Bokáig süppedve a nedves, puha fövenybe, az átázott parti homokba, szétnyílt lábujjaim közeiben halott kagylókkal és éles kavicsokkal megyek csak hosszan, caflatok és gázolok és cuppogok; a tenger olykor térdemig csap fel, én pedig megyek megszállottan szinte bele a párálló, nagy, meleg fénybe, bele a szem fájását, a lélek különös fájását jótékonyan gyógyító smaragd vízbe, bele a nedves légbe, égbe, bele a kék tengerparti végtelenségbe.
Valószínűtlen táj: üvegtiszta kis vizerekkel, fényesre kopott, kerek szirtekkel, apró fás, bokros szigetekkel.
Az kellene most, hogy örökké itt álljunk, hogy álljunk itt a fénylô parton mozdulatlanul az októberi eget nézve, a tükörsima, gyémántló vizereket nézve.
Várva, hogy az alkonyatban, az alkony vörös sugárözönében vérezni kezdjen a tenger.
Egymástól rettenetesen különböző; világból indultunk ki s hosszú éveken át mentünk, bukdácsoltunk, sodródtunk, ahogy az élet engedte, ahogy a sors megszabta, lehetővé tette. Sokáig nem tudhatta egyikünk se, hogy a tekervényes és áttekinthetetlen utakon-útvesztőkön valami előre elrendelt Szándék irányít egymás felé bennünket. S negyven hosszú éve már együtt megyünk, egymásra hagyatkozva s egymást segítve mindenben, ahogy lehet s amíg lehet. Életünk java része mögénk került már mindenképpen. De az alkony tűzijátéka is gyönyörű; gyakran. Átkarolva egymást ámulva nézhetjük kihunyó fényeit, szemben az elkerülhetetlen elmúlással.
Egy kirakat kristályosan tiszta tükrében hirtelen megpillantom magam s mintha nem is én lennék az hanem egy idegen nézne vissza rám a kirakat-tükörbôl arcát is mintha elôször látnám életemben s ugyanígy alakját is idegen vagyok magamnak ebben a tükörben idegennek tunök itt magamnak is az idegen utca idegen kirakat-tükörüvegében talán mert körülöttem idegen a beszéd is sôt még az is az mit belôle megértek ezen a fényekkel tele délelôttön talán mert az újságárus lapkínálata is ijesztôen idegen nem szólnak hozzám a stand egyéb lapjai sem sem a plakátok sem az oldalni képek mintha kiestem volna az idôbôl kiestem volna abból ami éppen végbemegy a világban a körülvevô életben s mintha mindezt elsô ízben látnám most s mintha elôször ismerkednék azzal is aki a kirakat üvegérôl rám visszapillant már-már elutasítón de mindenképpen tartózkodón azt vélve talán hogy én vagyok az oka s valamiképpen okozója is ennek a furcsa elidegenedésnek
Hirtelen meg kell állnom, be kell húzódnom a járda melletti falhoz, hirtelen be kell hunynom a szemem s „vakon” észlelnem az idegen délelőttöt, a cipőiken tova kopogó-csoszogó vagy éppen rohanó embereket.
Ki mit gondolhat közülük felőlem, ahogy itt lehunyt szemmel állok, idesodorva ehhez a véletlen falhoz, szigetet, pillanatnyi akadályt képezve ebben a sugaras délelőttben, míg körülömöl ez az emberáradat szavaival, hangjaival, levegőjével, zajaival a torlódó világ.
Nevemet itten nem ismeri senki s valószínűleg még az se érdekel senkit, hogy behunyt szemmel mért ácsorgok itt tövében ennek a forró házfalnak, honnan jöttem ide és hova készülök.
Nem tudják, hogy magyar földön születtem, nem tudják, hogy mégis norvég vagyok: útlevelem és állampolgárságom norvég, noha anyanyelvem magyar, azaz hol magyar, hol meg norvég, lakhelyem pedig hol spanyol, hol norvég, szülőföldemre turistaként járok, mert hazámnak nincs másképp szüksége rám.
Mindjobban kibontakozva a ködből, rázva le szinte magáról a tapadós, nyúlós, visszahúzó párafoszlányokat part felé tart a hajó, be a kikötőbe igyekszik, a mólókkal védett marina belseje felé, hogy horgonyt vessen mielőbb, mert a szürke hullámok fölött, a láthatár fölött tovább sűrűsödik, tömény sötétséggé válik a levegő.
Minden hajó így siet mindig valami kikötő felé, ha nap süt, ha vihar őrjöng, mintha a kikötőért lenne a hajó, a kikötőért s nem a vizekért, nem távoli kalandokért, szépségekért.
