Keresés

Túrmezei Erzsébet: Golgota
       
Roskadozva, révülten kíséri.
Arca egyre halványabbra válik.
A Golgotát akarja elérni.
Vele lenni ... végig ... mindhalálig!

Gyökeret ver keresztfája alatt.
Nincs erő, mely elszakítsa onnan.
Jaj, a könnye régesrég elapadt.
Nézi néma, fagyott fájdalomban.

Míg a kereszt irgalmas Királya
letekint az elalélt virágra.
Minden szaván piros pecsét a vére:
Ímhol fiad! Mintha búcsút venne!
Édes fiát veszítse el benne,
s találjon rá Megváltó Istenére!

Anna Ahmatova: A megfeszítés


               Ne sírj, anyám, mert feltámadok!

          1

Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen
óráját hirdették az angyalok.
Atyjához szólott: "Miért hagytál el engem?"
Anyjához:"Ne sírj, mert feltámadok..."

          2

Zokogva hullt a porba Magdaléna,
s a tanítvány, legkedvesebb fia...
Amarra nem mert nézni senki: néma,
sötét szoborként ott állt Mária.

               Rab Zsuzsa fordítása

Sík Sándor: Jézus és a kereszt

Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók,
És tompán megzördültek a hosszú nagy szegek.
Odalépett. Szemében két csillag remegett,
S az ostor izzó csókja szent vállain piroslott.

Vöröslő fény világolt a Koponyák-hegyén,
Az égen torladoztak fekete fellegek.
Már vijjogott a szél, a föld már reszketett,
És recsegett a kárpit a templom rejtekén.

A palota előtt kiáltozott rekedten
A hullámzó tömeg, kis, szegény emberek.
A lét örök forgása egy percre megmeredt,
S némán egymásra néztek: Krisztus és kereszt, ketten.

Nagy, ismeretlen tűzzel a lét új titka rezgett
Szemén és homlokán s a töviskoszorún.
És karjait kitárta, szelíden, szomorún,
És magához ölelte a rettentő keresztet.

Dsida Jenő: Út a Kálváriára
             
Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja - úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,
- ó, angyalok, bús, kék szeme -
a seb már nem sajog, begyógyult,
- ó, halkan búgó, mély zene! -
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.

Borisz Paszternak: Mária Magdolna II.

Ünnep elôtt rendet tesz az ember.
A maradék csend-szárnyék alatt
kis vederbôl illatos kenettel
megmosom legszentebb lábadat.

Könnyeimtôl már semmit se látok.
Vak kezem sarudat nem leli.
Két szememre hullnak, mint a hályog,
leeresztett hajam fürtjei.

Lábad szoknyám szegélyére téve
gyöngyös nyakláncommal fonom át,
megmerítem könnyeim vizében,
ráborítom hajam burnuszát.

De úgy látok a jövôbe, mintha
megállítanád szemem elôtt.
Mint a látnok, jósszavú Szibilla,
megjövendölhetném a jövôt.

Holnap lehull a frigyláda leple.
Mi csoportba verôdünk. Talán
azért zökken ki a föld remegve
lábunk alatt, mert annyira szán.

Sorba rendezôdik a kíséret,
szétvágtatnak a fegyveresek.
Mintha vihar röptetné az égnek,
úgy nyilamlik fel az a kereszt.

Ájultan a feszület tövébe
hullok, véres számba harapok.
Túl sokaknak tárod ölelésre
kereszted két ágán a karod.

Annyi hatalomnak, annyi térnek,
kínnak lenni kiért kell, kinek?
Van-e annyi élet, annyi lélek?
Annyi falu, folyó és liget?

Ez a három nap és három éjjel
olyan szörnyű semmibe taszít,
hogy amire eltelik, megérlel,
a feltámadásra megtanít.

               Pór Judit fordítása

Borisz Paszternak: Mária Magdolna I.

