat helyezkedett el. Az utastájékoztató kijelzője késés hegyeket (30-40 percek) mutatott. A ljubljanai irányt kizártam (pedig mint kiderült ez is jó lett volna, de a fél ország menetrendje azért mégsem lehet a fejemben, késési alternatívákkal együtt), a kalauznő a lienzi vonatra invitált. A harmadik, helyes vonatszámú vonaton pedig se kalauz, se utas nem volt. Jobb híján felszálltam a javasolt vonatra. Közben elindult az elsőről a ljubljanai vonat, nem sokkal később utána a mienk is. Útközben nézegettem az órámat majd szóltam a kalauznőnek, hogy hova szeretnék menni, nagy nehezen egy idősebb utas közreműködésével megértettük egymást, és ami a lényeget illeti, Bruck an der Murban a személyvonat be fog várni, azt mondta. Így is történt, Bruckban sikeresen átszálltam a Friesach felé tartó Talent motorvonatra, amely pár perc múlva indult is, mákom volt, hogy jó helyre szálltam a káoszban Mürzben, különben borult volna minden. Pontosan érkeztünk Thalheimbe, az aluljárón át az állomásépület mögötti megállóba mentem. Hétfői nap ide vagy oda, de az utcán nagyjából a fű se nőtt. A busz pár perces késéssel futott be, számítottam rá, hogy 5 euró felett fogok fizetni, de a 10,5 eurós jegyár azért ledöbbentett egy kicsit. Igaz, az út egy óráig tart és bizonyára sok zónát keresztez, ami ugye az ottani díjszabás alapját képezi (nem km alapú, ez fel sincsen tüntetve se a vasúti, se a busz menetrendjében). Leültem a második majd miután felszabadult az első ülésbe. Pöls és még sok változatos nevű területén vezetett az utunk, az első ülésből beszélgetést kezdeményeztem a sofőrrel, akivel elbeszélgettem egészen Hohentauernig. Oberzeiringben cigiszünet következett, bevártuk ugyanis az iskolai tanítás végét, így egy csomó gyerek szállt fel az addigra szinte kiürült buszra. Mentünk tovább jellegzetesen alpesi elrendezkedésű tanyasi jellegű házcsoportok és kisebb falvacskák mentén. Sankt Johann am Tauern központjában azonban kiürült a busz, egyedül maradtam a fedélzeten mint utas. A sorőr mondta, hogy innen kisebb buszokkal viszik el házukig (!) a gyerekeket, nem kell senkinek sem egyedül kolbászolnia kilométereken át. A kisbuszok válóban ott is várták a járatot a megálló mellett. Tovább haladva egyre szebb útszéli panoráma kezdett kibontakozni a napsütésben, tetszett már első benyomásra is a környék. Pár perces késéssel szálltam le Hohentauern központjában, elköszöntem a sofőrtől aki folytatta tovább az utat a közeli Triebenbe (másik alternatívaként innen is lehetett volna jönni, rövidebb buszozással, de menetrendileg ez feküdt a legjobban). A falu központja kihalt volt, egyből pecsételési lehetőség után néztem, azonban hamar be kellett látnom, hogy a fél óra múlva, 14 órakor kinyitó polgármesteri hivatal lesz a nyerő, addig pedig a szemközti zárva tartó étterem kültéri padjaira telepedte le étkezni, majd utána megnéztem a pár lépésnyire lévő templomot kívülről-belülről és a körülötte lévő sírokat. Meglepődve tapasztaltam, hogy a magyar 60-70 év utáni halálozás helyett (persze ilyenből is volt, de minimális) 70-80 és még nagyobb időket élt emberek földi maradványai között sétálok. Hát igen, azért nem mindegy sem a lakhely, sem az életmód, sem a minőségi élelmiszer és még sorolhatnám.
3. Thalheim-Pöls állomás
4. Möderbrugg környéke, el tudnám képzelni az életemet ilyen környezetben
5. szépen alakul a díszlet az út környékén
6. Hohentauern központja a polgármesteri hivatallal
Visszatértem a nagyzsákomhoz, majd az úton átkelve a hivatalba mentem, ahol egy emeleti szobában egy segítőkész hölgy közreműködésével kaptam pecsétet a füzetembe, majd távoztam. Kifelé mentem a faluból, mely Donovaly jellegű volt, azaz inkább a turizmusra épült mint a sok állandó hely lakosra. Egy kis útkeresés után hagytam el a falut egy széles járdán, majd nemsokára jobbra tértem le egy keréknyomra és egy magányos ház után aszfaltos útra érkeztem. Az út bal oldalán szép tó terült el faházakkal, jobb kéz felé is szép kilátás nyílott egy másik, de már kisebb nyílt víztükrű tó felé. Az út egy sorompó (fizetős út innentől az Edelrauig) után szerpentinnel haladt egyre feljebb (a jelzés hivatalosan levágja a kanyart, de én inkább maradtam a jól járható úton), immáron csak keréknyom formájában. Hamarosan először jobb, majd bal kéz felől is szép tavakkal találkoztam a fenyves ölelésében. A keréknyomon mentem egyre feljebb, amikor is egy helyen leültem az út széli farönkökre pihenni. Nem az első autó volt ami megelőzött mióta a sorompót elhagyta, de meglepő módon az idős bácsi megállt az Audival mellettem és kérdezte merre megyek, majd felajánlotta, hogy felvisz a hütte alatt lévő Scheiblalmig. Mivel másnap a háztól kellett lefele jönnöm, a lépteim folyamatossága biztosított volt, így örömmel éltem az ajánlattal és az anyósülésbe pattanva a pár perces utazás után már meg is érkeztünk a bácsi úticéljához. Angolul nem tudott, így csak annyit értettem meg, hogy pénzt nem fogad el és majd este feljön inni egyet a házba. Megköszöntem neki a segítségét, majd megtettem a hátralévő pár lépéses távot a házig. Körben egyre szebb panoráma kezdett nyílni körbe. Felértem a szép fekvésű, hegyekkel U alakban védett helyen lévő Edelrautehüttéhez. A szimpatikus faház belülről sem okozott csalódást, tetszett a belseje is. Jöttemre előkerült az egyik idény dolgozó lány (Németországból jött ide a nyári idényre dolgozni, beszélgettem vele később), aki hozzá is fogott az ilyenkor szokásos ismertetéshez, azonban a cipő levétele után elakadt a kommunikáció (hiába sem