Jot mentel es jot irtal Csanya. Osszeszedett mindketto! Kedvet csinaltal a neepnek Madeirara. A brit szigetek nem rugnak labdaba, maximum majd vasarnap. Kovetkezo kirandulas, kihivas?
Gratulálok !! Mind a teljesítményedhez mind a rettentő profi beszámolóhoz !!! Persze , irigykedtem végig baromira , de megérdemelted az élményt !!! ( Persze , főleg a Bobek !!! )
Köszönöm az izomlázas tapasztalatokat. Jelenleg minden erős vagy hosszú futás után izomlázat kapok, ezen akkor még dolgoznom kell. Mert azért érzem én is, hogy az élvezetes futáshoz hozzátartoznak a komfortos másnapok.
én Wolfe-nak fogok szurkolni, nagyon szimpatikus! a kérdés, hogy milyen állapotban van, idén hagyta ott a jogi pályát, hogy teljes időben a futásra koncentráljon, és azt mondta lehet a balul sikerült TV egy kis túledzettségnek tudható be (ott 40 kili környékén már azt mondta, érzi nincs ma erő a lábában!)
ott van még Sandes is, ha megjött volna a bruál meleg amit még ahét elején ígértek ő lenne az első számú esélyesem, de szerintem így is ott lesz a végelszámolásnál...állítólag hetek óta a helyszínen aklimatizálódik, a Salomon semmit nem sajnál tőle, főleg most, hogy Kilian kiesése miatt ő a legfontosabb futójuk a vesrenyen. Tim Olsont mondják még sokan, nagyon jó éve volt eddig idén, meglátjuk mire lesz elég.
Riddlet még titkos favoritként megemlíteném, odakente Wardiant a JFK 50-en és a 100kmes VB-n is, de ez az első 100M-ese, kérdés mennyire tudja beosztani az erejét...
és akkor ugye Bragg, Clark, Sharman meg a csapatnyi amerikai ultrás, akinek ha nagyon kijön a nap, simán ott lehetnek! nagy meccs lesz az biztos, várom már!
Az egész úgy kezdődött, hogy láttunk egy filmet a szigetről. Mit mondjak? Brutális szép volt! Gyakorlatilag érintetlen vadon a sziget belseje. Terepfutó álom. Teltek az évek, jöttek a gondok,a számla meg a gondnok, az unalomblokk. Aztán valahol hallottam a versenyről: Madeira Island Ultra Trail. Talán Szaszától? Nem tudom. Mindegy, tudtam ott a helyem. Bobek ezt kapja szülinapi ajándékul. Május 16 reggel. Kezemben a rajtlistával keltegetem. Kicsit kába még, dörzsöli a szemét, lassan jut el a tudatáig a dolog. Na de ez még iskola időben van, ki vigyázz a gyerekekre( jellemző női magatartás, először a kölkeire gondol…)? Persze mindent leszerveztem, Nagyi vigyázz a gyerekekre, van aki Katát viszi a suliba Tökre, Bobek melóhelyén is beszéltem a főnőkkel. Ez mindjárt itt van, nincs időm felkészülni lelkileg ( jellemző női magatartás 2 ). Ha tudná, hogy az utazás előtti napon akartam bejelenteni…-)
A sziget domborzatát meghatározó hegylánc némileg a sziget középvonalától északra húzódik; ennek eredményeként az északi lejtők, völgyek meredekebbek, mint a déliek. A sziget legmagasabb pontja az 1862 méter magas Pico Ruivo. A harmadik legmagasabb csúcs, az 1810 m magas Pico do Areerio a sziget legmagasabb olyan pontja, amihez (a csúcs alá mintegy tíz méterrel) autóút visz föl.
Madeira éghajlata a jelentős magasságkülönbségek és a magasan húzódó vízválasztó miatt fölöttébb változatos: a tengerszint közelében mediterrán, kb. 1200 m fölött már hegyvidéki. A magassággal az éves és a napi hőingadozás is nő. A sziget északnyugati oldala lényegesen csapadékosabb és ennek megfelelően hűvösebb is, mint a délkeleti.
