antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Tegnapelőtt ünnepelt 48. születésnapját Lajtai Gábor, költő, szerkesztő. Isten éltesse!
Lajtai Gábor
Egy szó elég
Nyomaszt az éj, riaszt megannyi rémalak, Magányba zárna szétziláló orkán, És egyre jobban szűkülő csatornán Kínlódva folynak át hozzád a bús szavak.
De nem hagyom, hogy űzzön megvadult vonat, És cáfolom, hogy léterőm ma fogytán, Egy szó elég, egy perc a boldog órán - A vágy, mely céljaimba oltja sorsodat.
Él még nemzetem istene! Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz! Állsz még, állsz, szeretett Hazám! Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed! Méltán búslakodám előbb, Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz, S régen félt veszedelmidet Rád húzzák netalán majd buta korcsaid. Hálá! mást mutat e sereg, Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül. Nem szállt Trója alá soha Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély Zászlóit nem emelte volt Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán. Csak sast nemzenek a sasok, S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca. Thétis nagy fia sem maradt Chironnál, mikoron hadra veté szemét: Árpád vére se hűlhet el, Ámbár rég heverész a puha pamlagon. Nézd: most felköti fegyverét, Csákóján lobogó kolcsag emelkedik. Buzdító katonás ruhát Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez. Majd kardjára felesküszik, Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika Búsult tigrise, amidőn Ordít kölykeiért, s körme viaskodik. Majd felkelnek alattad is, Ó József! nagyanyád, Trézia bajnoki, S bátran mégy, szeretett vezér, A jég-Álpeseken s Ádria öblein. - E nép nem gyülevész csoport, Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze. Önként áldoz az életet, S horgas kardja kövér hantjaiért hasít. Míg hérói biborsüveg Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga, Eszterházy, dicső magyar! Míg győző eleid pallosa combodon Csattog: győzni fog a magyar, S Andrásnak ragyogó napja le nem menend!
Február 24-múlt 206 éve, hogy elhunyt Bessenyei György, magyar író, költő.
Bessenyei György
A HUNYADI LÁSZLÓ TRAGÉDIÁJA (1772) TOLDALÉKÁNAK VERSEI
Aut prodesse volunt, aut delectare poetae. Aut simul et jucunda, et idonea dicere vitae.
Horatius, De arte poetica. 333.
ESTVELI GONDOLAT
A nap meghevítvén egyszer nagy világát, Hanyatlik egérül, s alá húzza magát. Aranyos sugára a bércek hegyirül, Lebegő árnyékkal térségeinkre dül, Az égnek hívesült magas kárpitjai Kékülnek s ragyognak nagy boltozatjai. A lármás természet hunyhatja szemeit, Álomra küldheti fáradt gyermekeit: Feljő az hold, s fénylik halavány orcája, Elcsendesedik rá a világ lármája. Játékra ereszti csillagseregeit, Lopdosván a napnak bujdosó fényjeit. Én is a természet karjaira dűlvén, Nagyon csendesedtem álmaimat szülvén. Elragadtatását sejtettem lelkemnek, Lármajában esvén érzékenységemnek. Gondolataimbul elmém szárnyat fűzött, Felkölt, repíttetett, s minden dolgot űzött. Homályba volt bennem, honnan emelkedett, S az észnek szelein széjjelereszkedett. Ott, ahol a világ emelte trónusát, S karjaira vette görög Homérusát, Ott jelen meg hamar nyughatatlansága, Nem engedvén nyugtát soha álmossága.
Tegnap múlt 175 éve, hogy megszületett Arrigo Boito, olasz librettista, zeneszerző, író és költő.
Arrigo Boito
KETTŐSSÉG
Fény s árny vagyok; törékeny pillangó, rusnya féreg, bukott angyal, ki nyugtot e földön nem remélhet, démon, kit szánya vonna a messzibe, csapongva az égi kék felé.
Ezért tűnődve olykor hallom keserű szóit: kínjába gémberedve az angyal átkozódik, s szelíd imát rebegnek a bús számkivetettek: az Úrhoz térni meg.
Ezért nyűgöz le engem két dal, kétféle mámor, ezért marcangol engem két szál virág, ha lángol, ezért derül mosolygás, fut arcomon komor ránc, szívem ezért dobog.
Így lejt kavargó táncot szűz gondolat eszemben: szelíd és rózsaszínű, vagy fekete, kegyetlen; hessenteni unalmam a lelkesítő dalban a ritmust váltom én.
Mindenható a szellem, Mi mégis gyönge bábok. bomlott vegyész, ki egyszer „homunculus”-ra vágyott, tűzzel sarat vegyítve, rossz kedvét felderítve teremtett meg az Úr.
