a hang… a hangot a csend szüli meg és észre talán csak úgy veszed, ha már vele-száll, vele zeng szíved…
a fényt a szem fura mágusaként úgy zárja keretbe a vaksötét, hogy élesen álljon a kép eléd!
sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ csupa rész az egész, bánat vagy nevetés, amíg élsz, de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!
míg hazaérsz, itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, vagy a lét peremén, hol a hang meg a fény elenyész, sosem árt, ami ér, sem a rossz sem a jó sose kész…
a csend… a csendet a hang szüli meg és észre talán csak úgy veszed, ha hozzásímulsz, s veletart szíved
sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ csupa rész az egész, bánat vagy nevetés,amíg élsz, de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!
míg hazaérsz, itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, vagy a lét peremén, hol a hang meg a fény elenyész, sosem árt, ami ér, sem a rossz sem a jó sose kész.
sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ csupa rész az egész, bánat vagy nevetés, amíg élsz, de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!
Egy falevélként billegő kicsi hajót villant fel búcsúzóul most felém a tenger, nyárutói tengerem, párákba vesző opálos vizek szivárványos bőrzését-borsódzását s a Costa Blanca fehér gyöngyfüzérén vakítón izzó apró városok ablakait, falait, háztetőit.
Az augusztusi teljes hőben és ragyogásban bódultan így búcsúzom a látványtól magam is s indulok — vonakodva s meg-megállva — afelé, ami még vár, ami vár még rám valahol a száját elnyelésre tátó s pusztulásomat kínáló Időben.
Minthogyha lenne választásra mód, minthogyha másutt s másképp is élhetnék, kívánnom kellene s akarnom csak, s lehetnék gazdagabb és sikeresebb, jöhetnék és mehetnék egy másik kertben, más égtáj alatt, másfajta virágok és fák között; minthogyha én választhattam volna ezt is itt, mintha nem egy messzi Nagy Akarat tologatna az élet sakktáblájában, apró kis figurát; minthogyha sejtjeinkbe beépülve (s beépülve mindenbe) nem létezne valami Törvény, megmásíthatatlan s felfoghatatlan, mit csak az eszmélés rövidke perceiben sejthetek, villanásnyi időre csak: amíg fejem — kínban — fölemelem a porból s rácsodálkozom vizekre-egekre — fényvillanásnyi pillanatra csak, mielőtt porrá omlok vissza újból.
öreg nyírfa az ablakom előtt hasonlít rám hasonlítok rá két hatalmas és több apró vihar nyomait őrzi a válla tájéka ezzel együtt gerinces fának tetszik lenni mormolom bizalmasan másfél hónapja ismergetjük egymást ismer- kedünk egymással nagy-szemérmesen előfordult már hogy napokig úton voltam és határozottan hiányzott nekem és amikor megjöttem mintha jóleső borzongás fogta volna el mostanában mikor el-elmegyek hosszasan néz utánam az apró barokk tetők fölött aggódik értem a bőre is éppúgy ráncosodik-repedezik mint az enyém hajnalonta föl-fölnyúl leakaszt és ablakomba tesz egy-egy már alig pislogó csillagot ebből tudom hogy utolsó órámon is majd velem virraszt
Rejti magát a sok csillag, alig-alig világítnak, rejti magát az ég arca, fátyolfellegeket hajtva, meg-megakad a szél lomhán egy-egy vén diófa lombján.
Nagy udvara van a holdnak: eső lesz holnap.
Nem ártana már egy csendes tartós-eső. Sose rendez zivatart az ég minálunk. Esőtlenül, eső nélkül mit csináljunk?
Nagy udvara van a holdnak: eső lesz holnap.
Azt se bánnám, ha jégverés, (pusztuljon a silány vetés!) Csak tudnám, hogy jövendőre dől az áldás a mezőre.
Nagy udvara van a holdnak: eső lesz holnap.
Köröskörül nagy idő jár, egy-egy dörgés, egy-egy villám, idehallszik, idelátszik: de itt nálunk tikkadásig eped a föld, full az ember, mindig esőtlenül leng el fejünk fölött ahány felhő. Nyugszik a nap s újra feljő.