Lisszaboni átszállással mentünk a TAP Portugál légitársasággal. Bp-Lisboa 4 óra, aztán 2 óra várakozás, majd 1ó50 még Madeiráig. Este érkezünk, átvesszük a kocsit, kicsit még tévelygünk a fővárosban Funchalban aztán éjféltájt végre vízszintesbe kerülök. Reggeli után indulás Porto Moniz-ba, a rajtcsomagot átvenni. Hihetetlen ez a sziget! Legszívesebben minden kanyarban megállnék fotózni! Elképesztő meredek hegyoldalak, persze láttam én a szintmetszetet…. Bobek meg is kérdi: Fel vagy te erre készülve? A vigyort nem lehet levakarni az arcomról. Végre, itt vagyok! Az izgalom lassan elönti a testem és ez kitart egészen a rajtig. Ez függőség a javából. Porto Moniz. Könnyen megtaláljuk az ofiszt, lévén a település kicsi, tábla mutatja az utat. Kedvesen fogadnak, a felszerelésem is teljes. Megkapom a rajtcsomagom:
Madeirás táskában, Salomon piros baseball sapka ( pont ilyenben futok…), MIUT technikai póló, Funchal kitűző, képeslap, rajtszám-biztitű, Madeira bor, naptej 50-es faktorú… Megfürdünk a vulkániszikla medencékben majd hazafelé vesszük az irányt, igaz kis kerülővel. Ez utólag szerencsésnek bizonyult, így volt némi képem merre járok, merre megyek majd. Át a fennsíkon a Paul da Serra-n. Itt legeltetik a teheneket, itt nem kell félni, hogy lezuhannak egy szakadékba. Elképesztő pára van itt fent! Vacsora, majd irány az ágy, rajt éjfélkor. Minden ruha kikészítve az ágy mellé, zsák bepakolva. 23-kor kellünk, irány Machico. Hamar megvan a rajthelyszín. Még egy gyors wc látogatás, ahol előreengednek látva a rajtszámom…Hiába, itt van respektje a terepfutásnak. Bemegyek a kordonon belülre, még egy fénykép. A rajt előtti egy-két percben ülök és pihenek, becsukom a szemem és próbálok semmire se gondolni. Visszaszámlálás, valaki magyar számokat kiabál, jé ez én vagyok! Rajt! Szinte leghátulról indulok, ahogy szoktam. Minek sietni, ez 100 km. Kb 200 méter sík után elkezd emelkedni kb. olyan mint a visegrádi panoráma út. Az órák csipognak, a piros lámpák villognak a zsákok hátulján ( előírás a hátsó piros fény használata egész éjjel). Nem értem miért kell már az elején úgy nyomni, hogy zóna felett legyenek. Mindegy, sétálok felfelé, egyre meredekebb. Mögöttem a záró mentőautó. Az utcák lezárva, minden kereszteződésben 2 rendőr. Beérünk az erdőbe és meglátom életem első levadáját. A levadák (a portugál levar, azaz ’vinni’ igéből ) Madeira szigetének jellegzetes, a növénykultúrák vízigényét biztosítani hivatott csatornái, egyúttal különleges turistaútjai. Ezek a csatornák az északi oldal középső része kivételével több szintben futva behálózzák az egész szigetet. Az összesen mintegy 1400 kilométernyi csatornából nagyjából 85 kilométernyi megy alagútban — az alagutak között öt kilométernél hosszabb és alig tíz méteres egyaránt akad. A hosszabb (a vízválasztó hegylánc alatt átvezető) alagutak együttes hossza 20 km. A csatornák nagy többsége a hegyek lábai, illetve a völgyek oldalában fut: 1000 m tengerszint feletti magasság fölött csak alig 100 km-nyit építettek. Kanyargunk a levada mentén, a kanyarokban előzök. Hirtelen jobb kanyar, létra, itt van, kezdődik! A hegy. Elönt a mámor, buzog a vérem, csak nyugi! Néha rápillantok az órámra, csekkolom a pulzusom. Száll a por, vörös mint az ördög. Felérek egy erdészeti útra, irányító ember mutatja az utat, nem mintha el lehetne téveszteni, fényvisszaverő szalagok minden elágazásban, a mellékutak lezárva piros-fehér szalaggal. Két montis kísér egy darabon, portugálul magyaráznak. Mondom nekik, hogy english pliz, rögtön átváltanak. Kérdik honnan jöttem. Óóóó ungaréze!!?? Mindkét oldalamon egy-egy bringással telik a következő 2-3 km. Ilyenben sem volt még részem! A bringás reflektorok jól bevilágítják az utat, pörgetem. Szótlanul tekernek, szótlanul futok. Letörés jön, elköszönnek tőlem
Rövid a lejtő, éppen csak helyreáll a pulzusom és máris egy újabb emelkedő aljában találom magam.
