Keresés

B. Huszta Irén

 

BALZSAM-ÉJ

 

Csodálatos este van

Én tele vagyok szeretettel.

Az asztalon gyertyaláng lobog

Lelkemben Jézus szíve dobog

Gyönyörű zene fülemben

Ez a csendszimfónia.

 

Bársony-puha gondoskodás

Óv engem minden fájdalomtól.

Közeleg a nyugtató éj

A léleknek szelíd szentély.

Mint lágy fénybe, zuhanok

Az álomölelésbe.

B. Huszta Irén

 

,,…HIT, REMÉNY, SZERETET…”

 

Amikor csekélyszik szívemben a remény

Egy ég-küldte angyal mindig nyújtja felém

Szerető karjait. Szárnyára emel,

S repít a boldogság felhőjébe, fel…

 

Már-már újra rág belül a jégfogú magány

Mindenki kerül a Földön, s égen is talán…

Ám szól a telefon, s jön a jó barát,

Hol egyik, hol másik, s lelkem festik át.

 

Váratlan kiadás csapolja meg tárcám,

S hirtelen odalesz létbiztonság-álcám…

Kétségbe esnék, ha lenne rá erőm!

Hol a szükség, oda segítség is jön.

 

Gyakran föladnám már egész életemet.

Ború, kín, és keserv, hogy éljek veletek?

Ilyenkor süt ki a Nap, s ragyog le rám,

Hályogom lehull, és tisztán látok már.

 

A Nap fénye árnyak mögül is melegít,

Szerető ölelés szögletet kerekít,

Rányitja szemem a kis ibolyára,

A Teremtés összes csoda-dalára.

 

S amint hallom a tavasz suttogó hangját,

Szívemben remény virága tárja szirmát,

S újra tudok hinni boldog percekben.

Áradó fény fátyla lelkünkre lebben…

Atkári Gyula

 

LÉT – TÖRVÉNY

 

Képzelt vagy létező idő?

Múltba folyt széteső jövő.

Űrt, térré tágító erő.

Valóság: mindent elfedő.

 

A lét egy sor véletlen?

Vagy előre kitervelten,

Megírva minden percem?

Várjam, hogy majd bevégezzem.

 

Testet bérelt a lélek?

Vagy sejtek egységének

Ingerre reagáló,

Képzet érzetté váló,

Valós válaszra váró

Háromdimenziójában élek?

 

Istenkéz alkotta sors?

Vagy a semmiből lett torz

Erők egyetlen pontba folyt,

Fogható anyagot alkotott

Múlt-léttől folyton változott

Folyamatában kell élnem?

 

Egyetlen törvény lett minden.

Agyamba vésve, de nem értem:

Kezdeti léptéke a létnek?

Vagy egységnyi része az egésznek?

 

Érzékre képes sejtnyi kelepcék,

Fehérje-hálóval alkotott szövetség.

Jelenné váló kényelmes jelenség,

Életté álcázott teremtett betegség!

 

 

 

Ígéretek [11.]

Aszalós Sándor 

 

ÚGY ELMONDANÁM…

 

Úgy elmondanám Neked, mi bánt,

hogy piritóst ettem

sajttal,

hozzá szőlőt szemeztem.

Úgy elmondanám, hogy hideg a kávé

s reggel a villamos nem várt rám.

Emberek tülekedtek az utcán,

az újságos kenyeret majszolt,

kisgyerek bömbölt,

s esőben sírt a Duna.

Úgy elmondanám Neked, hogy fázom,

a nap nem süt, a hold nem jár,

a csillagok némák.

Úgy elmondanám amit láttam,

s olvastam.

Egy kiscicát az ablakban.

Öregembert sétáltató kutyát,

fürge mókust, amint visszanéz,

jön a globalizáció, korrupt a rendőr,

és dolgozom,

szendvicset ma sem vittem.

Úgy elmondanám, hogy mi volt egykor,

hogy épül a ház, seprik az utcát.

Pudvás szagú kocsmák,

betér valaki olykor.

Cigiző házmestert és ráérő postást,

integető óvodást.

Elmondanám, hogy sárgulnak a fák,

gesztenye pattog a járdán,

s fűben rigó sétál nagy árván.

Úgy elmondanám, csak Neked,

Neked mondanám:

hogy mennyire szeretlek!

Ásgúthy Erzsébet

 

NYÁR

 

Olvadt aranykévék, fénylő zuhatag,

Bársonyos pázsitok, lepkék buja tánca,

Párázó föld, elnyúló lomha testek,

Pirosra érett ajkak,

Szerelem…

Két tűzbogár egy tikkadt levelen…

Nyáréjszakák, kalászbaszökkenések,

Páros álmok és hajnali kelések,

Szomjas torokkal hívó szózatok…

 

Mind himnuszt zúgva lüktet, énekel:

Ó, Élet! Élet!

                      Élni! Élni kell!

 

– S egy sárga kis levél a szőnyegen

Előreküldött névjegye az ősznek. –

 

 

 

Szlovákiai magyar írók [210.]

Ásgúthy Erzsébet

 

ÁPRILISI REGGEL

 

Ma meglestem a fákat, hogy szeretnek.