Csapott nedves göröngyre, mi szabadulni nem hágy, egekből néz, kacagja ez őrült handabandát, s ha elege lesz egyszer, ha kedve nem derül fel, akkor majd széttapos.
S mi hitre éhezetten, s egyéb kegyes csalásra az évek olvasóját morzsoljuk egyre-másra, keserű fény ragyog föl minden szemén a könnytől, keserű fájdalom.
Démon, szabad ha volnék, kit gúzsba semmi nem köt, a lelkemen reménység ébredne, sugarak közt. Bús arcomat bevonva fenn boldogan ragyogna paradicsomi nap.
Tegnap múlt 231 éve, hogy megszületett Wilhelm Grimm, német író, nyelvész népmesegyűjtő (Grimm fivérek).
GRIMM TESTVÉREK MESÉI
MAGYARBA ÁTÜLTETTE BENEDEK ELEK
A békakirályfi
Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király s ennek három leánya. Szép volt mind a három, de különösen a legkisebb. Ez olyan szép volt, olyan gyönyörű volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.
Volt a király palotájához közel egy rengeteg erdő, rengeteg erdő közepén öreg zádogfának árnyékában egy kút. A kicsi királykisasszony, ha meleg idők jártak, mindennap kisétált az erdőbe, leült a kút mellé. Itt ült, üldögélt sokáig s ha elúnta magát, elővette arany golyóját, azzal labdázott. Ez volt az ő legkedvesebb játéka.
Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy a golyó nem esett a kicsi királykisasszony kezébe, hanem esett a földre, onnét pedig belegurult a kútba. Belegurult s abban a pillanatban el is tűnt. Hiába nézte, vizsgálta a kicsi királykisasszony: mély volt a kút, nem látott a fenekére, - volt golyó, nincs golyó! Hej, sírt a kicsi királykisasszony, nagy búnak eredt szegény feje. Egyszerre csak hallja, hogy valaki beszél hozzá:
- Mi bajod, királykisasszony, mért sírsz olyan keservesen?
Körülnézett, de nem látott eleven lelket. Az ám, nem ember szólt hozzá, hanem egy nagy csunya béka a kútból.
- Hát te szóltál hozzám, mondotta a királykisasszony csudálkozva. - Azért sírok, mert arany golyóm a kútba esett.
- Egyet se búsúlj, - mondotta a béka. - Visszaveszem én a te arany golyódat. De mit adsz nekem, ha felhozom a kút fenekéről?
- Amit csak kivánsz, édes békám. Ruháimat, gyöngyeimet, drágaköveimet, de még aranykoronámat is.
Mondotta a béka: Nem kellenek nekem a te ruháid, gyöngyeid, drága köveid, szép királykisasszony. Az arany koronád sem kell. Hanem ha megigéred, hogy jó barátom, játszótársam leszel; ha megigéred, hogy asztalkádnál melletted ülhetek, a te arany tányérkádból ehetem, a te poharacskádból ihatom, a te ágyacskádban hálhatok, felhozom neked az arany golyót.
- Mindent megigérek, mondotta a kicsi királykisasszony, csak hozd fel az én kedves arany golyómat! De magában egyebet gondolt. Azt gondolta: csak brekegj, béka, brekegj, itt maradsz te a kútban s bizony nem ülsz te az én asztalom mellé. No bezzeg!
Több sem kellett a békának, csak a kicsi királykisasszony igéretét hallja, hopp, leszállott a tó fenekére, egy szempillantás mulva ujra felbukott a viz színére, hozta szájában az arany golyót s szépen átnyujtotta a kicsi király kisasszonynak. Hej, örült a kicsi király kisasszony! Ugrált, táncolt örömében s futva indult hazafelé az ő kedves játékával.
- Várj csak, várj, kiáltott a béka, vigy magaddal, én nem tudok úgy szaladni, mint te! De hiszen brekeghetett, ahogy a torkán kifért, a királykisasszony rá sem hallgatott, futva futott haza s úgy elfeledte a békát, mintha nem is lett volna. A béka pedig mit tehetett? Nagy búsan leszállott a tó fenekére.
Tegnapelőtt múlt 39 éve, hogy elhunyt Mollináry Gizella (Gebauer Gusztávné), költő, író.
Mollináry Gizella
Ágyfődnél
A párna négyszögre aprított fehér mezején alszol. Izmos karod félköríve fejed felett, arcodra a semmit rájegyelte már az álom. Csak egy ifjú elszánt gladiátor ajka tünik ilyen véglegesen összezártnak, mint a Tied. Az ágyad felett elvonul a beáradó enyhe lég s a menyezetnek lenge fodra mint lepkeszárny egy darabig még véle száll s ha megpihen: árnyéka a lepedő gyolcsában búvik el, mely redőivel csak bokád főlébe ér. Így kiszolgáltatva a szemnek alszol és nem haragszol, hogy egy asszony rablott kincsként örül Néked.