Kipörög a láb, megint száll a vöröspor. Nem is számolom a perceket, csak teszem a dolgom. Lépés, lépés után, próbálok egyenletesen menni, álljon be a motor egy állandó fordulatszámra, economy.
Hirtelen tűnik el előlem az előttem lévő fénye, felértünk. Egy újabb levada partján kanyarog az út.
Kilépek a sorból, előzök. Itt kéne futni barátom és nem az elején, az emelkedőn. Futok vagy 20 perce amikor egyszer csak ködfal, vagy párafal, nemtom. Mindenesetre semmit sem látok csak a tőlem fél méterre kavargó fehér valamit. Portugál szó közvetlenül mellettem, mondom nem értem, erre angolul mondja, várnunk kell. Legalább kifújom magam. 1-2 perc és hirtelen ahogy jött, eltűnik a fehérség, itt a szél és segít. Kiérek egy aszfaltútra, önkéntes ellenőrzi a hátsólámpáim. Megfelelek, vamos mondja. Megyek, mondom. Emelkedik megint, de van valami változás, érzem, de nem tudom még mi az. Megvan, eltűntek a fák. Cserjés, aztán már az sem, csak valami nagyon alacsony sárgás nővényke. Úgy tűnik lassan felérek. A szél is erősödik, amikor meglátom a fényeket magam előtt. Casa Areeiro. Egy ház, csipog a dugókadoboz,bent a házban kellemes meleg fogad. Na, itt sem maradhatok sokáig. Zsák le, izo be. Begyakorlott, gépies mozdulatok ezek, oly sokszor csináltam már, oly sok helyen. Olyan helyeken ahol sötét van vagy éppen gatyarohasztóan süt le rám a nap, ahol szél tépi a fákat köröttem vagy csak a kopár szikla vesz körül, ez az otthonom, itthon vagyok. Kérdezik minden rendben-e? Persze, mondom és mosolygok. Kapok egy tányér levest, tészta és zöldség úszkál benne. Kanál nélkül eszem, hörpölöm. Még töltök a kézikulacsba vizet és kész. Zsák fel, gépiesen nézek körül, nem hagytam-e el valamit. Minden megvan,go! Halvány csík jelenik meg az ég alján. Ez a kedvencem, a hajnal. Ezekben a percekben benne van minden ami az ultra terepfutásban benne van. Ahogy belefutunk a sötétbe, majd pár óra múlva eljön a hajnal és elkezdődik egy új nap. Világosodik, lekapcsolom hát a lámpát. Elég már a fény. Kiérek egy útra, keresztezem és hirtelen kilépek a szélárnyékból. Most jó, hogy rajtam van a mellény, süvít a szél. Pico Areeiro a csúcson egyszem lány kezeli a dobozkát. Be carefull mondja. Az leszek felelem. Kérem kattintson rólam egy képet, mosolyog amikor széttárt kézzel állok előtte. Ez egy szép nap lesz. Megkerülöm a házat aminek szélárnyékában eddig álltunk és elém tárul a gerincút és egy olyan kép amilyet még soha sem láttam.