Hogy suttognak egymásnak drága titkot.

S tetten értem egy ifjú fűzfabokrot,

amint éppen hímporozta magát,

és hajladozott lengén jobbra-balra,

amíg a szomszéd bokor fölfigyelt…

S két jegenye az út mentén ugyancsak

azt súgta nékem, hogy egymásra lelt.

       S a szirttetőn a fenyők énekeltek,

       zúgott a hangjuk, mint az orgona…

       És lenn a völgyben csupasz karocskáit

       nyújtogatta egy kis cseresznyefa…

 

 

 

Szlovákiai magyar írók [209.]

Ásgúthy Erzsébet

 

VÁROSOM

 

Hogy fessek néked képet róla?...

Öreg város, boltíves, büszke.

Emlék emlékre tornyosúl itt,

Mint ősi tűznek hamvadt üszke.

 

Itt egy szobor a domb tövében,

S a sánc, a fal, mely várost védett.

Ez a Tábor… Ezek a „brankák”,

Itt álltak strázsát a vitézek.

 

Emitt a tér, mint véres emlék,

Igazságért sikolt az égre,

Rossz csillagú magyar időkben

Ártatlanoknak hullt ott vére.

 

Ez itt – egy percre lassítsd lépted! –

A nagy Rákóczi régi háza,

Itt őrizték a zord pribékek.

Amott áll még a vén kaszárnya…

 

A kapualjban rejtekajtó…

Vajon ki járt ott titkos éjen?

Uszályos dámák selyme surrant?

Vagy vérpad volt a pincemélyen?

 

És itt a régi alma mater,

Kossuth lelkének melegágya,

Itt a klastrom s a „promenádé”,

Legendás szerelmek tanyája…

 

És igen!... én is itt vagyok… Hajh!

Innen szakadtam, ide térek.

Megverten, győztesen, vagy bárhogy,

De szent hűséggel, amíg élek.

 

 

 

Szlovákiai magyar írók [205-206.]

Árvay Antal

 

VÉN, VÁRADI HÁZAK

 

Tietek a szívem, vén, váradi házak

Drága, bohó folyó, édes, szelíd dombok,

Körös-köves utcák, békés, öreg hársak:

Ide száll a lelkem, bárhol is bolyongok.

 

Tietek a szívem, tietek az álmom,

Enyém csak egy sírdomb kint a temetőben.

Ott vár rám az anyám, a legszentebb asszony,

Hogy majd megpihenjek újra az ölében.

 

Tietek a szívem, legsóvárabb vágyam…

Hogy is lehetne más csücske a világnak,

Ahol az emberek szeretni úgy tudnak

S baráti ölelés, testvéri csók várnak.

 

A Körös vidáman, ujjongva ficánkol,

Ha elmegyek néha egy-két futó szóra,

Az Emlék-téren gesztenyék köszöntenek

S lombjukat ingatják kedves, néma bókra.

 

A régi Müllerből Ady úr int felém

A parti sétányt meg Juhász lépte méri,

Dutka és Emőd a korzón udvarolgat

S a sarkon egy pohárra hív meg Tabéry…

 

Tudom, ez a város, hol engem szeretnek,

Ahol még várnak rám, ahol hisznek bennem.

Örülni tudok itt életnek, világnak

És úgy érzem mindig, hogy újra születtem.

 

 

 

101 vers Nagyváradról [59.]

Árkos Antal

 

AUGUSZTUS

 

A fű között száraz virág.

Nagy tepsiben sül a világ.

Pokrócon ül a dundi domb.

Gyantát ereszt a tört dorong.

 

Az út a napban hempereg.

Nyelvük köpik poros ebek.

Az ember izzad és morog.

Szőlőszemet nyal a homok.

 

Az ég alatt felhő libeg.

Inget cibál a barna hegy.

Igyál, csak meg ne hűtsd magad!

 

A zsák lebillen, elterül.

Bogár fut el a kő mögül.

Pihenj, csak el ne hagyd magad!

 

 

 

Nyár, nyár, napsugár… [8.]

Arató Károly

 

KÁBUL A NYÁR, LEDŐL…

 

Kábul a nyár, ledől

a sercegő mezőre –

gallyak, ágak között

csillog tömör bundája, szőre.

 

Moccanatlan rétek sóhaja villám

– gerjesztik magukból az áramot.

Kígyóznak papírvékony szellők:

zizegő ezüstszalagok.

 

Zihál a levegő – elkékült bokrok

lihegve állnak a hegyélen,

lopakodó vadmacska árnyak

puha talpakon körbejárnak

a sűrűn párolgó vidéken.

 

Akácok világítanak! Az út

menti nyárfák lúdtollak, földbe szúrva –

előttük hömpölygő folyó: tutajként

úsztatja a falut,

elviszi vándorútra.

 

A síkokon, a messzeségben

lázbeteg falak, háztetők –

lobbanó, foszfortestű madarak

csapongnak az ég rácsai előtt.

 

Békés álarcú táj!

Néhány ember rendületlen kaszál,

vagy lila arccal zsákokat cipel.

