A gondok szökőkútjai vésnek az arcunkra jeleket. A könnycseppek gyorsan fonják sóból a hálót a szemünk köré. A fájdalmak hitünkből készítettek fésűt - a hajunk hol ritkul, hol őszül, hol lustán szétterül. Az ujjain is megpuhulnak és egy nap véletlennek fog tűnni, hogy a testünkben még mindig élünk...
A gondolataidban panasz és szenvedés megvalósulatlan álmok szó szót követ kérdések válasz nélkül örömre és feledésre körülnézel egy pillanatra leülsz - sóhajtásnyi idő.
A tenger alszik S a sirályok is némák Hogy fel ne keltsék A mozdulatlan vizet A sötétség vékony takaróját feljebb húzzák A csőrükkel Hogy beborítsák a kék hátat.
Egyedül én szólítom őt hangosan, Kavicsot kapok fel Hogy felébresszem Mert e pillanatban csak nekem Jutott az eszembe elbeszélgetni A tengerrel.
Honnan jön A vers: A csillagos égről, A napos égről, A beborult égről, A te szemedből, az én szememből, A te jókedvedből, az én jókedvemből, Az utcáról, ahol lakunk, Az egész életünkből: Fogadjuk őt, Óvjuk őt, Melegítsük a leheletünkkel, És sohase űzzük ki a házból, Az életből!
Tegnap az eső megtisztította a levegőt és ma az égbolt elevenen fénylik. Az egyik láthatártól a másikig minden csak kék és e kékség alatt a föld elragadtatva nézi magát és ismeri fel egész valóját. És egyetlen nesz, egyetlen hang sincs ebben a térben. Csillogó, csendes dicsfényszakadék ma a világ; és eközben a lélek nemcsak lélegzik, hanem egynek is érzi vele magát, meglelve benne önmagát. És az Isten? Nincs messzebb ettől a földtől és ettől az égtől; s én a fényből és a csendből kiáltok.
Van egy barátom, végzetesen más, És végzetesen mégis egy velem. Én végigálmodom az álmait, Ő végigéli az én életem.
Ő helyettem is él, szenved, szeret, Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet, Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton. Én benne eltemetett vágyaim Hazajáró lobogását látom.
De néha őt kísérti egy-egy álom: Mennybe törő és földbe temetett, Álom, amelynek folytatása Csak bennem, az én lelkemben lehet. Azt én nevelem, azt a gyökeret. Titkos virágként világra hozom, Nap felé fordítom a szirmait, S égre festem egy halvány hajnalon.
Van egy barátom, végzetesen más, És végzetesen mégis egy velem, Barátságunkban épp ez a varázs. Én benne élem végig magamat, Ő bennem álmodja magát az égig.
Ha találkozunk egy más csillagon: Szerepeinket talán kicserélik.
Megtestesült Isteni akarat, Ahogy a templom tornyában A városok s a falvak felett, Érces hangján szól a harang, S áhítatra hívogat. Meredek út visz a hegyre, Kaptatónak vágtak utat, Sírok között megállva, pihenve, Szemem a régmúltba' kutat.
Kémlelem, találok-e ismerős nevet, Kiről tudom, hogy mit tett, Hogyan telt jámbor élete, Miként fed el a kő családokat, S az emlékezés virágai mutatják, Hogy akik élnek, visszajárnak-e Leróni soha nem múló gyászukat.
Fal veszi körül a templomot, Védelmet nyújtott egykoron, Mikor vihar dúlta a tájat, S védelmet nyújtana ma is, Tudom, s mindig megigéz a hely, A templomhegyre, hogy ott lehessek Egy imára felkapaszkodom holnap is.
Imára kulcsolt kezek kérik, Hogy legyen végre vége, Vagy kezdődjön el valami más. Imát mormol a hitetlen is, Mert érzi, hogy olykor nem segít, Csak az ima, vagy a káromkodás. Az Istenhez fordul segítségül, Mindenki aki fél, ... mert mindenki fél, Onnan merít erőt, ha szül, Ha öl, vagy ha meghalni kész. Kész meghalni a hitért, Akkor is, ha az egész tévedés, Életét dobja oda, Nem tudja, hogy az élet Nem eldobni való, Mert az élet maga a csoda! S akkor miért nem hagynak élni, Miért hajszol a hajcsár, Rabszolgaként, Kinek lesz öröm a véremen Felhalmozott tengernyi pénz? Imádkozom én is, kulcsolom kezem, Mindennap elmorzsolok egy imát, Azért, hogy legyen végre vége, Vagy kezdődjön el... valami más!