angolból, sem németből nem vagyok a legjobb). Megkérdezte, hogy magyar vagyok-e, mondtam igen. Erre legnagyobb meglepetésemre odahívott egy srácot a konyhából, aki Somogyból ment oda dolgozni, innentől már gördülékeny volt a társalgás. Elmondta, hogy a fürdés egy 1,5 euróért vásárolható zsetonnal bedobós módon kb 4 percig lehetséges meleg vízzel (hideg van azon túl is, de itt 1700 méter fölött, főleg sötétedés után azért ez annyira nem javallt nagy mértékben szerintem), kaját ugye nem kértem ez nem volt téma, a wifi ugyancsak külön fizetős kategória. Megmutatták a szobámat, 2 emeletes ágy ágyneműkkel, egy asztal két székkel és egy csap alkotta a berendezést, fűtés nem volt. Ledobtam a zsákomat és kicsit kifújtam magamat. Benéztem a lágerbe is, 18 ágy érintetlenül állt a szomszédos nagy szobában, ugyancsak nem meleg radiátorokkal. Elkezdtem gondolkozni rajta, hogy ha megoldható, hogy egyedül aludjak ott, akkor elleszek én a lágerben is, mert tulajdonképpen hőmérsékletben kézzelfogható különbség nem volt, tehát nagyjából csak az ágynemű használatot takarta a különbözet, így viszont nagyjából 10 euró a zsebemben maradt volna. Lezártam a témát annyival, hogy ha megjönnek az illetékesek, azaz Doris és a férje Bernd, akkor velük beszélem ezt meg (immáron tolmácsolás is meg volt oldva). A bácsi az autózás kapcsán megspórolt nekem egy bő órányi időt (na meg energiát) amit a terveimhez hűen a közeli Großer Scheiblsee meglátogatására fordítottam.
7. kötelező falutábla fotó a környék jellegzetes képével
8.-10. hegyi tavak útközben
11. Sceiblalm, idáig hozott a bácsi kocsival, láthatóak is a képen.
12. Edelrautehütte
A szép fekvésű hegyi tó szintén U alakban magas hegyekkel van körbevéve a háztól pár száz méterre, a Zentral folytatása az U bal szárán kezdődik majd folytatódik a fejem „fölött” lévő Großer Hengst (2159 m) és Kleiner Bösenstein (2395 m) hegyek gerincén tovább. Velem szemben a Großer Bösentein (2448 m) zárta a látóhatárt észak-északnyugat felé. Húzósnak tűnt az út a Bösensteinre, azonban elgondolkodtam, hogy a kijelölt útvonal helyett ezen a másik jelzett úton megyek majd fel jövőre a csúcsra, mert erre a hegyre amúgy is kitérőt akarok tenni, így meg célirányosan oda mennék fel egyből. Figyelembe véve az Edelrau utáni szakasz szálláslehetőségeit vagy kényelmesen megyek és lesz egy plusz napom vagy elég korán kelek és jó idő és hosszú nappal esetén egész napos talpalás után eljutok Planneralmig. De ezen még ráérek gondolkozni.
Kellemes, bő fél óra alatt körbesétáltam a tavat, teljesen egyedül voltam. A pihenőhelyeknél le-leülve éppen azon gondolkoztam, hogy ha a Magas-Tátrában lennék mekkora tömeg lenne itt. Volt egy kósza gondolatom, hogy a legközelebbi Hauseck nevű 1982 méteres csúcsra felmászok, de ezt elvetettem, egyrészt a közeledő sötétedés miatt, másrészt pedig másnapra kellett az energia, pihenni akartam. Visszatértem a házhoz és megkíséreltem a kisebbik tavat is elérni, de ehhez csak egy mocsaras területen találtam „utat” és egy másik alternatíva sem jött össze, így lezártam a dolgot azzal, hogy a lényeget, a nagy tavat láttam. A ház előtti területről még csináltam pár képet a távoli hegyekről, valamint a lemez Zentral táblával is készítettem pár idénybúcsúztató képet a remek háttérrel, majd visszatértem a házba. Leültem a „diákmunkás” leányzóval beszélgetni, majd kiderült, hogy az egyik felszolgáló is magyar. Valamint volt két magyar fotós vendég is, akik éppen vacsoráztak. Majd nemsokára befutott a bácsi a szomszédos almból, váltottunk pár szót vele is és közben megjött Doris és a férje is. Átrágtuk az alkudási kérdést, azaz hozzájárultak, hogy aludhassak a lágerben olcsóbban, valamint hamar felmerült az Alpenverein biztosítás kötése is, ugyanis a tulaj házaspár ezzel is foglalkozik. Gondolkodtam már eddig is ennek a megkötésén, de úgy voltam vele majd kötök jövőre. Miután meghallgattam az ajánlatot, rákérdeztem a részletekre és kiderült, hogy ha most kötök az jövő év szilveszteréig él, valamint egész Európában érvényes stb. Valamint meg is kapnám a szállásra azonnal is a kedvezményt (az alpenverein tag hütték adnak a kártyával rendelkezőknek árengedményt),és nem kéne jövőre a neten mazsoláznom a dolgokat és helyben tudnék is fizetni végülis 71 helyett 53 eurót. Végül rábólintottam a dologra, amit azóta is jó döntésnek tartok (november végén meg is jött a jövő évi kártya névre szólóan postán, szóval bőven tartották a 2018. januári határidőt). Nem voltam felkészülve erre a váratlan kiadásra, de úgy gondolom jó célra ment és kedvező lehetőség kapcsán sikerült megkötni a szerződést, amit saját érdekemben tettem és bármikor használható, szükség lehet rá. Sétálós kolléga mesélte, hogy egyik ismerőse szenvedett egy kisebb balesetet a Zentralon, végül is helikopter nem kellett a mentéséhez, de még így is milliós nagyságrendű számla keletkezett, amit az alpenverein tagsága fedezett. Szóval nekem is be kellett látnom, hogy nem játék ez (másnap kaptam belőle ízelítőt mennyire nem az). Nem egy jól kiszámítható magyar terepen túrázok. Miután lerendeztük az anyagiakat, átcuccoltam a szobából a lágerbe a kulcsot leadtam. Ezek után került sor a megvásárolt zsetonnal történő fürdésre, amire elég a 4 perc ha az ember előtte rákészült, hogy nem negyed órát pancsol a zuhany alatt. Érthető a ház részéről is, hogy nem korlátlan melegvíz fogyasztás van, de mégis meglepődtem ezen a megoldáson. Lehet majd több ilyennel is találkozom utam során. Fürdés után elrendeztem a cuccaimat, majd lefeküdtem.