 

Mögöttük felpúposodik a homály,

holdig nő

barlangrajzú díszleteivel.

 

 

 

Hol a dallam? [14-15.]

Arató Károly

 

KISÉRŐK

 

Föl, foghatatlan magasba szökkent az ég,

üveglapok mögé rejtette türkiszét

               könyörületesen,

hogy bírja, gyönyörrel is bírja még

               tökéletesre nyilt szemem.

 

Mert átzúg a síkokon boldog áradás,

a síkokon odafenn s nincs útjába’ más,

               csak a mennyboltnyi tér,

melyben úgy rohan e tavaszi láz,

               akár tárnáiban a vér.

 

És megremegnek, érzik már az évszakot

tölgy- és gesztenyefák, a mindeddig halott

               park nagy tömegei,

teltségre várnak ágak, ágkarok:

               a tél meddig késlelteti?

 

Vetkőzni kell egyszer, mint ahogy vetkezik

hó-lucskából a kert, mutatva sebeit:

               a múlt fagyok helyét.

Ujjongás hív és lemeztelenít:

               csábít játszani egyre még.

 

S máris jövő márciusokba látok át,

hordozom a változóság csodálatát,

               mint kincseit az érc.

Diadalmasok bimbók, bóbiták:

               nem jég és ködbundás lidérc!

 

Füvek forradalma ránt el, sodor, igéz –

megmerülök, tisztít az újjászületés!

               Kisérnek győztesek:

tavasz és zöldje, mint V-ujju kéz,

               mint lassan hömpölygő sereg.

 

 

 

Néma verseny [121-122.]

Arató Károly

 

DUNÁNTÚLI FELJEGYZÉS

 

Kábul a nyár, ledől

a sercegő mezőre

– gallyak, ágak között

csillog tömör bundája, szőre.

 

Moccanatlan rétek sóhaja villám

– gerjesztik magukból az áramot.

Kígyóznak papírvékony szellők:

zizegő ezüstszalagok.

 

Zihál a levegő – elkékült bokrok

lihegve állnak a hegyélen,

lopakodó vadmacska-árnyak

puha talpakon körbejárnak

a sűrűn párolgó vidéken.

 

Jegenyék világítanak! Az út

menti nyárfák lúdtollak, földbeszúrva –

előttük hömpölygő folyó: tutajként

úsztatja a falut,

elviszi vándorútra.

 

A síkokon, a messzeségben

lázbeteg falak, háztetők –

lobbanó, foszfortestű madarak

csapongnak az ég rácsai előtt.

 

Békés álarcú táj!

Néhány ember rendületlen kaszál,

vagy lila arccal zsákokat cipel.

 

Mögöttük felpúposodik a homály,

holdig nő

barlangrajzú díszleteivel.

 

 

 

Verses országjárás [158-159.]

Arató Károly

 

AZ ÉJ

 

A délutánnak vége –

a nap feje lehorgad,

árnyai elveszetten

buckák közt bandukolnak.

Tünődik, tétováz, megáll

az alkony fordulóinál,

nézi az éjt:

a sikra hömpölyög,

a városra leszáll.

 

Az első csillag odafent

lüktetve issza

a végtelent.

 

Elindulnak

a villák,

családi házak,

teknőclábakon vánszorognak,

nehézkesen a hegyre másznak,

hol egybemosódnak

a fésületlen lombok,

a sötétbe karcolt faágak.

 

Éjszaka van,

májusi éjszaka.

  

A kéményekből égre száll

a horkolások dallama.

Egyedül van a világ: önmagával

önmaga.

 

Az autók, motorok

ma hosszú úton voltak

és most benzintől jóllakottan

garázsok melegében

csendesen dorombolnak.

 

Valaki egy üres szobában

jeleit írja, rejtélyeit oldja,

lámpa helyett feszes sugárral

a Holdat ujjára csomózza:

mig töpreng, körmöl, leng-libeg fölötte

a világitó bólya.

 

Lélegzetem is visszafojtom –

 

Messziről a neonok fénye

pirosan, sárgán, kéken

ékszerként izzik

a homály tenyerében.

 

Mintha az éj

kikötő volna

s a város benne a hajó –

Kormánykerekénél

virrasztva, rostokolva

hallgatom a habot,

amint titkait ellocsogja.

 

Őrködöm,

pedig nehéz.

De megvigasztal,

hogy közelemben valahol

más is igy kuporog

s a tetőkre lenéz.

 

Itt-ott

néhány ablakon

szüremkedik valami fény.

 

Az Erőmű dohog,

jajongva, kinlódva szüli

a holnapot.

 

Magam vagyok –

 

Fülig betakarózva

lábam alatt

szuszogó családok alszanak:

álmuk a házfalat

kinyomja.

 

Ember vagyok:

megmérik vérnyomásom,

számolják érverésem –

félelem nélkül állok

a határtalan térben,

hallom a balladás világ

idáig hangzó moraját,

a sóhajtó rögöt, földmélyi ércet,

az éjben

a növényi beszédet –

 

És élek,

hogy mindezt megértsem.

 

 

 

Madarak az esőben, (1967) [15-18.]

