inkarnálni magamból küzdőképességet időtlenül feszülő szunnyadó késztetést kudarc nélkül megélni türelmetlenséget próbatétel e spirituális térigény
emlékektől éled az elme a hit útján fiatalít a megértő isteni anya tükrözheti arcodra gyermeki mosolyát mély érzéssel hajtóerővel akarattal
sejtjeid külső héja beérett gyümölcsöd arathatod már hited termését kertedben szerető szíveden a lánctalp is átmehet ötvenen túl szeretve nincs már mi összetör
letisztulttá válik az elme lélek és szív látod kívülről a hajszát mások félelmét pénz hatalom ösztönök kéje meg nem rendít tudod belőled már itt maradt isteni fény
megszületett nevet rád gyermeki mosollyal gyümölcsök magja termékenyült hát általad szellemi gazdagságod hagyod rá örökül elmehetsz nyugodtan - lelked nem törpül
E téli vázlat mily megnyugtató, ez kell már nékem is, ilyet keres szívem, ily tiszta dalba fogható szép látomást, ágak hajszáleres karca viola-égbolt üvegén, sirály villan, szárnycsapása fehér; középpont vagyok, zúgva bekerít, többé már szem elől el nem veszít, mihez, ha egy pillanatra is csak, hogy legyen, hozzáadtam magamat; szomjas tavaszom, rajongó nyaram, sirató őszöm végül is ide eljut, szigorú, változhatatlan megfogalmazásba, a tél íve alá, rég elporladt arcom fölé, hogy elmúljon s legyen mindörökké.
Ötven felé kivetjük önmagunkból mindazt, ami cifra s szedett-vedett lom, s olyan komor, fönséges lesz a lelkünk, olyan hideg és kongó, mint a templom.
*
35. Február
Halvány ezüstfüst futja be a fákat. A téli reggel éles, zúzmarás. Olykor, mikor lehúzzuk téli kesztyűnk, belénkharap a fagy, s mi sírni kezdünk, mert fáj a seb, mint a farkasmarás.
Sár és virág, kavargó semmiség, de hirtelen, mint villám, hogyha lobban - két sor között - kinyíl nekünk az Ég.
*
20. Gyerekkor
Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a porcukor az abroszon a hó.
*
24. Jégzajlás a Dunán
Jaj, hogy csörömpöl, zajlik a dagadt ár, ropog a jég és elreped fönn és lenn, minthogyha csillárt, tükröt törne barbár dühébe sokszáz őrült forradalmár egy óriás üvegkereskedésben.
Februáriusban alighanem tél lesz, Még a sóhaja is arccsippentő szél lesz, Édesebb piros színt adva minden rúzsnál, Békebelibb színt már sápadt háborúsnál.
Acélkorcsolyáknak finom zaja ha von, Láthatsz boldog népet a ligeti tavon, S láthatsz úri nyüzsgést lokálban és bárban, S felkurjanthatsz vígan: Be jó február van!
Csak aztán, ha jégről s bálakból kilépnek, Megmaradjon kedve a mulató népnek, S ne lenne példájuk olvadó hóember, Hanem igaz szívű, hűséges jóember...
Durva zsarnok, jégszivű tél, Készülj... készülj, a halálra! Jármodat megunta a föld, És ledobja valahára; Szabadság lesz! ím, az ég is Ideszegődött a földhöz, Fegyvertárából, a napbul, Tűznyilakkal rád lövöldöz.
Meg fogsz halni, vad, bitor tél! Addig él csak minden zsarnok, Míg magok alattvalói Szabadságot nem akarnak; Hogyha egyszer a raboknak Akaratja ki van mondva, Összeomlik börtön és lánc, S elenyészik híre-hamva.
Harcolj, harcolj, föld, a téllel, Ne félj, megbirod, levágod, S szabadságodat kivívod, Tavasz a te szabadságod. Eljön, eljön a szép tavasz, S hoz virágokat kebledre, És szivárványt diadalmi Koszorúnak a fejedre!
Nézd, amelynek rabja voltál, A tél maga érzi vesztét, Dúlt arcán megtört szemébül Sűrü könnyek omlanak szét. Hah, ki eddig csupa jég volt, Most hogy olvad, mily gyáván hal!... Nem csoda, hiszen testvér a Gyávaság a zsarnoksággal.
számuk sincsen, - utolértek bűneim, amelyeket végig sem nézhetek, - számosabbak a fejem hajszálainál, - és a szívem is elhagyott engem."