Tegnapelőtt múlt 62 éve, hogy elhunyt Paul Claudel francia költő, író, drámaíró, diplomata.
Paul Claudel
A KELET MEGISMERÉSE
Prózaversek Fordította: Lackfi János
A KÓKUSZPÁLMA
(Le Cocotier)
Mifelénk minden fa úgy álldogál, akár egy ember, csak éppen mozdulatlan, gyökereit a földbe mélyeszti, karját kitárja. Itt a szent fügefa nem egymagában szökken a magasba: szálak függnek róla, melyekkel újra a földmély felé törekszik, mint valami önmagát sokasító templom. De én most csak a kókuszpálmáról akarok beszélni. Ágai nincsenek, törzse legtetejéből csokornyi levél búvik elő. A pálma a győzelem jelképe, légiesen terebélyesedik ki odafenn, a csúcson, sudáran terjed szét a fényben, s ott libeg, önnön szabadságának terhétől roskadozva. Forró napokon, hosszúra nyúló délidőn a kókuszpálma egyfajta boldog önkívületben tárja, terpeszti leveleit, s ott, ahol ezek szétválnak, elkülönülnek, gyermekkoponyákként ülnek meg a nagy, zöld kókuszdió-fejek. A kókuszpálma ezzel a mozdulattal mutatja meg szívét. Mert míg teljes mélységében kitárul, az alsó levelek ernyedten lecsüngnek, a középsők teljes erejükből kifeszülnek a szélrózsa minden irányába, a legfelsők pedig felemelkednek, s lassan jelt adnak, mint egy olyan ember karjai, aki nem tud mit kezdeni a kezével, vagy éppen jelzi, hogy megadta magát. A törzs fája korántsem merev és rugalmatlan: összetapadt gyűrűk alkotják, karcsú és sudár, mint egy fűszál, engedelmes szolgája a föld szeszélyes álmainak, hol a nap iránt nyújtózkodik, hol pedig a sáros vizű, sebes folyamok vagy éppen a tenger és az ég fölé hajolva dönti meg tömött koronáját. Éjszaka pedig, amint visszafele jöttem arrafelé, hol a homokpartot csapkodja rémisztő tajtékjával a hatalmas testű, fülsiketítő, oroszlánfejű Indiai Óceán, melyet a délnyugati monszun maga előtt taszigál, szóval amint e hajó- és állatcsontvázakhoz hasonlatos pálmákkal teleszórt fövenyen baktattam, a kiürült vadon áttetsző mennyezete alatt úgy láttam, balfelől hatalmas pókok kapaszkodnak fel harántirányban az alkonyati égboltra. A Vénusz, akár valamely legtisztább sugarai hűsében ázó Hold, nagy fény-nyalábokat vetett a vízre. S az egyik kókuszpálma a tenger és a csillag felé ágaskodott, mint egy szerelemtől epedő, eleven lény, mint aki szívét az égi láng felé emeli. Sosem feledem ezt az éjszakát: utamban hátrafordulva visszanéztem. Hosszú hajszálak borzolódtak, s az erdő nyúlánk oszlopsorán keresztül láttam az eget, ahol a tengert taposó vihar heggyé tornyosult, s a föld felett az Óceán sápatag, vékonyka sávját. Sosem feledlek, Ceylon, emlékezni fogok rád, lombjaidra, gyümölcseidre, és gyengéd tekintetű lakosaidra, akik mezítlenül lépdelnek mangóhús-színű ösvényeiden, és ama hosszúszárú, rózsaszín virágra, melyet egyik hordárom térdemre fektetett, amikor könnyes szemmel, fájdalomtól összegörnyedve, cimetfalevelet rágcsálva fetrengtem esős égboltod alatt!