Arató Károly

 

DÉLUTÁN A HEGYEN

 

Dombok hullámvonalai,

lejtők, lankák fölött

borozgatok magamban,

elmélázva ülök,

valami izgalom e csendben

kacskaringózva kúszik bennem

lassan a szívemig

s közben fények szálaival a fecskék

az eget összefércelik

s ellobbannak a messzeségben.

 

A délután már

kiterjesztett szárnnyal felettem áll.

  

Piros kötényben lent alul

egy asszony epret szed a kertben –

üzenetképp arca körül

egy pihés verssorom röpül:

felszállni most tanul.

 

Hirtelen fuvalom –

 

Halk üveghangon

csendülnek meg az almák a lombok között

s a bab indázva

csöpp szerelemre várva

öleli át a

zsiros rögöt –

levelei, mint füle a kutyakölyöknek

a vágytól ékesen

felpöndörödnek.

 

A présház

tetején cirokbajszú macska surran át,

indul újabb kalandra –

reggel felé majd

dagadó hassal ér haza,

ha bekujtorogta az éjszakát.

 

Most kattogva, dörögve

lefut a völgybe

az erdőből kibukó gyorsvonat –

a mellékvágányon aprócska mozdony

leszegett fejjel döfködi

a megrakott vagonokat:

szuszogva, mérgesen fütyülve

ide-oda tolat.

 

De itt fent

nagy a csend –

alattam

az inas, erős gyökerek,

mint mutató kezek,

neszeznek a talajban;

könnyű, fehér fák

állnak lábujjhegyen, hajlonganak,

mint a balerinák.

 

S máris bálban érzem magam:

hallom a muzsikát.

 

Fényes futamként lepke

cikázik és megáll lebegve:

váratlan fennakad

napsugarak

sűrű hálóiban,

melyek zizegve, lassú remegésben

feszülnek e vidéken.

 

Ím, tépetten, lobogva

a nap vörös virágjáról

néhány szirom leperdül:

alkonyodik már –

 

Az idő hűs folyamként

folyik rajtam keresztül,

míg én bólingató árnyak közül

tűnődve nézem,

hogy vetkezik előttem a világ

bizalmas közelségben.

 

 

 

Madarak az esőben, (1967) [8-10.]

Arató Károly

 

NYÁRI RÉT

 

Színes szőnyegként föllebben a rét,

darázs zümmög: pici repülőgép,

reszketnek bimbók, fürtök, bóbiták,

fel az égig színes lesz a világ:

kék-piros áradásban lebegek –

árvácskák, szegfűk, piperézzetek!

Míg hímporotok szórjátok reám,

elámulok szirmotok bíborán

és tudom, idők múltán, egykoron

verseimbe mézetek átlopom:

rímem illatotokkal lesz tele –

felujjongok, bár félnem kellene,

hogy kelyhetek egyszer magába zár

s én elalszom, mint egy részeg bogár.

 

 

 

Utcai közjáték, (1964) [45.]

Arató Károly

 

ARANYPÓK

 

A Nap, a szikrázó Aranypók,

átmászott a hegyek felett

s az égen fényes hátú bogarak

sündörögtek, amint

hirtelen besötétedett.

 

Zümmögéssel telt meg az éj,

a koromszínű menny, az óriási kas;

fellegek hullámzó gerincén

áttetszett a pöttyös magas.

 

Nyugtalan feküdtem boglyám tövében,

illatos szénán heverve hanyatt,

néztem a fenti nyüzsgést,

vártam az énekes madarakat.

 

S hajnal felé lassan tisztult az ég:

hiába szálltak a bogarak szerteszét,

röptükben kapták be őket a zengő cinegék.

 

 

 

Utcai közjáték, (1964) [26.]

Arató Károly

 

AZ ÚJ VILÁG

 

Mi sem igézett jobban, mint a fény,

ha fellövelt a mennybolt peremén,

 

ha aranyküllős kerekek

zörögtek, rázták az eget

 

s a táj, mely az éj puha mocsaraiban

elveszett, újra nőtt és áradt parttalan

 

s én közepén, mint pici pont,

míg fölöttem mély horizont

 

vetkőzte egymás után burkait,

néztem a hajnalt: mennyire vakít;

 

emberekkel zsúfolódott az ég,

a végtelenbe hasító vidék,

 

megsejtettem: az életem

tán maga is történelem

 

és ledönt, átdörög rajtam, elüt,

ha nem gyorsítom léptem – mindenütt

 

vágtató bölények, bikák

bőgték szét: újul a világ!

 

 

 

Utcai közjáték, (1964) [19-20.]

Arany-Tóth Katalin

 

SZÓTLANUL

 

Most hallgatsz...

mert a bánatról könnyebb szólni,

mint leírni a reményszínű,

szívnek tetsző, boldog perceket.

Stigmaként égette létedbe

Sorsod az örökkévalóba

küldött jeleket, hogy ne feledd:

szolgálat az Élet. Alázat,

s kérdéseidre benned termő

felelet, hogy megtanulj látni

világtalan szemmel, hogy érezd

az üresnek tűnő tereket.