Az éjszakával itt terem
lidércem, múltam kéri számon.
Eljönnek, rágnak szívemen
emlékeim: paráznaságom,
hogy férfiszeszély esztelen
rabja volt dühös, buja vágyam,
s az utca hajlék volt nekem.

Még néhány pillanat maradt,
aztán a síri némaság csak,
de életem, míg áthalad
veled itt ez a porkolábhad,
mint alabástrompoharat
összetöröm, hogy látva lássad.

Ó, mivé lettem volna én,
Üdvözítôm és Tanítóm, ha
nem vár az asztal szögletén
éjjelenként a vak remény,
az öröklét, új jövevény
iparom hálójába fogva.

De bűn és halál mi lehet,
a kénköves gyehenna hol van,
ha összenôhettem veled,
fával a sarja, mindenek
színe elôtt, mély bánatomban?

Most azt tanulom, úgy lehet,
lábad, Jézus, ölembe véve,
hogy majd a négyágú kereszt
fáját ölelni hogy megyek
s eszméletvesztve testedet
készíteni a temetésre.

               Pór Judit fordítása

Dsida Jenő: Nagycsütörtökön
              
A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.

Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.

Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Judás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.

Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!

Pilinszky János: Nagyhét
/részlet/

Az Evangélium a világ legsűrítettebb könyve. Isten és ember drámája azonban sehol se olyan gazdag, mint az utolsó lapokon, az utolsó napok eseményeinek előadásában. Ez a megismételhetetlen tömörség egész valónkat, egész életünket követeli a maga számára, s akkor se jutunk a végére.

Nagyhét – ki idézhetné föl néhány bekezdésben drámádat, mélységedet? Amit tehetek, nem is lehet több, mint olvasóid nehézkes gyakorlata: elidőzöm egy-egy fejezetednél, egy-egy mondatodnál, ami épp megállít, mintha megszólítana.

Mióta a világ világ, küzdünk az idő problémájával, s Szophoklész éppúgy feszegeti kereteit, mint Shakespeare vagy Pirandello, vagy akár a mai modernek. De ritkán gondolunk arra, hogy az öröknek és időbelinek megjelenése az Evangéliumban milyen csodálatosan egyszeri „dramaturgiával” jelentkezik, s mindenekfelett az utolsó vacsora leírásában. Jézus ezekben az órákban nyilvánítja ki legtisztábban isteni és emberi természetét. Innét az időbeli és tartalmi elemek drámaisága, formailag is egyedülálló ereje, megrendítő egymásba hatolása. Ebben a percben isteni tudata egyszerre erősíti és tölti el halálos rettegéssel. Szeretet didergeti és olvasztja el szívét. Botrányosan elhagyatott, aki pillanatról pillanatra érzi múlni és közelíteni „idejét” – gesztusa mégis dicsőségben fürdik és mindörökre befejezett, amikor kezébe veszi s megtöri a kenyeret, s táplálékul nyújtja mindannyiunknak tulajdon megtöretett testét.

„Ez az én testem, mely értetek adatik…”
S hasonlóképp a vacsora végén:
„…ami énrólam szól, az be van fejezve.”

Ugyanúgy, mint majd két nap múlva a keresztfán.

Ettől kezdve hatalmas árnyék hull Jézus isteni természetére. Az Atya is mintha hallgatna, s elfordulna tőle, s a tanítványok is alszanak. „Az éjszakában kutyák és kövek” – írja Rilke erről a virrasztásról.

Az Olajfák hegyén Jézus egyedül van Isten és ember közt a semmi senkiföldjén. S akkor, ezen a vákuumon át, egy angyal száll keresztül feledhetetlen dicsőségű küldetéssel. Tanúja az evangélisták közül is csak egy van, Szent Lukács, s ő is csak egyetlen mondatban említi e „drámai holtpont” egyetlen cselekvő szereplőjét.

Nincs magány azóta, mit ne törhetne át egy angyal irgalma.

(Új Ember, 1963. április 7.)

