Keresés

Karay Ilona

 

 

NÉVROKONOMNAK

 

Tövisesek az élet utai.

Véres marad a föld lábad nyomán;

S mit látsz, egy hosszú fájdalom-sor az,

Ha visszanézel élted alkonyán!

 

Csak két virág él a tövis között,

Mely nem hullatja szerte szirmait,

Ha érinted, sőt tiszta illata

Széppé teheti élted napjait.

 

Szerelem s barátság e két virág!

Az elsőhöz szavam nem adhatom!

Nem állunk közel egymáshoz, s ilyen

Távolról szívedet nem láthatom.

 

A másik! Azt már jobban ismerem!

– Vagy nem ismerős-e a tél s hava? –

Erről hadd szóljon egy, bár idegen,

De nyílt, őszintén érző szív szava!

 

Kincset nyerél! mert egy rokon kebel

Jobb szívünknek, mint minden földi kincs!

És koldus az, szívemre mondhatom,

Kinek e világon íly kincse nincs!

 

Nem dícsérem előtted azt, kinek

Szívedhez csatolá a Sors szívét,

Elég az, hogy az Istenség szeme

Őbenne látja egy legszebb művét!

 

Szeresd őt! Szeresd szíved mélyiből!

Ha valaki, ő megérdemli azt;

S nemde, ha mélyen földben a gyökér,

Virágot a tavasz csak úgy fakaszt.

 

Tiszta legyen az érzelem-virág,

Azért rejtsd mélyen szívedbe a tőt!

Lehetne, s elküldeném szívemet,

Hogy így két szívvel szerethessed őt!

 

De elég már! Tövises utadon

Jó nemtőd legyen két szent érzelem:

Oldaladnál a barátnői szív,

S boldogítson a tiszta szerelem!

Juhász Gyula

 

 

PÉCS

 

Nyájas Dunántúl szelíden ívellő

Áldott ölű hegyei koszorúzzák

A régi várost, melynek égbe zengő

Harangszava szent, magyar szomorúság.

 

A város régi, ó de örök ifjú

Remények gazdag lombjai borítják,

Öreg kapukból fiatal hit indul

És jobb jövőbe lelkesedve hírt ád.

 

Mecset smaragdja tör a mély azúrba,

Keresztje mellett félhold mélabúja,

Magyar, török megbékélt múltja int

 

S hol barna alkony bontja fátylait,

Virrasztva és vigyázva várva vár

Víg virradást a bús „magyar határ”...

 

Halmai Tamás

 

 

HÁROM JANUS-ARC

 

Takáts Gyula emlékének

 

Fordul a fény

 

Nincs még fecske e tájon, az életet ellepi álom,

    barbár pannon idő – hajnali hólepedő.

Még a poéta, a püspök szelleme sem nyújt üdvöt,

    mégis: a mandulafát az melegítheti át. –

Minden igaz. Csoda minden. Szent, aki a boldog a nincsben.

    Kincse ma délen a domb temploma: télen a lomb.

Fordul a nap, fut a hónap, s évszaka jön suta szónak:

    fordul a fény, fogy a fagy – téli tavasz fia vagy.

 

 

Mécs és tenger

 

Messzi világ a varázsos: messze világol a város;

hol tűz, hol puha mécs, most űr, most csupa Pécs.

Széchenyi tér, Mecsek-oldal, zeng a madár- meg a bordal,

végre robog, ha mi megy, égre lobog Havihegy,

lobban a Zsolnay-gyár is, jobban a holnapi kláris,

    s tenger a Jókai tér, partja hajókat igér. –

Kétezer és nyolc évvel Krisztus után fals hévvel

    délszaki térzene, tánc lett a tudós reneszánsz.

 

 

Hajnali húrok

 

Mennyi a vers, a poéta, mennyei köztük a séta!

    hallani – angyali zsúr –, pendül a hajnali húr.

Janust Csorba köszönti, Weörest Babits újra leközli –

    négyesüket megadón nézi a négyfejü dóm.

(Fekszik a test, de a szellem fölkel a végzete ellen,

és magasulva megáll Isten lábainál.

Őrzi a Gazda az őrzőt. Mert aki jambust őrzött,

immár mennyei őr – sírja csak enteriőr.)

 

Valentinus Cybeleius (Hagymásy Bálint)

 

 

PANNÓNIÁHOZ

 

Jó Pannónia, boldog és szerencsés

Föld, mindig ragyogó az ég feletted,

Dúsabb vagy te akármelyik vidéknél

Kettős sarka között a nagyvilágnak.

Adsz fémet te nekünk, nemesbet annál,

Mit Gallaecia rejt, avagy Korinthosz,

Olvadt érced, a dalnokok kegyeltje

Drágaságban a déloszit lehagyja.

És Asturia sarja sem tud annyit

Arról, mint szorgos fiaid, hogyan kell

Kincset lelni a föld ölén, s aranyló

Portól lepve gyakorta visszatérni.

Nincs ország, amitől te elmaradnál

Nagyságban, hiszen Isten is kegyel, mert

Érdemben, s becsületben úgy megállsz, és

Úgy díszít szakadatlanul erényed:

Büszkén állsz fényében örökkön immár.

Birtoklod te, amit Ceres csak adhat,

Földműves soha nem lesz itt csalódott,

Mert Szardínia vad vidéke földjén,

Dús szántóin a messzi Garganusnak,

És Campania birtokán a termést,

Bármily bő, a tiéd ma meghaladja.

Tán szőlőd leve bárkinél silányabb?

Nem tudsz-é Latium falernusával

Megbirkózni akár tüzes csatában,

Hogyha még a cilix hegyek kitűnő

Sáfrányt s hegy nedüjét adó vidékén

Is győzöl, borod oly sok és olyan jó?

Hisz Méthymna, habár dühös reád, fél

Attól, hogy versenyre kihívja szőlőd;

Mamers-nép bora Setiával együtt

Pálmát nyújt zamatos borodnak immár.

Sőt nem merne-e vad csatába szállni

Caecubum bora ellen a szerémi?

Édes illatot ád, akár a nektár,

Népek ajka dicséri mindenütt már.

Lám, Pannónia, csillapítod így a

Renyhe gondot, a bor vidítja szívét

Mars-szülött fiaidnak és a táncba

Hívja; ércsisakuk letéve immár,

Szörnyű pajzsuk is, és a görbe szablya.

Ó, nagyon szeretett hazám, kit áldott

Jóság von ragyogásba szerteszéjjel,

Hogy lehetne elég csiszolt, tehozzád

Méltó módon a híred eldalolni?

Drágagyöngy ragyog ékesen terajtad,

És körötte acél a foglalatban;

Kristálytiszta folyókat és virágzó

Réteket táplálsz a leányseregnek

Kedves csörgedező patakjaiddal.

Márványod ragyogó, akár a mygdon

Kő, s szép rajza a pároszit legyőzi.

Vannak méneseid, kövér gulyáid,

Van juhnyájad, ad az megannyi színű

Gyapjút, megfelelőt akármi célra.

Boldog föld, te nagyon, nagyon szerencsés,

Tartós éke hitünknek, a keresztény

Népeknek menedék az űzetésben, s

Győzhetetlen pajzsuk, akármilyen sok

Ellenségre találsz e földi létben.

Elszörnyed s zokog a török nevedtől,

Jóllehet rablásra nevelt, s a vérét

Szomjúhozza a jámbor embereknek.

Boldog föld, aki szülsz megannyi Hektórt,

És dajkálod a Herkulest utánzó

Bátor lelkü, erős kezű, tapasztalt

Sok harcost. Ausoniát kihívod

Sarjaiddal: olyan dicsők, akár a

Dardán hadseregek vitéz Catói,

És felérnek akár a Scipiókkal.

Hisz, mint fenn ragyogó nap, ontja fényét

Földeden, hol a szent süveggel őt már

Boldogan megtiszteli Pécs, a főpap,

György, az égilakók leszármazottja;

Rá az istenek atyja fényes arccal

Néz le csillagos égi udvarából.

Jó szívvel, nemesen tanítja durva

Népségét az igazra; hitre oktat,

S arra, hogy kit erény vezérel útján,

Boldog az, hiszen így a mennybe jut majd.

Angyalhangon az istenek lakában

Sok-sok himnusz az ő szavára zendül.

Jön sok nincstelen, ő segédkezet nyújt

Nékik, kincseit osztogatja bőven.

És Minerva-kegyelte ifjakat, vagy

Kik Phoebus tudományait tanulják

Buzgón, küld Latiumba, Múzsa-látni.

Ő táplálja, segíti jó Camoenám,

Ő éltemben a fénysugár s reménység.

Boldog föld, te szokatlanul szerencsés,

Mert szerencse, hogy annyi jó családból

Jött ifjú gyarapítja híredet, s határod

Védi. Kincsed Itáliát diszíti,

És a legnemesebb szülötteiddel

Gazdagítod a szép latin vidéket.

Életmódban, erényeit tekintve,

Tisztességben a legkülönb közöttük

Lőrinc, öccse a főpapunknak. Őt a

Múzsák kedvelik, őt a Felsinában

Élő sok befolyásos ember egyként

Pártfogolja, a mennybe őt meneszti

Battistánk Thaliája énekével.

Ó, Paeonia, hogyha szülsz minékünk

Több ilyen gyereket, s ilyen kiválók

Lesznek ők, mihamar magasba szárnyalsz,

S hírnevedben a Romulus-fiaknál

Ismertebb, ragyogóbb lész. Üdv tenéked.

Gömöri György

 

 

PANNÓNIA (VAGYIS PÉCS) DICSÉRETE

 

Pannonia! Latinos nevedet magyarul ha kimondom,

Mi jut róla eszembe? Fullasztó pécsi nyarak.

Olvad az aszfalt fönn a szagos Magaslati úton,

s úszni tanul a gyerek a Hullám strand hüvösében,

aztán fagylaltot nyalogatva caplat föl a Mecsekre.

Mélyvörös, telthusu meggyet szedhetsz itt le a fáról,

s míg magyarok vívnak törökökkel a Jókai-könyvben,

te barackmagot törögetsz, és mandulaízű

tortát kapsz (de csak akkor, ha netán vendég jön a családhoz).

Enyhül a vad zivatar, szele még borzolja a Tettyét,

és az az ár, hogy zúdul alá a szűk, kis Mandula utcán!

Mossa a főteret is, ahol sárgán csillog a dzsámi,

s áll ma a szobra a hősnek, törököt megfutamító

Hunniadesnek – lám, a kereszt alatt az a félhold!

Estefelé a szökőkút fénylik a Dóm mellett, hol a séta

lassú, ráérős; fel-alá hullámzik a sok pár;

új szoknyában, társkeresőben járnak a pécsi leányok.

Csendesedik ezután ez a nappal sokszinü város,

hegyre s völgyre teríti az éjjel csillagos-fekete leplét,

míg a harangok öt (vagy száz) templomban zúgnak-zengenek ávét.

 

Galambosi László

 

 

MECSEKI SZIMFÓNIA

 

Földre ejti batyuját a hajnal,

menny-kalapos vándorló legény.

Markába pólyál házat, templomot,

térdepel a város közepén.

Sugár-ujjal függönyöket babrál,

bepislant a dóm zöld ablakán.

Vállát arany fákkal cirógatja,

kőkelyhe az öblös barbakán.

Madarakkal hajlong, körbesétál.

Száján gyárkürt, zászlósan ragyog.

Ezüst zsebéből fésült kisfiúk,

bólintanak buksi Daindolok.

 

Ó város, nézd a hajnal lila arcát,

tépett ködöktől hányszor sebhelyes,

döfi a szél, szirt buktatja a mélybe;

fáradt szegény, a csizmája deres.

Tüzelj, hogy magát bátran melengesse,

kőkehelyből kínáld, ha szomjazik.

Hajába szórd, lágy süvegére tűzd fel

rigókat ringató virágaid.

 

Város, gyémánt gyűrűiden forgunk,

békéltetőn simogass meg minket;

most küldik föl csavargó csilléken

bányádból a világító kincset.

Emelik már parázsról a foszló

kenyereket tűz-tüdejű pékek.

Hallgasd, a fény üvegcsarnokában

fogók közé siklatják az ércet.

Itt is, ott is kalapácsok szállnak,

csillagosan remegnek az üllők.

Lámpás mellét morrantja a mozdony,

kavicsoktól kondulnak a küllők.

Kereplők a cseresznyések ormán,

völgyet csipkéz, kékül a sok kaptár.

Makár mézet csorgat, csap tövében

szunyókál a hab-koronás sajtár.

Zsongorkő reng, Jakab farigcsálja,

hegyölében esőkkel sikálja;

Cserkút fölött megtömi pipáját,

babás börccel tölti tarisznyáját.

Tubes üzen fürkésző Zengőnek,

riassza szét a fürge felhőket,

siessen, nehogy jéggel cifrázzák

Hosszúhetény, Keszű, Zók palástját.

Kürtőkalapját jámbor Misina

a Hold alá csúsztatja szaporán,

hulljon belé, ha pajzsa széthasad,

mielőtt fölvidul a csalogány.

Léptet lován a hegyek királya,

nyergében a királynő, uszálya

csillámol a lombokon, hullámzik

bognártól a tetőnyújtó ácsig.

Karinget ölt, körmenetre készül,

keresztet karol a lassú főpap.

Galambcsőrben lobognak a gyertyák,

Krisztus fölött gyászra harangoznak.

Vakítva Bertalan remetéje,

vérrel locsol nyeklett nyakú mályvát;

szablyaéltől kínba buktatottan

hajjal söpri csonka kalyibáját.

Kagylós sziklán rőzsemáglyák égnek,

Boldogasszony-horhos kökényága

ráborul a puskás csörtetőre,

gyöngyöt zúdít Sáson-völgy havába.

 

Földre ejti batyuját az alkony,

menny-kalapos vándorló legény.

Markába pólyál házat, templomot,

térdepel a város közepén.

Sugár-ujjal függönyöket babrál,

bepislant a dóm zöld ablakán.