Zsoltárok könyve 40. 13
Ez a legnagyobb bűn. Ez a legszörnyűbb büntetés. S a legnagyob nyomorúság is ez: Elhagyott engem az én szívem is.
Ülök a puszta-homok közepén, Csügged nehéz fejem. Ülök, akár a kő, Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal Tapogatom magam. Vad-idegenül kutat a kezem A hely körül, Hol a szívemnek lenni kellene.
Nincs, nincs. Elszállt, elillant az évek során. Őszökkel, tavaszokkal, Bűnökkel, bajokkal, Vándormadarakkal. Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel, Nem tudom, hogyan, Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el, Hagyott el engem az én szívem is.
Még néha énekelnék. Egyszercsak a dal torkomon akad, Elfagy, kihűl, Nem érzem szívemet a dal alatt. Szólnék néha egy símogató szót, Egyszerűt, tisztát, édest, meleget, Vigasztalót. Kimondom: koppan, Érctelenül, csináltan, hidegen: Nem szűrhettem által a szívemen.
Magamhoz vonnék néha valakit Közel, közel, Közel hozzám a félelmes magányba. De szegett szárnyként visszahull a két kar, És visszahull a nagy ölelés vágya, A kitárt karok félszeg ritmusát Nem a szív dirigálja.
Indul a kezem irgalomra is, De nem dobban a mozdulatban semmi, Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni. Zeng a köszönet: "Ezerannyit adjon..." - Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!
És imára is kulcsolom kezem, Úgy esedezem szívetlenül - szívért, Szárazon adom Istennek magam, Hátha reám bocsátja harmatát, És kinyílik a kőből egy virág.
Mert bajok vettek engemet körül, És a bajoknak szere-száma nincsen, És utolértek az én bűneim, És bűneim beláthatatlanok, Hajszálaimmal el nem hullanak, S elhagyott engem az én szívem is.
Nincs, nincs. Elszállt, elillant az évek során. Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok, Gyilkos órák, rabló pillanatok, Suhanó szárnyú nagy sors-madarak, Hová vittétek az én szívemet? Hozzátok vissza az én szívemet, - Szeretni akarok.
Gyere! Hívnak a hegyek. Gyere! Hajlik az őszben a domb. Sóhajtok, nem megyek.
Gyere! Anyám révedve mossa a tányért, leejti. Gyere! Apám belegondol a kerti fasorba - szilvát hullat a dér.
Gondolataim libasorba járják a völgyet, csapzottak, sárosak, az útról nótázva jönnek vissza, elmondják, hogy felhőben a hegyek, zsírosan fekszik a rög, füvön törés, az emlékem remeg.
(Csak elkísérem őket, én nem megyek.)
Gyere! Kattogják utak, terek, házak és autók, ilyen meg olyan emberek, bokrok, füttyök, tapasztott ablakok - horgasztott fejjel maradok.
2
Érkezel! Sietve vasalsz szoknyát, kabátot, vásárolsz konzervet, húst, kenyeret. Vonatra várok. A távol füstöt ereget.
És annyi mindent kitalálok, amíg a vonatra várok, álmodom ágyat, ételt, meleget.
3
"Csillagokat hint az este, szemembe csap a szél, s még számtalanszor zökkenünk. míg a szerelvény odaér!"
Ritkán szólal bennem a világ s ha szólal is, rekedten. Futóbolondnak gondol, aki lát borostásan, bekecsben. Vállam közé húzom nyakamat, félálomból ki-kileskelek – torkom fölsebzik a lenyelt szavak s fejemre gyűlnek mint a fellegek.
Csupaszon didereg a téli faág, s mint vak kezében a bot, fény felé tapogat. De amikor – mint az idén is – tavaszra zendít valamely korahónap: pici zöld ablakokat, csipás, hunyori szemeket, kérdő-kutató rügyeket nyit a fa.
A rügyek beröpülik a fény palotáit és az árny barlangjait s fölcsapódó ágak csúcsain, mint fürge helikopteren utazva tudakolják felhőtől, bőjti széltől, ember szívétől, zsenge füvekre éhes madártól: ez már az új tavasz?