Apor Elemér

A BÜKK CSAVARGÓ ÚTJAIN

A Bükk csavargó útjain csavargunk

és elheverünk, hol int a Heregrét.

Köddé vált mögöttünk a város

és felszimatolunk

az ünnepi csendbe.

Jóság és tisztaság

seperte itt a fűvet,

olyan alattunk, mint

gyermeki bölcsők

puha gyolcsa.

Átmos bennünket az illat

az erdők mély lélekzete

emberek bántását, sebeinket

görgetik égi szappangomolyok.

Vékony szalonnát tűzünk

bicska hegyére

vastag örömmel,

tücsöknek, bogárnak bemutatkozunk

teleszedjük napfénnyel

tenyerünket.

S ha megtérünk este szobánkba

és egymásra nézünk

beszédünk széljárta szó

csókunk madárlátta csók

Végeknek tüköri [293.]

Apor Elemér

ÉNEK A MATYÓ MEZŐRŐL

Kiss Gyulának

Én nem tudom, ki volt az első

ki nyílt szemű, szép sejtelemmel,

parázs hevű, forró selyemmel

felszította a tulipán szívét.

Talán, mert semmi rétje nem volt,

fonállal írt virágos rétet,

bús életére hímes éket,

s ráborította a mezők színét.

Vagy nem tudván titkát betűnek,

magányos asszony annak küldte,

ki summás sorsát messze tűrte:

urának küldte levél helyett?

Én nem tudom, valahogy így volt,

így indult el a dús virágzás,

mint ki tavasszal ifjú fát ráz

és szirmát szórja a föld felett.

Aki elkezdte, régen porlad,

de a szép, ami belőle termett,

mint a fény és dal, egyre terjed,

vágyat és kedvet szinezőn,

felszállt, ím a kövesdi tájról

s mint mesében tündérek kertje,

millió öltésben hullámzik szerte

ez a tündöklő matyó mező.

Pont a semmi falán, 1988 [64.]

Apor Elemér

EGY ALVÓ MUNKÁS FELETT

Aludj alvó fogságodban,

szabaduljál rabságodban,

gyönyörködjél nagyságodban,

kit nem láttál vakságodban.

Tenger vízből egy csepp lettél,

álmod által kivétettél

s egy cseppként most nagyobb lettél,

mint a víz, miből vétettél.

E világra végzet rontott,

rád éhséget, fagyot ontott,

rongyaidból zászlót bontott,

tenyeredbe fegyvert mondott.

Álmodjál most ékességet

búban, bűnben végességet,

jó kenyérből édességet,

ébredésig békességet.

Uj magyar museum, 1942 [257.]

Apáti Miklós

A SZERELEM

kilátóból nézett hajnali napfelkelte

örökös kitekintés, – falusi utcák reggeli

söprögetése, kútban tátongó vödrök

tétovasága, kongva koppanó káva,

kiömlött víz ijedt menekülése,

házfaltól házfalig konduló harangszó,

lábadhoz térdeplő magány,

kettős alázat.

Ajánlott küldemény [49.]

Apáti Miklós

ÁPRILIS

Készül a nyár. Esőcseppek

fonódnak rá a gyenge fákra.

Feszengve nézlek, mint a gyermek

a cukroktól édes, teli tálra.

Elfelejtlek és észreveszlek,

ízességed befonja álmom.

Már semmit se kérek, csak engedj

tünődni életen, halálon.

Vándorút, (1972) [12.]

Ányos Pál

BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIÁHOZ AZ ÉDES HAZÁÉRT

Magyarok Asszonya!

Tekints elhagyatott birodalmadra:

Nincs másban oltalmunk,

Csak tebenned bízunk

Mi árva magyaraid:

Szemléljed ügyünket, gyászos ügyünket,

Ne hadd, hogy elnyomják magyar nevünket!

Angyali koronánk

Az ég kegyelméből szállott le hozzánk:

E drága kincsünket,

S véle nemzetünket

István néked áldozta:

Most örökségedet, örökségedet,

El akarják vonni tőled, népedet!