Vállát arany fákkal cirógatja,

kőkelyhe az öblös barbakán.

Madarakkal hajlong, körbesétál.

Száján gyárkürt, zászlósan ragyog.

Ezüst zsebéből fésült kisfiúk,

bólintanak buksi Daindolok.

 

Ó város, nézd az alkony lila arcát,

tépett ködöktől hányszor sebhelyes,

döfi a szél, szirt buktatja a mélybe;

fáradt szegény, a csizmája deres.

Tüzelj, hogy magát bátran melengesse,

kőkehelyből kínáld, ha szomjazik.

Hajába szórd, lágy süvegére tűzd fel

rigókat ringató virágaid.

 

 

 

 

NAPÖLŰ FÖLD

 

A város

virágos

kerítés-koszorúival,

egyenes és könyök-utcákba

forduló házaival

megújul naponta.

Figyeljetek az aranyló erdőt

ébresztő harangokra.

    Itt köszöntötte

győztes zászlaját a római.

Villogtak virrasztó lándzsák,

nyílvesszők ércpelyhes tollai.

Márványmedencékbe csorgott a víz.

Tükröt tartott madárnak,

palotának;

tornyok tövében görnyedő árnynak,

bozontos szegénynek.

Redőkbe omló tunikát,

ezüst szandált viselő

szüzek és asszonyok köré

hullámzott a dalnokok száját

égető ének.

    Földvár-gyűrűjét,

szirtektől izzó koronáját

a Jakabhegy magasba emelte.

Zöldellt a forrást villantó lejtő.

Konda és nyáj,

szikrázó csorda legelte.

    Daindol meg Makár fái alatt

csurgóra állították

a szőlővel teli kádat.

Mustillatú szélben

a füst kék tündérei szálltak.

Rőzseparázson szalonna.

Kezekben kenyér.

Ha fuvoláját fújta az éj,

bagoly gubbasztott

gallyrácsos leshelyen.

Sziklafejű, réthasú föld,

karjaid közt a Történelem.

A dómban, hová Janus belépett,

festményeken a szentek.

    Élők: vigyázói,

vallatói vagytok a köveknek,

szélesítői, helyükre terelői

az utaknak.

Gyümölcsösök barack-bólintással,

körte-kezekkel

a termékenység törvényeire szavaznak.

Vasbeton otthonaink

örülnek a szaporodásnak.

A lámpák hóvirágfehéren vigyáznak.

Hajnalban ibolyalila hajjal

bóklásznak a bokrok.

A Széchenyi-tér kockás kőkabátján

a galambok bársonnyal bevont gombok.

A város

kalodát nem tűrő

számadói vagyunk.

Virágot hint

s mécset gyújt fölöttünk,

ha ölében meghalunk.

Csuka Zoltán

 

 

SZERELMEM PÉCS

 

Most téged énekellek, Pécs, szerelmem,

Örökszép, ifjú, déli városom,

A pillanatnak villámlobbanásán

Midőn elém ragyogtál egy napon.

A hegy tövében színes kockajáték,

Akár a gyermek anyja karjain,

A város kúszik följebb, egyre följebb

Az enyhe lejtők lágy hullámain.

 

Szemem kitárul, lelkesen csodállak,

S gyermekkezekkel tapsolok feléd,

De már az ifjú és a meglett férfi

Sejdíti benned teljes életét.

A székesegyház négy karcsú toronnyal,

A főtéren bizánci kupola,

S a verőfényben mintha benn pezsegne

A Mecsek könnyű, illatos bora.

 

Salakhegyével másik Pécs köszönt rám,

A munka és a kőszén városa,

S gyárak kürtőin, gépek gyors futásán

Egy ígéretes, új kor mosolya.

A bányák felől villanyvonat kúszik,

A hegytetőn csend, ezer vadvirág,

S a lábam alatt feltáruló mélyből

A munka küldi győztes himnuszát.

 

S hadd mondjam el csodás titkát szívemnek,

A tűnt valót, mely most is felhevít:

A főtéren hogy láttam meg először

Tündéri, apró, könnyű lépteid.

Csak villanás volt komoly gyermekarcod,

Felröppenő, játékos, szép hajad,

De, bár sokáig eltűntél előlem,

Szívemben képed mégis megmaradt.

 

 

 

 

DÉLUTÁNI ÁLOM

 

Pécsett aludtam. Forró délutánban

tikkadtan égtek künn a háztetők,

s hogy hirtelen, rázkódva fölriadtam,

tér és idő széthullt szemem előtt.

 

Hol is vagyok? Zengett a kérdés bennem,

csellóként szólt a múlt s a tűnt terek.

Berlinben egyszer, máskor Újvidéken

fáradt vándor így sokszor ébredett.

 

Egy árva percig vagy egy évig lengtem

tudat és álom között? Nem tudom.

S közben mi volt? Hol jártam? Kit szerettem?

S honnan fordultam vissza félúton?

 

Nem, nem tudom. Mint búvár mély habokból,

fölértem végre. Élek. Itt vagyok.

Világra jöttem, és éhes tüdőmmel

e levegőből nagyot harapok.

 

Csorba Győző

 

 

SÉTA ÉS MEDITÁCIÓ

 

A kényes őszi nap mindenhová elér.

Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.

Rezgő fényoszlop a jegenye, óvatos

forrás iparkodik lábánál, hangja sincs.

 

A koporsóra itt nem gondol senki; halhatatlan

hittel építi házát, erődíti és béleli.

Gyanútlan sétáló, számat tátom minduntalan.

 

Ifjúkoromban váltig undorodtam:

kaloda-város, börtön-város, sivatag-város.

Nagyon sajnáltam magam érte.

 

Ház nőtt az üres telkeken, a dombokon, a réteken.

A bulgárkertek salátái, káposztái, zöldségei

házakká változtak, s ahol a labdát rúgtuk, a

gyakorlótér roppant gyep-négyszöge.

 

A hűtlen bűnhődik: a régit sem felejtheti,

az is benne van, ami nincs,

az is benne van, ami van:

most a hűnél hűbbnek kell lennie.

 

Nagy kerekes-hidak, piaci bódék,

konflisok a Széchenyi téren,

árkok, eperfák, öreg temető,

fatelep, tehéncsorda, búzaföld,

kanyargós ródlipálya-lejtők,

madarak- és fák-napja, régi Tettye,

kaszárnya-ablakok alatt komiszkenyérért

siránkozó kölykök, vaskos beszédű,

kopott lányok...

 

Bennem van minden, ami nincs,

s bennem van minden, ami van.

 

Ó bűvölő város, sokarcú,

ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

 

Nyugalmak, zajok fészke,

kőszürke és levélzöld,

hegyen hivalkodó, völgyben rejtőzködő,

tegnapelőtti és holnaputáni,

makacs munkás, kéjjel lustálkodó,

öl-puha, aszkéta-rideg,

aggastyán-bölcs, kamasz-melldöngető:

 

ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

 

Nekem: A VÁROS mindörökre.

 

Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.

Az ősz kirakta foltjait a tájra.

Ölében viszi a Mecsek a télbe

embereid és házaid.

 

 

 

 

MÁRCIUS

 

Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.

Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.

    Hosszú volt, hosszú volt a tél,

    azért csak vége lett,

    és tavasz lett, habár

nem látni még sehol virágot, levelet.

 

Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,

a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,

    mert csönd van itt, csönd s jó magány,

    békén fürkészhetek

    a földi dolgokon,

magamba s messzire egyformán nézhetek.

 

A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,

vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.

    Hallgatni s látni érdemes:

    a szép törvényeket,

magam és nem-magam,

a vonzódásokat s idegenségeket.

 

A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –

de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.

    S most újra élet ütközik,

    most élet ütközött

    a fosztott tájakon,

új élet ütközött életeim között.

 

Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,

nemcsak jobb részen őrzi meg – lényem minden szinét:

    a fényeket, az árnyakat,

    az el nem mondhatót,

    a lényeg lényegét,

a csak megélhetőt, az egyetlen valót.

 

Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:

Kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,

    feltámadás köröskörül,

viharzó győzelem,

tenger piros tető,

játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

 

Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,

elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,

    a fogyhatatlan föld alól

    kitört makacs füvek,

    melyek most a kopár

határt zengő szinű mezzel díszítitek!

 

Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!

Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már

    a halál vendégeskedett,

    ajtóm és ablakom

    kitárom: a halál

helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

 

 

 

 

MECSEKI SÉTA

 

Földomborul és elsüllyed a táj.

amint az út hulláma ringat.

Hegyi szél hínárja akasztja

egyszerre lépő lábainkat.

 

Apád, anyád és minden szeretőd,

köd most és semmi néked, kedves,

és én vagyok csak a valóság:

hadd szóljak szépen a szivedhez.

 

Százezerévek zúgó mélyein,

lám, úgy forgott a múlt miértünk,

hogy sírokon, bölcsőkön által

szerencsésen egymáshoz értünk.

 

Örüljünk, ríjjunk, mint a gyermekek,

mert, ó, be másképp is lehetne:

kis késéssel vagy sietéssel

nem révedhetnék a szemedbe.

 

Hozzád és hozzám tartó szálakat

kévényit font ott lent az élet.

Mögénk zuhant a messzi bárdja:

mi magunké, s a föld miénk lett.

 

Mégis: szellőként libben az idő,

és ujjainkat szétbogozza,

és visszasodor menthetetlen

régi szürkéknek jóba-rosszba. –

 

Hozzád és hozzám tartó szálakat

kévényit font ott lent az élet,

nem futhatunk el: öncsalások

csupán a gyors feledkezések.

 

Apád, anyád és minden szeretőd

köd most, és nálam mégis többek,

mert néha minden foghatónál

nagyobb ereje van a ködnek. –

 

Földomborul és elsüllyed a táj,

amint az út hulláma ringat.

Hegyi szél hinárja akasztja

egyszerre lépő lábainkat.

 

És már tudom, hogy nem is mi vagyunk,

csak énünk egy-egy kósza része,

mely hasztalan szabadkozással

szédül megint a csonk-egészbe.

 

 

 

 

FLÓRA-PIHENŐ

 

Beroskadt itt a táj, mint szépruhás halott

melle, kit tébolyult szerelem sírba tenni

nem enged és akit csak lassú és konok

harccal tud a halál végső birtokba venni. –

Beroskadt itt a táj – még néhol láthatod

a pusztulás nyomát: pár üszkös folt, más semmi,

beroskadt itt a táj, de, ó, ki gondol erre már?

Fénylő kincstárakat hord mindenütt a láthatár.

 

Sziklán ülök. Közel szállong az ősz, de még

zöld a levél. A gyász piros-sárgája rejtve

lappang a szín alatt, erőtlen kürt-jelét

figyelve az okos szeleknek, majd amelyre

kitörhet boldogan: az élő szégyenét,

díszét és szégyenét fájlalva, ünnepelve, –

díszét és szégyenét, mert romlás, mert romolni kell,

díszét és szégyenét, mert jobb élő elől megy el.

 

Alant a völgy-lapályt szőlőtáblák fedik,

a kéklő négyszögek, mint ódon csataképen

a fölvonult hadak, melyeknek rendjeit

harc nem kavarta még. Idébb, a hegy tövében

csak tűnő s villanó részecskék sejtetik

a tárgyakat, mivel a hegy-falat merészen

benőtte a bozót, s miként a szél, az ágbogak

szemem előtt szelid mozgással úsznak, inganak.

 

Balról a nyúlt Mecsek mint állat-óriás,

mely békén elfeküdt, s hasához hagyja bújni

jóltáplált kölykeit, a dombokat. Csigás

bundájuk ujjaim begyén érzem simulni

vagy arcom ráncain mint lágy cirógatást. –

Kölyök-szag: rossz vagyok, jó volna megjavulni:

a felnőtt tévelyeg: szülő-anyját, testvéreit

elhagyja, gyűjtöget, fogat meg körmöt élesít.

 

A völgyön túl a táj lankásan nő az ég

kékjére. Hengeres torony, simán kanyargó

fehér út, – még odébb házak seregletét

takarják dundi fák. A száz irányba tartó

tekintet meg-megáll, mélázik szerteszét,

kívül nyugodt a kép, bennem forgó-kavargó. –

Lehunyhatnám szemem: már semmi nem segítene:

húsunkban zengedez tovább az elnémult zene.

 

Sziklán ülök. Nehéz a dús légáradat,

nehéz, alig birom: mégis feszít, emelget;

a lombok és füvek illata-íze rátapadt,

amint a táj fölött hullámzott és kerengett.

Nemcsak tüdőm zihál, egész testemre átragad

a jámbor kapzsiság: mindent magamba nyeljek:

völgyet, hegyet, fehér utat, nyugalmat és derűt,

e roppant omlatag bájt és pehely-könnyű erőt.

 

Mindent magamba! csak mindent magamba, ó,

helyettük is, kik ott az ártatlan lapályos

s az alkony-táji nap fényében szunnyadó

szőlők és fák alatt a kőzet-éj halálos

országában gyűrött inakkal és fakó

szemmel feküsznek a pár-ölnyi ég alá most,

s néznének szerteszét, dagasztanák a mellüket,

de sűrű por kering, kínok között lélegeznek. –

 

Sziklán ülök. Zajos beszéd és lány-kacaj

szállal a Pihenő tetejéről a völgyre.

E kisded őrtorony nevettető bástyáival

készül türelmesen a minden-éji pörre,

melyet halálra ví dühödt és zajtalan

hadaival a völgy s az erdő, s ő, a törpe

próbálja védeni haragjuk ellen rábizott

táját, s hiába: ősz felé zilált lesz és nyuzott. –

 

Szél jő a hegy mögül, megrebbenek, megyek.

A lombok támadó fortélyaik beszélik.

Sietnem kell. Ha itt szorulnék, senkinek

nem volna gondja rám. Lesem fürkészve mégis:

a Pihenő fehér terméskövei véresek,

sehol a lány-kacaj, szörnyeteg óra érik.

Az út végén az éj torlaszait építi már,

a kavicsokból is iszonyat rí és borzadály.

 

 

 

 

AZ ÜRÖGI ERDŐBEN

 

A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes.