Sírnak az öregedő alföldi fáink, Siratják messze szálló magvukat, Nem terem új hajtás e vidéken, Nem fonják körül haldokló anyjukat.
Öreg nyárak és akácok állnak a szélben, Mind, mind honfoglalói e tájnak, S bár őseik megragadtak a sárban, Most úgy mennek el fiaik, hogy fájnak,
Fájnak a görcseik, s széjjel szakadnak, Magvukat vesztve könnyek közt zokognak, Ma azt beszélik maguk közt,… még állva, Nem jön már senki az alföldi tájra.
S én csak hallgatom alattuk járva, hogy Sírnak, nyögnek, hajlanak majd törnek, Százados életük adják át a rögnek, Sírok velük, de sokan csak röhögnek.
Könnyben úszik az egész világ, Van, kit öröm ért, Másnak bánat szakítja meg szívét, Ruháját tépi, szaggatja, Az égre nézve, keresi Istenét. Valami elszakadt, valami megszakadt, Özönvíz áztat, büntet talán, Most házakat mos el, De sepert már el hazát, Kő sem maradt, nem látjátok ? – Könnyben úszik az egész világ. Szerelmeket szakított széjjel, Anyjától fosztotta meg gyermekét, A férfiak mind gyilkos indulattól haltak, Senki sem tudja miért, miért, miért? Víz, hamu, sárgörgeteg, fegyverek, Elég már,elég,elég! Elégünk mind a nagy pusztulásban, Elégtek őseink a poklok tüzén, Tüzeket gyújtunk, hogy éljünk, Könnyeket csal a füst, a fény, A fény körül örömtáncot lejtünk, S hamis könnyeket csal a csalfa lét, Sok lesz a tűzből, s jön újra sötét, Könnyben úszik az egész világ, Öröm nem jut már, csak szenvedés, S mind segítségért kiált, Vagy halk mormogó imával Hívja, keresi Istenét. De hiába, könnyben úszik az egész világ, Isteni könnyek mossák az életet, A könnyáztatta földön a sár, Mint teremtő temető mindent befed, S hiába hullajt könnyeket az egész világ, Mindent elragad e könnyekből álló förgeteg.
Ma láttam egy tanyát összedőlni, csak varjak keringtek körötte hangos károgással, azt lesték, találnak-e még valami ehetőt, mit kicsíphetnek a romok közül, nem tartozva senkinek tettükről őszinte számadással, mintha csontvázak omlanának szét, melyekből elfogyott az összetartó őserő, olyan az egész világ, mint egy mindent elfedő rablók által feltúrt temető, nincsenek már olyan tudó tanúk, akik segítenék az életet őszinte vallomással, a látóhatáron már nem látok semmit, elpusztult mind és vele az élet, mélyszántás fedi a tanyák nyomát, még élünk, de nem remélek, nem remélem, hogy új tanyákat építünk és majd összeomlanak a nagy összehordott élhetetlen betonhegyek, egymást pusztítják az éhezők, egymást eszik az emberek, kővel fedünk le földeket, alatta sötétté silányul az élet, férgek csapnak hatalmas vacsorát, férgekévé válik a föld alá kényszerített világ, egy más világ, egy sötét világ, a földfelszínen közben özönvíz pusztít, vagy máshol a szárazság rabolja az életet, szomjhalálra ítélt milliók vándorolnak, keresik az éltető vizet, míg mások menekülnek előle, mert a víz az úr, és mindent elsöpör, befed,visszafoglal visszavonhatatlanul, magával ragad, hogy így pusztítsa a méltatlanokat, elfogy majd újra árad, mert ez a rendje a világnak, és ebbe a föld is megremeg, magunknak ássuk a sírt, nem látjátok, ti tékozlók, ébredjünk fel emberek, hagyjunk szabadon mezőket, hagyjuk tisztán a hegyet, ne vágjunk ki minden fát, mert nem érjük el a mesében írt Óperencián túli kerek erdőt, nem lesz mesevilág, nem lesz mese, nem lesznek gyermekek, csak infantilissá vált, testileg felnőtt egyedek, szaporodásra képtelen naplopók, akik élik a mának szentelt életük s nem látják, hogy a holnapi éjjelen már nem kel fel a hold, mert ma olyanná szennyezték az agyunk, a vizet, a földeket, hogy a sok méregtől elsatnyult növények nem adnak árnyat és nem tisztítják meg a levegőt, nem lesz oxigén, nem kapunk lélegzetnyi időt, hogy tüdőnket ne mérgezze más, összeomlik e kéményt halmozó, mindent felégető önző világ, sötétség borul a földre és száguldunk, mint más sötét bolygók, társak nélkül, és elnyel a fekete lyuk, a mindent magába foglaló, végtelen, galaktikus, soha el nem érhető, képzeletünkön túli, gyermekként félt, csodált üveghegyeken túli Óperenciánk.