 

Hisz’ volt idő, mikor a magány

lelket feszítő szorítása

kékülő erővel fojtotta

örömre, s elégedettségre

született vágyszomjú életed;

s mert kínjaid levetni vágytad,

hát jó mélyre ástad fekhelyed,

hogy kegyelmet remélve sóhajtsd,

és hitednek gyolcsába forgasd

az elárvult, könnyes éveket.

 

Most hallgatsz...

s mert Isten áldó érintését

szavakká formálni nem tudod,

hálád halk imába foglalod

– megköszönve a szándékot, mely

irgalmas szívébe fogadott;

s mit a sokaság láthat rajtad:

az csak kitárt lelkedből nyíló,

arcodra simuló mosolyod.

Arany László

 

A DÉLIBÁBOK HŐSE (részletek)

 

Második ének

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – –

S Etelka is, Petőfiből merítve

Az útirajzot (Baedecker hiján),

Rajongva ment a szép alföldre szinte,

Hol délibábban fördik a virány,

Hol rét, mező virággal van behintve,

S oly boldog a nép, oly hős a zsivány,

Ő mindezekről eszményképet alkat

S elinduláskor víg kedvvel dalolgat.

 

Szivét elönté szűz szerelme kéje,

E boldog érzés lelkét áthatá;

Nem a fölingerelt vér szenvedélye,

Sem Darwin „fajösztöne” izgatá:

Fejében zajongott hű szívek regéje,

Pál és Virginiát nemrég forgatá;

Ilyesre gondol ő is, s felfogadja,

Hogy hős Balázsát a sirig se hagyja.

 

S im a tavasz-lég frissesége, bája,

A zöld mező, hol útjok áthalad,

A sík vidéknek végtelen lapálya,

Hol lélek és szem gáttalan, szabad,

A mélaságnak e harmóniája,

Mely úgy kicsalj’ a rejtett vágyakat,

E téli álmából most ébredő

Természet: új előtte s meglepő.

 

Még egy darabka hó itt-ott kivillan,

De a tavon nem látni már jeget,

Nyílt tükre lágy széltől fodrozva csillan,

Másolva lenn a bárány-felleget;

Az úton át egy ürge játszva illan,

A gólya andalogva lépeget;

Bibic, sirály, szalonka ünnepelte,

Hogy szép tavasz a zord telet kiverte.

 

Egy pára nem száll a fényfedte földrül,

Körül az ég azúrja földig ér;

Gyep, rét, vetés, mind más színt játszva zöldül,

Itt kékesebb, amott sárgába tér;

Rugékony pázsiton suhanva gördül,

Zörej, zaj nélkül a könnyű szekér,

Pihent lovak, vihogva, friss erőben,

Tocsognak a sekélyvizű mezőben.

 

A lányka lelkén vágyak serge rajzott:

Tavasz, virány és első szerelem. – –

...Ah, félre tőlem, szép eszményi rajzok!

Ne űzzetek cseljátékot velem. – –

Pest, tél, köd és sár, lárma, hejsze-hajszok,

Zaj-baj, hausse-baisse unalmát viselem;

Hiába vágyunk messze, elvonulni,

Jobb észretérni hát s kijózanulni.

 

Jer, próza; fesd ama képnek viszáját,

Mig e bohó ábránd el nem ragad;

Törüld le csak költészet-adta báját,

S akkor mutasd meg ami ottmarad:

Egy torzvonással biggyeszd félre száját,

S ím a mosolygó arc sirvafakad. –

A képzelet nem lesz sehol se testté,

Alföld sem oly szép, mint Petőfi festé...

 

A nap hanyatlik, kezd az est leszállni,

De hang se hallszik távol és közel;

Az ég borul, eső is kezd szitálni,

Bőrig ható, hideg szemcséivel;

A sáros útat már alig találni,

A lóra hagyják, az tán nyomra lel;

Mig végre egy megváltó ebvonítás

Jelzé, hogy a helység csak egy hajítás.

 

De még odáig rozzant gát vezet be;

Magyar mac-ádám munka: sár saron.

Kerék agyig, lovuk csülkig sülyed be,

S az éj meg oly sötét, mint a korom.

Unott álom jön a fáradt szemekbe;

De jó a sors, segít a vándoron,

S hogy felfrissítse őket egy kicsit,

Bedönti egy árokba a kocsit.

 

A sár megóvja testök lágy kebellel,

Csontjuk se tört, habár itt-ott sajog;

S bévonva csokoládszínű lepellel,

Tovább haladnak a gáton gyalog;

A pesti kis cipő a híg mederrel

Cuppanva, csókot váltva, társalog;

S legyőzve egy kuvasz-had támadását,

Elérik végre így nénjök lakását.

– – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Negyedik ének

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ah, más az élet itt! – S elnézi telve

Gyönyörrel, a kőpartba tört vizet,

Az ifjú Pestet, „mely bizton ölelve

Nyujt Corvin agg várának hű kezet”,

Új partsorát, mely a habból kikelve,

Néz pruttya nénjével farkasszemet,...

– Kelet s nyugat, mult és jövő, vegyest:

Szép vagy fonák arcoddal, Budapest.