A gerle szürke hangját rigófütty pántlikázza,

rigófütty s nem tudom még, miféle száz madárszó.

Térdemre hangya mászik, kék lepke száll fölöttem,

a bokrok kusza rácsán halommá gyűlt avar-lomb

riasztva zörren olykor.

                  Szelid, rég ismerős táj,

szeretném versbefogni dícséreted, de mintha

rokon-seregbe téved sok év után a vándor,

s az emlékes szemekből felé-leselkedőket

nem tudja megnevezni, csak nézi őket, én is

gyerekkorom kísérő pajtásait köszöntöm,

fák, füttyök, bennetek, s jaj, hiába! nem tudom már,

hogyan szólítsalak meg.

Kabátom földre dobtam,

de melléfekszem inkább, csiklandja fű a bőröm,

ha végre visszajöttem, legyek valóban itthon.

 

A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes,

a Daindolok gerince s a lágy-ölű Jakabhegy

kék hamvait cserélve fitogtatják a lombok,

s az égen mint fehér füst szétoldva és ziláltan

rohannak át a felhők nyugat felől keletre.

 

 

 

 

ALKONYAT A VÁROS-SZÉLRŐL

 

Szökik már a fény. Lám: a szótlan, magos

tetőkön szalad, száll, s a józan tetők

kigyúlnak, lobognak. Szelid máglya most

a város, mely ott ég a hegy-láb előtt

a tál-völgy ölében. – Tovább száll a fény,

fogas dunna-felhők ezüstjén lebeg

– finom pír az arcon. Tovább száll a fény,

a mély ég szinén még kicsit tetszeleg,

s tovább száll megint, és a mély elnyeli. –

A tárgyak homályos szivéből kilép

a fátylas sötétség. Siet, s meglepi

a földet; csomókban lapul szerteszét,

csorog mint a víz, és pocsétákban áll

a bokrok tövében, – s a jég-arcu hold

elindul hüs útján, fehér, nagy madár,

elindul hüs útján a vak fák alól.

Bertók László

 

 

TALÁN VÁLASZTOTT VÁROSOM

 

Talán választott városom,

a máris életem felét,

az ahol, a most, a miképp,

a még inkább, ha elhagyom.

 

Talán a nyom a talpamon,

a tejutak, a szanaszét,

az ahány város, annyi Pécs,

az elereszthet, de fogom.

 

Talán, hogy arany és uszony,

a mint a halszemben az ég,

a biztos talánban a szép,

a mennyi nő, mennyi torony.

 

Talán a firka a falon,

az igen s nem közt a beszéd.

 

Barna Ignác

 

 

PÉCSETT, 1845.

 

Szépen zöldell hegytetődön

            A borág,

Szépen nyílik völgyeidben

            A virág.

Bárki mit mond, én kelek ki

            Ellene,

Itt lehetett a boldogság

            Édene. –

Szívet elmét elvarázsol

            Kellemed,

Hej de mégis legvarázslóbb

            Szép nemed.

Itt teremte nőt az isten

            Szende nőt,

Legmagasztosb gondolatját

            Hirdetőt.

 

Bort előmbe hadd tüzelje

            Kedvemet,

Hadd köszöntsem jólétedre

            Kelyhemet!

És ti lánykák, mind megannyi

            Angyalok,

Csak reám ne nézzetek, vagy

            Meghalok.

Egyet kérdek, mit csinál kis

             Szívetek?

Hogyha lángol a hazáért –

               Éljetek!

 

Bárdosi Németh János

 

 

NYÁR A BÁLICS-TETŐN

 

Présház mögött, ha lángol a kevély nap,

nagy-árnyú lombok hűsén ülni csöndben

barátaiddal, vén borok mustráján,

oly jó merengve szépnek látni mindent.

 

Hogyan fössem le ezt a boldog érzést?

Mint tóban a ponty, lúd a gabonában,

nyakig ülök a csöndben és idillben,

mely hegyről, völgyből frissen árad hozzám.

 

Hűs zöld-arany bor csillog a pohárban,

s míg üritgetjük, érezzük, az élet

íly betelt jóság, egyszerű és áldott,

s nem sok nap hull a hegy mögé így vissza.

 

Íly derűs-szárnyas, könnyeket megoldó,

melyben felhőként minden bú eloszlik

és tiszta-kéken mosolyog az égbolt,

szívünk egén is szép szivárvány trónol.

 

Nyár, nyugalom, bor így fog udvarába,

könnyű szesszel és orpheusi-dallal,

s míg fölmutatván, áldozat gyanánt fogy

a tele korsó, úgy fogy gond és élet.

 

 

 

 

TAVASZ A DAINDOLOKBAN

 

Hagyd el a munkád sötét odvát,

csörtess, mint vad a kék hegyekben,

a hagyma-zöld-szín egeket nézd

s felejtsd el, ami felejthető.

 

Keresd a zöld-lomb-sátor üdvét,

lengő virágok illatát idd,

ne szólj, a szó is fáj a szívnek,

néma arcodat tartsd a napra.

 

S egy fölszakadó sóhajtással

mosd ki a lelked szennyesét mind,

dőlj le a gyöpre pille-könnyen,

ne tudj, ne láss mást, csak a békét.

 

A toll-puha fű ölelése

gyógyítson meg, mint anya gyógyít,

szemed tükrözze kék nyugalmát

a mozdulatlan Daindoloknak.

 

Arató Károly

 

 

PETREZSELYEM UTCA

 

Éjfélre jár – a sötétség

tintába mártott vatta.

Az éj széttárt karokkal dől

a messzeségbe szurkáló utakra.

 

Elzuhan tehetetlen. Fent a csúcsokon

sorompót nyitva zeng, zsong az erdei ország

s elküldi fáit, hogy égő ablakomat

hűs lombjaikkal átkarolják.

 

Ablakom lüktető varázsszem,

kétszázhúsz volttal bámul a világba –

szemhéja félig lehúzott redőny,

fenyők tűlevele a szempillája.

 

Alatta mélyen tölgyek, bükkök: hű

őrei lejtők oldalának,

gyökérlábon a kikopott kövű

Petrezselyem utcában járnak.

 

Nyomukban éles zúgással betör

minden szárnyait lógató tető

alá és alvó talpakat csikál

a hideg magaslati levegő.

 

De a szivárványkörrel álmodók

föl se rezzennek, horkolnak tovább –

szentek most mind, igen jók: tündökölnek

az éjben a glóriás koponyák.

 

Csak az öreg bakter nem alszik,

ő éjjel is ember marad,

bár nem tudja: amibe belebotlik,

valaki álma-e vagy elszórt rongydarab?

 

Fáradt már nagyon – pihenni szeretne.

Még padra ül, bakkancsai leválnak

és nekivágnak újra a

véget nem érő csoszogásnak.

 

Így köszönt rá a reggel –

ragyog megint a házak minden mocska,

s a Petrezselyem utca száll, repül:

két szárnyas mén van eléje befogva.

 

 

András Endre

 

 

PÉCSI KÉPESLAP

 

Lásd, ma a város a színek, a fények esti zenéje:

tornyokon és a tetők vonalán szép

csipke terül szét: füst szövedéke.

Rózsaszín alkonyi pára szökik föl

messze a völgyből, ahol gomolyogva

árad a hűs levegő. –

Halk nesz ezüstje szitál. A hegyen már

gyuladozik libasorban, – ébredező bogarakként –

zöld-tüzü lámpafüzér.

– Már csak a képzelet őrzi: előbb még

biztos erő, diadalmas igéret

volt a Mecsek, karoló kör-ívével,

mint ki dacolna, ha volna, ki ellen;

óvni a bajtól a várost.

Már csak képzelet őrzi. – Időtlen

ritmusok árama lüktet a néma kövekben,

a tárgyak is élnek

s az éj vize lágy lebegéssel

terveket, álmokat altat. –

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TOMPA MIHÁLY

 

 

ÉNEKEK

 

             I.

 

       REGGEL.

 

Oh jertek a reggelnek idején,

Szent buzgóságnak szárnyai,

Ragadjátok lelkünk a menny felé,

Hová ugy óhajt szállani!

 

A fényes nappalnak láttára

Hevülvén tisztelet s hálára,

Hadd buzogja ki, amit érez: – –

– Oh vigyétek jó Istenéhez!

 

Mint a világon széjjeláradott

Az élethintő napsugár:

Isten! jóságodnak malasztitól

Megteljesűlt a földhatár!

Jó atyánk! hű szerelmed látván

A földön s a lelkek világán:

Keblünk, mint a patak megárad,

S kiöntjük néked hő hálánkat!

 

Világosság hatalmas Istene,

Ki a reggelnek ura vagy!

Ki adsz a földnek fényt és harmatot:

Fényt s harmatot lelkünknek adj!

A halandó szem messze nem lát,

Küldd hozzánk a szent hit világát!

S erénynek harmatja csillogjon

Lelkünkben, békés olajágon.

 

             II.

 

         ESTVE.

 

Hálaadásnak szent oltáraként

Piros tűzben ég napnyugot;

Oltárrá váljatok mi szíveink,

S lobogjon hálalángotok!

Isten! hű karjaid vezérlik

Az embert a nap lementéig;

S felette áll az éj fekete

Szakán angyalid őrizete.

 

Egy áldásteljes nappal újolag

Meghosszabbítád életünk;

Jóságodtól jött béke és öröm,

Tied hálánk, dicséretünk!

Kit közülünk bú-bánat ére:

Irt nyújtál szívének sebére,

Az árvák könnyeit te látád,

Tudtad az özvegy sóhajtását.

 

Csak benned bízunk hát ez éjen is,

Ki nappal jó atyánk valál;

Oh Isten, őrködjél erőtelen

Teremtésidnek álminál!

Hadd nyúgodjék meg testünk-lelkünk,

S engedj békességben fölkelnünk!

Vagy ha eljösz értünk az éjen:

Add, hogy csendes halálunk légyen!

 

1847

 

 

 

HARANGSZÓ

 

Mint a vidéket, csendes hajnalon

Csengő harangnak halk szózatja:

Merengő lelkem egy szent buzgalom

Titkos hatalma általhatja.

Tisztábban csendül a harangszó

Hajnalszellőben, harmaton:

Sohajts keblem! szemem könyűt ejts!

Tisztán zendűlj dalom!

 

      -------------

 

               I.

 

Teremtő Isten! hová tekintsek,

Hol ne lássam hatalmadat?

A fényes napban, a porszemben

Te megdicsőitéd magad!

Égen és földön mindenütt

Dicsőséged láng-fénye süt.

Bámultam a végetlen tengert,

S fűszálon függő harmatot,

Hozzám a búsult menny dörgése,

S a méhedongás elhatott.

Néztem a volkán égő poklába,

A fénybogárkát símogattam;

Hallám a vihar szárnyát zúgni,

S az ért kalászt zizegni halkan...

S - teremtő Isten! földön-égen,

Léted kiáltá minden nékem!

 

               II.

 

Hatalmas felség, atyám, Istenem!

Dicsőségedet engedd zengenem!

Ki keblem, mint hárfát, felhúrozád:

Hadd, hogy éneke zengjen vissza rád!

Szivem nem tanulta a dalt s éneket,

Mint a madárral az vele született;

 

S ha sárgult lombon a madár meghal:

Hová, hová lesz az elzengett dal...?

Hol vettem én e hárfa hangjait,

– Mely vigasztal, megkönnyít, boldogít? –

Szent újjad irta azt hatalmasan,

Lelkem, dalom hazája égbe’ van.

Elzengnek énekim... s mig meghalok:

Megvárnak engem a mennyben azok!

 

               III.

 

Volnék bár oly nagy, oly magas,

Hogy messze csillagok felett

Hordozám büszke fejemet,

Hová nem ér a szél, a sas:

Nagyságom földön és az égen

Gondviselésed tartaná fenn.

 

Volnék bár oly kicsiny, parányi,

Hogy a sziklák apró mohában

Eltévelyedném, mint a vándor

Kietlen rengeteg-homályban:

Tudna, látna gondviselésed;

Atyám, bölcs Isten, hála néked!

 

               IV.

 

A kétkedés, e barna denevér,

Hozzám jöve s szárnyára vett;

Földet, tengert bejára vélem,

S felhőkön túl emelkedett;

Most zúgó örvénynek felette

Függtünk, mint a sirály;

Majd tapogatva tévelyegtünk

Hideg barlang homályinál...

De elfáradtam, s visszavágytam én

Csendes lakodba, égi hit!

Csendes lakodnak tűzhelyénél

A béke lángja melegit.

 

               V.

 

Bányász vagyok,

Kincset keresve nyugtalan,

Pályám nehéz,

A kincs mélyen, s eldugva van.

 

Világosító bányamécsem,

Ne aludjál ki, oh remény!

S mely a lopók kezére nem jut:

A kincset megtalálom én!

 

               VI.

 

Miként a tenger mindenfelől

Körülfogja a szigetet:

Körülfogod te a világot,

Isten, legtisztább szeretet!

Ha a szigetből kiindulok:

Mindenfelől csak vízbe lépek,

Égen, földön szerelmed érzik

Ezer világok, teremtések!

 

Mély kútfeje a szeretetnek!

Legyek hasonlatos hozzád!

Te tenger vagy: harmatcsepp legyek én,

Mely tisztán fénylik a fa levelén,

Enyhűlést hoz, és áldást ád!

 

               VII.

 

Adtál fájdalmat, oh Uram! gyakorta

Könnyel áztatom nyoszolyám!

Sok ellenségim csúfolnak, gyülölnek,

Szeretetlenűl törve rám...

 

Jól tetted, hogy fájdalmat adtál,

Hogy bút küldél a bú helyérűl:

Lelkem, könyűimnek vizében,

Mint a gyolcs megtisztúl, fehérűl!

 

Föl hát, csak bántsatok!

Próbáljatok meg emberek!

Ezzel csak boldogságot adtok:

Mert nektek én – megengedek!

 

               VIII.

 

Harangoznak... menjünk az Úr házába!

Oh hívek, jertek, jertek el!