13. Großer Scheiblsee, háttérben a Bösensteinnel
14. magashegyi szezonzáró fotó a szép Zentral táblával és a Bösensteinnel
15. enteriőr a lágerben, a takarók végén jelölve volt a lábnak a helye, még erre is odafigyelnek odakint
Másnap hajnalban 5 óra körül szólt az ébresztő a telefonomon, némi „csak még egy kicsit” percek után felkeltem és reggelizés, valamint összekészülődés után el is indultam a még csendes házból. A kinti félhomály még tartott amikor elindultam lefelé a keréknyomon, szépen látszódtak a Hohentauern mögötti hegyek a párában, amelyek felé tartottam. Igazából a leútról csak annyit mondanék, hogy egy ideig sikerült a kinézett úton menni (a Zentral már kapásból 2 alternatív útvonala van a falu déli határáról az Edelrau környékéig), de megmondom őszintén sikerült kicsit elkeverni az utat (ugye minden jelzés piros-fehér-piros) én meg nem nagyon törtem magam össze, hogy pont a kijelölt úton menjek le, úgyis lefelé kellett mennem a völgybe. Egy jó pár száz méteres úttévesztés is volt egy adótoronyhoz, ezt a nyilvánvalóan fals utat a fentről meglátott jónak hitt út felé hamar elhagytam, azonban a falu határában is elég érdekesen vezetett a jelzés az utak és házak között, így összességében elég katyvaszos, hol jelzetlen, hol jelzett úton érkeztem meg a Pöls-Trieben úthoz, amelyen az előző nap érkeztem meg a Hohentauern, Moscher nevű buszmegállóhoz.
16. szürkületi tájkép a hütte előttről, háttérben a hegyek ahová tartok
17. meredeken lezúgó patak a fenyvesben
18. az adótoronyhoz vezető fals út, de a látvány miatt azért bettettem ide
19. csapzott őzike
20. Moscher fogadó a főút mellett
A névadó Moscher Gasthof a hivatalos Zentral igazolópont Hohentauernben, de ennek ellenére zárva volt, láttam ugyan egy fickót cigizni, de mivel az előző nap már a polgármesteri hivatalból volt lenyomatom, így nem is erőltettem tovább a dolgot, a hüttétől idáig vezető szakasz így is időben több ideig tartott mint szerettem volna. Innentől kezdődött meg a Geierkogelre (2231 m, Hohentauern 1274 méteren van) vezető hosszú 6 km-es és fáradtságos emelkedőt 1000 méter szinttel. A falu házait hamar magam mögött hagytam, először a sípálya melletti félig kiírtott fenyvesben haladtam majd a sípályán amely mindvégig nem spórolt a combos emelkedőkkel. Cserébe ha megfordultam egyre szebb kilátásban gyönyörködhettem Hohentauern és környéke irányába, valamint egyre feljebb haladva egyre kiterjedtebb lett a kilátás amennyire a pára és a felhők nem zavartak bele. Elég lassan haladtam, de ekkor még nem gondoltam, hogy a felhőkből komolyabb és hosszabb eső lehet, hangsúlyozom az időjárás előrejelzés nem jelzett esőt, ettől függetlenül ilyen jellegű helyeken bármikor megtörténhet az ellenkezője is a jóslatnak. Felérve a sípálya felső végénél csatlakozott be, vagy ágazott ki, kinek hogy tetszik a falu felé vezető alternatív útvonal, innentől már mérséklődött az emelkedő, viszont nem sokkal később rákezdett az eső. Behúzódtam pár zártabb fenyőfa alá, úgy vettem fel az esőkabátot és nadrágot, vártam egy fél órát, de csak nem csendesedett számottevően az eső. Jócskán megcsappant kedvvel folytattam az utat (ekkor még azért elég friss volt a múltkori Gleinalm környéki egész/fél napi szarráázások emléke).
21. "mindig csak felfelé"
22.-23. kilátás Hohentauern és környékére ugyanabból a szögből eltérő magasságnál
24. kilátás északkelet felé
A fenyőfák lassan elmaradoztak, a magasságnak megfelelő növényzetnek átadva a helyüket, és megjelentek a kisebb és nagyobb hófoltok is. Mivel egy idő után már újra át volt ázva a lábam, már nem mindenhol kerülgettem a havat, főleg miután a gerinc kezdett kicsúcsosodni és helyenként elég az élen vezetett az út a sziklákon, volt hogy nem is lett volna hova kitérni. Egy nagyobb hómezőt még oldalról ki tudtam kerülni, majd a már leírt késél-szerű túra következett. Körben ekkor már egy idő után teljesen bezárult a ködfüggöny, szinte 10 méterre nem láttam el. Miközben elvoltam a gondolataimmal, egyszer csak tök váratlanul megcsörrent a mobilom, édesanyám hívott ideges hangon és megnyugodva vette tudomásul, hogy felvettem a telefont. Tőle tudtam meg, hogy a Raxon egy nálam csak egy évvel idősebb srác ott maradt túrázás közben a hegyen. Nyilván nagyon sajnálom/sajnáltam az elhunyt sporttársat, de anyámat hamar megnyugtattam, hogy velem nincsen semmi gond és miután elmondtam mi van velem el is köszöntem. Akkor még tényleg azt hittem, hogy az esőn és a kilátás hiányán kívül nincsen semmi gond, hamarosan viszont jómagam is egy elég életveszélyes helyzetben találtam magamat. Vállalhatatlanul sok időnek éreztem a felfele haladást, vagy inkább vánszorgásnak nevezném. A sokadik emelkedő tetején végre felértem a csúcsra. Közvetlenül a csúcs alatt egy, a nedvesség miatt csúszós sziklás részen küzdöttem át magamat, azonban még ezt sem éreztem gáznak, csupán nagyon oda kellett figyelni. Fent egy kereszt és egy zsebkendőnyi füves terület fogadott hó nélkül. A keresztre rögzített csúcskönyves dobozból kivéve a könyvet belelapoztam, meg is találtam Sétálós nyári bejegyzését, én is írtam néhány szót, de korántsem volt kedvem sokat itt időzni, ugyanis 2231 méteren érezhető volt a szél is, valamint az idő is nagyon telt (negyed 2 körül értem fel, több mint 3 óra alatt a faluból) és az eső sem hagyta abba az áztatást. Maga a csúcs nem volt nagy, de viszont körbe vad lejtők voltak, már amennyit a tejköd miatt sikerült észlelnem a egészből.