Nagy gyökerek csemetéje! Te meghódulni szokatlan - Most noha árva - magyar! Követ is olvadni tanító Homlokod úgy született ráncát terjeszd ki: csak addig, Míg nemes érdemidet mutató táblára tekintesz. Elbúsult bajnok! E százba sem engedi, ládd-e, A Virtus, melyet magad is Regulussal imádol, Felséges híred feledékeny sírba borulni. A tél s a sok idő porrámorzsolva lerontja, Amit azonkivül is lefelé sodor a maga terhe. Elromol a föld is; de az a fejedelmi királyné, Parnassus tetején sugárít az égigeresztő, Kápolnába kiül, nem avulhat el, amiket épít: Virtus ez, aki nevét igazán szolgálja tevéled. Romlandó tetemét mikor a maga férge megőrli, Akkor is él, s annak az idők éhsége sem árthat; Sőt azok is hírét tartoznak égig emelni. A sok régi vitéz, a sok fejedelmi vezérek, Kiknek vég nélkül hírek példánkra lehetnek: De mi szükségünk tűkört külföldbe keresnünk? A fátum minket Márs sík mezejére teremtett, Róllunk várhatnak hímet, kik a hírnek örűlünk. Attillát a réz az ezüstbe s aranyba bezárta; Hellye nem esmeretes: de nevét rettegve imádják Még ma is az olaszok, spanyolok s több mások is íjjedt Szívek epedve dobog - ha mikor neve ötlik eszekbe. A Hunyadinknak hollója után mátyási oroszlány, Zrínyi, Kinizsi, Kemény, nagy Báthory hangra inárul A Mahomet fajzatja rogyik: mi örülve csudáljuk. Mások is, akiknek neveket szívünkbe neveljük, Élnek ezek most is, élnek s nem múlnak el addig, Míg valahol gyereket selypes gagyogásra tanítnak. Mostani nagy neved is terjed, magyar, ég fele, máris A Mahomet maradéka fiát íjjeszti neveddel, Féli vitézi karod, melyet győzésre teremtett, Aki magyar szíved mejjed közepébe betette. Édesanyád, ki fiát a bajvívásra tanítá, Magzatjának örűl s egetérő oszlopot épít Virtusod oltárán; melynek tetejébe borostyánt Híred örömmel akaszt örökös díszére hazánknak. Látod hát nevedet, magyar! oly márványba bevágták, Melyet mindaddig bé nem mohosíthat az óság, Míg ropogások közt az egek kék boltja be nem dűl. Most hát, most magyarim! ha hazánk örömére születtünk, Rajta! ne sajnáljuk, ha magyar vérünket elébe Ontani kívánná, mint szívességre jutalmát. Rajta kivált te huszár! mérges Bellóna remekje. Jól ha vitézkedtél, búzdúljon fel meg az a szív, Mely a hazádért vér s méltó mejjedbe dobogni. Rajta tehát! nosza rajta huszár! téged pedig oszlop, Ág, ki borostyánból nyölt fel, karikája öleljen, S villogjon gyönggyel ragyogó koronánk tetejedbe. - Mink ugyan, a császár regementje vitézi, köszönjük, Hogy romlást nevető örökös tábládra bevéstél. Édesanyánk: kérünk, ezután is bajnokokat szülj, Kiknek számokkal kívánt örömödre lehessünk.
Az élet pezsdülni kész hálája áld minden februári tájakat; hol kerteknek köde könnyezel, hol az ösztövér tél szerte szalad, s csak a cibáló hidege vissza- sietve áthalad, ám kicsiny helyeket dérbe mártva még átlehel, hogy eddig alélt ágyékod már nyitva van, s üdvözlőn éltető naperőt vígsággal befogadsz, éhezvén a termékeny, reménylő tavaszt, és vetni híva híveid buzgólkodók hada kel, hogy ráteríted az aratásuk laktató reményeit, és pompázni engeded virágágyaid.
Volt egyszer egy hitem az Emberben, de felnőtt koromra itt hagyott cserben. Becsaptak a tündérek, fájdalmat hagytak, hófehér könnyeim az arcomra fagytak. Ráébredtem: a gyermekkornak vége, s meghalt a mesék varázsos szépsége.
Volt egyszer egy magányos ifjúságom, barátok, sok-sok gyerek volt az álmom. Okultam, nőttem, mint avar alatt a gomba, csendesen bebújva saját magányomba. Így teltek s múltak a jeltelen évek, voltak szürkék, rövidek, s olykor szépek...
Volt egyszer egy Első, nagy szerelmem. Lebegtem s lubickoltam önfeledten. Nem láttam, hogy gyűlnek a fellegek. Csakis én tehettem róla: meglehet. Fájdalommá vált szerelmemnek fészke, szakítás, magány, önvád lett a vége...
Volt egyszer egy boldog házasságom, egy gyermekem - a többit már nem várom - Felnőtté vált s immár saját életét éli, szülei aggódását, köszöni, nem kéri. Jó gyerek lett, támaszunk a korban, megöregedtünk, s szívünk alig dobban.
Volt egyszer sok-sok múló évem, a holnapot talán még békén megélem. Ráébredtem: felnőttkoromnak vége, rég elkopott mesém varázsos szépsége. Talán szép volt, talán kerek, mint a hold: Egyszer volt...