Rád gondolok! - Úgy indázlak közül gondolattal, mint vadszőlő a fát: nagy levelek, s a szem semmit se lát a zöldön túl, amely a törzsre ül. De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül gondolatért - a szebb valót magát kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát hozzám, de tüstént?! Mezítelenül álljon derekad, s minden ágadat zúgasd, erős fa, s lombos köteled szaggasd el s dobd a földre, mert e vad örömben: - látlak, hallak s új leget kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! - nem gondolok Rád - itt vagyok veled.
Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall, menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal! Légy néma most! Az ének éve elszállt sok édes régi vígodalmival. Szerettük őt, de ő keblére nem zárt: úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj: ő meg se hall.
Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud. Menjünk tengerre, mint a szél ha fut homokkal, habbal; mert van-é reményed? Reményed nincsen: minden erre jut. Keserves ízü, mint egy könny, az élet. De hasztalan panaszlod ezt a bút: ő mit se tud.
Menjünk tovább, s haza; ő nem sirat. Álmot s napot a szerelem miatt s késő gyümölcsöt s illatlan virágot feladtunk, mondva: Légy te, ki arat! Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott. Vetők, aludni! ránk már nem virad s ő nem sirat.
Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell, ha róla dallok, arra nem figyel. Nem látja, mint törődik a szerelmes. Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el. Szerelemtenger meddő, mély, keserves, s bár látta már virágim ezrivel, ő nem szivell.
Mondjunk le, menjünk; mert ő fel sem vesz. S bár csillagtól a lég is tünde lesz, s bár a sok habvirág, mozogva, ringva egy hold virágtól aranyfénybe vesz: súlyos hajunkra, fúló ajkainkra mind ránkomolhat, eltemethet ez: ő fel se vesz.
Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát. Még egyszer, együtt, zengjük el dalát: ő is tán, tűnt szavakra és napokra gondolva, visszafordul arra, rád: de már mi mintha ott se lettünk volna - s bár minden ember résztvevő barát:
gyorsan szeress míg ránk nem alkonyul s engem szeress ne holmi fantomot sértett aggastyán nyűgös öregúr sebzett bölény tépett bundájú nyúl hős is menekülő is – ez vagyok
Engem már nem sokáig látnak, átadom magam a fáknak, elég volt élni, épp elég, életem nem volt semmiség, munka csak és fájdalom, panaszkodtam is, rossz nagyon... De emlékszem, voltak más idők, a képzeletnek szárnya nőtt, s repített engem felfelé, az elérhetetlen ég felé. És emlékszem, voltak emberek, jóságosak és kedvesek, szavuk, akár az égi szó, fenséges volt és biztató. Emlékszem szépre, jóra még, könnyezni tudtak egy emberért... De jaj, elmúlt, mint a pillanat, s nem ülnek már a fák alatt a kedves nők és férfiak. Nem ülnek már a padokon a tétova, gyönge nagypapák, nem bóklásznak céltalan, épp, csak úgy, a parkon át. Az árnyas, büszke fák alatt, most szél kergeti az ott maradt papírzacskót meg poharat... Az idő már mindent elsodort, mindent, mi jó volt, megrabolt, s most rám les éppen, gondolom, elém áll majd egy alkonyon, elém áll, és rám kiált, azt kiáltja, hogy nincs tovább! Ölébe kap és száll velem, végigrepít az életen, ennyi volt, mondja, ennyi csak, s nem nézi síró arcomat. Ott állok majd a végtelen, iszonyatos, nagy semmiben, s hiába tudom, hogy létezem, többé nem láthat senki sem.
Nem lehetetlen az éjbe merülni. Éjszaka úszni a lomha sötétben. Légiesedni, vegyülni a nincsbe. És feketülni a fénytelen éjhez. Nem lehetetlen a csendbe kerülni. Csendes ölébe az elfeledésnek.
Lépteim már az eső elmosta, az árnyak egyre nőnek, aztán eltűnnek a semmibe. A hangom már nem hallod, csak köd, apró foszlányok, - aztán már az sem... S eltűnök hirtelen, mint fák között az árnyak...
már csak ennyire futja erőmből, néhány szóra, szókapcsolatra, idétlen közhelyre, amiket mindenki ismer, és röstellkedve félre néz, ha hallja, hiszen lehetett volna bárki, aki mondja, de én mondom ki, így hát szégyenkezhetem, s amíg el nem felejtik, gyalázhatnak is értük, jogosan és indokoltan, visszahúzódom hát, s eltűnök, nyomot se hagyva hátra
Mielőtt szétválnának az útjaink mennyi esténk maradt mennyi csillagunk az égen de lehet már csak ez a pillanat csak a most mielőtt véget ér az idő visszahúzódik a tenger üt az óra amikor mindenki maga marad
Gyere még előtte mutasd meg messziről magad és ha képes vagy rá jöjj közelebb
A fák irigylik a madarak szárnyát, A madarak irigylik a fák gyökereit. Én, az ember Madárként szeretném Körbeszállni a földgolyót, És amikor visszatérek, Az őseim sírkeresztjei alatt Faként gyökerekkel Nőni a földbe.
Még a tehenek is jobban tejelnek Mozarttól fogorvosom néha Beethovennel működik a számban máskor meg Vivaldival sörhirdetés a tévében az álmatag „A végzet hatalma” – nemcsak a végzet a zene is hatalom tartósabb mint a politikusoké – hangmágia húrvarázs dallamok vízesése s a holtak vak világát átfényli Orfeusz zenéje
Még a tehenek is jobban tejelnek Mozarttól fogorvosom néha Beethovennel működik a számban máskor meg Vivaldival sörhirdetés a tévében az álmatag „A végzet hatalma” – nemcsak a végzet a zene is hatalom tartósabb mint a politikusoké – hangmágia húrvarázs dallamok vízesése s a holtak vak világát átfényli Orfeusz zenéje