25.-27. útban a Geierkogelre
28. Geierkogel, 2231 m
Néhány lépés után megdöbbenésemre az eddig jelen lévő havas lábnyomok egyszerűen teljesen eltűntek (valószínűsítem a szél által hordott szó tüntette el) és a tejköd miatt fogalmam sem volt merre menjek tovább. A fényképezőgépemen a netes térkép kifotózott részletei rajta voltak, de ezek sem értek sokat, mivel az irány csak hozzávetőleg derült belőlük ki. Az általam sejtett (inkább csak sötétben tapogatózó) irány felé tettem pár lépést a meredek havas déli hegyoldalon, de egyszerűen semmi nyomát nem találtam az útnak. Fájdalmasan hasított belém a felismerés, ami szerint szépen belesétáltam ebbe a helyzetbe és a kiút is kezdett feltörést jelenteni, visszamászni és visszamenni a faluba egyáltalán nem akartam. Pár erőtlen kísérletet tettem, de mindhiába, a túrát, ebben az útvonalkövető formában fel kellett adnom. Egyszerűen annyit láttam, hogy van egy köves, havas csúszós hegyoldal, körbe mintha szakadék széle lenne és onnantól tejköd amerre csak nézek…teljes kétségbeesés környékezett és eddig meg nem tapasztalt elveszettség érzés mart belém, senkinek nem kívánom ezeket a pillanatokat amiket ott és még ezután átéltem. Itt vagyok egyben és egészben, nem lett semmi bajom, de ebben nem kis szerencsém is volt. Nem volt jobb ötletem, minthogy a lehető legrövidebb úton leereszkedek a hegyről a fák közé, keresek egy utat és elindulok valamerre, a merre kérdést másodlagosnak tartottam az első az volt, hogy kimentsem magamat ebből a szorult helyzetből. Óvatosan lépkedve, majd időnként a hóba ülve, a fenekemen csúszva kerültem fokozatosan lejjebb. Miután elfogyott a hó, ugyanezt játszottam el a vizes füvön, közben Istenhez fohászkodva (nem vagyok egy templomba járó ember, de nem is olyan rég elmentem egy misére az itteni történések kapcsán, mondjuk úgy, hálát adni) és hangosan nyugtatgatva magamat haladtam lépésről lépésre. Azt mondanom sem kell, ha nem olyan jó a bakancsom talpa amilyen és nem tudok ott és akkor megállni, a lábaimat a földhöz szorítva és ezáltal a sarkaimat a vékony földrétegbe vájni, ahol akarom és elszállok, neki vágódok egy sziklának vagy nekiállok simán lefelé gurulni…nem is akarok még belegondolni sem mi történhetett volna, ha rosszul lépek, mozgok vagy ha nincs velem az őrangyalom. Lényeg a lényeg, hogy elég rossz és kiszolgáltatott volt ez a helyzet, még a mai napig felkavar ha részletesebben végiggondolom az átélteket. Szép lassan értem el a törpefenyvest, itt már volt annyi mankó, hogy az ágakba kapaszkodva tudtam egy fokkal növelni a biztonságot. Persze közben változatlanul esett az eső, fújt a szél, a kezeim fáztak és a ködrengeteg is csak egy-egy pillanatra nyílt meg, ami pont elég volt belőni, hogy merre tartsak. A hátizsákom sem volt könnyebb mióta elkezdtem az ereszkedést egy pillanatra belegondoltam, hogy milyen lenne legurítani, de ezt el is vetettem ki tudja hol és miben állna meg. A törpefenyők ágaiban kapaszkodva előfordult, hogy két lépés között megcsúsztam és csak az tartott meg hogy erősen rámarkoltam az ágakra. Ezúton is köszönet a természetnek, hogy nem spórolta ki az anyagot a tűlevelűekből. Hamarosan elértem egy helyet ahol a meredek hegyoldalról a kisebb vízfolyások összeértek és patak formájában egyesülve haladtak tovább lefelé. Jobb híján a patakmederben közlekedtem, helyenként combig belesüppedve az itt újra jelen lévő hóba. Közben bal kéz felől egyre közeledett az erdő (jobbra meredek hegynyúlvány) és nem sok idő eltelte után egy patakon átkeléssel végre lezárult ennek a rémálomnak a legveszélyesebb része. Különös fintorként történt, hogy miután elhagytam a patakmedret beütöttem a térdemet egy kis kiálló sziklába, ami elég fájdalmas volt, de picit megmutatta, hogy mekkora baj is történhetett volna feljebb. Szerintem minden túlzás nélkül egy bő háromnegyed órát közvetlen életveszélyben voltam. Egyrészt az elszenvedhető sérülések mértéke, másrészt pedig az elzártság (térerő is alig volt, mentő ötletként kapcsoltam gps-t és mobilnetet, de két próbálkozás közül egyser sem töltött be) és az elegendő nyelvtudás hiánya miatt, tehát kb magamra számíthattam. Legfeljebb Dorist tudtam volna felhívni, de neki sem tudtam volna megmondani pontosan hol vagyok. Száz szónak is egy vége, durván necces szituáció volt ez az egész. A patakmeder után találtam egy csapást ami egy vadászles felé vezetett, mondom az jó hír, mert ezek környékén szokott út lenni. A vadászleshez érve láttam meg a les alsó részén lévő fejfát, amelyet egy itt elhunyt hölgy emlékére helyeztek el ide. A helyzet hatása alatt állva önkéntelenül is felmerült bennem, hogy nekem is tettek-e volna egy ilyet ki, ha nem jártam volna szerencsével. Erről szerencsémre közel sem volt szó, így folytattam a lefele utat, hamarosan meg is találtam egy hegyoldalban végződő köves utat. Furcsán, a semmiben ért véget az út, a terep tulajdonságai miatt, gondolom a vadászok idáig jönnek fel kocsival. Elindultam lefelé az úton, pár perc múlva jelzésekre akadtam. Elővettem a papír térképet (ha időnként pénzkidobásnak is tűnik, de ha kell akkor nagyon kell