Ne nézd bűneinket,

Hanem hozzád buzgó s hiv őseinket.

Sok verejtékekkel,

Ah! mennyi vérekkel,

Nedvesültek mezeink:

Őérettek szánj meg, szánj meg bennünket,

Vedd el: mi is néked adjuk szívünket.

,,Tiszták, hősök, szentek.”, (1782-1784) [123.]

Ányos Pál

ESDEKLÉS

    Csak egy csókot lophatnék le ajakadról,

Vagy egy rózsát gyengén piruló arcádról!

Rabbá tett szép szemed,

Gyönyörü termeted.

A tiszta erkölcs mosolyog személlyedről;

Venus tüzhelye füstölög a szivedről.

    Ollyan vagy, mint a tavaszi vidám erdők,

Rózsák illattyával játszó szelek, mezők.

Sziv gyönyörűsége,

Éltem édessége!

Bárcsak isteni személlyed enyim lenne!

S kezed által szerencséssé az ég tenne!

Ányos Pál válogatott művei, 1782. [106.]

Ányos Pál

AZ ISTENI GONDVISELÉS

Hol van olly Istenség, mint Te, ki karoddal

Mindent teremtettél, ’s éltetsz hatalmaddal? –

Tőled függ e’ Világ’ roppantt épűlete,

Tőled e’ kerekség’ minden szegelete;

Istene vagy Széráf’ égő szerelmének,

Istene legkissebb plánta’ gyökerének.

Minden, a’mi lebeg, piheg, gondolkozik,

A’ Te teremtésed, ’s Te-néked áldozik.

Mennyire a’ szellő repűl fuvásával,

’S mennyire a’ nap hat arany súgárával, –

Elérsz végezetid’ örök hatalmával,

’S tetszésed szerént bánsz kezed’ munkájával!

   Vétkesen álmadoz Epikúr magában,

Úgy festvén Istenét fényes trónussában,

Mintha nem űgyelne e’ szép kerekségre,

Mellyet semmiségből hozott fényességre;

Mert az a’ Hatalom, mellyet tömjényünkkel

Tisztelünk egében, ’s imádunk szívünkkel,

Mint atya, úgy vígyáz, kedves szülöttyére;

Kegyességgel teként nagy teremtésére. –

Hát talán, ki lelket alkotott testünkben,

’S gondolkodó erőt gyúlasztott eszünkben,

Nem űgyel ő-róla tett itéletinkre?

’S nem néz hálaadó érzékenységinkre?

Hát talán, kit minden állat életével

Magasztal, ’s ditsekszik illy Teremtőjével, –

Nem fog gondolkodni annak tartásáról,

A’ kit elevenné tett semmivoltáról?

O! ha a’ féreg-is érdemlett teremtést,

M’ért nem érdemelne tőle gondviselést?

   „Mit? még a’ féreg-is, kit mí megvetéssel

,,Nézünk, ’s megtapodunk gondatlan lépéssel,

„Érdemelné, Egek’ kék boltozattyáról

„Hogy reá tekéntsen Isten trónussáról?

„Nagy tsekélység volna illyen méltóságnak,

„Ki karjainn nyugszik örök boldogságnak!”

   Így szóll az emberi kevély vélekedés,

Kit szín tsiklándoztat, ’s múló képzelődés, –

És tsak az érdemes mélly tiszteletére,

A’ mi arany súgárt boríthat szemére!

Oh Te! ki így itélsz okoskodásoddal,

Elhihetd, hogy tsudát tapodsz-meg láboddal! –

Teremts egygy olly férget, ki éllyen ’s érezzen,

Ki éltét szeresse, ’s élelmet szerezzen.

Ha nints annyi erőd? imádd Teremtőjét,

Imádd olly tsudának, mint te vagy, szerzőjét!

