Szememet írja körül a víz néma jeleivel időtlen madarak világgá rajzolt ékezete, akár a fészekbéli tojásba rejtett néma szárnycsapás a széppé hazudott múlt: amit csak folytatni lehet.
Bár, hogy felednéd. Jegyzetedbe nézel és idézed. „Csak azt felednéd.” De nem felejted.
Ahogy nem felejtem, a ráncokat, az ősz rostokat a fejről. A madarakat sem. Csőrükben feszület. Szárnyukon sebek.
Hogy felednéd. Marharépát evett. Jegyzetedbe nézel. Hallgatsz. Ujjaid közt széles cigaretta. Van ilyen gondolod.
Van ilyen hallgatás. A madarakban ez még szebb. A beszéd idegen. Hangjuk felszakított sebek.
Emlékszel még?
A könny helyett. A könny helyett üres árok. Csapatban szállnak alá. Csőrükben feszület. Jegyzetedbe nézel és idézed. „Csak azt felednéd.”
De nem felejted. A villanydrótok felgyújtják az egészet. A feszületek lebomlanak. A sebek kinyílnak. Te hallgatsz és ujjaim közt széles cigaretta hamvad.
Emlékszel még?
Jegyzetbe nézel és idézed. „Csak azt felednéd” De a ráncokat, az ősz rostokat a fejről én hogy feledném?
A mezők sötétzöld burkát most repeszti a Nap. Madár-békét szül fészkek melegébe. De a hűvösség rászól a teltkeblű nyárra, szeméremre inti, de az kikacagja. Sugárlétrákon fut be a zegzugokba és minden élőnek elcsavarja fejét. Érett gyümölcsök néznek utána, sóvárgó szívükből kicsurran a vér. Vesztükre. Illatos halál vár rájuk a puha mélyben..., amíg ez a szépséges asszony fűszálíveket görnyeszt és azok halálraváltan sápadnak bele egyetlen szavába - hiába kék ég, hiába szellő - szép halál kell mindenkinek.
Párás öröm, fény mindenütt, a világ résein besüt a túloldalak tündöklése,
valami külső azonosság a lét eszmélő belsejébe,
akárha erők viszonoznák a hajnal puha terveit, összefüggések, taglejtések, félbehagyott templomi ének virrad és kiteljesedik,
mert először mindig a fény, aztán a szó, aztán a testek, a világosság idején egymás után fölmagasodnak az egymás lényegéből lettek,
tengerek, dombok, lámpák, holdak, távol városok kincsei torlódnak rendbe, egész létük a lét egészét hirdeti,
múlhatatlan esendőségük besüt a márvány homlokon,
a teremtéssel még rokon természetük oly idegen még, érthetetlen, miféle fenség hív érteni érveken túli hálával fűszálat s halált, megtudni égi joggal a földön,
az öröktől mit kapott kölcsön a fény, a nyelv, a vers, a hit,
fölfejteni a dús alaktan drága derűjét, tudhatatlan anyagú titkot az anyagban,
Nem látni át a lombokon, nincs út járhatni a vízen, átkelni testen és hiten nincs mód, és megérkezni sem, ha túl a déli dombokon füvek tövében elpihen a drága fény, aranyba von gyöngyöt, göröngyöt a vadon magasztos rejtekeiben, szédülékeny magaslaton lehet a létezés ilyen, völgyet kitöltő tartalom a ragyogás, északi szem kedvében járni alkalom, csodálkozni angyalkaron vándor öröme, mennyien se vándorok, se sebtiben maradni készek a napon, szamaritánus irgalom a fény, ha napja elpihen a bocsánat erdeiben, túl az utolsó angyalon.
Szél fújt tegnap, fúj ma is, nyikorgat akácágat. Kocsiút döcög. Döcögött régen is. Akkor sem ért messzire, nem ért távolabbra azóta se. A napraforgó elfordítja fejét, haragszik rám, csak tudnám, miért? De hát tavaly is haragudott, s csak megbékélt. A bokor is tavaly óta repdes, s az árokszélről azóta se szállt el. Ami rossz volt, rossz marad ezután is, aligha javul meg. A szép is szép marad mindig, boldogan nyitja szirmát, nem csúnyul meg. Maradok én is, aki voltam, része, s részeként is egésze a sorsnak. Megtapasztaltam színét, visszáját ugyancsak. Miként a völgyek mélyeit, meredélyeit is. Azóta is vannak, ahol voltak, nem cseréltek helyet. De nem is fognak.
Ritkul a vers már... Ritkul a csont is a térdem alatt és ritkul a vágy születése a szívdobogás ütemére.