Fehér, paplanszerű felhőzet. A távolban narancs derengés. Csak kattintgatok pedig látom, hogy ezekkel a képekkel nem én leszek az év természetfotósa…enyhén szólva. Utolér Andreas,icimézing,izintit? gudmorning enivéj. Lefotóz ő is, immáron napfényben indulunk tovább. Lépcsők, le, le és tovább. Átbújok egy sziklaablakon , elágazás, Két pontőr, mindkettő beöltözve, sisak, beülő, teljes a stand. Be carefull megint. Mi lesz itt? Vékonyka, párkányszerű ösvényen futok, párszáz méter és egy alagút. Nahát! Nem veszem elő a lámpát a zsákból, inkább lassan lépegetek előre. Lépcsőt, lépcső követ. Mindegy, egyszer ennek is vége lesz. Szerencse, hogy a korlát fémsodronya műanyaggal van bevonva, kapaszkodom belé rendesen. Pico Ruivo. Folyadék pont. Csak a kulacsba toltok, ez hiba volt, mint utólag kiderült. A rengeteg lépcső miatt lassan haladok. Lassan, de elfogy az izó a púpból és elfogy a vizem is. Van még egy tartalék kortyom. Néha ha a napos oldalra kerülök megcsap a nap melege. Itt ma meleg lesz. Bandukolok, futó érkezik. Kérdem nincs-e vize? A falra mutat, ahol lassan bár, de folydogál a víz. Nyaljam le a falról, vagy mi? Levelet tép a babérfáról és meghajtja félbe, a falnak illeszti, a sarok felhajlik, kész a kis csap. Töltöm a kulacsom, hamar megtelik. Kiiszom és újra töltök. Obrigado Ricardo! Ellépek, most már jól vagyok, egy zselé is lecsúszik, csipog az óra. Tolom ahogy bírom, egész gyors vagyok gondolom. Hang hátulról, visszapillantok, oldalt lépek. Huss, úgy fut el mellettem egy srác mintha állnék. Mondjuk éppen állok. Pislogni sincs időm. Eddig én előztem, ennek vége. Kiérek egy útra, segítő nézi a rajtszámom és mutat jobbra. A százasok arra, mondja. Van más is? Persze, az ötvenesek balra mennek itt. Óóóóó, a srác aki előttem volt, ő ötvenes? Igen. Igen? Na, akkor már értem miért volt olyan gyors. Így már minden más. Visszatér a lelkierőm. Nagyon meredek a lépcsősor, kezd fájni a térdem tőle. Próbálok oldalazva lépni. Semmivel sem jobb, de ámítom magam, hogy jobb. Chão dos Louros 2.5 km. Kanyar, kanyar után. Szerpentinben kanyarog a lépcső. Sose lesz már vége? A hisztéria szélén vagyok már, amikor kilépek az útra. Önkéntes mutatja itt le és ott a pont. Jé, itt vannak az egyéni frissítők. A szervezők egy 200 literes szemeteszsákot adtak erre a célra. Az én cuccom belefért egy T100 zacsiba. 6 zselé, 2 zacskó izó ( ebből egyet rögtön betöltöttem a tartályba), 2 zacskó gumicukor, 2 szelet. Itt is betermeltem egy levest, kértem egy képet magamról és már libbentem is tovább. Láttam a csalódottságot az önkéntesek arcán, semmi panaszkodás, semmi fájdalom, már megy is tovább, de kár! Továbbra is lejt az út alattam, rosszat sejtek hiszen látom a velem szemben lévő lapos hegyet és a hegy tetején a szélerőműket. Áhá ez a Paul da Serra lesz! Végre leérek a völgybe, felüljáró keskeny járdáján lépegetek végig, most megyek át a szigetet kettészelő autóút felett. Innen hullámzó út vár. Beérek egy fiatal futót az egyik lejtőn, előzök, de rám tapad. Emelkedő jön ő továbbfut én gyaloglásra váltok. Ezt párszor eljátszuk. Mondom neki, hogy ne csinálja, ne fusson ilyen meredek emelkedőkön a céltól 40 km-re de vagy nem érti vagy nem akarja érteni. Egyszer csak lemarad, többet nem látom. Radikálisan kezd emelkedni az út ( hál istennek itt nincsenek lépcsők…) vízmosásban haladok, direktbe fel a hegyre.Eukaliptusz erdő. Olyan mintha egy zacskó töltetlen