Az mindegy már, hogy valós-e vagy vélt buta bajaim bélyeggyűjteménye; Ha túl sokáig őrzöm, lapozom, hogy kerítek majd szert az új cserére? Valami ólomsúlyú fájdalom fotóalbumát folyton hordozom, cipelem, pedig nagyon jól tudom: fénykép nélkül is megmarad emléke. Most végre már ajtót, utat nyitok, ösvényt lelek, lassan elindulok a kiérdemelt, könnyű feledésbe.
Megéred még ha megéred kormos keserű alkony száll tekintetedre a szervek a tagok konokul ellenszegülnek aláaknázzák terveidet keresztülhúzzák számításaidat kormos keserű alkony ha megéred a tárgyak alakok arcok körvonalai elkenődnek napvilágnál is homályban tapogatózva matatsz beszűkült tered vasrácsai között egy hang egy szín egy név át-átsuhan de benned nem hágy nyomot kormos keserű alkony kit érdekel ugyan kit érdekel ha kormos ha keserű szeretteidnek teher vagy már csak teher ha megéred hasznot hát többé ne húzz s ne várj javaid tulajdonaid osszad szét idejekorán hagyatékodon fogyatékodon ne torzsalkodjanak túlnőtt tüskéid körmeid metéld le óvakodva hogy sebet magadon s másokon ne ejts ha lehet köszönj el a fáktól az égtől a rögöktől a rigóktól egy név egy szó egy szín még átdereng
Istenem ezen a hajnali órán amidőn madár se szól még s már eb sem ugat bárhol vagy is talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl bárhol vagy is Te Láthatatlan Te Ismeretlen mutasd meg magad kereslek kerestelek ám a neved harsogók üresen kongó kiáltozása elől bedugtam s bedugom fülem
nem tudom immár ki vagyok mi vagyok csökönyös bitang juhod-é avagy elkóborolt kiehült ebed aki orrát s riadt tekintetét földnek szegezve lohol egy idegen nyomon
nem tudom magam sem tudom
kérlek hát fogadj el kételyeimmel vakon botladozó beszédemmel s ha nem akarod úgy akár választ se adj csak engedd hogy megszólítsalak
kakas szól kiált a kakas emlékezem: mint vallattalak vallottalak és tagadtalak mert nehéz igen nehéz megértenem hogy Te a Gonoszt is virulni vigadni hagyod
s mert nem tudom ki vagy s hogy én ki vagyok már azt sem tudom
világosságra szomjazom
nincs egyebem csak magam
oldozd fel kérlek szorongásomat oltalmazd szeretteimet fékezd meg indulataimat
Kerek az ég. Reggeltől reggelig vonszolódom kiszáradt tengeremben. Se út, se ösvény. Csak a végtelenség csalóka fényeit és árnyait lesem, ahogy kacéran integetnek – egymásnak-é? Vagy nekem? Nem tudom. Fejem fölött a mennybolt buboréka fémlik, feszül. Hiányos horizont szegi körül életterem határát. Itt-ott a síkon élőlény-maradvány: rezgő tollpihe, réges-rég lerágott tűhegyes torsok, szúrós, vad bogáncsok, kitin- s cellulózképletek, jelekké átlényegült héjak, terméstokok, szétdőlt csigolyák, szikkadt bordacsontok. Múló kiáltás ott fönn, s itt alant gyíkláb- s madárláb-hagyta, elmosódott, halvány nyomok. Tétova, szertelen, rendszertelen, vak légáramlatok. Szíksót sodor egy elkésett fuvallat. Forog a Föld reggeltől reggelig. Csontok. Pihék. Lakatlan csigaházak. Utánam vajon mi marad? Miféle jelzés, hogy egykor erre vitt a lábam? Akár a bíbicé s a gyíkoké, az én nyomom is épp oly elmulandó, molekuláim csendben visszatérnek mind-mind oda, ahonnét összegyűlvén belém rakódtak, szerteszéledő atomjaimra vár újabb teendő, szintoly fontos és elhalaszthatatlan. Megáll a szél. Távolban füst szoborlik. Alig eszmélsz – s egy élet eltelik. Csontból-pihékből összerakható-é, ami csak egyszer volt? Sejtklónozással megindul-é a lélek árapálya? Kerek az ég. A láthatár homályos. Hulltom után mi marad? Lábnyomok? Történetek? Egy pár üres cipő? Gének? Átörökített arcvonások? Egy röppenő mosoly? Egy kéz-simítás? Kiszáradt tengeremben vonszolódom – se játszi delfinek, se dőlt vitorlák: ismét csupán a szél jő: szembe fúj, talpam nyomát behintvén sós homokkal. Üres határ. Szétporló csillagok. Lesz földem újra puszta és kietlen? Lassan bealkonyul. Se út, se ösvény.