 

Oly szép – ha nyári napnak tiszta regjén

A fölkelő fény a Gellértre tűz,

S sziklái száz rovátkáján, üregjén

Sugarat árny, sugár meg árnyat űz;

Fenn a királylak csillogó üvegjén

Vakítva gyúl ki a virradti tűz;

S alant is a Duna sík tükriben:

Mert hab, hajó, ember, még mind pihen.

 

Szép, őszi estén, túl a Vérmezőre

– A vár kicsorbítván a tág eget

Mint szaggatott papírt – pihentetőre

Lecsúszik a nap a bástyák megett;

Árnyék takarja a tabáni pőre

Partot (e brouweri részleteket),

S a cikcakkos, sötét árnyékba rejtett

Körrajz homálya annyi szépet sejtet.

 

Száz lámpa, és alant vízképi mása,

Rezegve függő tüzes szalagok,

A Fecske, Hattyú röpke villanása,

A siklónál lekúszó csillagok,

A holt morajt átbőgő ordítása

Egy vontatónak, mely pöfög, lohog,

Hosszú uszállyal... Eltünődve rajta:

„Csak mind magyar voln’!” szól Balázs sóhajtva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

 

 

1872

Arany János

 

REG ÉS EST

 

Szeretem a reggelt,

Mikor a jegenyék sudarára

Legelébb esik a

Születő nap arany sugára

S kiderűl a vidék,

Szine, illata, hangja föléled:

Tova még, tova még!

Enyim a nap, enyém az élet...

 

Ah, az est!

Bágyad akkor elme, test;

Hazaszáll a megtört lélek;

Nő a lombárny... félek, félek.

Mit hozál ma, vándor szellem,

Hogy holnapra fölemeljen?...

Boldog, ha visszanéz a mára

Öntudatod nyájas sugára! –

 

 

 

Arany János összes köl-

teményei 1., 1854 [257.]

Arany János

 

A FÜLEMILE

 

   Hajdanában, amikor még

Így beszélt a magyar ember:

Ha per, úgymond, hadd legyen per!

(Ami nem volt épen oly rég) –

Valahol a Tiszaháton

Élt egy gazda: Pál barátom,

S Péter, annak tőszomszédja;

Rólok szól e rövid példa.

 

   Péter és Pál (tudjuk) nyárban

Összeférnek a naptárban.

Könnyü nekik ott szerényen

Megárulni egy gyékényen;

Hanem a mi Péter-Pálunk

Háza körűl mást találunk:

Zenebonát, örök patvart,

Majd felfordítják az udvart;

Rossz szomszédság: török átok,

S ők nem igen jó barátok.

 

   Ha a Pál kéménye füstöl,

Péter attól mindjár’ tüszköl;

Ellenben a Péter tyukja

Ha kapargál

A szegény Pál

Háza falát majd kirugja;

Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,

Mely a kert alá is elhat!

Ez sem enged, az se hagyja,

S a két ház kicsínye, nagyja

Összehorgolnak keményen,

Mint kutyájok a sövényen

Innen és túl összeugat

S eszi mérgében a lyukat.

 

   De, hogy a dologra térjek,

Emberemlékezet óta

Állott egy magas diófa,

Díszeűl a Pál kertjének.

A szomszédba nyult egy ága,

Melyet Péter, minthogy róla

A dió is odahulla,

Bölcsen eltűrt, le nem vága.

Történt pedig egy vasárnap,

Hogy a fentírt fülemile

Ép’ a közös galyra üle,

Azt szemelvén ki oltárnak,

Honnan Istent jókor reggel

Magasztalja szép énekkel:

Megköszönve a napot,

Melyre, im, felvirradott.

A sugárt, és harmatot,

A szellőt és illatot;

A fát, melynek lombja zöld,

A fészket, hol párja költ,

Az örömet, mely teli

Szivecskéjét elteli;

Szóval, ami benne él

S mit körében lát, szemlél,

Azt a pompát, fényt és szint,

Mely dicsőség

– Semmi kétség –

Ő érte

Jött létre

Csupán ő érette mind!

Elannyira, hogy Pál gazda,

Ki gyönyörrel ott hallgatta,

Így kiáltott örömében:

„Istenem, uram,

Beh szépen

Fütyöl ez az én madaram!”

 

   „Kendé bizony az árnyéka!

Mert olyat mondok, hogy még a...”

Hangzik átal a sövényen

Egy goromba szó keményen.

„Hát kié – pattogja Pál –

Mikor az én fámra száll?”

„De az én portámon zengett:

Hogy illetné a fütty kendet!”

Pál nem hagyja: őtet uccse!

Péter ordít: ő meg úgyse!

Többrül többre, szórul szóra,

Majd szitokra, majd karóra,

Majd mogorván

Átugorván

Ölre mennek, hajba kapnak;

Örömére a szent napnak

Egymást ugyan vérbe-fagyba, –

Hanem a just mégsem hagyva.

 

   Pál azonban bosszut forral,

És ahogy van, véres orral

Megy panaszra, bírót búsit,

S melyet a vérszenny tanúsit

A bántalmat előadja.

Jogát, úgymond, ő nem hagyja.