egy helyzetben, mivel a fényképezőmön csak az útvonal és közvetlen környezete van kifotózva) és szépen rájöttem, hogy a Geierről a vélt nyugati oldala helyett a keleti felén sikerült leereszkedni, tehát a Zentral útvonala az nem jobbra fent van a hegyen, hanem balra. Élt bennem a remény, ha nem is a kijelölt úton (arra már a sötétedésig rendelkezésre álló szűk két óra már amúgy sem lett volna elegendő), de eljutok a Bergerhubéhoz sötétedésre. Más mentő ötletként még az jutott eszembe, hogy jobbra megyek és lemegyek a valamivel biztosabb St. Johann am Tauern faluba (itt szálltak le tegnap a kisiskolások nagy része a buszról) és onnan felhívom Dorist és alszok még egyat az Edelrauba és másnap hazamegyek. Vannak helyzetek amikor nem érdemes a folytatáson erősködni, ez a helyzet pedig az volt. Mind magam, mind a külvilág előtt egyértelműen ez a helyzet állt fent.
29.-33. játék a tűzzel
34. szimpatikus hóval fedett patakmeder, rossz esetben zúzódással és hideg fürdővel, szerencsére egyik sem volt
35.-36. út végződik a semmiben és a lefele irány
A jelzésnél elmentem balra, halovány reményként mondom, hogy ha legalább egy kóbor útjelző táblát találnék már az is segítene a hova tovább kérdésben. Az ösvény elkezdett emelkedni, felfele a párásságba. Nem igazán fűlött a fogam az újabb hegymenethez így vizesen (bakancs teljesen, nadrág térdig felázva, valamint a fenék részen, hátam közepéig vizes kabát, pulóver, ing, valamint vizes kabát és pulóver ujj és sapka, csak hogy főbb dolgokat említsem), így már éppen a visszafordulást terveztem amikor is hirtelen egy gép hangot hallottam meg egészen közelről. Visszafordultam és visszamentem a köves úthoz, a szögesdrót kerítés már kezdett valamit sejtetni, és ekkor találtam rá az út menti pár ház egyikénél pöfögő traktorra. Odamentem a traktorhoz egy idősebb úr ült bent a gépben, a fiatalabb pedig kint állt. Odamentem hozzá és belekezdtem a mondókámba (Bergerhube, grosse problem, nicht finden weg stb). Mutogattam a térképet is, kiderült, hogy a Geierkogel és Sonntagskogel közötti Weingrubertörl alatt vagyok jóval. A srác látva a helyzetet és az állapotomat mondta, hogy ne keljek már útra mert veszélyes (valamint az idő is kevés lett volna rá, ugyanis már fél 4 felé járt az idő) és hogy elvisznek kocsival a Bergerhubéhoz. El sem akartam hinni, hogy megmenekültem, nagy örömmel fogadtam el a segítő jobbot. Az idősebb úr, aki mint kiderült a srác apja közben ki is szállt a traktorból és összeszedte a holmiját és hármasban a ház mellett álló kocsihoz mentünk. Hátsó ülésbe került a zsákom én pedig egy kifordított hosszú esőkabátra ültem rá az anyósülésen. A srác ott maradt a háznál, mi pedig az úrral útra keltünk. Immáron biztonságban ülve tisztára szürreálisnak tűnt az elmúlt bő két óra alatt lejátszódott eseménysorozat. Szépen haladtunk lefelé a jól járható köves úton, közben változatlanul ködös időben. Jó pár km után értünk le St. Johann am Tauern széléhez, az úr mutatta annak a hölgynek a falubeli emlékművét akinek a fejfája fent van a hegyen a vadászlesnél, ha jól emlékszem nyaksérülést szenvedett odafent. Néhány kerékfordulat után találkoztunk a bácsi egyik hölgy ismerősével, neki is mondta, hogy egy ungarische wandereren segít éppen, vagy legalábbis valami hasonló hangozhatott el. Magyar túrázó felbukkanása amúgy sem mindennapos arrafelé. Leértünk a Pöls-Trieben főútra, a Weingruber nevű buszmegállónál, amely beugrott az előző napról, akkor még napos időben állt meg itt a buszsofőr telefonálni. Ezek után a már ismerős út következett Hohentauernig, majd a falu határában jobbra kanyarodtunk Triebental felé. Az úr említette, hogy az utat amin haladunk nem rég elmosta a víz és valóban láthatóak voltak a nyomai az újjáépítésnek. Kérdeztem tőle, hogy jár-e ide busz, mondta, hogy nem vagy nem tud róla, ekkor már fejben elkezdtem gondolkodni, hogy hogy jutok ide majd el újra, ha a kimaradt Geierkogel-Bergerhube 12 km-es szakaszt pótolom (pecsétügyileg nincsen hiány, tehát az elbírálásnál nem firtatná senki, de számomra ez akkor is hiányzik és nem összefüggő az út). Miután mondta, hogy nincsen busz elkezdtem a km órát figyelni, amely a végállomásig 7 km-t mutatott a szálláshelyemig. Mondtam is neki, hogy nem konkrétan a Bergerhubéban alszok, hanem mellette, oda csupán csak pecsételnem kell menni. Szerencsére a bácsi beszélt valamennyit angolul, így ha József Attila műveit kielemezni nem is tudtuk, de a lényegesebb dolgokat megértettük. Szép és hangulatos volt a völgyben fekvő a kis tanyákkal és házakkal, egy faházas szálláshelynél alpenverein felirat is volt. Önkéntelenül is eszembe jutott, hogy a még egy napja sem létező biztosításomra majdnem szükség is volt. Tetszett ez az autós út, kezdtem megnyugodni. Nem sokkal később kiszélesedett az út, építési területnek látszó placc következett, majd megjelent a Bergerhube faházas épülete. Kellemetlen volt tudomásul venni újra vizes mivoltomat a kiszállás közben, de túl kellett tennem magam ezen és kivettem a füzetet a táskámból. A gondos csomagolásnak hála, egyetlen vízcsepp sem érte. Ahhoz képest, hogy