’S valld-meg, hogy érdemes az Isten’ gondgyára,

Ki ezt-is teremté Világ’ tsudájára. –

   Nézz egy virágokkal béfestett mezőre,

Melly illattyát bízván estvélyi szellőre,

Elődbe repítti, ’s kér, hogy nézz reája, –

Melly kies térsége, ’s melly szép bokrétája!

Valld-meg, nem látod-e minden virágjában

Azt, ki száz-ezerszer szebb magasságában?

Mondd, ki ékesítti ama’ telekeket,

Hol gazdag kalászok lehajttyák fejeket?

’S ki húllattya harmat’ ezüstös tseppjeit,

Hogy itassák búza’ szomjús gyökereit? –

   Ott’ egy pataknál ülsz, melly szép tsergésével

Fut a’ virágok köztt kristályos vizével, –

Ketsegtet, ’s szívesen nézed kis habjait,

Szívesen tekénted illatos parttyait; –

Mit gondolsz? hát ennek ki intézte úttyát?

Ki szerzi vizeit? ’s ki tarttya-fenn kúttyát? –

Ím’, látod a’ gondos Természet’ képéből,

Hogy Istenének él gondviseléséből! –

   Látsz amott egy terhes felleget meszszéről,

Melly minden fényt elűz az egek’ térjéről;

Előre botsáttya süvöltő szeleit,

’S úgy közelget, szórván pusztíttó tüzeit;

Kárpát’ vad  bértzeit vélnéd formájából,

Vagy Etnát lángokat okádni torkából,

Úgy nyúlik felfelé setét tornyaival,

Megrázván a’ Földet bús morgásaival.

Retteg a’ Természet egész erejében, –

Rettegsz te-is kunyhód’ setét szegletében;

Védelmért sohajtasz; félsz mennyköveitől, –

Félsz az Istenségnek erős kezeitől.

Mint midőn kis madár sziklás rejtekéből

Látván a’ sólyomot repűlni fészkéből,

Elbújik az erdők’ berkes homállyában,

Várván üdvösségét tölgyfa’ adujában.

Nem érzed-e ekkor Teremtőd’ karjait,

Ki száz halál köztt-is fedezi fijait?

’S ámbár fejed felett tsattog mennykövével,

Még-is védelmezni tud kegyességével? –

Tsak hálaadó légy, ’s áldd fényességében

Azt, ki atyád, noha mennydörög egében! –

   Mennyünk most Libia’ fövény-hegyeire,

Nézzünk a’ felhőkig nyúló fenyvesire: –

Megláttyuk, hogy’ szalad kis őz rejtekiben,

Hallván az oroszlányt bőgni erdejiben.

M’ért fél? m’ért szalad-el határja’ szélére?

Hogy’ tudgya gyilkossát, ’s m’ért vígyáz éltére?

Nézzünk tovább minden állatok’ nemére,

Melly híven igyekszik mindegygyik végére.

Azok, kik tanyánkban eszik baglyáinkat,

Békességgel hordgyák terhes jármainkat,

Kik pedig még vadan járják határinkat,

Rettegik halállal-töltött puskáinkat.

A’ sas, fellegekig hat repűlésével, –

Féreg pedig porban mászkál kis testével;

A’ méh, eledelét önnön munkájából

Vészi, mellyet készítt tavasz’ virágjából;

A’ karvaly pediglen, hajnal’ hasadtával,

Kirepül az égre, ’s ott lebeg szárnyával;

Vígyáz mindenfelé, hol kapna prédára,

Azutánn, mint villám, letsap a’ pajtára,

Felfüggeszt egy szelíd galambot körmére,...

O! láttam, hogy’ vitte kegyetlen fészkére! –

Mondd-meg, ki taníttya e’ vad állatokat,

Hogy minden ész nélkűl tudhassák tárgygyokat?

Mondod, a’ Természet? – hát ezt ki szerzette?

Nem-de Az, ki ezt-is velek teremtette? –

   Úgy van, Mindenható! Te taníttod őket!