Inkább fölmegy a királyig

Térden csúszva: de a füttyöt,

Mely az ős diófárul jött,

Nem engedi, nem! halálig.

Nyomatékul egy tallért dob

Az igazság mérlegébe,

Mit a bíró csúsztat a jobb 

Oldalon levő zsebébe.

 

   Pétert sem hagyá pihenni

A nagy ártatlan igazság:

Nem rest a biróhoz menni

Hogy panaszát meghallgassák.

Így s úgy történt, – elbeszéli,

Övé a fütty, ő azt véli:

Nincs vármegye,

Ki elvegye,

Nincsen törvény, nem lehet per,

Hisz azt látja Isten, ember! –

De, hogy a beszédet össze

Annál jobb rendben illessze,

Az ütlegből sokat elvesz

És a joghoz egy tallért tesz,

Mely is a birói zsebben

Bal felől, a szív iránt,

Meghuzódik a legszebben.

 

   Felderüle a kívánt

Nap, mely a vitát eldöntse,

Hogy a fülemile-pörben

Kinek szolgál a szerencse.

Ámde a birót most cserben

Hagyja minden tudománya,

És ámbátor

Két prókátor

Minden könyvét összehányja,

S minden írást széjjeltúr is:

Ilyen ügyről,

Madárfüttyről,

Mit sem tud a corpus juris;

Mignem a biró, haraggal

Ráütvén a két zsebére

S rámutatván a két félre,

Törvényt monda e szavakkal

A szegény fülemilére:

Hallja kendtek!

Se ide nem, se oda nem

Fütyöl a madárka, hanem

(Jobb felől üt) nekem fütyöl,

(Bal felől üt) s nekem fütyöl:

Elmehetnek.

 

*

 

Milyen szép dolog, hogy már ma

Nem történik ilyes lárma,

Össze a szomszéd se zördül,

A rokonság

Csupa jóság,

Magyar ember fél a pörtül...

Nincsen osztály, nincs egyesség

Hogy szépszóval meg ne essék,

A testvérek

Összeférnek,

Felebarát

Mind jó barát:

Semmiségért megpörölni,

Vagy megenni, vagy megölni

Egymást korántsem akarja:

De hol is akadna ügyvéd

Ki a fülemile füttyét 

Mai napság felvállalja!?

 

 

 

Arany János összes költe-

ményei 1., 1854 [253-257.]

Arany János

 

ITTHON

 

Mint a madár a fészkére,

Szomju vándor hűvös érre,

Mint a gyermek anyaölbe:

Vágyom én e nyájas körbe.

 

Itt, enyelgő kis családom

Közt, van az én jó világom;

Künn borong bár a magasban:

Itt örökké csillagos van.

 

Csillogó szem, mosolygó ajk:

Ez az amit szívem óhajt,

S küszöbömet átallépve,

Ez derűl itt én elémbe.

 

Szívem ifjul, gyermekké lesz:

Kis örömet nagynak érez,

Körülem is ártatlan kedv

Játszi pillangója repked.

 

És felejtem egyelőre

Gondjaimat a jövőre:

Mi nehéz súly függ e vállon,

Nehogy kedvök búra váljon.

 

Gyermek-szívvel, öntudatlan

Nyugszom meg e gondolatban:

Hogy övéit el nem hagyja,

Ki mindnyájunk édesatyja.

 

 

 

Arany J. összes költ. 1., 1852 [185.]

Arany János

 

FIAMNAK

 

Hála Isten! Este van megin’.

Mával is fogyott a földi kín.

Bent magános, árva gyertya ég:

Kívül leskelődik a sötét.

Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?

Vetve ágyad puha-melegen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

 

Látod, én szegény költő vagyok:

Örökül hát nem sokat hagyok;

Legföljebb mocsoktalan nevet:

A tömegnél hitvány érdemet.

Ártatlan szived tavaszkertében

A vallást ezért öntözgetem.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

 

Mert szegénynek drága kincs a hit,

Tűrni és remélni megtanit:

S néki, míg a sír rá nem lehell,

Mindig tűrni és remélni kell!

Oh, ha bennem is, mint egykor, épen

Élne a hit, vigaszul nekem!…

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

 

Majd ha játszótársaid közül

Munka hí el – úgy lehet, korán –

S idegennek szolgálsz eszközül,

Ki talán szeret… de mostohán:

Balzsamúl a hit malasztja légyen

Az elrejtett néma könnyeken.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

 

Majd, ha látod, érzed a nyomort,

Melyet a becsület válla hord;

Megtiporva az erényt, az észt,

Míg a vétek irigységre készt

S a butának sorsa földi éden:

Álljon a vallás a mérlegen.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

 

És, ha felnövén, tapasztalod,

Hogy apáid földje nem honod

S a bölcsőd s koporsód közti ür

Századoknak szolgált mesgyeül:

Lelj vigasztalást a szent igében:

„Bujdosunk e földi téreken.”

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

 

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!

S benne az erény diadalát:

Mert különben sorsod és e föld

Isten ellen zúgolódni költ. –

Járj örömmel álmaid egében,

Útravalód e csókom legyen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

 

 

 

Arany János összes költe-

ményei 1., 1850 [107-108.]