A jobb élet előérzelme hat meg,

Ha sok nép együtt énekel;

Arany tenger van a mennyégben,

Szent tengere az énekeknek;

Arany patak mi énekünk,

Rengő hullámai velünk

Mennybe folynak, mennybe sietnek.

 

               IX.

 

Mint a madár nyert gyors szárnyakat:

Lelkem szárnya szabad akarat;

Tudom: kelet felől korány,

Nyugatra éj vagyon,

Északra fagy, meleg hon délre.

Lelkem akármelyik vidékre

Repülhet szabadon!

 

               X.

 

Halkan járjatok, ne beszéljetek...

Hadd nyúgodjék a haldokló beteg!

Imé a természet halálra vál,

Eltépett, sárgult koszorúinál;

Lehullt fájáról a zöld lombozat,

Mi ünnepélyes fájó pillanat...!

 

Terebély fádon, oh lét és idő!

Levélként emberek milljója nő;

Ott együtt lakik az ősz és tavasz,

Ez a levél hull, most zöldül ki az.

Ágaidról az elmúlás szele

Ha fog fuvallni le...?

 

               XI.

 

A temetőbe ki...! barátomat

Látogatom meg a sírhant alatt.

Ha meleg-e még ajka, kebele?

Oly régen nem beszéltem már vele!

Leülök a puszta sirhalmon,

S mit beszél a csend... hallom, hallom!

 

Én a hant felett, ő a hant alatt,

Úgy kibeszéltem véle magamat...!

Igen, igen! vágy és emlékezet

Nyelvén, az élő a holttal beszél;

A vándor darvat vágya elviszi

Kiesb hazába, hol nem éri tél.

 

Üdvöz légy, uj életnek vágya!

Te biztos úti levelem:

Utánad én a jobb világot

Tudom, hogy meglelem...!

 

               XII.

 

Mi szép a mennybolt éjszaka!

Mi szépen ragyog csillaga!

Oh melyikben lelek hazát,

Ha majd szívütésim megállnak,

S nyugodtan mondok a világnak

Jó éjszakát... jó éjszakát...?!

 

      -------------

 

Miként az esthajnal csendében

Zengő harangszó halkan elhal;

Halkan elhalt, elzengett a dal...

De a buzgó dalnok lelkében,

Mint a harang múló szózatja:

Zengelmét még viszhangoztatja.

 

1847

 

 

 

MESSZIRŐL

 

Piros hajnalban volt utnak indulásom,

Busan tekinték át a szük völgynyiláson,

Hol a leány lakik;

Érzé-e, hogy lelkem a hajnalszellőben

Elszállott álmaig?

 

Égő hajnalcsillag tündöklött keleten,

Jól ösmerem én azt: szerelem, szerelem,

Az a te csillagod!

Mért, hogy fényét egynek boldogságra, másnak

Búra ragyogtatod?

 

Oh lányka! öröme s kinja gondjaimnak,

Szemed hajnalcsillag, de est-hajnalcsillag;

S fájdalom; az nekem

Nem hogy feljebb jönne, de mindig lejebb száll,

Végtére lemegyen.

 

Lemegyen, lemegyen..., s rám borúl az éjjel,

Arra az ösvényre engem ki vezérel,

Melyen a családi

Nyugodalmas élet boldog tartományát

Fel lehet találni?

 

Mert oda vágyom én, mert szüntelen ott van

Ohajtozó lelkem édes gondolatban...

S csupán csak véle lész,

Azzal a mosolygó, kedves kis leánnyal

E nyájas kép egész.

 

Szeret a repeső madár járni fennen,

Magas fák tetején, magas fellegekben,

De végeztére csak

Alá száll a földre, és fészket alacsony

Bokor csendébe rak.

 

Oh, én is magasan jártam! Isten néki,

Fényes álmaimnak szappan-buboréki

Hadd semmisüljenek!

Nem sajnálom őket, csak értök cserében

Nyugodalmat vegyek!

 

S hol szívemnek e szép álma tán teljesül:

Szülőföldem felé tekintek messzirül,

S el-elgondolkodom:

Ha látlak meg ujra, kit oly rég hagytam el,

Piros szép hajnalom!

 

Mert a boldogság csak ugy lesz teljes nekem,

Ha azzal szüntelen együtt képzelhetem

A kedves szép hazát;

Jó szomszédok között, csendes faluhelyen...

Ott lehet csak boldog a békés kis család!

 

1848

 

 

 

EGY AMERIKAI LEÁNYKÁHOZ

 

Mély ámulattal függ rajtad szemem,

Te messze tengerek

Tündér fecskéje... bűvös lány...! vagy oh

Minek nevezzelek?

Méltó nevet mert millió világok

Nyelvén számodra nem, – oh nem találok!

 

Mért hagytad el fényes hazád? hiszen

Innét is oda jár,

Szebb világot látni a gondolat,

E költöző madár!

Nem félsz: hogy a szellő, tavasz s a hajnal

Utánad jőnek egyszer bús sohajjal?

 

Varázstenger tajtéka s gyöngyiről

Álmodtam egykoron;

Aranyló árvalányhaj lebegett

A fényes partokon.

Tajték s gyöngy itt van, melled- és szemedben,

Az árvalányhaj sárga fürteidben!

 

Magad vagy a tenger... magad vagy a

Bűbűjak tengere...!

Melynek végetlenén fárad s kihal

A szem tekintete;

Jobb is, ha örvényit nem látja, melynek

Mélységei lelket, nyugtot benyelnek!

 

Világtalan valék. ma nyiltak fel

Először szemeim;

Talán hogy látni itt tanuljanak

E tündér kellemin.

Mert hisz mit láttam én, mióta élek?

Éjet...! ah itt minden hasonlat vétek.

 

Az égő napfény csak szememre hoz

Forgó káprázatot;

Te, oh csodák csodája, lelkem is

Bűkörben forgatod!

A képzelet fenjáró solyma is csak,

Csak lopva néz fényébe bájaidnak!

 

Nézlek, nézlek... s azon gondolkodom:

Vagy-e te csakugyan?

S előttem nem egy bűvös jelenet

Légből szőtt képe van?

Ah, én nem mernélek illetni... hátha

Szétfoszlanál, mint éjek látománya!

 

S ha létezel: e látható világ

Elmúlik és helyet

Megtestesűlt álomképeknek ád...

Ah, mégis jelenet,

Ábrándkép vagy te, csak szemünkkel játszván,

Miként a délibáb, – mint a szivárvány. –

 

Graefenberg, 1848. június 22.

 

 

 

HÓFELHŐKKEL...

 

Hófelhőkkel küzd az ég,

Völgy, halom bus puszta még;

  Gyors szellőin a tavasznak

  Messze szállj el, barna felhő!

  S langy melegben a mezőnek

  Reszkető füszála felnő.

 

Várunk, várunk... hol maradsz

Élethintő szép tavasz?!

  Jőj el és uj pázsitot hozz,

  Annyi uj sir hantolatlan:

  Jobb a nyugvás, szebb az álom,

  Mely virágos hant alatt van.

 

Áll a vén cser zordonul,

De majd rája lomb borul;

  Ne féltsd: hogy vésszel csatázván,

  Sudára ing, ága csattog:

  A szilárd gyök, törzsökével

  Rendületlen áll alattok.

 

Tömlöcben van a patak,

Öröm s zaj meghaltanak;

  De a meleg napsugártól

  A rögbül is élet pezsdűl:

  Visszatérnek a madárkák,

  Öröm és zaj, seregestűl.

 

Jőj azért, szép kikelet,

Öltöztesd a bérceket!

  Hadd fakadjon a halomnak

  Aranyfürtü venyigéje;

  Hadd csattogjon a ligetnek

  Édes ajku fülmiléje!

 

Van tán még, amért igyunk...?

Amiért szóljon dalunk!

  Hisz az élet még ki nem hal...!

  Mig ki nem fogy bérceinkből,

  Mig ki nem fogy kebleinkből

  A magyar bor, a magyar dal!

 

1850

 

 

 

JÖSZTE KEDVES...

 

Jöszte kedves, járjunk egyet a mezőben!

Ugy sem soká mosolyog az ilyen zölden,

Nem fedez be hűs árnyával a fa lombja,

Őszi szellő, deres éjjel

Megsárgitja, földre ontja.

 

Adjuk át egy lágy rengésnek kebleinket,

E méla-bús őszi világ úgy megillet!

Hogyan küzd a hervadással a virúlat...

Másod-virág nyílik a fán,

Mikor zörgő cserjét hullat.

 

Gyülekezik már a fecske, megy a gólya,

Hova mennénk kedvesem, ha szárnyunk volna?!

Nem repülnénk úgy-e messze? itt maradnánk?

Hervad a táj, – de itt mosolyg

Szép emlékben a tavasz ránk!

 

Minek szállna vágyó lelked messze tájra?

– A boldogság nem idegen föld virága! –

Itt repkedjen kedveseid közelébe,

Mint a madár a fa körűl,

Amelyen áll kicsi fészke.

 

Hamuszin köd ereszkedik a határra,

Fénnyel szegi be az őszi nap sugára,

S néma, kopár tájak felett elhuzódván:

Aranyozott szemfedél a

Hunyó élet koporsóján.

 

Fáj-e neked a táj képe ily halványan?

Nem gondolsz-e tenmagadra a virágban?

Mikor te is így borulsz a hideg földre,

Ha megválunk majd egymástól...

Én a bús ág, te a zöldje!?

 

Ez a halvány, bucsúzó kép, ah ne fájjon!

Gyönyörködjék lelked a szép őszi tájon,

Hol körül egy fájdalomban édes vágy fog:

Ez a halál költészete,

Ez az élet felől zálog!

 

És legyen bár hidegült a földnek arca,

A fagyos tél hóleplével betakarva:

Akkor is szép mély álmában a természet,

Ott rejtezvén kebelében

A melegség s örökélet.

 

1853

 

 

 

NYÁRI ESTÉN

 

Nyugszik a nap. – A lugasban

Kettecskén beszélgetünk;

Lábainknál, a homokban

Játszadoz kis gyermekünk.

Borúl a táj, ködlik a tó

S a part, melyet habja mos;

Csak a magas jegenyefák

Sudara még aranyos.

 

A zöld halmot, szürke bércet

Mély sötétség zárja már;

Szűkebb szűkebb udvarával

Összefut a láthatár.

E lugas a nagy világból

Mindaz amit láthatunk;

Egész világ ez minékünk:

– Mind a hárman itt vagyunk!

 

Megenyhűlt a nap hősége,

A lég könnyű, lágy-meleg:

Hull a harmat, illat árad,

Virágbimbók feslenek.

Mint a csendes éji szellő

A virágos bokrokat,

Mely a lelket hajtogatja:

Szelíd, szent a  gondolat.

 

A nyugvó föld alkot, éltet,

Keble rózsákkal tele,

Mint anyának álma közt is

Emlőin függ kisdede.

Oda-fenn a csillagos menny, –

Oh azok a csillagok...!

Lelkünk e szép nyári estén

Rajtok úgy elandalog!

 

Jer, jer! hajtsd le vállaimra,

Hajtsd le hívem, a fejed:

E tündér-szép nyári éjet

Hadd virasszam át veled!

Szerelmednek horgonyával

– Mint hajót a tengeren, –

Lelkem álma örvényének

Bizton által-engedem!

 

Belefáradt játékába,

S elaludt a kis gyerek;

Kacaj támad kisded ajkán...

Most is játszik, enyeleg.

Félve állnak őrt felette

Szép reményünk, gondjaink:

– Ah, egy kisded sír felett már

Szomorú fűz lombja ing!

 

Ő, ki nyugszik anyja keblén

És pihegve rá-simúl,

Te, ki tartod karjaid közt,

S átmelegszel álmitúl;

Én, ki látlak, én ki birlak,

És lelkem reng, mint a hab...

Ki tudná, hogy hármunk közül

Melyik már a boldogabb!?

 

Jártam a zajos világot,

Ösmerem jól csábjait;

S a természet lőn barátom,

Itt nyugodtam meg, csak itt...!

Tarts sokáig, édes érzés!

Jőjj el ismét, boldog est!

S én a zajgó nagy világot

Elfelejtem örömest!

 

1854

 

 

 

VIRÁGOS KERTBEN

 

Elhozva a teremtő

Az új kikeletet,

A földnek annyi kedves

Leánya született;

S mindannyi: termetével,

Orcája kellemével,

Anyjának dísze lett.

 

Virágok élte boldog!

Teljes, – mégis rövid...

Nem érkeznek megunni

A percek örömit;

Távol borong a tél még,

A rútság és a vénség,

S már futva a kör itt.

 

Bűbájos színt ad a nap,

Színt, melyet fénye rejt;

És kedvez a ború is,

Mert enyhe csöppet ejt:

Mind a két hajnal, éj s nap

Kecset hoz, tiszta kéjt ad,

S méz tölti a kehelyt.

 

Irígyen nem tekintik

Egymásnak kellemét,

Egymást ölelve kedves

Virulás, élet, éd,

Szerelem búra nem hív,

Nincs itt fájó, törött szív,

Mely hasztalan remélt.

 

Hosszan nem kötve őket,

S folyton a földi rög:

Meg-megszakad, de végkép

Nem vész el életök,

Mely boldog változásban,

Bucsú- s találkozásban

Édes, vidám, örök.

 

S midőn szirmot, levélt a

Virág elhullata,

S szegény fosztott anyának

Bús lesz arcúlata,

S szintelen, puszta a táj...

Kinek halála nem fáj:

Csak a virág maga.

 

Miért is? Léte szép volt

S kéjét izlelte mind,

És ő, kit a halál is

Oly gyöngéden erint:

Szemét bizton lezárja;

Az új élet zajára

Felnyitja azt megint.

 

A vég közelg... az óra

Már-már üt és lefoly...

Illat, repűlj az égbe!

Levél, omolj, omolj!

Súg a szél, fúva lanyhán,

Mig a virágnak ajkán:

  Haldoklás és mosoly.