eukaliptusz cukorkában mennék. Elképesztő az illat! Befelé fordulok, próbálok nem gondolni arra ami még rám vár. Felérek egy keresztbe menő ösvényhez, rögtön elfut előttem 3-4 futó. Jé, becsatlakozom a rövid távba! Levada mellett futunk, a friss tempó magával ragad. Robogunk együtt mint egy falka farkas. A hegy árnyékos oldalán vagyunk, a levada vize is kellemesen hűsíti a levegőt. Néha belemártom a sapkám és csuromvizesen csapom a fejembe. A gyors tempónak megjön a hatása. Sehol egy letérés, nincs hely félreállni. Negyedóra is eltelik mire elhagyjuk a levada útját és elkezd emelkedni a jelzett út. Átbújok a szalag alatt és elintézem a dolgom. Ismét ráébredek mennyivel könnyebb így futni és nem a vesztett súly miatt. A figyelmem már nem a záróizmaim kordában tartására összpontosul. Kiérek egy 10-12 méter széles öklömnyi és nagyobb kövekből álló útra. Tuti ezen vitték fel a szélerőműket, gondolom. Folyamatosan előzőm a rövidtávosokat, könnyű őket felismerni nagy zöld számmal van a rajtszámukon az 55. Kanyarog az út, egyre sűrűbbek a hajtűk, ez jelzi, hogy hamarosan felérünk. Fenyők közé érek, egy házat bújtatnak ez a Estanquinhos. A segítők messziről kiabálnak, mint kiderül azt, hogy százas futó érkezik. Mint Mózes előtt a Vörös-tenger úgy nyílik szét előttem az ötvenesek sora a frissítő asztalnál. Elhangzik néhány bravó, valaki a vállamat veregeti. Gyorsan töltök a kulacsba vizet, kézbe egy marék sajt, hónom alatt egy banán. Kiérek a fenyők közül és mellbe csap a hőség. Hűha ennek fele sem tréfa! Tarkóvédő fel! Embermagasságú bozótosban halad az út, szeszélyesen kanyarog. Kiérek egy teljesen nyitott részre, itt ha lehet még melegebb van. Újra fenyves. Fonte írja a tábla. Az nem forrás? De! Póló, sapka le. Nekiállok mosni. Hihetetlenül jól esik felvenni a frissen mosott ruhát. Újult erővel vettem magam a bokrok közé, sajna elfogytak a fenyők. Még kanyargunk egy kicsit itt fent a hőségben aztán kezdődnek újra a lépcsők. Bazi meredek, de már nem érdekel. Szaggatok lefelé, sajog a térdem. Házak közé érek, már látom a pontot, Chão da Ribeira. Nem sokat tökölni, nem sokat tökölni, mantrázom. Zsák le, izó-viz be, huss! Csak pislognak a ponton…
Mielőtt elhagynám a falut megint mosom a cuccom. Egy portugál gyerek elirigyli és már meríti is a vadiúj Salomon sapkáját. Már mondanám, bikerful de elkések, a víz kitépi kezéből a sapkát és már el is tűnik a következő kanyarban. Ez van. Tudom, hogy ez az utolsó emelkedő, tolom rendesen. Fent a tetőn ismét tolja a szél a párafelhőt. Alatta 20 méterrel ott a pont, Fanal. Az utolsó 10 méteren fejemre borítom a kulacs maradékát. Spriccelnek szét előttem az ötvenesek. Egyik megtölti a kulacsom vízzel a másik a hátamat veregeti. Banán és már ott sem vagyok. Órámra nézek, ez kevesebb mint egy perc volt. Megint tanultak valamit. Utat keresztezek, önkéntes állítja meg a forgalmat, dudálnak, kiabálnak. Gyakorlatilag zuhanok a lejtőbe, már nagyon bent akarok lenni. Levada. Ajaj. Kanyarog, kanyarog, kanyarog, kanyarog, kanyarog. Hisztizek. Olyan tempót futok, hogy két ötvenes félreugrik, az egyik majdnem belecsúszik a vízbe. Vamos! Kiáltják. Leborítok balra, lépcsők. Két útkeresztezés, egy folyadék pont 22 másodperc. Lent vagyok az óceán partján. Ismét. Ribeira Janela. A régi parti útra terelnek minket. Átfutok egy alagúton és megpillantom Porto Monez-t a célt. Bobek messziről integet. Ucsó póz és kép.
