Kétségtelen, hogy ez a jobb, bár én edzéshez már főzem magamnak invertcukrot is, mert annál nincs olcsóbb CHO. Csak pokolian édes, de Colával az is megiható :-)
- A gélek nekem beváltak, főleg a Colás, de a többi se rossz!!! Kávé helyett tolom őket 50mg caff/tubus. A tubusok sarkát le kell vágni, mert annyira hegyesek, hogy a hálós zsebekbe beleakadnak, akár kihúzzák a szálat is belőle.
- A maltós izo ital is bejött, bár én külön sózom, mert nekem túl savanyú(vagy sótlan?).
A többi szeletet is próbáltam, tt-hez nem rosszak.
Este 10 a Cortina d’Ampezzo-i templomtorony tövében. Morricone-zene, visszaszámlálás és már indulunk is. A kételyek és az izgalom helyett marad a feladat, 118 kilométer, 5740 szint. A széles utcákon már az elején jól eloszlik a mezőny, így hamar fel tudom venni a megfelelő tempót. A kései óra ellenére nagyon sokan szurkolnak: “Bravo!” “Forza!” Fenyvesben, kanyargós szekérúton kaptatunk az első, 500-as emelkedőn. A rajt előtti záporból már csak a pára maradt, de így is rövidujjús az idő. Mi lesz itt, ha még a nap is felkel? Átkelünk egy kisebb platóvá szélesedő hegygerincen, majd hegyoldalba vágott hullámzó murvás utat követünk a Passo Posporcoráig. Innen keskeny ösvényen le egy itthon kisebb folyónak is elmenő,hangosan morajló patak völgyéig. Néhányan elhúznak mellettem, menjenek csak.
Egy ideig széles, lapos makadámot követünk a patakparton, majd átkelünk a műúton, s egy éles jobbkanyar után a Val Felizon következik. Egy nagyon-nagyon csámpás lányt és a meze alapján ugyanahhoz a csapathoz (Technica?) tartozó fiút követek. Pont jó a tempó, nem kell gondolkozni. Pedig kéne. Máris itt az első pont, Rifugio Ospitale, ahol ügyesen leöntöm a segítkező pontőrt és a zsákomat izóragaccsal, majd biztos, ami biztos alapon, még a botomat is ott felejtem. Minusz két perc. A pont után a Val Padeon oldalában meredek emelkedő következik, jó volna inni. Ha jönne a csőből. Kénytelen vagyok levenni a zsákot és a kaptatás közben hosszú percekig rázogatni, hogy valamelyest feloldódjon. Később fejlesztek a mixelési technikán, s már a zsák levétele nélkül is boldogulok.
A meredek szakaszokat laposabb, futható részek szabdalják, itt ritmust váltok, s több helyet tudok javítani. Nem is olyan sokára elérem a hágót (Paso Son Forca), ahol egy markológép tetején üldögélő hegyimentő fogad. A lefelé itt is szűk, technikás ösvény. A kopár lejtő néha annyira meredek, hogy lépcsők segítik az ereszkedést. Utóbb újra erdő. Nem sokkal előttünk eshetett, nedves minden, többször majdnem orra bukok valami füvőn vagy gyökeren.
Hotel Cristallo, az első rendes, etetős-itatós pont. Port zúdítok a tartályba, ezúttal egész jó találati aránnyal, teletöltöm vízzel, aztán irány tovább. Két perc. Felfele össze-vissza csúszkálok a sárban, nehezen találom a tempót. Mire összeszedem magam, elhagynak vagy lemaradnak a versenytársak. Hullámzó rész következik. Továbbra is csúszós kövek, gyökerek és fűvel benőtt, lámpafényben alig belátható szakaszok váltogatják egymást. Néha lankad a figyelmem, ilyenkor hatalmasakat botlok, aztán szedhetem össze az elejtett botokat. Három óra körülre érek a misurinai tóhoz, végre valami egyértelmű szakasz jön: Végig a tó partján, majd hétszáz szint. Ahogy futásból gyaloglásra váltok, kezdenek megjelenni a hegyek körvonalai. Nemsokára már az ösvény is láthatóvá válik, így elrakom a lámpát. A pár száz méterre előttem, illetve mögöttem haladó versenytársak még világítanak. Előttem, pontosabban fölöttem tornyosul a három Zinne majd háromezer métert elérő dolomittaraja , még így félhomályban is lenyűgöző.