 

1861

Tompa László

 

  

FEBRUÁRVÉG

 

Már olykor olyan mélyen kék az ég,

Mint messze multból néző női szem.

S ki a mezőkön fülel néha szét:

Neszelhet zsongást, – halk nyüzsgés neszét –

Uj vér lükög a föld ereiben.

 

Igen, igen, igen!

Ő moccan, dobban, az ő izenetje mindez,

S egy ébredéskor hirtelen csak itt lesz.

 

Kétségtelen: készülni kell reá!

Tin-tin-titintin, – intnek is egy bokorról.

Hegyekről a hó jót suvadt alá,

Folyók jégkérge is már roppan olykor – –

Jaj, ha ez menni mind egyszerre kezd!

És lesz vizek, s lesz élet áradása.

Harsány zaj vált föl titkos, gyönge neszt – –

Az ujuló föld más lesz egy csapásra!

S csodát csoda, fényt borulat követ.

Hullnak a mennykövek!

S megrepednek a fák, –

Nedveik feszültségét nem tarthatván tovább!

 

S a lejtőket, s a völgyek sík terét

Elöntik végül széditő szagok.

S mindez, vad hévvel, ugy robog feléd,

Mint gyorsvonat, ha házak közt robog:

Rázkódnak a közeli ablakok.

 

S te…

          Mozdulsz-e majd, hogy új utazásra

Készen, elébe fuss az állomásra?

Vagy pamlagod már mindig bent maraszt?

Rendre nézed plafonod minden ujjnyi

Rajzát, s hagyod künn el- meg elvonulni

A tavaszt – –

 

Éjszaki szél [7-8.]

 

 

 

SZÜRET ELŐTT

 

Most minden érik. A mezők s a lelkem

Zománca csupa mosolygó arany.

Áldottság terhe rajtam és a kerten.

Gyümölcsös évszak, érés szaka van!

 

Most válik minden melege a nyárnak

Kinccsé; cukor lesz, méz s finom zamat.

A tavasz elmult bolondság csupán: vad

Viharai már máshol zajlanak.

 

A lét körülem csudamélyre szépült – –

Itt-ott föl enyhén száll a lenge füst.

Szemem derüsen ível egybe kék ürt,

S fénylő folyót, mely messze híg ezüst.

 

Bölcs béke, bőség az egész vidéken…

Előmbe nyíltan tárul hét határ – –

Csak a havas néz messziről sötéten;

Tél sejtelmével borzogatva már.

 

De jöhet tél is; hidege, homálya

Engem nagyon nem tud ijeszteni:

Feléje telten – szent szüretre várva –

Csillognak lelkem ért gerezdjei.

 

Éjszaki szél [12.]

 

 

 

TÉL JÖTTÉVEL

 

„Porka havak hulladoznak”…

Kedv előre alig mozgat.

 

Cél, s reménység mécse nélkül

Nemsokára rám sötétül.

 

Talán jobb is, ha megállok – –

Odább csupa bokor, árok.

 

Talán jobb, ha visszatérek – –

De arra se visz a lélek.

 

Pedig ott – kis alku árán –

Pihenhetnék puha párnán.

 

De hiába! Vissza nincs ut,

Aki ilyen utnak indult.

 

Igy – se künt, se bent –: csüggedten

Tévelygek a szürkületben.

 

Merre menjek, mihez fogjak?

…Porka havak hulladoznak – –

 

Éjszaki szél [14.]

 

 

 

A TAVASZ SODRÁBAN

 

Oh hol is van a fagy, a téli gyász ma?

Tavaszi fénybe bókol az akácfa.

 

Halk szelek meleg árján fönnlebegve,

Uszik szaporán egy hószinü lepke.

 

Tavalyi galyról szakadt lombcsomóval

Ibolyák szaga száll, s egy elhaló dal.

 

Források – fü közt – forrva fölbugyognak.

A mezőkön mind kizsendül a sok mag.

 

Méhek surrannak, szedni sárga mézet.

A mohóságtól valamennyi részeg.

 

Erdők mozdulnak, folyók tova zúgnak.

Nincs sehol egy kis zúg, ahova bujjak.

 

Én Istenem, szólj, ugyan mit csináljak,

Hogy a tavasz e sodrában megálljak?

 

Hogy a szívembe megint rést ne lelne

Egy uj szerelem próbált veszedelme?

 

Éjszaki szél [20.]

 

 

 

TAVASZI ESŐ ZENÉJE

 

Oh hogy szerettem nézni, mint gyerek,

Ha tavasszal a zápor megeredt.

A felhők teltségük feleslegét

Lezudították; ázott benne rét,

Kert, udvar és a cseréppel rakott

Ablakra is sok kövér csepp csapott.

 

Oh régi kert és régi-régi szív!

Az emlék ismét multba nézni hiv.

Hogy ugy lássam tünt éveim terét,

Amilyenül a válás hagyta rég.

Im, látom is: már hull a sürü csepp.

Veréb, tyuk bujni csapzottan siet.

Im, hull a csepp, s az ázott rög közül

Pár fülevélke már előkerül.

Kering a nedv, s már egy-egy ághegyen

Nehány eleven rügy is ott terem.

Nedvekkel telten a dús, drága föld

Magára könnyü párafátylat ölt;

Millió csírát duzzadozva rejt,

Hogy holnap velük pompázzék a kert.

 

Én mind e nyüzsgést át az ablakon

Szemlélem, vigan és álmatagon.

A föld, melyet a viz felüditett,

Belém is erőt áraszt és hitet.

S éledni látva völgyet, dombokat:

Lelkem is – érzem – szárnyat bontogat.

 

Éjszaki szél [30-31.]

 

SEBESTYÉN ISTVÁN

1938-

  

 

ALKONY A GÁTON

 

Ledőlt a nyár egy forró oszlopa,

mint fürdő Vénusz ujján a köröm,

hül a Kárpátmedence fókusza.

Alig rebbenő zsázsa-pillákkal,

langyhátú asszonyként hasal a gát,

sóhajt, s bíborba burkolja magát.

 

A túlsó parton – zöldfodrú felhő –

mese-mélység gyomrába gomolyog

lefelé a vízbe szédült erdő.

Íves bóbitát bontott banka szól,

behallatszik öblös pupogása

az est csak félig kész templomába.

 

Varázzsal vert lélek, némán megyek,

körben – fényes csúcsukat mutatják –

égig lobognak az aranyhegyek…

A nap piros pántlikával akar

a Kiserdő nagy kontyáig jutni,

babrál véle, de a Tiszába ejti.

 

Fenékig ér a szép szalag vége;

egy napszítta ladik összegyűri,

s aztán nagy, puha csokrot köt belőle…

Megejtő igézet az, ahogyan

a jelenség játszadozik velem;

csokrába hullik, s izzik a szívem…

 

 

 

Versek a Tiszáról [117.]

 

REMÉNYIK SÁNDOR

 

 

ZÁRÓRA UTÁN

 

Az ívlámpák itt sorba kialusznak,

Fogy a muzsika, halkul a beszéd,

Az indóháznál egy-egy árva fény

Éjbemereszti reszkető szemét.

 

Reszket és vele rezzen tétován

Lelkünk, hogy elhagynak ím, mind a fények,

Égbefúrhatjuk érte bús szemünk

S szegezhetjük a sötét messzeségnek.

 

Egy-két csillag, ha megmarad talán

Lesüppedt sírok őrének felettünk,

És messzi pályán tán egy árva láng:

Amerre elment mind, akit szerettünk.

 

1918

 

 

 

TÉR ÉS IDŐ

 

A Tér az ür, a roppant, ködös csarnok,

A Tér a behavazott pusztaság,

Rajta pár sötét nyom, fekete fák

És körvonalak, végtelenbe veszve;

A Tér a behavazott pusztaság

És részei: egy talpalatnyi föld,

Vagy fű, vagy kő, vagy víz, vagy levegő,

Mit szennyez egy-egy percig ember-lábnyom,

Vagy meg-megjelöl kereszttel egy álom

S az Idő behavazni újrakezd,

Az Idő, ez az örök hóesés.

 

És hajnalra nincs se nyom, se kereszt.

 

1918

 

 

 

TAVON

 

Hány fodra van a tónak,

Ha rajta ring a csónak?

Szívemnek hány redője:

Hány fodra rossznak-jónak?

Hány álomgyűrű tágul,

Vesz végbúcsút a mátul,

Oszlik és alakul meg újra,

Viharszárnytól hány örvény támad

Tölcsérit a fenékbe fúrva?

 

Az én tavam most tükörsíma,

Oly csendes, mintha halni hína,

Nem zúg a nádas, áll a szél,

A véghetetlen magasságból,

Valami égi rózsafáról

A holt tükörre libben egy levél.

 

1918

 

 

 

CSUKOTT AJKAK

 

A csukott ajkak éle összeért,

Mint összefagyott két virágszirom,

A küzdés fájó nyomait, a vért

Letörölte egy kéz nyugosztalón,

Álombabékítőn, enyhén, puhán...

 

A csukott ajkak éle összeért,

Többé nem kérdezik: miért, miért?

Csókra nem vágynak, szitokra nem nyílnak,

A szó, mint hegye ki nem röppent nyílnak

Ott belül maradt, odabenntörött

S ül az ajkakon valami örök...

Valami nagy-nagy mosolygó fehérség.

 

A csukott ajkak hordják boldogan

Az Imperator törhetlen pecsétjét,

A bizonyságot: nem kell már beszélni.

 

Mert sokat szóltak... sok hiába-szót,

Maguknak, másnak sebet-okozót.

Az áldás kihűlt, elégett az átok,

Most lecsukódtak –

És kimondták a legfőbb igazságot.

 

1918

 

 

 

TEMPLOMOK

 

Én csak kis fatornyú templom vagyok,

Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,

A szellemóriások fénye rámragyog,

De szikra szunnyad bennem is: Erő.

 

S bár irígykedve holtig bámulom

A dómok súlyos, drága titkait,

Az én szívem is álmok temploma

És Isten minden templomban lakik.

 

1918

 

 

 

HA SZÁMBAVETTED…

 

Ha számbavetted mind a vétkeid

Szemed ha metszőn önmagadba látott:

Az ismeretlen sok-sok bűnödért

Még mondj el egypár miatyánkot!

 

Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,

Mert végtelen a vétkeinknek száma

S talán nem az a legölőbb csapás,

Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.

 

A legsikoltóbb seb talán nem az,

Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán

S tán az se, mit suttogva, hátmögött

Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

 

A legsikoltóbb, legégőbb sebek

Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,

Mely indult jóakarat ösvenyén

És öntudatlan gúnyba tévedett.

 

A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,

Indulnak egy elejtett szó nyomán,

Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,

S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

 

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped

Egy szónkért, mely meg tudná váltani,

S virágoskertből sivataggá lesz,

Mert azt az igét nem mondottuk ki.

 

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,

A léptünk rajta döngve áthaladt,

Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –

És eltapostuk, mint egy bogarat.

 

Oh végtelen a vétkeinknek száma,

Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,

Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,

Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

 

Ha számbavetted mind a vétkeid,

Szemed ha metszőn önmagadba látott:

Az ismeretlen sok, sok bűnödért

Még mondj el egypár miatyánkot.

 

1918

 

 

 

CSILLAG A VÍZ ALATT

 

Ott lenn, a víz alatt

Egy másik, mélyebb ég;

S hogy kisímult a tükör:

Ezernyi csillag ég,

Ragyogj, ragyogj,

Te vízalatti ég!

 

Ragyogj, ragyogj,

Te örök Ideál,

Tőled el nem választ

Sem élet, sem halál,

Ragyogj, ragyogj, örök-idegenül,

Fenn is, lenn is elérhetetlenül,

Ragyogj, ragyogj!

 

Ragyogj, ragyogj,

Örökkön tiszta kép

E lélek vízalatti, mély egén,

Én már tudom: Csak azt nem vesztem el.

A miről sose mondhatom: enyém.

Ragyogj, ragyogj

Éjféli Csillag, lelkem mély egén.

 

1920

 

 

 

ÚGY FÁJ MÁR MINDEN…

 

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,

Minden, mi általreszket szívemen,

Legyen az ember, muzsika, vagy táj,

Úgy fáj már minden, minden idebenn.

 

De néha egy-egy halk szó símogat,

S rejtekúton a szívembe talál,

S álomba ringatja a kínokat,

Elaltatja a multat, s a jövőt.

Pedig be nehéz megtalálni már

Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

 

Gyom és gaz benőtte az utakat,

Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:

Száraz kórók és keserű füvek,

Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

 

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,

És szent a szív, mely küldi őt ezen,

S mely liliomok magvát hinti el

Ott, hol különben csak bogáncs terem.

 

Áldott az óra és áldott a szél,

Mely liliomok messze magvát hozza,

Magot, melyből a békesség kikél.

 

1920

 

 

 

ADD A KEZED…

 

Add a kezed, így szépen, csöndesen,

Nyugodtan add.

Síma, ragyogó tükör a szívünk,

Nem vet hullámokat.

 

Add a kezed, ilyen jó hűvösen.

A csóknak édes mérge

Megmérgezné a nyugodalmunkat,

Ha hozzánk érne.

 

Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe’,

Innen hova hághatna még a láb?

E csönd, e béke: ez itten a csúcs –

És nincs tovább.

 

Add a kezed; lenn lakodalmas nép,

Mirtusz menyasszonyfőn;

A mirtuszt édes, irigyled-e még

Itt, e kopár tetőn?

 

Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,

S a zuzmó tengve él,

A lelkünket a nagy csend összehajtja,

Mint két ágat a szél.

 

Add a kezed, látod lemegy a nap;

A nappal szembe

Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,

Kezed kezembe.

 

Add a kezed, egy percig tart csupán

Ez az igézet –

Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,

S több, mint az élet!

 

1920

 

 

 

A KAGYLÓ

 

Jékey Aladárnak

 

Én itt vagyok, akarva, nem akarva,

A végtelen vetett a véges partra.

 

Fekszem aléltan a sivár fövenyben

És az óceán himnuszait zengem.

 

Anyám, a tenger apadt, s itthagyott,

Kinek mi köze hozzá, ki vagyok?