Te nőtetsz éltekre zöldellő mezőket! –

Hát én, kit nemessebb kezed’-munkájából

Emberré teremtél agyag’ kovászszából;

Én! kire r’ám tetted titkos petsétedet,

Ruházván lelkemre isteni képedet;

Én ne érdemellyem gondviselésedet,

Ki észszel ’s szabadon imádom nevedet? –

   Ott egy virágotska halavány színével

Jelenti, hogy elhal ’s múlik szépségével;

Itt egy szarvas piheg elaggott mellyéből,

’S készítti páráját kifújni testéből: –

Űgyelsz mindegygyikre, ’s intézed végeket,

Intézed enyészni-kezdő életeket, –

Tsak én, kinek lelke halál’ törvénnyétől

Szabad, ’s örökségre repűl-el testétől, –

Legyek elrendelve sors’ vak erejére,

Melly felettem függjön, ’s hányhasson kedvére?

   Nem, nem, nagy Teremtőm! gondolsz Te miveddel,

Tekéntesz reám-is atyai szemeddel! –

Még midőn lebegtem a’ bús semmiségben,

Már el volt rendelve a’ nagy Istenségben,

Melly szempillantásban száll rám boldogságom,

’S mellyben fog üldözni boldogtalanságom.

Oh Te, nagy Hatalom! látlak trónusodban,

Látom Világunkat nyúgodni karodban! –

Te vezetted Sándort Perzepol’ várához,

Te vezetted Czézárt Rubikon’ parttyához;

Szomorú Spártának dőlő falaira

Te vontál örökös fátyolt hamvaira.

Így tsinálsz várakat kórós pusztaságból,

’S ismét pusztaságot kevély uraságból.

Látod a’ Jövendő’ setét éjtszakáját,

’S úgy rendeled ember’ szerentse-kotzkáját.

   Mindent Te intézsz-el szent akaratoddal,

’S bé-is tellyesíttesz örök hatalmaddal.

Ányos Pál munkáji, 1780 [7-13.]

Ányos Pál

A’ LENYÚGOVÓ NAPHOZ

Már Fébus’, eljárván földünk’ kerekségét,

Éjszaki tengerbe márttya fényességét!

Bádgyadtt súgárokkal festi a’ Világot,

Mert már kerek sarkán félig által-hágott.

A’ távúl-kékellő hegyek füstölögnek,

A’ patakok nagyobb zajjal hömpölyögnek,

Minthogy tsillapodik a’ Világ’ lármája,

Mellyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája.

Az izzadó munkás viszsza-tér mivéről,

Tsekély eledelét eszi tűzhelyéről;

A’ szomjús tsetsemő tsügg mellyénn annyának,

’S kapálódzva örűl kis vatsorájának.

Ott egy juhász ballag bús furuglyájával,

’S közli búját haza-ereglő nyájával;

Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára,

’S bőgő seregével siet tanyájára. –

Az egész természet készűl tsendességre;

Tsak szívünk intetik elmés ébredttségre!

Melly hasznos gondolat jő itt elméinkbe,

Millyen szent irtózás zsibog ereinkbe’,

Ha jól megfontollyuk a’ nap’ elenyésztét,

Melly olly gyorsan éri fényessége’ vesztét!

   Ebből végy, oh Ember! példát életedről,

Ez int hathatósan múlandó végedről.

Mert melly nap eltünik, többet nem villágítt;

Fonnyadtt virágotska réteket nem sárgítt;

Az elfolytt patakok már viszsza nem térnek,

Vén ’s kiszáradtt tölgyfák nyárt soha nem érnek:

Úgy, ha elaluszik életünk’ világja,

Többet fel nem derűl, – – mert a’ sír elzárja!

Ányos Pál munkáji, 1778 [60-61.]

Antal Barnabás

REINCARNATUS

tükrön túli pillanat

a holdsütés jege alatt

s az ismeretlen kapun át

felizzó gyönyörű világ

Az elsüllyedt katedrális [81.]