Bő fél órás kaptatás után, a táv harmadánál található, előreküldős-leveses pont, a Rifugio Auronzo előtt visszatekintek. A tó messze alattam, a távoli, csipkés hegyvonulatok tetejét halovány narancssárgára festi a felkelő nap. Felejthetetlen látvány. Abban a tudatban érkezek ide, hogy a tervezettnél gyorsabb vagyok, s akár a következő pontig is elég lehet a vizem, ezért nem töltök a zsákba, csak kortyolok egy keveset a negyed tál leves mellé. Szinte újjászületve haladok tovább.
A pálya jobbról kerüli a Zinnéket, majd átvezet a Lavaredo-hágón, mely a verseny legmagasabb pontja. Először innen lehet belátni a legendás északi falakat (pl. Comici-Dimai, Hasse-Brandler), furcsállom is, hogy nem látok egy partit sem, pedig hétvége van és az idő is jó. Óriási falak között elterülő, tátrai szépségű völgyben kezdek ereszkedni, s innék is valamit, de a tartályban csak egy kortynyi marad. Tetszettem volna. Erősen a botokra támaszkodva, óvatosan megyek lefelé, az a kevés izom még kell később is. Szerencsére akad egy-két forrás, így van mivel bevenni a gélt. A völgy aljában ismét egy tó partját követi az út, majd egy enyhén, de annál alattomosabban emelkedő murvás úton kocogok be a következő pontra, Cimabanchéra.
Kifejezetten kellemes, hogy hosszú, gyaloglós emelkedő jön a Lerosa-hágóig, a futós izmoknak jól jön a pihenés. Valahol a hegy közepén egy portugál srác jön szembe, mondja, hogy nincs szalag, lehet, hogy eltévedt. Megnyugtatom, hogy a legutóbbi óta nem lehetett sehova se letérni, úgyhogy jöjjön csak. Valóban, néhány száz méterre újabb szalagot látunk, meg kell állapítanom, hogy tökéletes a jelölés, és itt a helyieknek sem jut eszébe a helyenként már a verseny előtt két nappal kihelyezett szalagokat leszedni. Ezen a kaptatón is a laposabb részek megfutásával teszek szert némi előnyre, igaz, jó sokat el is vesztek belőle lefelé a túloldalon, a következő pontig, a Malga Ra Stua házig vezető szerpentinen.
Tele púppal, banánnal kitömött zsebekkel indulok tovább, hiszen a leghosszabb frissítés nélküli szakasz következik, benne 800 egyben a Forcella Col dei Bosig. Noha kora délelőtt van, s a nap még nem süt ide, érezhetően egyre melegebb van, ki is használok minden fürdési lehetőséget. A háztól némi ereszkedés a Val de Fanesig, az azonos nevű folyó által vájt, itt már némileg kiszélesedő völgyig. Itt kezdődik a nagy emelkedő, ahol az előzetes terveknek megfelelően kissé rákapcsolok. Eleinte jól is megy minden, több versenytársat le tudok előzni, s a bőséges vízhozamú, impozáns vízesés, a Cascata de Fanes is felvillanyoz. A Fanes völgyből egy bal oldali “oldalvölgybe” vezet az út. A méretek rendkívüliek, a völgy oldalában futó, a meredek törmeléklejtőt harántoló ösvényről sokszor nem is látszik a víz, csak hallatszik, annyira mélyen fut. Feljebb, ahol a törmeléklejtő oldala után egy kisebb patak szélesebb medrében kell tovább haladni, a ritmusváltás megbosszulja magát, a célig már minden emelkedőt végig sétálok. Innentől azonban az igazi nehézséget a lejtők okozzák. Hiába bírná a keringés a nagyobb tempót, ha egyszer az izomzat nem engedelmeskedik.