 

Gazdátlan, üres ház, mire se jó,

Csak eldobni, vagy eltörni való.

 

Apály s dagály közt, így, időm mulván,

Várom, míg értem visszatér a hullám.

 

Nekem nem hazám e kietlen part,

De aki titkon a füléhez tart,

 

Magányban, éjben, emberektől távol:

Annak mesélek egy más, szebb világról.

 

1920

 

 

 

A LÉLEK ÉL

 

Imre József kedves bátyámnak,

igaz tisztelettel

 

A lélek él,

Testvéreim,

És hitet nem cserél.

A lélek él: betűben, színben, fában,

Hullámos hangban és merev márványban,

Száz változáson át –

Amíg meg nem tagadja önmagát.

 

A lélek él, és munkál csendesen,

Kis szigeten, vagy roppant tengeren,

De amit alkot: nem szól a világnak;

Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.

A lélek él,

Testvéreim,

És hitet nem cserél.

 

1920

 

 

 

HAVASI FESZÜLET

 

Halványpiros hegyi virág

Öleli lábát a keresztnek.

Távolról a sötét fenyők:

Titoktudó konok erők

Feléje gyökeret eresztnek.

És ölelik a föld alatt.

Így rejtik el imádatuk.

 

Olyan szép itt és oly szabad!

Alatta kanyarog az út

És még mélyebben a patak.

 

Szent arcán kín – s örök remény.

A zúgó vízbe letekint, –

S mosolyg a vad patak dühén.

 

1921

 

 

 

A FENYŐK ÁLMA

 

A fellegek a fenyők álmai.

Az ágak között megrekednek.

Azután futásnak erednek,

Vagy halkan suhannak odább,

Mint foghatatlan, lenge holmi,

Testetlen, fátylas délibáb.

Az álmok sorsa: eloszolni.

 

Néha úgy szállnak, fehér csipkeként.

Hogy alig-alig fedik el a fényt.

Ezek a boldog álmok.

Aki ily álmot látott,

Annak a fának hálálkodni kell.

És hogyan hálálkodik a fenyő?

Hogy ezerszeres illatot lehel.

 

S néha jönnek gomolygón, nehezen,

Szurony sem szaggatja meg odafenn,

Csak néha üti át

Egy órjás dárdáját a fellegen.

Ezek a gonosz álmok.

Aki ily álmot látott,

Reccsenve jajdul, álmában kiált,

Lát fekete vért és piros halált.

 

De lassan elszáll jó és gonosz álom,

Valahol virrad már a láthatáron,

Oszlik a köd,

A pára már kevés.

Aranyderüvel messze valahol

A kék ég jő: az örök ébredés.

 

1921

 

 

 

„IDILL” A MAGASSÁGBAN

 

Vihar ment végig a hegyélen. – –

A gyökerei megmozdultak.

Az órjás, látva végzetét

Társa felé nyujtá kezét:

Tarts meg, – vagy téged is lezúzlak!

És tompa jajjal rázuhant.

 

Elállt a hegy lélekzete,

S egy percre a patak alant.

 

A másik meghajlott bele,

De felfogta és megtartotta őt.

Egyik a másikra támaszkodva:

Most így állnak a Teremtő előtt.

 

1921

 

 

 

EMMAUS FELÉ

 

Árkosy Lajosnénak

 

A harangok oly kábítóan zúgtak,

A nép oly kábítóan feketéllett.

Baldachin alatt a Szentség haladt...

Jeruzsálem! – gondoltam azalatt –

S gondoltam: inkább Emmausba térek.

Emmausra most száll az alkonyat,

S a távol hegyek olyan csoda-kékek.

 

Indultam a városból kifele.

S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:

Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.

S hogy álmosabb lett a harang szava,

Mintha víz alól borongana fel,

Vagy véghetetlen ködből hangzana:

Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.

 

Emmaus felé üdébb lett a táj.

Kis virágokat láttam állani.

Kis ibolyákat vándor-utam szélén:

Gondoltam: ím, az Ő virágai!

 

Álmában gügyögött egy-egy madár,

Hogy az erdőre értem, hallgatag;

Gondoltam: ím, az Ő madarai,

Hogy szerette az égi madarat!

 

Delej futott a barna fákon által,

Égremeresztett csontos ujjaik

Mintha megteltek volna már virággal. –

Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.

 

Borongott messziről a mély harang,

S a mély avarban lassan elalélt,

De én úgy álltam ott künn boldogan,

Mint aki látta Őt – és célhoz ért.

 

Kolozsvár, Hója-erdő, 1921 nagyszombat estéjén

 

 

 

MI MARAD MEG?

 

Vajjon mi lesz az, ami megmarad

A lelkem drága szülötteiből,

Ha majd az Idő rajtuk áthalad?

Kerék alatt marad a szívem vére,

Vagy fölvesz egy-két csöppet szekerére

Az Idő, aki vad lovakat hajt?

És meddig viszi majd?

Keres számukra jövendő napokban

Egy, a maihoz hasonló talajt?

 

A hivatottak sokan vannak,

A választottak kevesen.

És választottak vannak-e vajjon?

A hangulatok gyűrűk a tavon,

De mi lesz, ha majd kisímul a tó:

A nép lelke, mely gyűrűket vetett? –

És mi az, ami örökkévaló?!

 

De balga módra mit kérdezgetek?

Ha csak egy lelket szebbé, jobbá tettem,

Ha csak egy szívbe szent magot vetettem,

Ha csak egy lángot növeltem az égig

Egy ügyet védtem utolsó csepp vérig:

Mit érdekelnek korok, emberek,

S hogy meddig emlegetik nevemet,

És meddig élek énekesek ajkán,

Ha földi parttól eloldódott sajkám?

Ha így éltem, ha így alkottam én:

Beiktatódott ez a költemény

A világ örök fundamentumába,

Isten szívébe és önnönmagába.

S nincs ami onnan kitépje, kivágja.

 

1922. március

 

 

 

MIVÉ LESZ?...

 

Mivé lesz ez a késő napmeleg,

Mely most így át meg áthat engemet,

S mely idén utolsó melegnek tetszik?

Rőzsetűzzé lesz lelkem ugarán,

Mely mellett csillagtalan éjszakán,

Nagy téli éjszakán

Álmok didergő tábora melegszik?

 

Mivé lesz ez a levélsuttogás,

Ez a haldoklók beszélgetése?

Támad belőle új melódia:

Ájtatos szívem nyárfareszketése?

Karácsonyesti prédikáció,

Ha már lehullt a hó?

 

Mivé lesznek e lobogó színek?

Marad egy tisztás szívem közepén:

Kietlen télben szép őszi sziget?

 

És napsütésből, nyárfareszketésből,

Színek pazarló játékaiból

Szövődik-e énbennem az a béke,

Mely mint egy láthatatlan sugárkéve

Testvéreim szívére ráhajol?

 

Kolozsvár, Hója-erdő, 1923. október 25.

 

 

 

SZITA

 

Egy jóságos tündér kezembe

Adott egy finom kis szitát:

„Az életből mi fényes, drága,

E kis szitán szitáld Te át,

Selyemfövennyé, aranyporrá!”

 

Azóta lelkemből csak hull, hull,

Mint aranypor, szitál az álom,

Kavics, göröngy, rög fennakad,

Az életet én megszitálom,

Selyemfövennyé, aranyporrá.

 

Így megvetem hűs selyemágyam,

S majd egykoron, – ó végső béke! –

Az életem ha elszitáltam,

Elomlok álmom fövenyébe,

Fövennyé, porrá magam is.

 

1924

 

 

 

HANGSZEREK

 

Van költő, kinek lelke hegedű

És játszik rajt’ egy lány,

A hegedűt kis álla alá tartja,

És játszik rajta, ahogy kedve tartja,

Van költő, kinek lelke hegedű

És játszik rajt’ egy lány.

 

Van költő, kinek lelke kürt

És riadót az Idő fúj bele,

És hangját szikla-lelkek verik vissza,

És hangjával egy ország lesz tele,

Van költő, kinek lelke kürt.

 

S van költő, kinek lelke aeolhárfa,

És nem nyúl hozzá kéz,

Csupán a szél, mely végtelenből jő,

És végtelenbe vész.

Van költő, kinek lelke aeolhárfa.

 

1924

 

 

 

AZT MONDJÁK…

 

Weress Margitnak

 

Azt mondják, hogy fényt hintek szerte-szét

– Én olyan sötétnek tudom magam. –

 

Azt mondják, köszöntésem: békesség.

– S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan! –

 

Azt mondják, dalom ír és enyhülés,

És több, mint szépség: jócselekedet.

 

– Bennem dúl a magamra-ismerés,

S meaculpázva verem mellemet. –

 

Azt mondják, aki találkozik vélem,

Hogy tőlem ő kapott ajándékot.

 

– S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem,

Hogy mindenkinek adósa vagyok. –

 

Ó, Barátaim, ha egy fénysugár

Lelketekig hullt, át a lelkemen:

 

Nem enyém az a fény, csak bennem jár.

Istennek köszönjétek, – ne nekem!

 

1924

 

 

 

A PREMONTREIEK PLATÁNJA

 

A rendház előtt egy platánfa áll.

Varázs-ecsetje surranó hegyével

Megérintette halkan a halál.

Levele: sárga, barna, zöld-arany –

Ezer színváltozatban hulldogál.

 

Az ezerszínű óriás platán

Zizzenve küldi postáját a mélybe.

Alatta kedves házi-uraim

Járkálnak hófehérbe’.

 

S ahogy járnak, egy-egy égő levél

Köntösük hófehérjén fennakad:

Az élet üzen messziről nekik,

S mutogat vért és aranyat.

 

S ők olvassák

E titokzatos, távoli postában:

Im’, ez az élet,

Amely a hervadást hordja magában.

 

Azután tovább mennek

A fák alatt fehéren imbolyogva,

S a haldokló élet üzenetét

A köntösükről

Lerázzák mosolyogva.

 

Nagyvárad, 1924. november elején

 

 

 

MÁR NEM FÁJ MÁS…

 

Már nem fáj más,

Csak az fáj mindíg jobban,

Hogy égő sebeim

Olyan világtól-idegen sebek,

És a szívem más szenvedők szívével

Nem egy ütemre dobban.

Már nem fáj más,

Csak az fáj mindíg jobban,

Hogy önmagamba lassan visszanőttem.

Betokozódtam, elszigetelődtem.

Mint a temetkező selyembogár:

Magam a selymeimbe beleszőttem.

 

Szeretnék egyszer lepke lenni még.

Öröm mézét, búbánat harmatát

Az arany élet-réten vinni szét.

Leszállani minden virágkehelybe,

S megtapintni a virágok szívét.

Szeretnék egyszer hivő, hevülő,

Lengő, lebegő lepke lenni még.

 

1925

 

 

 

MARGARÉTA

 

A bükki rét, – a margarétás rét.

 

Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret

A margarétától soha.

Nem kellett más,

Csak fehér virágszirom-mosolya.

Mely úgy lengett az alvó rét felett,

Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.

Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret

A margarétától soha.

 

1925

 

 

 

MEZŐK VIRÁGAI

 

„De mondom néktek, Salamon az ő

dicsőségében nem öltözködött úgy, mint

ezek közül egy.”

                                        Járosi Andornak

 

Színesedik a rét.

A margaréták föl-fölemelik

Szelíd, fehér fejük.

A karthausi, a hallgatag barát

Barátkozik velük.

Misére csenget a harangvirág

A bükkönynek s az árva lóherének,

A rét fölé az alkonyat terül,

Ezer virág ajkáról száll az ének

Hangtalanul: hozsánna néked Nyár!

 

A virágok közt Salamon bolyong.

Vállán bíborpalást.

Fején korona, bús, nehéz arany.

Hatalma van – és tudománya van.

Mit is kívánna mást?

Mégis tűnődve megy.

Ajkán egy kérdés lebeg hangtalan:

Mért nem olyan, mint ezek közül egy?

 

1925

 

 

 

GYÓGYÍTS MEG!

 

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!

Nézd: elszárad a fám

A testem-lelkem fája...

De épek még a gyökerek talán.

A tompa, tunya tespedés alatt,

Gyökereimben: érzem magamat,

És ott zsong millió melódiám.

 

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!

Hiszen – nem is éltem igazában.

Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,

Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:

Rólam gondolt roppant gondolatod

Torz árnyékaképpen.

 

Egy kóbor szellő néha-néha

Valami balzsam illatot hozott.

Akkor megéreztem: ez az élet,

S megéreztem a Te közelléted, –

S maradtam mégis torz és átkozott.

 

Én Istenem, gyógyíts meg engemet.

Én szeretni és adni akarok:

Egy harmatcseppért is – tengereket.

S most tengereket látok felém jönni,

És nem maradt egy könnyem – megköszönni.

 

1925

 

 

 

A TENGER ÁLMAI

 

Tenger, tenger, hát ilyen is tudsz lenni:

Ily halottcsendes, halotthalavány?

Utolsó szentség fényes kenete,

Örök olaja csöppent rád talán?

Hogy arcodon minden ránc elsimult,

S redőtlen szfinksz lettél, szelíd talány.

Vagy álmodol, csak álmodol talán?

Látóhatárod párás peremén

Álmaid lepke-szárnyai lebegnek,

Lélekzetét is alig hallani

Nagy, mozdulatlan világ-kebelednek.

Olajos tükröd mozdulatlan síkján

Kis tarka pillangóid ellebegnek,

Már túl is vannak hetedhét-határon

S te nem eszmélhetsz rá, hogy amit láttál,

Csak lemenő nap s rőt vitorlavászon.

 

Lovrana, 1926. május-június

 

 

 

EGY HYMEN-HÍRRE (részlet)

 

3. Ezt mondja Jézus

 

„... megkérdék őtet... A feltámadásnak

napján azért ezek közül ki

felesége lészen az?...”

 

Bizony mondom, elmúlik e világ.

És bizony mondom, megmaradok én.

S bizony, ha két szív egy ütemre dobban,

Az egy-ütemben ott dobbanok én.