Így keressük talán mi is mindannyian kikötőnket, s ha nem lelünk sehol az otthonos hajdanira, akkor már szinte az is mindegy, hol érünk partot, csak béke és nyugalom fogadjon ott s jóindulatú emberek s egy pad, amelyről csendben visszanézhetünk a nyomvizek elsimuló fodraira.
Az olvasásban megfáradva, olykor a valóság felszínére evickélek, s a feketén nyüzsgő hangyabetűk és a fehér könyvoldalak helyébe hirtelen távoli, gyerekkori nyarak égető napja vág a szemembe s gabonatáblák aranylanak felém, mint egykor valaha valamelyik dűlőnkben, ahol arattunk és én kévéket hordtam egybe „búzakereszteknek”, vagy dobáltam favillával a szekerekre a nehéz kévéket napestig, fáradtságot alig-alig érezve, mert sürgetett az elvégzendő munka, de még inkább talán az ég alján gyanúsan magasra torlódó felhők sötét fenyegetése. Versenyfutás volt ez, igazi, s a nyertese mi lettünk, mert villámaival kaszálva az eső egyre inkább távolodott. Szerettem az asztagrakást s szerettem dobálni az arany búzaszemektől súlyos kévéket a cséplőgép dobjára, az „etető” keze ügyébe. Aranyidő volt ez az életemben is a szőlőben, kertekben és réteken, aranyidő, mit a kor táblájáról, mint tanító szivacsával a felírt betűket, itt a kegyetlen sors egy életformát irgalom nélkül örökre letörölt.
A boldogság egykor egy rét volt, nagy rét, szelek járta lapályon, szertebóklászó tehenekkel, fűzfákkal körül, jegenyékkel s a láthatáron borzas dombsorokkal.
A boldogság egykor vékonyka ér volt a rét aljában, fölezüstlő vízzel, benne békákkal és ebihalakkal, ritkahangú, kedves csörgedezéssel s a hátán gyöngyszínű; felhők hasaltak.
A boldogság egykor egy dűlőút volt, szélében búzavirágokkal, pipacsokkal, gémeskúttal, föl-le bukóval; arcomba loccsanó hideg vize égőbb volt, mint az izzó délután.
A boldogság egykor egy szőlőskert volt homokos, meleg domboldalban, kunyhóval, szilvafákkal, barackfákkal, kék és arany szőlőszemekkel s mindmáig elfeledhetetlen zöld egekkel.
A boldogság egykor egy kisfiú volt réteken és dűlőkutaknál, szőlősorok mézillatában. Évtizedek mélyéről olykor idehallom a nevetését – nevetésem ...
Bárhova utazunk is, elkésve érkezünk csak hogy megtaláljuk azt, amiért útra keltünk. S legyen bármelyik város, amelyben elidőzünk, vannak házai, mikbe késő már visszatérnünk, kertjei, hol késő már holdas éjekre várni s asszonyai, kiket késő lenne szeretni, bárhogy kínozzanak megejtő közelükkel.
És bármelyik utcájuk tűnjön is ismerősnek, a keresett virágtengerhez nem vezet, ámbár a nehéz illat ott terjeng a negyedben. S bármelyik ház is lenne, amibe visszatérünk, túl későn érkezünk, hogy ránk ismerjenek. És bármelyik folyóban nézzük is tükörképünk, neki hátat fordítva látjuk csak önmagunk.
Nincs rá más nevem Dalom sincs hozzá méltó Képem se melybe minden bérce gejzíre porló vízesése honfoglalója hőse szorgos lakója békés csordája beleférne
de állj ide mellém a sötétbe lélegezd be föld-fű-moszat-nádszagú levegőjét hadd hogy eláradjon benned
s ízleld meg nyelveden a szót: otthon Itt vagyok otthon
Elalszik majd a hívás, mint a gyertya. Hidak pillérét hó rajzolja körbe. Hajnalseprűkkel szavaink behordja az olvasztóba felejtés-anyó! Könnyedhez készít illatos kalácsot; meggyógyítanak házi jótanácsok, s kerül majd, hogyha elmerengenél, halaszthatatlan megtennivaló.
A járdasziget békéje vagyok, nem kezdet, nem cél utazásodon. Kitalálható történet vagyok, égabroszon szétmorzsált holdkenyér. Elalszik majd a hívás, mint a gyertya: volt-nincs. A többi kínzó hófehér.