Arany János

 

TOLDI (RÉSZLET)

ELSŐ ÉNEK

 

1

 

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,

Nincs tengernyi zöld hely nagy határ mezőben.

   Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;

Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,

Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

 

2

 

Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel

Mélyen néz a kútba s benne vizet kémlel:

Óriás szunyognak képzelné valaki,

Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.

   Válunál az ökrök szomjasan delelnek,

Bögölyök hadával háborúra kelnek:

De felült Lackó a béresek nyakára,

Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.

 

 

 

Arany János összes költeményei 2., 1846 [101-102.]

Aradi Zsolt

 

KÖD

 

A messziség oly szomoru fehér,

mint csukott kárpit,

mely a földtől az égig fölér.

 

S jönnek belőle bágyadt hirnökök,

futárok ők, kik

összekötnek túlt, engem s a ködöt.

De fáradt szája egyiknek se szól –

csak vándorolnak…

Oly mindegy: itt vagy arra valahol…

A ködből jöttek s csak én akarok

megtudni mindent:

hogy laknak-e arra bánatok?

Van-e valami túl a ködön,

olyan, mint erre,

szürke bánat, még szürkébb öröm?...

kérdezik ott is indulós szemek:

,,Túl a ködfalon” –

énfelém – ,,csak boldogság remeg?”

Ha kinyílik majd a fehér kárpit,

meglátjuk egymást

s tüzek helyett a szivünk világit?...

 

A függönyön túl egyikünk se lát

s a nagy rendező

sohase húzza föl a kortinát…

 

 

 

Az élet ritmusa [11.]

Szép estét kíváok Mindenkinek!:-)

 

****

 

Ádám Tamás

 

Találkozás

 

Halott galambokat láttam
amint ballagtam át
a Vérmező
ligetszerű gerezdjén
a galambok körül
vér sehol

a közeli vagon-étteremben
tálalnak ilyen szelíd
madarakat meghitt
találkozások idején

a pályaudvar lépcsőjén
újságpapírt hajtogatott
a kéretlen huzat
elszöktek a rólad szóló hírek

végül mégis rád leltem
lazán felém intettél
összezavarodtak a vonatok

visszafelé nem leltük
a halott galambokat

 

Áprily Lajos

 

IMÁDSÁG

 

Adj, Istenem, bölcsességet,

vágyaimnak csendességet,

illedelmes öregséget

s könnyű véget, könnyű véget.

 

 

 

Isten kezében [469.]

Áprily Lajos

 

ÚTRAVALÓ

 

A lélek,

mikor búcsúzva bontja szárnyait,

visz magával a földről valamit.

 

Eszmét, melyet világra ő hozott,

virágot, melyet ő virágoztatott.

 

Én Istenem, én mit vigyek neked?

Nem vihetek én mást, csak verseket.

 

Kiválasztok pár útamra valót,

a többinél tisztábban dalolót.

 

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,

zenét hallok majd, felséges zenét.

 

Barátom, aki már előre ment,

azt a zenét rég hallja odafent.

 

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,

azt a keveset rendre hullatom.

 

Az a zene csak vallatja velem:

Süket sor… nem merem… ezt sem merem.

 

S amikor, Uram, hozzád érkezem,

könnyű kezem miatt szégyenkezem.

 

A választottakból csak egy maradt,

az, melyben elfogtam egy sugarad.

 

Az, amelyikben elmondtam neked,

hogyan szerettem drága földedet.

 

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,

ne ítéld meg nagyon szigoruan.

 

 

 

Megnőtt a csend, (1969) [479-480.]

Áprily Lajos

 

SZERET AZ ERDŐ

 

Engem az erdő véd s szeret,

utaimon erdők kisértek:

bükkök, gyertyánok, égerek,

tölgyek. Fenyők is. Égig értek.

 

Most is, hogy visszagondolok

hajdani erdeim sorára,

a hegy felől gyönyörüen

zúg bükkös erdőnk orgonája.

 

S ha majd mélyebbre költözöm,

érzéstelen rommá omoltan,

egy hang közelről súgja még:

Én is az erdő fája voltam.

 

 

 

Megnőtt a csend, (1965) [389]

Áprily Lajos

 

MENNÉK ELÉD

 

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.

A déli oldalon leselkedel.

Gyökerek hallják könnyű léptedet,

átküldesz egy-egy halk leheletet,

mely szűzies még és illattalan,

de sejtető, jó langyossága van.

Csak arcom érzi még, nem sejti más,

varázs van benne, keltető varázs.

Ahol jársz, néma éberség fogad,

keresed a rügyes sombokrokat,

hogy langyosságoddal rájuk lehelj

s kipattanjon a sárga kis kehely.

Feljössz az élre, melyet hó erez,

íj válladon, a hátadon tegez,

benne az arany nyílakat hozod,

melyekkel a telet megnyilazod.

Mennék eléd, s mint fényváró anyám,

még utoljára elkiáltanám

nevedet, melyből napfény sugaraz:

Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

 

 

 

Megnőtt a csend, (1965) [372-373.]