 

Bizony mondom, elmúlik a világ.

És bizony mondom, én megmaradok.

S akkor nem két-két szívet kötök egybe,

De a szívekből koszorút fonok.

 

S mind, aki egymást idelenn szerette,

A csillag-koszorúba bekerül,

S ragyog szerelmük tisztán, szabadon,

Testetlenül és véghetetlenül.

 

1927

 

 

 

SZENT JÁNOS-SZOBOR

 

Úgy áll az elhagyott kert közepén,

Palástosan, aggon és egyedül,

Mint aki látott minden „jelenést”,

És mindent tud, és mindennek örül.

 

Az Istenbe s az őszbe elmerült.

És átnéz, messze néz át a kert fáin,

Kő-ajka zeng a déli verőfényben:

„Csak szeressétek egymást, fiacskáim”.

 

Kolozsvár, 1927. szeptember 12.

 

 

 

AZ ÉN LELKIPÁSZTOROM

 

„És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatsszék.”

Kir. I. 19:12

Járosi Andornak

 

Láttam az Igét sas-szárnyon repülni,

Elzúgni izzó Illés-szekeren, –

Dóm-lelkek pillér-berkeit bejártam,

Testté az Ige mégse lett nekem.

Gyönyörködni jártam a templomokba,

Mint a hangversenyekre, tárlatokra,

A lelkem minden szent beszéd után

Csak muzsikával, képpel lett tele,

A nagy poézis fergeteg-szele

Az építő szó boltíve alól

Süvöltve tört ki, s úgy markolt belém.

Csak ezt lestem, csak erre vártam én.

Égett a szívem pogány csipkebokra,

Szent szél szította szándéktalanul, –

A láng szomjazta a forgószelet,

S a tűzből született egy költemény

A „Christi imitatio” helyett.

Jöttek ragyogó s zordon vértezetben,

Jöttek óriás prédikátorok,

És ostoroztak, és égbe ragadtak, –

Csak ezt a szócskát: „én bűnös vagyok”,

Nem bírták velem úgy értetni meg,

Ahogy Te tetted, én „kicsi papom”,

Általad lett a templom menedékem,

És vigasztalásom, és otthonom.

És Te tetted, hogy megértettem én,

Hogy mégis több az Evangelium,

Több, mint a leggyönyörűbb költemény.

És Te tetted, hogy fordulok magamba,

S a szent vacsora után legalább

Jobban vigyázok tettemre, szavamra.

Te tetted, ha türelmesebb vagyok,

Tudván: nagy dolog a kicsi dolog.

Ledobhatatlan keresztem alatt

– Ezt is Te tetted – már meghajolok.

Te tetted ezt, – a bús nevelő-évek,

Szakadások, törések, temetések

Csupán a segítségedre siettek.

És látod, látod: ezt ismét Te tetted,

Hogy bennem lassan életté remegnek

A szók: „Kegyelem és békesség nektek”.

 

1932

 

 

 

UTOLSÓ MUNKÁS

 

A nap leszáll, és szőlőhegyed ormát

Aranyozza az alkony, Istenem.

Munkásaidat látom fenn mozogni,

Apró bogárkák, serény hangya-népek,

Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel.

Munkálkodjatok, míg nappal vagyon:

Mondtad s elküldted mindannyiokat.

Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délben.

Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre,

És felszállt áldozati páraként

S virágillat lett: édes öntudat

És boldog, tiszta lelkiismeret.

Hogy sürögnek ott fenn a húnyó napban,

Aranyként csillan szürke hangya-testük,

Már készülődnek lassanként haza, –

Egy óra még, és itt van a sötét.

 

Sötét, sötét: hogy száll a szörnyű szó,

Éjszaka: hogy suhognak szárnyaid,

Mily félelmes vagy, mily irtózatos,

Még annak is, ki dolgozott napestig,

Hát még annak, kit elhagyott a hajnal,

És elhagyott a délelőtt s a dél

S kit a hanyatló nap is így talál:

Hivalkodva és haszontalanul.

 

Álltam valami messze piacon,

És tarka rongyként ráztam lelkemet,

Így tűnt a hajnal, így futott a dél,

És így jött rám a késő alkonyat.

Utolsó munkás és utolsó óra –

Most itt állok a szőlőhegy tövén,

Napszámodba szegődnék, Istenem.

Egy óra még, és itt van a sötét.

 

Ezt az utolsó órát add nekem.

 

1932

 

 

 

HOLDNAK IS ROSSZ VOLTAM

 

Nekem nincsen már mondanivalóm.

Úgy érzem: aki általam is szólott,

Elmondta, amit mondani akart.

Ami belőlem „istenarcú lény” volt,

Az a kevés kizengett, elsugárzott.

Az „őrült sár” kering még s bújdokol.

Csillagrendszernek tagja voltam én is,

Csillagrendszernek tagja lenni mégis,

Kis, vak bolygóul is: nagy kegyelem.

Sütöttek rám csodálatos Napok,

A Fény fölségét csak felszínem fogta,

És mégis napnak hittek engemet,

Napnak – holott én holdnak is rossz voltam.

Kialszik most kölcsönkért kicsi fényem.

Nem baj, a csillagrendszer rendületlen,

Nem baj, a tejút meg nem fogyatkozik,

Nem baj, szeg se hull ki a végtelenből,

Nem baj, valahol élnek és forognak

S ragyogva zengnek a Napok tovább.

 

Segítsetek, segítsetek nekem most!

Nagy-nagy munkára adtam magamat,

Két tenyerembe fogtam a Napot, –

A Napot, az én lement Napomat

Akarom a tengerből kiemelni.

Fénye csak rólam permetezett rátok,

Most azt akarom, hogy látva-lássátok!

Segítsetek a Napot kiemelni,

A Napot, az én lement Napomat

Az elmúlás viola tengeréből.

 

Nekem nincsen már mondanivalóm.

Csak Téged szeretnélek mondani,

Mutatni, hirdetni és zengeni

Egyre.

Téged mondani a Te szavaiddal,

Téged másolni lassan, levelenkint,

Mint ó-kódexből hajdani barátok

Másolgatták a szentek szavait.

Nap-lelked kódexe fölé hajolva

Találjon engem is a pírkadat,

Alázatos és szent örömben égve, –

Míg másnak is nyilvánvaló leszesz

S fölkelsz sokaknak teljes ragyogással.

 

1932. október 16.

 

 

 

EGYHANGÚ DALLAM – S TALÁN MÉGIS ÚJ

 

Zeng az erdő

– Bár kopár s lombtalan –

Zeng az erdő.

A cinke –

Mi mindent rejt egyhangú dallama:

Hóvirág csenget,

Somvirág sárgáll

S ibolya kékell benne,

Ibolya –

A cinke

Színeket rejtő szürke dallama

Most köszöni és így köszöni meg

Mindenkinek,

Hogy él,

Hogy irgalomból, kegyelemből,

Ingyen kapott szeretet-eledelből

Kibírta a telet.

 

S zengek most én is.

Kopáran bár, és lombtalanul még:

Utánozom a cinke énekét.

S hangomban mintha –

Pedig milyen egyhangú dallama –

Oly különösen, mint még tán soha –

Sírokról lopva bár,

És oda visszalopva –:

Hóvirág csengne,

Somvirág sárgállna,

S ibolya kéklenék,

Ibolya...

 

Budapest, Hűvösvölgy, 1933. március 10.

 

 

 

SZEMEIMET A HEGYEKRE EMELEM

 

(121. zsoltár)

 

1. Még egyszer

 

„Szemeimet a hegyekre emelem.

Onnan jön segítségem.”

– Zsongott bennem a zsoltár ritmusa,

De eltemetett, bús szerelemképen.

Tompán, fojtottan, mint búvó patak.

Nem mertem szemeimet fölemelni.

Láttam a boldog vetélytársakat,

A tetők víg, szerencsés szeretőit.

S maradtam otthon, roskadtan, magamba,

Mint kit egy hangos szívverés is rémít.

S most még egyszer mégis csoda esett:

Jöttem, láttam, győztem a hegyeket,

S a csúcsokat csókoló napsugár

Nem vakította meg

A hegyekre fölemelt szememet.

 

 

2. Négy nap

 

Négy ragyogó, verőfényes, igaz nap.

Négy naptárból kiszakított aranylap.

Négy örökkévalóságba iktatott,

Kibeszélhetetlen, boldog, mély titok.

 

 

3. Jó komoly barátok

 

Ezek a szürke, hallgatag kőszálak

Papok, s nem prédikálnak,

Próféták, de senkit nem feddenek,

Se vétkes királyt, se vak népeket.

Csak állnak s várnak

Mindenkit, aki fáradt,

Mindenkit, aki megterheltetett.

Időtlen idők óta

Itt állnak s várnak:

Örökös szürke vőlegényei

A Csendnek, a Havas menyasszonyának

Hallgatnak, várnak.

Jó, komoly barátok.

Sok balgatag kérdésre nem felelnek.

Nem avatkoznak a mi életünkbe.

De ha hozzájok megyünk: fölemelnek.

 

 

4. Kő-evangelium

 

Szikla. Döbbentőn tornyosodik föl.

Csak tekintetem kúszik föl reá

Függőleges falon.

És visszahull.

Alul

Szeszélyes rajz cifrázza a követ.

Runák, rovások, hieroglifek:

Kő-evangelium.

A föld történetéből

Egy ősi, titokzatos fejezet.

Felírva találjátok ezeket

A Nagykőhavason.

Írták az áradó és apadó

S lassan visszavonuló tengerek

Anno egyben,

Ama első napon.

Az Embernek előtte.

Mikor csak Isten volt és a hegyek.

 

 

5. Együgyű mennyország

 

Pásztorgyerek. A szava idegen.

A szeme mosolyog.

Nincs benne gyűlölet, sem félelem.

Tetszik nekem.

Szentgyörgynapjától Szentmihálynapig

Itt terelgeti nyáját csendesen.

Emberrel itt alig találkozik.

A gondja csak a máé

S nem veti árnyékát a holnapig.

Kenyere málé, túró, vadgyümölcs.

Igénytelen és bölcs.

Százesztendős imakönyvben lapozgat,

A „Szív tükré”-ben.

Húsz lejért vette.

Tudja, hogy őt is Isten teremtette.

S nem tudja, hogy az urak mit forralnak

Párisban, Bukarestben, Budapesten.

Tilinkóz egy sort. Hallgat azután.

Mosolyog, méláz, ül a szikla fokán.

S az együgyűek mennyországa nyílik

Szívében kéken, mint az encián.

 

 

6. Háromszázan

 

A medve jött. A rémület riadt.

A legelőkre nem volt vissza-út.

Vad szirtfalba hajlott a lanka le.

Szökellt a vezér kos őrült irammal,

Szelíd szemére vér-fátyol borult,

Az otthonos táj irtó idegen lett.

Táncoltak körös-körül a hegyek.

S vérködös szemmel ugrottak utána

Háromszázan: aranygyapjas sereg.

Gyönge testekből hörgő piramid:

Szirt tövén véget ért a vad menet.

 

 

7. A régi határkő

 

Melitskó Saroltának

 

A Nagykőhavason

Egy kicsi kőhalom.

 

Ez emberkézre vall

Simára csiszolt oldalaival.

 

S mért, mért nem: ez még áll.

Határkő. Elment tőle a határ.

 

S tulajdonkép minek

Ezen akadni meg?

 

Megakadnak a vándorfellegek?

Ledülnek töprengeni a szelek?

 

Mi lehet, mi e magasban is fáj?

Innen s túl egy az ég és egy a táj.

 

Innen s túl egyformán szegényesen

Gyalogfenyő és boróka terem.

 

A Nagykőhavason

Egy kicsi kőhalom.

 

Egy kicsi kőhalom.

Egy kicsi sírhalom.

 

Alatta mégis egy világ pihen.

Láttam, ahogy valaki ráborult

És sírt keservesen.

 

 

8. Törpefenyő

 

Ahogy a hegyek nőnek,

Úgy törpülnek a fák.

Nagy szálfa-gőgöt nem tűr

A magasság.

 

A törpefenyő fája

Alázat fája itt.

Nem hívja ki öntelten,

Mindíg viharközelben –

A menny villámait.

 

Hanem azért próbáld

Tövestül tépni ki:

Beleszakadsz, de ő

Magát nem engedi.

 

Indája szikla-szívós,

Acél a gyökere –

Rácsap, de belecsorbul

A Bucsecs kard-szele.

 

A rádühödt szelekkel

Dühödten birkózik,

Vad oromtalajába

Vadul kapaszkodik.

 

A földre fekszik néha,

Mint tanult birkózó,

Vélnéd: vég-kimerült, –

S ím: talpra-pattanó.

 

Nagy, büszke rokonságból

Kis mostoha-kölyök:

Legárvább, legkeményebb,

Ki ide felszökött.

 

Törnek a szálfák lennebb,

Roppan ezer derék.

De él itt fenn e hajló,

Magát mindenkép tartó,

Megpróbált nemzedék.

 

 

9. Felleg a szobában

 

Menedékház a Nagykőhavason.

Ezernyolcszáz méter tenger felett.

Emberfeletti csend.

Az ablak nyitva van.

 

Az ablakon beúsznak

Méltóságosan, kézzelfoghatón,

Kisértetiesen a fellegek.

A völgyben éltem le az életem,

De mindíg-mindíg felleg-űző lázban.

A mélységből kapkodtam fel utánok.

Most ők nyúlnak utánam.

 

 

10. A Cenk lámpája

 

Leszállt az éj. Eltűnt a Cenk.

Magába, magasan

Fent, fent,

Mindíg rokontalan:

A Cenk lámpája leng.

Gyökértelenül, szinte csillagképen,

Inkább a semmiben, semmint az égben.

Eltűnt a Cenk.

Fent, fent

A cenki lámpa leng.

 

Minden lenti láng idegen neki,

S a csillagok csak fél-testvérei,

Szánják és szeretik,

És mégsem tehetik,

Hogy végleg otthon érezze magát.

S lent otthontalan város és világ.

