Ritkán szólal bennem a világ s ha szólal is, rekedten. Futóbolondnak gondol, aki lát borostásan, bekecsben. Vállam közé húzom nyakamat, félálomból ki-kileskelek – torkom fölsebzik a lenyelt szavak s fejemre gyűlnek mint a fellegek.
Csupaszon didereg a téli faág, s mint vak kezében a bot, fény felé tapogat. De amikor – mint az idén is – tavaszra zendít valamely korahónap: pici zöld ablakokat, csipás, hunyori szemeket, kérdő-kutató rügyeket nyit a fa.
A rügyek beröpülik a fény palotáit és az árny barlangjait s fölcsapódó ágak csúcsain, mint fürge helikopteren utazva tudakolják felhőtől, bőjti széltől, ember szívétől, zsenge füvekre éhes madártól: ez már az új tavasz?
Csomagoljunk legyünk útra készen mielőtt minden eltörik egészen hisz oly kevés mit vinni kell egy „megérte” egy „hinni kell” egy szerelemtől fényes pillanat a sárba süppedt kő alatt a sötétben egy résnyi fény élétől megsebzett remény mert valami végérvényes rend kell ha nagy útra készül már az ember tudván hogy akkor sem néz hátra ha nevét valaki még egyszer elkiáltja
Az vagy nekem, mi magadnak sosem, és én benned magamnak idegen alakként tükröződöm. Szüntelen felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen
ahol te kezdődsz, ott nekem már végem, mit érzel, az te és nem én vagyok. Utánad nyúlnék, s csak magamat érem, és nem veled, magammal harcolok. Minek tagadjam? Közös útra vártam, vagy legalább egy kereszteződésre, ahol egymásba nyílnánk... Magyarázzam? Hiába tágulunk bele a térbe,
mindez csak látszat, lázálom, mese, mert síkjainknak nincsen metszete.
A nap benéz az ablakon, Ahol lakom, Ragyogva, álmot oszlatón. Aludni többé nem tudok. Felöltözöm s megyek, futok, Futok ki nyakra-főre A szomszédos mezőre!
Vidám pacsirta már dalol. Nótája szól A tündöklő kékség alól. Nincs a bohónak semmije, Mégis dalol szegény feje. Dalolgat egyre, szépen, Az ég sugár-ölében.
Azt súgja minden zsenge ág, Minden virág: „Légy üdvöz ó édes világ! Légy üdvöz ó meleg sugár! Gyors elmulás a vége bár, Én semmitől se félek, Csak élek, élek, élek!”
Bolyongok én is boldogan, Csak úgy magam, S lelkemben ujra dal fogan. Érzem, hogy a halál se más, Csak folytonos feltámadás Víz-cseppben, fűben, fában, Virágok illatában.
Érezlek, roppant Alkotó, Te bölcs, te jó, Magadról mindig hallgató! Érzem, mily szép a földi lét!... S mély áhitattal száll feléd, Míg látok, hallok, élek: A halhatatlan lélek!
75 éve, ezen a napon született Baranyi Ferenc, Kossuth-díjas költő.
*****
Baranyi Ferenc
ELŐLED IS HOZZÁD
Szeretni foglak tegnapig. Jövőd múltamba érkezik s múltadból érkezik jövőm. Csak tegnapig szeress, de hőn. Mielőtt megismertelek, már szakítottam rég veled, nem is tudtad, hogy létezem, és szakítottál rég velem, elváltunk végleg, mielőtt megjelentünk egymás előtt, én jobbra el - te balra át. S most jobb a ballal egybevág. Kiadtad utamat s utad kiadtam én is. Menj. Maradj. Te érted ezt? A távozó nem el, de feltűnik. Hahó, hahó! Csak erre! Jőjj! Eredj! Isten hozott! Isten veled! Isten veled! Isten hozott! Futok tőled s hozzád futok, s te tőlem énhozzám haladsz, előlem is hozzám szaladsz - ki érti ezt? Ki érti azt? Megfoghatatlan. Képtelen. Szerelem ez? Alighanem.
Európa, hozzád, feléd, tefeléd száll szózatom a század vak zűrzavarában, s míg mások az éjbe kongatva temetnek, harsány dithyrambbal én terád víg, jó reggelt köszöntök.
Ó ősi világrész, te régi, te rücskös, te szent, te magasztos, lelkek nevelője, illatokat és ízt szürő, csodatévő, nagyhomloku, könyves, vén Európa.
Ha mostoha is vagy, viaskodom érted és verlek a számmal és csókkal igézlek és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg.
Ki téphet el innen, ki téphet el engem a te kebeledről? Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán? Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel lámpám sugaránál tanulva a leckéd, vigyázva, csodálva száznyelvü beszéded, hogy minden igéje szivembe lopódzott?
