Felelj neki! Én nem tudok felelni. Mint az utas, ténfergek e talányos, idegen város tornyai között, eltévedtem hazámban, és a kő, melyre pihenni ültem, ismeretlen, csak keménysége ismerős. Felelj te, te csak tudod, hisz öregebb vagy nálam, magasabb is, átléped a hegyet: egyet nézel, s a szakállas ereszt megkopasztják az újszülött szelek, hánykolódik a haltestű folyó, s habbal takarja pikkelyes gerincét, kettőt nézel, s a fű kis kardjai kiröpülnek a föld alól, s a fény szisszen, ahogy hegyük megmetszi talpát; hármat nézel, s a föld öreg fején felkéklik az évelő koszorú: a márciusi aequinoctium. Felelj neki. Én nem tudok felelni. Valaha azt hittem: az ágy az ágy, a ház az ház, és az ország az ország, most ágy meg ház meg ország meg világ, – jaj, Isten, Isten, Isten, Istenem! Felelj neki! Valaha kinevettem őseim mesterét, a genfi szentet, mert azt mondta, születésem előtt eldöntötték: mi vár. Az üdvözülés, vagy kárhozat. Születésem előtt? Holtom után? S ezt ki döntötte el, mi most jutott nekünk, a földi létben, az elsődleges, pucér szenvedést?
Most, mikor már nem vagyok fiatal, s gondolataim oly visszhangosak, mint régi utcák, visszacseng a szó, a kacagás, amely belézuhant a múltba, újra felveti a víz, s egyre zavartabb vagyok, hogy öregszem, mert ágy, ház, ország, Calvinus, – felelj, hisz te szabad vagy és messzire látsz, s ha újra eljössz, minden évben eljössz, tán tudsz valami titkot, amitől erős maradsz, megnézni a világot, s megőrizni a gyönyörű mosolyt szigorú szádon; bimbókat fakasztasz az ágakon, megnyitod a csízek kis torkát, eljössz, s nem undorodol tőlünk. Talán hiszel valamiben, mi eljövendő, és mit nem tudunk még. Mit látok én? Akit nap sosem ér, csak káprádzik a fénytől. Hallgatok. Talán nem is köd, csak felleg. Elúszik, ha megvillantod fényes pallosod.
Mondd meg neki: nem születtünk hiába, felelj helyettem, szentséges tavasz, ha én már nem bírom kimondani!
Mert őseink bennünk tovább élnek, Hát cipeljük sorsunk növekvő terheit: A múlt bűneiből kísértő szégyent, Génjeinkbe kódolt öröklött vétkeink.
Örök rút díszünk a véres Káin-bélyeg, És harminc ezüstpénzben Júdás árulása Maradandóbb, mint hitünkben az Éden Megkísértés előtti ősártatlansága.
Csak kisdedek arcán tiszta a mosoly És igazán boldogok csak a lelki szegények. Itt nem jövő a menny és nem riaszt pokol. Hol bűn uralkodik, ott eltűnik a szégyen.
Szívből imádjuk a fénylő aranyborjút, Mi – új pogányok, Istentagadók. Ahol az ész győz, ott elbukik az eszme És céllá válnak a szürke hétköznapok.
Uralmat akarunk, felejtve örömöt. A növekvő tudásban elsorvad hitünk. Az ész hatalmát hisszük mindenek fölött. Mindent akarva – mindent elveszítünk!
Hallgasd csak, miként dermednek, tűnnek, oltják ki egymást sorra a hangok, a tér, az utca kohójában hogyan olvadnak eggyé, tompulnak visszhanggá, úsznak, de ki tudja majd elviselni a csendet, a tátogó szájak, a puszta fák sorát, a fényesre csiszolt tükrök, a vásznak, a kisimult redők, a hómező előtt megállni melyikünk tiszta és bátor
Hogy hajdan, hajdan, hajdan locsogó patakzajban hűvös hullámmosásban lágy gyerektalpon jártam - hogy onnan elszakadtam?
tudd, mindig ottmaradtam, kavicsos görgetegben, nyári patakmederben, kiálló kő simáján ott ülök sírva, árván, honvágy-gyötörte gyermek kit idegenbe vertek - -
ki velem szemben állasz tudd, ha késik a válasz s szavamat csend előzi kettőségem legyőzi : a csendben összevontam magam, s magam kimondtam, magam, kit itt ismernek, s magam, ki messzi gyermek - -
II.
tudd, szégyen rámpiríthat, homlokom kínban izzhat, tűzvész a felhős alkony - - - én hűvös messzi parton fekszem alkonysötétben, szivem a bársonyrétben megtörölt, tiszta penge, megfürösztött a zsenge lágy fű, megedz a hűség, legyek kard s egyszerűség - - -
Mélyebb egekből szól a hang, de enged az éjszakában magunktól fölsírni, s a hajnal arany betűit egymásnak olvasni aztán, vesztegelni együtt a zuhanásban, vezekelve vétők, a hanghoz hű, de a hűséghez gyenge szívvel viselni, hogy nincs hazátlan fény.