Fuss kiabálja Bobek. Futok, könnyen megy. Lassítva látom magam kívülről. Taps, bemondják a nevem, lazlocsanyi ungarése, erre még nagyobb taps. Bent vagyok. Nem tudok leállni, sétálok, dobálom le magamról a zsákot, kézikulacsot, mindent. Bobek kérdi mit kérek? Semmit. Mit kérnék? Világbékét?! Elönt a mámor, a büszkeség, a megkönnyebbülés. Sikerült, bent vagyok, jól ment. Huszadik hely, mondják. Jiháááááááááááááá!
Ennyi volt. 105km / 6000m szint/ 18óra45perc/
Nagyon profi rendezés. Sok segítővel. Sok forgalom irányítóval. Másnap visszamentünk az eredményhirdetésre. Táncosok, majd díjátadás. Még egyszer fürödtünk a vulkáni medencékben, aztán irány haza aludni. Útközben még betermeltem némi kaját, szerettek a pincérek.
Az alábbiakat tapasztaltam mostanában: az erősen (számomra) megfutott Kékes, illetve a KH-n futott 2 kör (~14 km) után nem volt semmi izomlázam, dacára annak, hogy kifutottam magam. Mindkettő kb 60 perc volt, 170 fölötti átlagpulzussal.
A BT-n 159-es átlagpulzus mellett masszív izomlázam lett a combfeszítőmben. Nyilván az lehet az oka, hogy olyan emelkedők/lejtők voltak benne, amikhez nem szoktam még hozzá. Tehát valószínüleg nem a tempó/pulzus okozta, hanem a szintek.
(Egy kicsit azért örültem az izomláznak, mégiscsak jó jelnek tekintem, ezek szerint nem lazsáltam el a futást :) ).
Ma éjfélig lehet nevezni kedvezményesen a Budapest Terep Kupára. 80 főnél tartunk. Lesz 7,5 km-es táv, ahol gyerekek is indulhatnak. Több frissítőpont lesz mint előző évben. Paradicsom és vizes vödör is lesz minden ponton. Szeretettel várunk mindenkit. A listát csak jövő héten tudom frissíteni. Zugspitzén leszünk.
- "ha izomlázad van, gyenge vagy" - "ha nincs izomlázad, nem csináltad jól"
/szerintem kitaláljátok kitől :D/
Magamhoz képest nekem nem "egyszerű kocogás" volt, mégsem volt izomlázam Börzsöny után.
Semmi negatívat nem tudok írni a Börzsöny trail-ről - nem mintha kellene, de a korábban olvasottak miatt nem mertem hamarabb írni, hogy nekem minden szuper volt verseny közben is. :) Jól ment, nem kezdtem be - nem érdekelt, hogy sokan tolták neki és húztak el már az elején (tudom nem mindenki, többen mondták, hogy kocogósban mennek), szinte egyetletesen ment végig - persze fáradtam, de továbbra is jól haladtam, végét még megtoltam utolsó emelkedő után a célig; Csóványos után beértem / előztem az embereket, a meleg nem zavart, frissítésem is rendben volt teljesen. Úgy mentem, hogy ilyen melegben csak ésszel és okosan fogok futni, menjek végig rendben a pályán és betartva mindent, amit eddig kaptam jó tanácsot és tanultam az edzőmtől. Jól sikerült, na. :)
(Keddi futóiskola után viszont izomlázam van a hasamban. Igen, a hasamban. :) )
Kedden még úgy volt. Bár ő is rendesen megdolgozta a lábát az Ötscheren.
De én is látom, milyen jó kis csapat megy: Balazitó, Lúdtalp és Nóri, Jakus Béla, Ákibácsi, ... és még több ismert és ismeretlen név, akiknek nem tudom a nickjét. :)