Már értik azóta az én gügyögésem, bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van, bármerre szakadjak, testvérem ezer van. Nem láttam-e Kölnben a német anyókát esőbe csoszogni, Párizsba a tündér francia leányok könnyű szökelését, Londonban a lordok hajának ezüstjét, s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben, családi szobákba lármás olaszokkal? Nem fájt-e velőmig a szlávok, a sápadt szlávok unalma, a bánat aranyszín fáradt ragyogása? Mind édes-enyémek a népek e földön, kitágul a szívem, beleférnek együtt.
Fogadjatok engem ti is szivetekbe, s ti távoli népek kürtösei, költők, pereljetek értünk otthon a mivélünk perlőkkel, anyánkért, s mi tiértetek majd itthon perelünk, hogy élhessen anyátok. Kiáltsatok együtt, Európa bátor szellemei, költők, hogy gyáva vadállat bújik el a vackán és vaksi vakondok fúr alagútat. Daloljatok együtt, fények, fejedelmek, szellem-fejedelmek, hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk, ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből és légi szavakból. Kezdjetek előlről építeni, költők, légvár katonái.
Oldják iszákjukat a csendesülő, alacsony fellegek, omlik az ártatlan, az együgyű hó a háztetők felett. A füst elkapja derekát, együtt forognak, úgy imbolyodik a világ, ahogy ők imbolyodnak. Húzzák már komoly szarvasok az ünnepet, szájuk körül az esti pára s az eltűnt gyermekkor lebeg. Omlik a hó, ömlik a hó, nem nézi, hova hull, csak bámulnak a szarvasok, szarvukon gyertya gyúl. Ömlik a hó, omlik a hó, leng, surrog és kering, eltemeti a surranó december lépteit, meztelen, ezüst lábnyoma nem villan már sehol, a szarvas békén lépeget, bizakodik, dalol. „Honnan jössz?” – kérdezem a hótól. „Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi. Rám néz, én meg rá. Hallgatok. Mit feleljek neki?
Bűnbánó éneket dalolva vonulnak a hármak, keresik a jelet, a királyok együtt, hódolatot visznek, fénylő csillagok nyomába' járnak.
Betlehembe ér a vándor, a sok között megfér, ács, anya és csöppnyi fia, kit királlyá tettél. Mécsláng fénye csillan, gőgicsél a gyermek, barmok között jött világra, Istennek ajánlva, a csillagokba felmegy.
Ragyogva jelöli az utat, keresztutat mutat, tanít szépre, jóra: ne vess követ a botladozóra, s ha vétkezett is, ne bántsd a gyengét, öleld magadhoz, gyógyítsd meg a lelkét.
Tanítsd szeretni, ne szögeld keresztre, légy gyámolítója, vezesd Atyádhoz tisztelve, szeretve, mint bölcs tanítója, mert a kereszt hit, a kereszt az élet, a kereszt a bánat, Isten fia vagy Te Jézus, ura hitnek, életnek, halálnak.
Minden megíratott. A próféták megmondtak mindent jóelőre. De a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel.
A te szíved még mindig várt valamit. Egy rést az örök' Rendelésen, amelyen a szeretet kiosonhat.
József már fáradt volt, ledőlt volna egy kapuboltba, de te csak mentél házról házra, kapuról kapura, és zörgettél és könyörögtél.
Nem magadért, hanem a Gyermekért, hogy ne fázzék, ne szúrja szalma gyönge testét, ahogy a próféták megírták. Mert a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel. Hisz van-e telt pohár, melynek színén egy szirom el ne férne még? Ház, hol egy terhes asszonynak ne jutna még hely? Lobbant a lámpaláng, amint az érdes kéz kutatva fölemelte: „Hé, ki dörömböl itt! Takarodjatok, koldusok! Nem csárda ez!" A tárt kapun kidőlt a jó meleg s a zsíros sültek jószaga. S egy kard villant: sokféle martalóc bitangol szerteszét ilyenkor, s a bölcs polgár vigyáz a házra.
Betlehem bezárkózott, szíve kővé keményedett a félelemtől. Mert azokban a napokban összeíratta a népét a Császár. Elengedték a láncról a kutyákat, nagy szelindekek futkostak a hóban, dühösen szimatoltak, szűköltek mint a lelkiismeret. Józsefnek fájt a lába, botjára támaszkodva baktatott az érthetetlen éjszakában.
Az istálló felé, amely fölött már ott égett a Csillag. A küszöbön megállt, hátrahőkölt a vastag trágyabűztől, s tanácstalanul visszanézett.
Te már tudtad, hogy nincs segítség. Az emberek bezárták szívüket, a Szeretet hiába könyörög, nem talál rajta rést. Fájdalmak Emberét hozod világra nyomban, fájdalmak anyja vagy, fájás nélkül szülő, amint a nyirkos szalmára lerogytál, s öled végtelen távolából meghallottad a koldus Újszülött didergő zokogását.