Gondolatom nem pattan készen képsorozatban: szóbeli-képi alakját gyötrelmes vajúdással hozom fel a mélytudatomból – Csendesedik körülöttem a Hangszínek zubogása. – Ajtóm nem nyikorog, és régi barátom, a szél is lassan megnevelődik: s halkabban fütyörész a fülembe, ha erre csatangol. S méghogy a tükröm fénye fakulgat! – És a fonákján mállik a foncsor s eltorzítja az arcom! ...Most kapom rajta szemem ahogy hosszan nézi a semmit, rajtafeledve magát valahol egy távoli csenden, ...És felocsúdván lassan nyúlok a régifogású
szerszámok melegéhez... s nyugtalanítva tekintek az öntelt új szerkentyűk villó gombjaira.
Lépésenként nőnek a sanda járdakövek, és Nyúlnak az utcák – Lélekürülten jönnek elébem az arcok az évek csiganyomával. – pillantásom megtörik fátyolozott szemeken, s válaszkereső fényét nincs ki fogadja.
...De feldob a rügyek szivárványosodása. Elkap a bimbózódás mélységének a titka. És csendül bennem lánymozgások Északi fénye, hajnalosítja szemem, harsányítja a hangom – és mégis ritkul a versem. Ritkul a csont is a térdem alatt és kopik a csípőm golyós-csapágya. – Nincsen olaj rá.
Az évek, ahogy telnek, érzem, fáradok. A gerinc mint tartóoszlop csak vicc, ahogy iparkodik, s estére már alig látok. Hétvége felé már csak a remény csihol szikrát a fennmaradásra, hogy elfogynak végre a hétköznapok. Ám a remény hamvába hal, mint már sokszor, nincs hétvége most sem, mint már annyiszor, utolsó percben kardjába dől s minden felborul, kelni hajnalban és soha nem lesz vége, a terhek szaporodnak s végleg bealkonyul... s hogy menni kell megint, sziklamerev arccal, fásult lélekkel veszem tudomásul, léptenként a csendben harsanva kattogó térdem és görcsölő hátizmom jajgat válaszul.
Piros selyem, pünkösdi bizonyosság, De megfakult a láng fejem fölött!
Milyen vad gyönyörrel nyílnak a rózsák, Hogy kiáltják világgá az erőt! Létezésük vaktüskés mámorában Mennyire közel van a végtelen! A lélegző, a keményen formátlan, Nem a semmibe porló fényelem. Milyen közel a megnevezhetetlen, Aki – vagy ami – már nem puszta szó, A nemlétbe nyúló gyökereinken Túli, a félelmet eloszlató.
Az ázott földben lándzsaalakú nyom, Ahogy szikkad, széttörik, nem vezet. Üvegfalak közt járok minden úton, Velem kétségek csak, és csak nevetek.
Bár igaz lenne, hogy valahol várnak! Lángoknak ura, vajon hol talállak?
Itt sokan várjuk őt. A szent pirkadatot, a hajnal első sugarát. Hittől gazdagon áldottak nem külvilágnak szóló, egységet teremtő kérő lélek-dalát őrzi a hegyoldal, s rejt magában millió szívdobbanást. Mi remélve hívunk: jöjj, Szentlélek, egyre várunk... soha nagyobb szükség nem volt talán rád.
Pünkösdig hallgattak. Vártak. Hallgattak. Szívükben szunnyadt a húsvéti hír. Nem mentek vele. Egy helyben maradtak. Aztán pünkösd lett, és ütött az óra. Zendült a szó: Lélek volt és erő.
És háromezren állottak egyetlen prédikációra. És egyház született. Ma is megmozdul ezer és ezer szív hogyha a szó Lélektől ihletett. Lélektelen mennyit beszéltünk már mi... Tanuljunk csendben a Lélekre várni.
Eltanulni a fáktól az időt, a növényi lét fényesebb nyugalmát, déli derűt az északi kedélyben, a gyengeség baráti jelenlétét, a kedvesek ujját a húrokon, a módot, ahogy megtartja az élőt a túlsó erők titkos egyensúlya.
Mintha kertet lapozna szellő, szelíd gyümölcsöst, gyönge, gyönyörű vándor a kéz, úgy ér a könyvhöz, mintha kolostor volna, betűk bölcsője, jámbor bűneink koporsója.
Betűhíven a teremtett világot, újra kiadni, versnek, madrigálnak, freskónak álcázva az eredendőt – a gondviselést tanúsító műgond időt formázó mozdulata munkál a kéz művében, a kézműves létben, a rózsák szívében s az alkotásban.