ruhetag, azaz szünnap volt a házban a parkoló szinte tele volt, magán jellegű összejövetel miatt. A bácsi be is csöngetett majd váltott pár szót az ajtót nyitó hölggyel, aki be is engedett minket, majd a konyhában oda is adta a pecsétet amiből nyomtam a füzetembe. Közben úgy mellékesen felhoztam, hogy milyen jó, hogy se emailre, se smsre nem reagáltak és lehet el sem szállásoltak volna ha foglalás nélkül érkezek, tekintettel a szünnapra. Lényegében hasonló magyarázatot kaptam mint a Hochanger háznál, hogy nincsen itt net, meg a telefonjuk is vezetékes. Szóval ennyi volt a magyarázat. Nem is foglalkoztam már ezzel, nem az első eset volt, hogy a netes elérhetőségek ellenére sem sikerül a kommunikáció és még ráadásul sms-ben sem. Elköszöntünk és visszaszálltunk a kocsiba, a bácsi még a leírtakon kívül is volt olyan rendes, hogy elvitt a Bergerhubétól látótávolságra lévő Königsbachhubéhoz, amely lefixált szálláshelyemet jelentette. Megálltunk és kiszálltunk a kocsiból, jöttünkre egy kutya jött elő a bejárati ajtóból, nyomában egy rövid, ősz hajú nénivel, ő volt Irmgard néni akivel sms-t váltottam. Beszéltek németül pár mondatot a helyzetről és a velem történtekről és ténylegesen kiderült, hogy tudja ki vagyok és mondta, hogy minden rendben van. Behordtam a cuccaimat a konyhába ahol egy sparhelt üzemelt, jó meleget árasztva. Az úrnak aki segített nekem akartam pénzt adni, de nem fogadta el. Soha nem fogom elfelejteni a nagy-nagy segítségét amit nyújtott nekem, ezt Irmgard néninek is mondtam miután ismét visszamentünk a konyhába. Beszélt valamennyit angolul, én meg németül, szóval „összedobtuk” a nyelvtudást és viszonylag jól meg tudtuk beszélgetni így. Megmutatta a szobát az emeleten, tetszetős volt az idillikus szoba az idillikus házban egy idillikus környezetben.
37. Bergerhube
38. szálláshelyem, a néni kutyájával
39. ebben barátságos szobában aludtam
Visszatérve a konyhába a sparhelt és környéke tele lett aggatva a vizes ruhadarabjaimmal és a bakancsom is a szárítás útjára lépett. Mivel a ház előtt nem láttam parkoló autót, gondoltam még várjuk a férjét, de hamarosan leesett, hogy nem várunk senkit. Nem sokkal később kiment megetetni az állatait, akiket később én is megnéztem (tehenek, csirkék, meg ha jól emlékszem kecskék is voltak), a házzal szemközti faépületben voltak az ólak, az autó és nem kis mennyiségű hasogatott fa, amelynek a mennyiségén elámultam. Mondta, hogy ő meg a fia dolgozták fel a több köbméternyi faanyagot. Nagyon tetszett ez az idillikus és magával ragadó környék és ház. Az eső közben el is állt, persze ahogy szokott ez lenni. Visszatérve a házba a ruháim fokozatosan száradtak a sparhelt által, mint kiderült a kis tűzhely adja a meleget a főzéshez, a meleg vizet a fürdőszobába és a fűtéshez is. Mivel térerő nem volt az én telefonomhoz, megengedte, hogy a sajátjáról szóljak haza. Enni nem kértem mivel a táskámban volt kajám (szerény volt a vacsorám, sok étvágyam nem volt), de a csésze mézzel ízesített teát elfogadtam. Ahogy leszállt az este a néni kutyája is behúzódott a konyhába a melegbe, illetve volt hogy a macska is előkerült. Összességében nagyon családias volt a hangulat és azt tapasztaltam, hogy ha az ember ráhangolódik a beszélgetésre, akkor könnyebben megy és a szavak is jobban eszembe jutnak. Szóba került többek között amit a hohentauerni temetőben láttam az életkorok kapcsán, mondtam hogy Magyarországon a sok stressz, sok munka és kevés pénz miatt sokan sokkal előbb halnak meg sajnos. Említettem, hogy egy közmunkás nagyjából havonta mennyit keres, a néni őszintén elcsodálkozott ezeken a dolgokon. Mi itthon el sem tudjuk képzelni, hogy milyen az élet anélkül hogy az anyagiakon aggódnánk és elszomorító, hogy egyre inkább távolabb kerül ez a magyarok döntő többségétől. Egy olyan világ ez amitől mi mind színvonalban, mind felfogásban nagyon messze állunk és nincs remény rá, hogy ez belátható időn belül előnyére változzon. Szóba került az is ha legközelebb megyek akkor segít annyiban, hogy elhoz a házig, tehát nem kell pluszba gyalogolnom még. Összességében egy nagyon, rendes, készséges és segítőkész embert ismertem meg benne (is). 10 eurót kért a szállásért, ami Ausztriában nagyon barátinak mondható (a közeli Bergerhube nagyjából 1-1,5-es szorzót tuti alkalmazott volna), akartam 15-t adni, de csak 10-et fogadott el. Bőven 20 óra után kezdtem meg a lefekvéshez tartozó előkészületeket, azaz felhordtam a cuccaimat az emeleti szobába, a már megszáradt ruháimmal együtt, majd fürdeni mentem és ezek után feküdtem le. Az az azóta eltelt közel 3 hónap alatt szinte napi szinten eszembe jut ez a nap, illetve valamelyik részlete. Nagy hatással volt rám egyrészt a kézzelfogható veszélyérzet megélése, amellyel eddig még nem találkoztam, ahogyan ilyen jellegű tájékozódási problémával sem. Másrészt pedig az emberi jóság és jóakarat ilyen szintű megélése komoly megtapasztalás volt számomra. Reménykedtem, hogy a másnapi Ingeringig vezető utamon már nem lesz komolyabb probléma és bíztam benne, hogy minél kevesebb eső fog érni. Este 10 után tudtam csak álomba merülni.