Antal Barnabás

GALAMBOK

sugarak deszkakerítése

ragyogtak ragyogtak a napban

ragyogtak a fekete gombok

a karmazsinos alkonyatban

Az elsüllyedt katedrális [66.]

Antal Barnabás

NAPTÁNC

fény leng

messzeség virága

szél zeng

hullámpusztaságra

víz reng üresség hiánya

benne partot sose lel

fagyra fagy zúg

villanása

szivárvány hull

ködhajára

száll a tarka virradatba

csönd rózsája jelre jel

Az elsüllyedt katedrális [54.]

Antal Barnabás

TÁJKÉP

befon a kékesszürke márvány

a kakukkfű s a zuhanás

a lengő délibáb határán

a lovak és a levegő

távoli tájak betörése

már hallhatatlan koppanások

üteme s az átragyogások

mélyén az utolsó kapás

a távozók zajába törten

zúg a csalóka fénytükörben

Az elsüllyedt katedrális [58.]

Antal Barnabás

HÁROMSÁG

kezdetben a föld és a menny

kezdetben a por és a csillag

kezdetben az út és a remény

lángralobbanó szalmaszála

Az elsüllyedt katedrális [42.]

Antal Barnabás

ÉBREDÉS

künn a mezőkön játszik a szél

felborzolt füvek éle

vágja a fényt s a pusztaszegély

rádől a mély meredélyre

holt halom árnya harmat ragyog

hajnali lángra s a füstre habok

kúsznak s a tűz remegése

őrzi a tájat s a mély magasán

kicsapnak a karcsú katángok

konda bolyong kolompja magány

kongatja a hajnali lángot

a puszta mező homályba harap

a virradat vörös árka alatt

hajlik a rózsa

Az elsüllyedt ka-

tedrális [16.]

Anóka Eszter

NÉHA KÉKBEN

Néha kékben játszanak a fák,

a csendben felkacag egy-egy virág,

a szépség csupán tündököl.

(Fénye kékre törött,

elfolyott a fű között,

cseppje csillagokra ül.

Vágy mélyéből, tó felett

barlanghangja fölremeg,

megizzasztja az eget,

mely mögött a nincs nem ég,

éjjel van, a nap elég

soká sütött, aluszik,

földből holdleány iszik.

Kékholdleány kéklő föld kék vizéből,

sápadt sugár tündöklik zöld öléből.

Nincs nyugalom, a holdleány

nem állhat senki oldalán.)

Üzenet [17.]

Anna Mária

KÖSZÖNÖM

Figyelmed sugárzásában

a százszorszépek útra kelnek,

kifordított szirmaikkal a változásról

énekelnek.

Köszönöm, hogy megszólítottál,

köszönöm, hogy megtartottál,

köszönöm, hogy lombosodó hűségeddel

gyógyítottál.

Figyelmem szelíd köntösébe burkolom

serdülő álmod,

köszönöm, hogy nekem ajánlod

                            kamasz báját,

                            mutáló hangját,

                            szikrázó mindent akarását.

A semmi hídja előtt álltunk,

pedig csak egymásra vártunk.

A várakozás kilincsei [107.]

Anna Mária

NAPONTA ISMÉTLŐDŐ SZÓLÍTÁS

Virágbaborult mondatokkal kereslek,

méhek táncát rajzolom eléd.

                                               Szeretlek.

Feléd fordulnak a gyökerek,

Hozzád sietnek az elfelejtett ösvények,

Téged várnak az elhagyott templomok.

                                           Nem, nem imádlak.

Puha mozdulatokkal körbezárlak.

Neked ajándékozom minden ingó és ingatlan

vagyonom,

                  figyelmes kérdéseim szalmakazlát,

                  együttérző játékaimat,

                  a rigó röptét,

                  a szélben elnyujtózó dallamot,

                  az átváltozás megujító kelyhét,

                  a várakozás három napját,

                  bebalzsamozott testem csodáját,

                                             Ujjászületését.

A várakozás kilincsei [106.]