Hová tűnt ez a Nap? Hová, Istenem? Egyetlen hajszálát se hagyta itt nekem. Eltűnt, mint Éva, hódító, nagy hajával s nem maradt semmi más rám, csupán a végtelen.
Ha nem volnál, talán már én se volnék, és nem kerülgetné szemem álomtalanul a Földet helyetted is. Legföljebb komor sziklákat nézegetnék csak elképedve egy hegy tövében, mintha Isten kihullott zápfogát bámulgatnám.
De te csak némán mosolyognál, mint hogy ha azt üzennéd: elegendők neked a kis csodák is: rigó egy szalmaszállal a torony tetején, egy vágtató ló a suhanó folyóban, sörénye száll, csapong, akár a csábító angyaloké, akik után rohan a Nap is, rohan, rohan és zene lesz minden zajból, zene, zene a szíved körül.
Ha nem volnál, már én se volnék, s nem kerülné meg szemem a Földet helyetted is. Talán egy sziklát nézne vagy egy földön vergődő, megszakadt lovat.
De jó, hogy gyakran hátrafordulsz, s mindent látsz újra, amit még én se láthatok. Szomszédunkban épp egy óriási gödröt ásnak, hogy a Föld ütőereit mások is megláthassák.
Nekem nem kellenek többé már nagy csodák, elég, ha te valamit megcsodálsz, viszed karodon a nemrég született csöppecske megváltónkat, hogy egyetlen árnyék se takarhassa el.
Végül a halál lesz majd nagy közös szerelmünk. Te rám hagyod élő világodat, én pedig az enyémet adom.
Te vagy most az egyetlen élő, aki a hangtalan éjszakák és a komor fasorok helyett hozzám beszélsz.
A favágók már rég otthagyták az erdőt, a vadak nyomát, s egyedül csak te susorogsz nekem az irgalom völgyeiből, hogy taszítsam el közelemből a halált, pofozzam föl, mint egy arcátlan utcagyereket és csakis a te kezed árnyékát figyeljem, amelyben ott van az örök kosár tele almával és alkonyati fénnyel.
Sárgán gördül az alkonyi fény régmúltba merengő Kopott kupoládon, idézve Senúte szavát, aki nyelved Naggyá tette, latinnal, hellénnel vetekedve. Általa szárba szökött, mit az Úr Szent Márk keze révén Ősi egyiptomi rögbe vetett rég Aquileában, S bár levelét-ágát elemészti gyakorta pogányhad, Törzse szilárd, markolja a földet ezer gyökerével. Mária, József s vélük az Isteni Gyermek e tájon Ellenségei kardja elől keresett menedéket, Könny és sziklahit oltárán szentelve homokját. Századok elteltével a vádiba újra leszállott, S hívők hódolatán nyert templomot égi Madonnánk. Fáradtan, ha fohászra betérsz hűsébe, zarándok, Egyszerű boltok alatt vigaszodra találsz, meditálhatsz; Árnyak gyűlnek imára veled: Pakhóm remetéi, Oszlop-ikon viaszán gyertyák visszfénye barangol: Isten-Anyánk karjában a Gyermek is elnyugodott már, Közben a csönd Wadi Natrum csillagfény-nyoszolyáján Szívet-lelket igazgat örömteli, bölcs kegyelembe.
Megnyugodott a hegy, elcsendesült. Napégett arcán ezredek redői. Kőgörgetege nem küzd ellenünk; Ábrahám, Mózes írott nyomát őrzi.
Ne várj lángcsóvát, rengést, füstgomolyt; Sóhajjá fáradt Jahve mennydörgése. Hol egykor ég s föld tűzben egybefolyt, Ma sziklapátriárkák rogynak térdre.
Porrá lett Urad örök csipkebokra, Viszály sakálja les áldozatokra, Tövis terjeszkedik ígéret földjén,
Parancsolat tábláit gőg befedte, Igazak sátra nem áll már felette, Aranyborjúnak hódol minden törvény.