Nyugtalan alvást követően ezúttal is 5-kor szólt a vekker, kint még koromsötét volt. Kiderült, hogy amit az esőcsatorna hangjának véltem azt valójában a radiátor keringetése adta, így miután kinéztem meggyőződtem róla, hogy nem esik az eső. Reggelizés és összepakolás után lementem a konyhába, itt is összeszedtem a dolgaimat, majd a tervezetthez képest negyed órával később negyed 7 magasságában léptem ki a házból. A szürkület még éppen hogy elkezdődött amikor újra száraz lábbal kezdtem bele a hátralévő 21 km leküzdésébe. A Bergehubéhoz épp egy nagyobb pótkocsis teherautó érkezett majd fordult meg, fényszórójának fénye érdekes megvilágítást produkált. Fordulás után visszament amerre jött és félreállt. Ezek után érkeztem meg majd haladtam el a sötét Bergerhube épülete mellett, hamarosan egy kapun keltem át majd a széles és sáros keréknyomon mentem tovább a lámpám fényében jelzéseket keresgetve. Ingeringből 13:52-kor indult a busz, közte még egy 1864 méteren lévő Kettentörl nevű hágón kellett átkeltem (Bergerhubetől 4 km), szóval sok idő nem volt az útkeresésre. A keréknyomról az erdőn után egy rét mellett vezetett majd a közeli patak által megrongált útnál nagyon ügyelve a jelzésre balra kellett letérnem. Ekkor már nem kellett a lámpa, soron következő hegyoldalban kellett „felfűrészelni” a szerpentines ösvényen, tőlem jobbra pedig szépen látszódtak a hegyek amiknél kellett volna járnom tegnap: Sonntagskogel, Großer Grießstein alatt stb., illetve a Sétálós által használt számzáras bivakolás hollétére sem derült fény, ez az egész sajnos tolódik jövő évre.
40. pótkocsis kamion fordul a Bergerhubénél, érdekes fényeket generálva
41. Bergerhube, Zentral kontrollstelle
42. úton a rét szélén, körbe hegyekkel
43. egy jelzés a megmaradt fán, háttérben a tegnapi hegyekkel, sajnos már nem volt több időm ráhúzni egy napot, ha lett volna simán pótolom a kimaradt szakaszt
Egy keresztező keréknyomnál elértem újra az erdőt, innen továbbra is ösvényen haladtam tovább. A nagyzsákom bal pántja már teljesen kifordult a gyenge minőség miatt eredeti helyzetéből, kényelmetlenné téve a cipelését, ezt egyedül csak a mellpánt összekapcsolásával tudtam enyhíteni, de emelkedőnek felfele ez nem annyira játszik ugye. Hamarosan újra magam mögött hagytam az erdőt és az út törpefenyvesben vezetett tovább. Balra a ködben azért lassan kivehető vált az oldalra és fel-le irányban is U alakú hágó, a Kettentörl, amelyre a szerpentines ösvény vezetett. Közben egyre több hófolt lett, melyekbe volt hogy teljesen bele kellett lépnem, így mire felértem a hágóba a lábam ismét vizes lett. Így értem fel bőven a magamnak megszabott időn belül (fél 9 helyett 8-ra felértem) a hágóba ahol teljes köd volt. Kár érte pedig jó időben ugye a Tremmelberg kilátóból is el lehetett idáig látni, biztosan szép lett volna innen is nézelődni. Érdekes ez a törl szó is, amelyre a google semmilyen fordítási találatot nem adott ki, de tapasztalati úton rájöttem, hogy a szlovák sedlonak, azaz nyeregnek/hágónak a megfelelője, a szó kistestvére pedig a sattel (a szlovákoknál a kicsi és nagy hágó is egyaránt sedlo).
44. ez, mi ez?
45. kis Himalája
46. csúcsfotó, a formája kissé hasonlít az Everestre
47. triebentali völgy, innen indultam reggel, még a köd nem oszlott el
48. Kettentörl, 1864 m
Egy-egy nem jelzett ösvény vezetett fel a két szomszédos hegyre (Speikleitenberg, Kettenankogel), én azonban átbukva a hágón lefelé vettem az irányt. A túloldali, déli irányú hegyoldalon is voltak hófoltok, de ez az oldal már elnyújtottabb volt mint az északi irány, ahonnan érkeztem. Innen már időnként jó kilátás nyílott a völgyre ahová tartottam, szépen látszott előre pár kilométer. Az ösvény egyre több helyen vezetett vízfolyás közelében vagy benne, „megnyugtató” volt tudni, ha előbb nem is, itt már újra tiszta víz lett volna a bakancsom amúgy is. Irmgard néninek is igaza volt, hogy itt bőven találok vizet és felesleges a szokásos 3 litert cipelnem. A szokásos törpefenyves és borókás növények után legelők, majd erdő következett a völgy kiszélesedésében. Bal oldalt a hegyek oldalán lévő hó piszkos volt az eső által megmozgatott földtől . Az egyik tehénvégtermékekkel bővelkedő legelőnél kezdett rá ismét az eső és kisebb-nagyobb megszakításokkal esett Ingeringig. A Kettentörltől 7 km-re lévő Ingeringsee-t vártam, amúgy az út lényegi része már lezárult. Egyszer kellett egy ösvényre letérnem a kövesútról a patak mellék közvetlenül, de az ösvény egy másik jól járható útra vezetett nem sokkal ezután, innentől már lényegében végig jól járható úton mentem úticélomig. A hegyek vizét összegyűjtő patak a közelemben egyre csak duzzadt, én pedig többször is átkelve fellette szép fenyvesek ölésében érkeztem meg egy ösvényen az idillikus fekvésű Ingeringsee-hez, magyarul ingeringi tó lenne a neve. Megpihentem az egyik padon, elmajszolva 2 szelet csokit, szerencsére az eső is elállt, így pár normális képet is tudtam készíteni.