A vonatok. A vonatok. Az érkezők. Az indulók. Az újságot, vígságot hozók. Égő szemmel az éjben vágta- tók, zakatolók. Világos ablaksorok. Fénylő sínek. Mormogó, meleg, piros, nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok. Vashidak. A szemafor éppen pirosat mutat. Fék nyikorog, zökken, meg- áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár, vesztegel. Órák, napok, századok vesznek el. Rándulva, lódulva indul, füttyent, tolat, sínt vált a vonat. Visz-hoz valakit. Vala- kiket. Indul, megáll. Indul, megáll. Fölszáll, leszáll a tömeg, tolongva a csarnokon áthömpölyög. Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk? Szemünk ki a sötétbe mered. Ellankadunk. Dülöngve bóbis- kolunk. Utunk - örök. Váltókon, végtelen vágányokon kattog a kerék, hidakon átdörög. Meddig? Hová? Melyik állomásra szól a jegy? Van-e jegyünk? Lehet-e igazunk? Talán nem is mi utazunk? Hisz messzire, jaj, messzire mindig csak mást visz a vonat, s míg végképp nyoma vész túl a kanya- ron, árvultan intünk utána a kiürült peronon.
Pintér Lajosnak, aki a madarakat – már 50 éve – szintúgy szereti.
Húznak fenn a vadludak: hallom ékes hangjukat, látom víg csapatjukat. Elvonulnak dél felé, sík víz s tiszta rét felé. Állok alkonyég alatt. Zengve száll az ékalak. Hallgatom, számolgatom: éppen hetvenhét darab. Vérbe fúl az alkonyat. Merre húztok, vadlibák? Merre vár a nagyvilág? Rézvörös a láthatár. Szárnyuk egy ütemre jár – száll a hetvenhét madár. Vadludak, hej, vadludak, vannak ott fenn jó utak? S majd leszállni lesz-e még tiszta víz meg tiszta rét? Lendül a szél, meglegyint. Jő egy új csapat megint, hangjuk homlokomra hull, szállnak láthatatlanul, megszámlálhatatlanul, szállnak, mint a gondolat, mint sikongó verssorok, zeng a nyers madártorok. Elsötétül fenn az ég, mély az alkony, tintakék. Még utánuk intenék, ám kialszik mind a fény. Vadludak, hej, lesz remény? Vár-e rátok tiszta rét? Szálltok ide vissza még? Harmatot ereszt az ég. Fenn homály és lenn sötét. Messzi még a napvilág. Húz a lúdsereg tovább, egyikük még rámkiált. Visszaszólok: „Értelek. Menj tovább, menj. Ég veled.” Újra meglegyint a szél. Ó, milyen üres az éj! Vadlibák, ti vadlibák, merre tart e rongy világ?
Az a város: világ, világom. Elvisz oda olykor az álom, utcáit, zugait bejárom.
Napja-holdja fejem fölött ég, s talán itt-ott ráismerek még, ám a hunyorgó régi házak, ahol éltem apró gyerekként, dülöngve mind elcsónakáznak, múltam vizén árnyuk, ha látom.