A Forcella Col dei Bosnál kitárult a táj, s láthatóvá válnak a környék legendás csúcsai, így a Tofana di Rozes és a Cinque Torri is. Messze alattam aszfaltút, valahol ott vár a következő pont, a Pian dei Menis. Csak levergődök valahogy, majd némi banán és kólafröccs után jöhet a következő emelkedő. Itt találkozok először a rövidtáv, a Cortina Trail gyorsabbjaival, kölcsönösen bíztatjuk egymást. A köves ösvényre egy ideig még árnyékot vetnek a fák, de ahogy egyre magasabbra érek, már csak a kegyetlen UV-fürdő marad. Az Averau menedékház egyre közelebb, de pont helyett csak néhány rendező van itt, akik mutatják a lefele vezető utat. Jobb kéz felől egy szép kis csúcs mered a ház fölé. Alatta Cinque Torri feliratú tábla, noha -- mint utóbb kiderül -- valójában azt is Averaunak hívják.
Innen szerencsére csak keveset kell ereszkedni, majd hosszan szintben közelítünk arra a gerincre, mely a következő ponthoz, a Giróról is ismert Giau-hágóhoz vezet. Az előző pontnál elfelejtem, hogy ide csak vizet ígértek, ételt nem, így nem tankolok fel valami nagyon, de szerencsére gondoltak erre is a szervezők, jól jön a kikészített müzliszelet. Újabb laposabb rész, majd némi lejtő után következik az utolsó komoly kaptató a Forcella Giauig. Egészen rendkívül meredek, a hármashatár-hegyi “UTMB” legdurvább részeihez hasonlít. A botok segítségével húzom-vontatom magam át a túlsó oldalra, ahol újabb enyhén lejő szakasz vár. Kisebb-nagyobb kövek között halad az ösvény. Egyszer csak látom, hogy alattam mozdul valami bő arasznyi. Hopp, egy keresztes vipera.
Az utolsó ötven kilométeren egymást előzgetve haladunk Fabióval, így adódik az ötlet: fussunk be együtt. Ódzkodik, mondván, nem engedi a lába a tempós haladást, de megnyugtatom, nálam se jobb a helyzet. A Croda da Lago oldalában enyhén lejtő úton ereszkedünk, s egyre hangosabban szól a rock. Vajon ki bömbölteti ennyire? Nemsokára kiderül, az utolsó frissítőponton élő zenekar játszik. Csippantani nem kell, a célig meg már féllábon is kibírjuk, úgyhogy megállás nélkül megyünk tovább. Fabio a meredekebb lejtőket, én a sík részeket bírom jobban, így váltott vezetéssel haladunk a vég nélküli lejtőkön. Nagyon meredek köves-gyökeres szakaszok éppúgy megtalálhatók itt, mint kanyargós dózerutak. Végre valahára beérünk Cortinába, igaz, a vége felé Fabio már csak a lejtőkön bír kocogni, a többin marad a séta. A célegyenes előtt ellentmondást nem tűrve közlöm, hogy muszáj futni. Így is teszünk, s szurkolók és kamerák kereszttüzében érünk be. Lehuppanok egy padra, a szervezők mellényt és sört adnak. Fabio is leül, de néhány másodperc múlva azt látom, hogy mentők támogatják el. Jó, hogy együtt jöttünk.
A géleket még nem próbáltam, az izo-por nem volt valami finom, a szelet szokványos, a gyümölcspüré kifejezetten bejött, akárcsak a Pepe által említett gyümölcszselé.
A futások alatti kajálásom 80%-át a zselés gyümölcsszeletekből oldom meg. Olcsó és elegendő energia van benne. Egyetlen hátránya számomra, hogy nehezen lehet kibontani. így be szoktam vágni előre a szélüket.
Engem teljesen kivert a víz a látványtól! nem tériszonyosoknak való az tuti. Na és lehetőleg egy szusszra menj fel a falon mert túl sok megállási lehetőség nem adott.
Pontőrőket keresünk a jövő szombati Budapest Terep Kupára. Hármashatár-hegy, Árpád-kilátó, Hosszú árok, továbbá a Zsíros-hegyre is várunk még segítőket.
Terepesek egesz jol fel vannak nalunk szerelve, kovetik az eurotrendet...bezzeg az aszfaltosok!
Az elit es a jo maszok mar a celban,de kozkatonakra meg akar 16ora meneteles varhat...nekik meg dekemeny...