Lomha bivalyok szeméből előballag az éjszaka a föld ezüst folyókat fon fekete hajába bolyhos lepkék pihennek homlokunkon, tele jázminok alatt szunnyadunk.
Barna kenyeret ettem az este és parázson sült halat Békesség néktek.
Mozdulatlanul hömpölyög a nagy folyó, a fák meghajolnak egy kicsit a csillagok súlya alatt, a tücsökzene átlátszó oszlopokat rak az ég alá.
Halkan evezz, ne verd fel az alvó vadkacsákat, emlékezz barna kenyerünkre.
Elpihenünk mi is a fáradt madarakkal, nyugalmas lugast fontam menedékül, meghallgattam az éj hangtalan csobogását, a pelyhek súlytalan lebegését, a nehéz köveket, s megtaláltam az utat is.
Csendes vagyok. Immár meghallhatod az árnyak lépteinek halk neszét: itt ólálkodnak fekhelyünk körül mákonyos álom magvát hintve szét. Oly lenge lények: testük úgy mozog, mint nyurga füst, melyben holt láng lobog s míg andalító táncuk hallgatom süllyed szememben sok-sok tarka lom s indul a szívből zsongó körmenet. Szavaim szürke csuhát öltenek: nem szólhatok, és testem sem kísért, csak lángom izzik élő lángodért — így alszom el, és így borítja rád is csendjét az éj, e néma katedrális.
Ezüstmintázat futja át a réteket reggelente, ha rájuk les a Nap, unott felhő-pólyái mögül...
Valahol kislány énekel, kristályízű vizet isznak az őzek, lábukon a testmeleg barna vibrálás... A létezés makulátlan szépei ők, ahogy állnak, és riadalom csípteti a fülük hegyét.
Évezredek gén-fogai rágták idegeikbe magukat. Örök készenlét az életük.
Sötétkék bársonyharag kúszik fel az égre. Serényen próbálja bekapni a Napot. Sürgetik egymást összeesküvő csöndben a kék, a szürke, a mélylila habok. Még rá-rámordulnak egymásra az ég kutyái olykor, titkolni akarnák tervüket, de a természet nyugalma horkol.
Hangtalan fenyítéssel ostoroz a fény - a menny neonjai kialvófélben. Madarak dalába harapva fél sunyin a borzongó jelen. Mélyrepülésük suta menekülés, érzik bőrük borsószemein, halál-léptekkel jön a vetés és aratás, a lét mezein.
Zuhog. A dörgés villám mögé áll. Kinek életet hoz, kinek ez halál.
A nap kínos mosolya sárgásra fakította a fűszálakat. Valahol már vizet fogannak a felhők, és hozzák terhüket, szentül ballagva, mint Mária Erzsébet háza felé. Jönnek. Villám-ostorcsapkodástól könnyes fájdalmakkal... és gyöngykezekkel imádkozzák ki fakír-testű fűszálak gyermekeit a langyosra ázott föld rögalagútjaiból...
Karcolgat a Nap százágú fényvilláival, röntgenez, darabokra cincálja a testhideget. Merészen járkál a háztetőkön, hívatlan vendég lesz a fűszálak szűk ruháiban és csak jön, jön, zuhan, fojtogat, szorongat, aztán leejt... az éjszakába. Mire beleájulnánk, újólag kilép a mozdulatlanság sötétkék tengeréből és ránknyitja szörnyű-szép szemeit.
Hullámzó fények öblögetik a völgyeket nagy-nagy suhogással hogy belésajdul kínnal a szemem fák hegyek bokrok házak megdicsőülten fölszállnak föleveznek az égre fényes orcával mint a szentek a fehér lepedőként áradó kavargó örvénylő ragyogásban — —
Istenem Istenem milyen fényzuhogásba kellene lépnem mit kellene tennem hogy a torlódó szikrázó erős reggelben oly könnyűvé váljak mint a lélegző vidék mellemen és koponyámon milyen sebeket kellene ejtsek hogy barnán boldogan szépen egészségesen állhassak a lobogó tájban — —
A csönd lüktet a félhomályban, hulló lombokat ringatón, szépségektől terhesen, mint ahogyan ver a szívem. Hajnalodik - a nappal ásít álom-ittasan, fél-éberen, akárcsak én; - táguló tüdejébe szívja a kocsonyásan-remegő ködöket, s mint az ember szeme, - ha könnyíthet lelkén, gondjai kevesbednek -, lassan tisztul a táj.