Anna Mária

VETKŐZNI KEZDENEK AZ ÉVEK

Megnyílik az út visszafelé,

Vetkőzni kezdenek az évek,

Mint szeretők a legforróbb tavaszban.

Fény játszik a porban,

Mezítláb fut a réten,

Elfekszik az égen,

Felhőszínü szekéren.

Meleg föld tenyeremben,

Együgyű öröm bennem

a csend,

a nap,

a föld,

a fű,

kívül, belül az egyszerű.

A társderű harmóniája átkarol,

Magához emel, leterít,

Ezer szikrázó fényt szakít

vérbe,

bőrbe,

izomba,

csontba,

csillagokból szőtt neuronokba.

Átemel a közös titokba,

Feltépi magát az egész.

A várakozás kilincsei [55-56.]

Andrássy Lajos

ÉJSZAKA

Magam maradtam gyepre dűlve,

a Hold a Földet megkerülve

éppen tollászkodik

fölöttem, kuvik száll az égen,

s a Tisza kék-olaj vizében

kotyog halászladik,

a parton fűzfák árnya kúszik,

a vízen fények, egytől-húszig,

mint füzér: lámpasor,

szputnyik suhan az éjszakában

a gravitációs határban

szívemmel összeforr

s keringenek, – míg itthagyottan

fekszem a fűben moccanatlan,

a harmat rám terül,

mert nappal én keringek halkan

kis gondjaim körül zavartan

hányszor, esetlenül.

Tiszatáj, 1965 [42.]

András Szabolcs

VANNAK EMBEREK

Vannak emberek, kik meghalni születnek,

Vannak, akik csak leélik az életet,

Kik azt hiszik, hogy megmenthetnek mindent,

Olyan is van, ki elveti az egészet,

És aki még a részet sem remélhette,

Vannak, akik nem álmodtak semmit sem,

Míg van, kinek vágyai beteljesedtek.

De vannak még emberek, akik még keresnek,

Mert mindig vannak utak, melyek még szüzek,

És elvezetnek oda, hol egy cél feszeng.

Vannak szájak, melyek még kérdezni mernek,

S az útnak feszülnek, mely felfut a hegyre,

És van ott múló idő, az óra ketyeg,

Van ember, ki az órába szeget ver,

De van olyan is, aki tovább lép eggyel,

Mert neki a cél sohasem öregszik meg.

Vannak emberek, kik a célra kérdeznek,

Hiszen azt kutatják, miként fejtsék azt meg,

És van idő, amikor felderül minden,

Mert él ember, aki erre született,

De van, aki ezért mindent kockára tett,

És ő nyer, a lehetetlent győzte le,

Vannak emberek, kik okosan kérdeznek,

Még ha nem is tudják, mi a felelet.

De van olyan is, aki sohasem kérdez,

Pedig a válasz az agyába van vésve,

És ott, ahol az utak befejeződnek,

Vannak emberek, kik emberként halnak meg.

Találkozások 2. [10-11.]

András Sándor

EZ AZ EMBER

Ez az az ember, aki kell,

aki az élethez feltétlen kell,

aki a teljes gyönyörűség,

akihez köt a teljes hűség,

akiben örömem telik mindig,

akit kívánok egész a mind-ig:

mind kell, ami ő, nincs testének íze,

hogy ne ébredne belőle a mindenség íze,

világ zamata, öröklétillat,

akkor is velem van, amikor itthagy,

akivel otthonos az egyszerű beszéd,

akinek szeretem játszi eszét,

judíciumát és ahogy szeret

őt kihasználó embereket,

ahogy főz, ahogy süt, ahogy örül, ha ad

holmikat, szavakat, alkalmakat,

akinek két combja közt édes a világ,

vágyai hálóját veti ki rád

és abban a hálóban fogva de jó,

nem éreztetheti se kép, se szó,

csak maga az együttlét lehet a jel,

hogy ő az, ki az élethez feltétlen kell.

Szerelem [157.]