Bitorolván a szarvasok kedvenc pihenőhelyeit (a kóborgó szerelmesek a forrást mindig meglelik!), felismerve a nyár, a bükk lombtalan arcát és a táj értőknek szóló, hallgatag, kopár, még rügytelen varázsát, vesződve sárral, akadállyal, és nem törődve a világgal, de megrezzenve mégis minden reccsenő ággal, mint a szarvasok, és olvadozva, mint a késő, a legutolsó hófoltok, kapkodva, akadozva a szóval, a reménnyel, figyelve, mit vitt el és mit hagyott a hosszú tél a lélek vadcsapásán, várva a napfény csodatetteit, hogy közben lassan eltűnjék az út előlünk, tűnjék a szorongás a szemeinkből, s szabadok legyünk! Elillanunk, sugárrá változottan, akár a víz a szarvaspatanyomban.
van aki él van aki retteg ott ülsz az égi grádics alján narancsillatú szelek járnak szó moccan gyökerek között szobádba fecske költözött ágy alatt pókfiak születnek
halat sütnek az alvilágban elrejtett pénzek lángja kél szomjas az este vízre hajlik röpködnek sajgás denevérek lassan szívódik föl a méreg kiszáradt ajkú tölgyek vallanak
hűtlen lesz hozzád vágy és gondolat hűvös a semmi pillantása
Úgy tudsz, kedvesem, rólam, mint a bor a tavaszról: valami összeköt. Nem érdemes kutatni, mi. Rabol s ajándékoz kénye szerint a föld, ragyog és elborul az ég velünk. Csöndes a szív, az árapály dobog,
a dal harmatcsöpp, pókfonálon csüng.
Hajótalan, sirálytalan, nehéz vizek sodornak, számvetésem kész, s hiszem: öröm leszek, pár pillanatnyi kincs - bor vagy sugár -, hozzád közel egészen:
köszöni szépen erdély éppen múlik küszködünk benne halálunkon túlig nem adjuk úgyis odavan
szüless légy vélem hontalan szüless még mindig túl kevés az áldozat a szenvedés csaló világra tervezünk mentsd magad tündér gyermekünk
csodálatosak a várak ködből szóból történelmi honfibúból csodálatosak a feltámasztás elméletei fáj a dombok bőre a hazugság áradatától riadt fintorokba rándul a táj
síneken kukák mögött láthatatlan játékszerekkel bíbelődnek az erdélyi gyerekek bújócskájuk mindig félbeszakad
ábránd kivágott almafa virágzik színhely marad a szolgálat örök úr lenyilazza hűséges szolgáit
A feltámadás ígérete átleng a sáncokon. Tegnapi télből, könnyű, furcsa tavaszba Oson át a szél. Hóna alatt remegő remény, Sikoltva ébredő, kölyök-újjászületés, Ráncolt ereink kifeszítő, dübörgő lüktetés. Elsusogja: nincs is halál, sírba életünk Sohasem jut, véglegesen nem száll alá.
A kereszthatárnál nem ér véget az út, A túlsó partig visz majd tovább, s szélben Hajló fűzerdők felett Isten arca feldereng, S tökéletességre virradnak végre mindenek. Tökéletes virradatban, Isten arcán könnyű bánat, Könnyét törlik sarjú ágak. Elsóhajtott Reményeink Hozzá, hazaszállnak.
Karjaidba omlik ez a nyár, ujjaid között olvadva hullanak alá, napok, hetek hónapok,
közben a káosz habzó szájú angyalai garázdálkodnak árva ligeteinkben.
A gyümölcs bősége az ágakon fonnyad el s alattuk tunya ördögök kockáznak szabadon.
De jól van ez így: Nyugodtan álmodozz míg rongyos zsebedben uzsorás szél motoz.
Nézd, tüzes szekerén a nyár hogyan robog el feletted, miként olvad el, mint ott felejtett fagylalt a kehelyben
II.
Tenyeremben a tenger, hullámroskasztó szél söpör át felettem. Döbbenten remegek e szépséges csendben
Nézd, tüzes szekerén a nyár hogyan robog el felettünk, miként csorbul a tettvágy lerontott szavainkon. Hogyan oson át a kertek alatt, mint csapzott kamasz a lopott éjszaka után.
III.
Mit tennél, ha tiéd volna a végső szó életed felől, és megtehetnéd mindazt, mit tehetetlenséged bilincse gátol?
Romló kastély újra épül, letarolt zöldjét növeli újra az erdő, és a csavargó rongyait ledobva büszkén a fényre lép, feledve e csalóka jólét minden ígéretét
IV.
A kéz kapkodva matat, az idő zsugorodik, mint olvadó műanyag. „Oly korban éltem” Súgná ismét a költő, ha megjelenne most, és lelkében újra megnevezhetetlen félelem fészkelődne…
Robbannak az elpazarolt energiák.
Szépséges ég-szekerén tovalobban a nyár, és újra csak a kárhozat szirén- hangjai szólnak a füledbe Odüsszeusz, mégsem vagy szabad.