49. ebben a völgyben folytattam tovább a túrát
50. 2 az egyben ösvény
51. visszafelé nézve a Kettentörl felé
52. jól járható köves keréknyom, zömében ilyenen haladtam tovább
53.-54. a gyönyörű Ingeringsee
Innentől újra jól járható út következett, az út melletti kápolnában „csúcskönyv” volt az oltárnál, Sétálós bejegyzését is sikerült megtalálnom, valamint saját gondolataimat is papírra vetettem. Mire kiléptem a kis kápolnából újra rákezdett az eső, így még néhány képet készítettem útközben a tóról és odébb álltam, nagyjából 10:40 körül. A tó szélénél több helyen is figyelmeztető táblák voltak elhelyezve amelyek lényegében megtiltottak minden jó dolgot amit az ember egy tó partján a sétán és ücsörgésen túl szívesen csinálna, azaz tilos tüzet gyújtani, sátrazni, horgászni, csónakázni, fürödni. A sorompó után is jó minőségű keréknyomon mentem tovább, a hátralévő 10 km-re már bőven elegendőnek tartottam a rendelkezésre álló 3 órát. A tótól 2 km-re tetszetős ház volt a patak mellett saját kis kerti tóval, nem lehet rossz ott lakni. Nem sokkal később egy hídnál aszfaltra váltott a keréknyom, innentől már ezen haladtam végig. A forgalom a faluhoz közeledve egyre számottevőbb lett egy erdei úthoz képest. Az út mentén egyre több ház és leágazás lett és szépen lassan megérkeztem a már ismerős Ingeringbe. Mivel bőven a busz indulása előtt érkeztem meg, így tettem egy kis kitérőt a Wasserberg kastélyhoz, amelyet nem csak kívülről, de az udvaráról is meg tudtam nézni. Ezek után a buszmegálló felé vettem az irányt.
55. Ingeringsee, jobbra a kis kápolnával, ismét esővel. Innen 10 km volt még hátra.
56-57. úton Ingering felé
58. Wasserberg kastély
59. kötelező településnév tábla fotó
60. a kastély udvarában
61. Ingering, Ingeringsee elágazás a túra vége, háttérben a kis kápolna utáni vendéglőben találtam rá a Zentral pecsétre
Tettem még pár lépést Knittelfeld felé, volt egy olyan kósza gondolatom, hogy elmegyek a Gaalerhofig a wifizni, mert még emlékeztem a jelszóra, de meggondoltam magam. Ennek a kis kitérőnek annyi pozitív hozadéka volt, hogy az egyik vendéglő oldalán megláttam a Zentral kontrollstelle táblát, így sikerült a mozgalom bélyegzőlenyomatához jutnom Ingeringben. Mire ezek után visszatértem a megállóba már csak negyed órám volt a buszig. Leültem a padra, levettem a zoknimat, törülközővel felitattam némi vizet a bakancsomból, és talpbetét csere után vettem vissza. A 13:51-kor kellett volna érkezni a busznak, de ekkor csak a másik irányba Gaal felé (itt szálltam le múltkor amikor Knittelfeldből érkeztem). A közben elállt eső újra elkezdett szemerkélni. Miután újra megnéztem a buszmenetrendet egy téves ötletelés zajlott le a fejemben, ugyanis hirtelen azt hittem a busz Gaal felé megy Knittelfeldbe, és a másik megállóban kellett volna felszállnom rá. Azóta utánanéztem és nemhogy buszközlekedés, de út sincsen Gaal külterületéről feljebb, így ez egy tévedés volt. De abban a helyzetben egy pillanatra elhittem, pánikhangulatomban meg is kérdeztem egy járókelő nőt, hogy megy-e a busz, ő megnyugtatott, hogy hamarosan jönni fog. Reméltem, hogy így is van és nem következik be, amit május végén Mönichkirchenben volt, ott is a helybéli azt mondta, hogy jönni fog, aztán kiderült hogy ünnepnap miatt nem is volt busz egész nap egy sem. Ezúttal nem volt erről szó, pár perces késéssel futott be a busz, ugyanaz amit az előbb láttam, csak felment a gaali végállomásáig és most ért ide vissza. Megvettem a 4,4 eurós jegyet, majd helyet foglaltam az első ülésen, rajtam kívül csak zömében kisiskolások utaztak a buszon. A busz körjáratként közlekedik és útvonala Knittelfeld felé nem azonos a másik iránnyal, így láthattam a múltkori Seckau felé gyaloglásomkor látott Braunwirt nevű buszmegállót, ezúttal a buszból. A járat Knittelfeldben a buszállomásig közlekedett, innen a vasútig gyalogolnom kellett, amire bőven maradt egy órám. Utolsó nüanszként sikerült rossz irányban elindulnom, de időben korrigáltam, így is fél órával a vonat érkezése előtt érkeztem a váróterembe a vasútállomáson. Ücsörgéssel telt el ez az idő, majd a vonat érkezése előtt pár perccel megindultam kifelé a peronhoz. Ezúttal közvetlen railjettel utazhattam Mürzzuschlagig, nem kellet átszállnom. Mürztől a szokásos pótlóbuszozás következett, Bécsújhelyen futva még sikerült is a 17:01-es gyorsított személyt elérnem Sopronba. Onnan pedig a 17:46-os személyvonattal, egy Flirt motorvonat fedélzetén utaztam Győrig. Bő 10 perces késése sem befolyásolta a hazafelé tartó személyvonatom elérését és hazaérkezésemet erről a kalandokban bővelkedő és szerencsés 3 napról.
Ezúton is köszönöm segítőimnek amit értem tettek!
egy ilyet