Várom, hogy mozduljon a hajnal, friss lendülettel lépjen a világosság felé, a hajnal is vár engem. Farkasszemet nézünk. Tétovázunk, biztatgatjuk egymást. Nehéz az első lépés, csábító a kába álom.
De aztán mégis: egymásra nevetünk, s megindulunk vidáman, kéz a kézben, mint szerelmesek, hogy huszonnégy órán keresztül gyűjtsük az erőt és a kedvet, amellyel holnap - újrakezdjük.
Korábban, mily gyakran, úgy maradtunk, társ-csillagként, ha a csillagképbõl a legszabadabb, az a szólamló csillag kilépett s hívott. Társ-csillagként ámultunk, Õ, a csillagkép szószólója, én, szája életemnek, szememnek mellékcsillaga. És az éjszaka, mennyire megadta õ nekünk az átvirrasztott megértést.
A magány olyan, mint a régen készülő eső, alkony ellenében a tengerből kél, s át a messzi réten honába föl, az ég felé tolul. S az égbe érve a városra hull. Megáll a semmilyen órán, szemelget, mikor hajnalba fordul minden utca, s mikor a test, amely semmit se lelt meg, csalódva búsan magát félrehúzza; mikor egy párnak gyűlöletbe fúlva hálniok mégis egy ágyban, együtt kell: a magány akkor elfoly a vizekkel...
Hiszek mindabban, mit sose mondtak még, legszentebb érzéseim szállni hagyom. Minek akarását mások sose merték, kitárva önként odaadom.
S ha ez túl sok, bocsásd meg, de hisz, Uram, nem gondolok másra: erőm legyen ösztön, mely egyre visz s nem tusakodik tétovázva. Mert így szeret téged a gyermek is.
Mint torkolat árja, ha tengerbe olvad kitárt karokkal öntve özönét, jövök haza, egyre feléd, és vallani, téged hirdetni akarlak, mint más soha még.
S ha ez gőg, hát hagyd, hogy imámban maradjon e gőg: komolyan és magányban felhőkbe burkolt arcod előtt.
Nézd a virágokat: földi világhoz oly hűek. Sorsuk a sors pereméről szabja kegyünk. S mégis ki tudja? Ha hervadtan búba merülnek, hátha az kell, hogy e bú mi legyünk.
Minden szállni akar: mi vagyunk nehezékük, súlytól igézve tetézzük terheiket. Ó mi a dolgokat tanítva, tépjük e boldog és örök gyermekeket.
Hogyha az ember egy benső mély álomba hullna együtt a dolgokkal: - könnyen teszi ezt: másként mint más napon, mély közös létükig nyúlna.
Vagy velük ott marad, s áldva, virulva kinyílnak, mondva, hogy megtért, s létük sorsosa lett: halk testvérei közt, kit a rét szele ringat.
Oltsd ki a szememet: én látlak mégis, tapaszd be fülemet: én mégis hallak, és láb nélkül is léptem tefeléd visz, és száj nélkül is esküszóval vallak. Tépd le karom, és megragadlak én szívemmel, mely mint kéz utánad nyúl, állítsd meg szívem: agyam dobog érted, s ha lángod agyvelőmre hull: én akkor véremen hordozlak téged.
Bágyadt szökőkútként fakadnak végtelen vágyból véges tettek: mind rögtön reszketőn lelankad. De mit belsőnk másként elhallgat erőt és vígságot mutatnak e könnyed táncoló könnycseppek.
"Fény" volt a legelső szavad, s idő lett: hallgattál borongva. Szóltál megint: "ember", szorongva, (s még elsötétedünk e hangra) s arcodra hág új gondolat.
Ne legyen harmadik szavad!
Légy néma - éjjente esengek - légy bontakozó mozdulat, kinek a Lélek álmot ad: hadd írja tele súlyos csended a homlokot s a halmokat.
Te védj a haragtól, mely által a Mondhatatlan mélybe hullt. Az Édenkertre éj borult: légy őr, ki áll a harsonával és mese csak, hogy belefújt.