Fent, a szeplőtlen csillagkoszorúban

A cenki lámpa szégyelli magát.

 

Se föld, se menny,

Se lenn, se fenn,

Testvérek közt is fájón idegen,

Erdélyi éjben együtt csak velem:

A Cenk lámpája leng reménytelen.

 

 

11. Találkoztam a szabadsággal

 

Zord magaslat: a Fellegvár ez itt.

Erőszak rakta s tartja falait.

 

Ember-önkény és változó uralmak

Láncot csörgetnek és rabot tartanak.

 

Szurony, szörnyű rend, vessző, fegyelem

Itt sötét börtön-flóraként terem.

 

Rém-madárként egy emlék suhan át:

Nyögnek a befalazott katonák...

 

Ezerhatszáz... olvasom egy falon – –

A doh s a penész ma is hatalom.

 

S mily nagy erősség ez itt, nézve lentről,

S mily vakondtúrás fentről, a hegyekről.

 

Bucsecs, Csukás, Királykő, Kőhavas:

E fellegvár alattuk mily avas.

 

A Nagykőhavason mentem én átal

És találkoztam fent a Szabadsággal.

 

Ment nagy léptekkel: világ számüzötte,

Fenyőszag tömjénezett körülötte.

 

Kalapján virított a sziklarózsa,

Vissza se nézett a völgybe alóla.

 

Vándorbotjával verte a követ,

Minden ütése villámot vetett.

 

A hátizsákja telve ezerjóval,

Ezerjóval, embernek nem-valóval.

 

Fütyölt. Visszhangjaként víg füttyszavának

Túlvilági viharok orgonáltak.

 

A déli nap, ahogy zenitre hágott

Nézte az elszabadult Szabadságot.

 

Ment nagy léptekkel, bottal, tarisznyával,

Szemére vont virágos kalapjával.

 

Ment völgyből fel, világból kifele:

Ki-ki lássa, mire megy nélküle.

 

Ment, az embertől egyre távolodva,

Ment csúcsról-csúcsra, csillagtávolokba.

 

Kincse túldrága volt méltatlanoknak:

Vitte ajándékul az angyaloknak.

 

 

12. Csak a levele

 

A sziklarózsa régen elvirult.

Amit most hoztam: csak a levele.

Kicsi, fénytelen, fakózöld levél.

Nincs egyebem.

Érjétek be vele.

 

Brassó-Nagykőhavas, 1933. augusztus

 

 

 

RÉGI NÓTA

 

Valamikor régesrégen,

Mesebeli erdőszélen,

Hogy hirtelen zápor szakadt:

Megbújtunk egy ernyő alatt.

Napsugárra nem is vártunk,

Napfény volt a mosolygásunk.

Egymás arcát derítettük,

Hogy borult: számba se vettük.

Mint fiatal fák a szélben,

Egymáshoz hajoltunk szépen,

Szűzi szívvel, tiszta szemmel,

Céltalan, szép szerelemmel.

S vert az eső, vert az áldás,

Tavasz volt. Tündérvirágzás.

 

Az alkalom csak elszaladt.

A pillanat csak elszakadt.

Mivé lett a régi erdő?

Hová lett a vén esernyő?

Az ég egyre csak feketült,

A záporba jég is vegyült.

Már ernyőt sem feszítettünk,

Jégnek puszta fejjel mentünk.

S külön bánat, külön zápor

Vert és sodort el egymástól.

 

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,

Ajakunkon vihar-ízzel

Megint csak egymásra leltünk

És kérdeztünk és feleltünk.

Véghetetlen béke-vággyal

Egymás lelkét fontuk átal.

A csalánból, ami éget

Szőttük a nagy csendességet.

Álltunk, mint valaha régen

Mesebeli erdőszélen.

Álltunk enyhe borulatban,

Ünnepesti alkonyatban.

Álltunk őszbe hajló nyárban,

Ritka másodvirágzásban.

S feszült fölénk árnyat ejtő,

Vak vihartól mosolyt rejtő

Tündér-gomba: régi ernyő.

 

1934. február 26.

 

 

 

BÉKESSÉG ISTENTŐL

 

     Nincs nyugalom, nincs nyugalom, – a szív,

Amíg ver, mindörökre nyugtalan.

De mindörökké nyughatatlanul,

Istentől mégis Békessége van.

Nyugalma nincs, de Békessége van.

Békesség Istentől.

 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, – vihar,

Örök hullámzás a víz felszíne.

De lent a mélyben háborítlanul

Pihen a tenger s az ember szíve,

Hadd hullámozzék a víz felszíne.

Békesség Istentől.

 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, – s ez a

Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.

Te sugarazd szét békességedet

És szóval, kézfogással másnak add.

Az Isten Békessége is ragad.

Békesség Istentől.

 

Reggel mondd, délben mondd és este mondd

A Feltámadott első, szép szavát.

És ragyogóbbá lesz a reggeled

És csillaghímesebb az éjszakád.

És békességesebb az éjszakád.

Békesség Istentől.

 

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,

Hogy köszöntésünkben lélek legyen –

Vihartépett fák – ágainkon mégis

Vadgalamb búg és Békesség terem.

Békesség: köszöntésünk ez legyen.

Békesség Istentől.

 

1935. február 5.

 

 

 

ÉN ŐSZÖM

 

Én őszöm, mosolygó vagy borongó,

Világfeszültséget feloldó,

Én kínomat is csillapító,

Én békémet is megígérő:

Olyan vagy mint az őszi Jézus,

Olyan vagy mint egy leánykérő.

Olyan vagy mint az őszi Jézus:

Szelíd és alázatos vőlegény –

Minden lélek menyasszonyod ma

S talán még én is, én.

Én őszöm, mosolygó vagy borongó,

Az őszi Jézus bizony benned jár

És felszed minden színes levelet

És fakó levelet,

Koszorújába mind beletalál.

Ó szedj fel s tűzzél töviskoszorúdba

Engem is, eltaposott levelet

Te, kit várnak romlottak és szüzek,

Jegyese minden lehullott levélnek!

S fogadd el tőlem ezt a levelet,

Napsugárral írtam és őszi kékkel,

És reménnyel és kétségbeeséssel

És benne egész esett-magamat

Hozom, s minden nyomorúságomat,

S az életem hozom –

Fogadj el így, ahogy vagyok

Ó Őszöm, békességem, Jézusom!

 

1938. október

 

 

 

SZERESD AZ ISTENT S TÉGY, AMIT AKARSZ

 

Fölény – de nem bánt.

Nem héjázik fent.

Derű – de égi.

Józanság – de szent.

Bent a világban,

Mégis kívül rajt:

Hódítni lelket

Jézusnak óhajt.

De tapintattal

Tágasságot ád –

Lélek ne hordjon

Semmilyen igát.

Mikor búcsúzik:

Nincs szemébe könny –

 

Egyszer mindenki

Úgyis visszajön.

Advent idején

Temetőbe jár –

Sírok közt röpköd

Mint a fénybogár.

Az új halottól

Vídám-kedvesen

Kérdi: hogy aludt

Első éjjelen?

S szól az Élethez:

Engem nem zavarsz – –

Szeresd az Istent,

S tégy, amit akarsz!

 

1940

RADVÁNYI PÉTER

1968-

 

  

TISZAI ŐSZ

 

A hűvös szél

Már nem beszél,

A fáradt csend

Avart kavar,

A tiszta tél

Majd visszatér,

Míg hűlt vized

A partba mar.

 

A haldokló táj

Néha fáj,

Egy messzi hang

Talán harang,

S amit az ár

Magába zár,

Úgy szól alant

Akár a lant.

 

Én itt vagyok

Hol felragyog,

S vizedbe hull

Az őszi fény.

Ott messze túl

A csendbe fúl

A nyár

Az erdő rejtekén.

 

A halk neszekben

Elveszek,

Már nincsen többé

Ő vagy én,

És most olyan

A nagy folyam,

Akár a kezdet

Kezdetén.

  

A víz felett

Az ősz lebeg

És ismerős

Mesét mesél:

Avart kavar

A fergeteg

S a vén Tiszáról

Kél a szél…

 

 

 

 

Versek a Tiszá-

ról [112-113.]

 

 

 

NAGY ISTVÁN ATTILA

1947-

 

 

 

MELLÉM ÁLLTÁL

 

mellém álltál

kardvirágnak

tavasz éji

pillantásnak

homlok ráncát

simítani

sebet osztva

gyógyítani

testõrömnek

elszegõdtél

sisakrostélyt

eresztettél

szívem vontad

jó páncélba

sosincs vége

éjszakába

 

A csoda szom-

júsága, 1983

[15.]

 

 

 

SZERELEM

 

          Elment, elment az én párom,

          világgá ment egy fűszálon.

                           (Mezőségi népdal)

 

Messze futó utak sátorába’

öltött haragos ruhát magára,

 

kicsi arca estére megázott,

szemében elrejtette a lángot,

 

de hold-homloka remegve fénylett,

szélhaját odaadta az éjnek,

 

mosolyát a kelő sugaraknak,

derekát a mohó pillanatnak.

 

Reggelre virágot hajtott értem:

álltam előtte, s csak néztem, néztem.

 

A csoda szomjúsága, 1983 [16.]

 

 

 

A CSÖND PARTJAI

 

Feloldja az éjszakát a reggel.

A csönd partjai lassan távolodnak.

Fény-dárdások jönnek a sereggel,

győzni akarók tüzei lobognak.

 

Sebeit rejtegeti az álom,

díszeit szórva menekül az úton.

Szekerek vonulnak át a tájon.

Messziről is felfehérlik az otthon.

 

Felizzanak a fák koronái.

Harmat fészkelődik a leveleken.

Mosdanak a nappalok csodái,

elindul átváltozni a szerelem.

 

A csoda szomjúsága, 1983 [30.]

 

 

 

CONCERTO GROSSO

 

I.

 

szavad ha nincs forrás fölé hajolj

és hallgasd a vizek suhogását

súlyos hullámok ívén emelkedj

vagy törj szét a parton darabokra

 

szavad ha nincs a csönd fölé hajolj

majd kilüktetsz minden hallgatásból

rád csukódhat félgömbje az égnek:

tenyereidben halott csillagok

 

szavad ha nincs a hiányra hajolj

szóljanak kövek erdők tengerek

eső húrokon szél muzsikáljon

hegyekben források fakadjanak

 

szavad ha nincs az utakra hajolj

megsápadnak mint a halott arca

koptatják belőled a csodákat

szemed színét lassanként feloldják

 

II.

 

Nem tudok már lágyan vallani,

régen meghalt bennem valami,

 

ami vigasztalt és elkísért,

ha már a csönd is a földig ért,

 

segített, ápolt és kitakart,

fölém is küldött zöld zivatart.

 

Nem tudok már lágyan vallani,

szavamat is ritkán hallani,

 

ha elbujdosik az ősz velem,

hiába fogja meg két kezem,

 

csak nézem szótlan az ágakat,

magamban a bomló tájakat.

 

Ha járom az erdőt egyedül,

a fák homlokára rárepül

 

az alkony ijedt rettegése:

gyorsul a bokrok szívverése.

 

III.

 

                 (Várkonyi Anikó halálára)

 

Elrepült a griffmadár!

Csőrében elvitte a magvakat,

az élet-magvakat,

az alkotás teremtő gömbjeit.

Honnan repül, hová repül?

El nem mondott szavak

fájnak utána,

el nem dalolt szók

sírnak utána,

tavaszi éjszakák

holdfénysuhanása,

nyári csöndek vágynak utána,

téli nappalok

fehér sikolya

kúszik utána.

jaj, a magvakkal

nem tér vissza a griffmadár!

Elszáradnak a csodateremtés

növekvő virágai,

betokozódik a félelem:

várakozás-csöndű magányunk

kihajtja pici spóráit.

jaj, ha így sodor a végzet

a tilalmas idő partjára!

Jaj, ha készületlenül ér

a folytathatatlanság riadalma!

Jaj, ha végezetlen maradnak

elkezdődött álmaink!

Helyettünk senki sem mondja el

az öröm pillanatait,

az őszi levelek szomorúságát,

a fűszálak gótikáját.

Fiunkra, lányunkra

ki mosolyog vissza?

Ki gyújtja fel bennünk a hitet,

az értelmes küzdés máglyáját,

hogy pusztuló

agyunk,

szívünk,

tüdőnk

ellenére is érdemes,

érdemes Orpheusnak

a világra születni!

Hogy nem pusztul el semmi,

ami élni akar!

Virágot hajt újra az ének,

dallammá változik a forrás,

erdők szólítanak,

madarak szólítanak,

összesímuló tenyerek

szólítanak.

 

A csoda szom-

júsága, 1983

[38-41.]

 

 

 

AMI FONTOS

 

Ami fontos, magammal viszem.

Mindent, ami...............

............................................

Nem marad más, csak kísérletek,

az összerakhatónak vélt világ cserepei,

gondolatok, sorok, töredékek,

csókok, visszhangtalan ölelések.

Küzdelmek, hitek, látomások,

átizzított éjszakák, nagynak látott szerepek.

Mind itt maradnak, tanúskodnak,

ha szólítja őket a vigasz.

De semmit sem őriznek a tárgyak,

a kezünkhöz, a szívünkhöz nőttek,

elkódorog a toll, gyűrődik a papír,

kitárt szárnnyal repül a könyv,

s a játékok suta mozdulatait

nem őrzi a várakozó tekintet.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [50.]

 

 

 

 

GYŐZELEM

 

 

az     éjszakába     hullva      újra     elkerült     az     álom

jajszó     bukott     ki     számon     agyam     eltemette

győztes      ifjúkorom      láztól      piros      képeit

nem     világított     csak     az     arcod    fehére

a      kezem     melletted     virrasztott      fel

húzott     óra    vert     a    sötétben    elné

ztem    az    álom    játékait    kibomló

sugarait     a     tavaszok     ünnepét

szép    arcodon    minden    zenél

izzik    lobog    él    aztán    to

vatűnik     ez     a    pillanat

kifakul    a    vágy   foto

emléket    őriz    láng

lobban    ellobban

étlen     éjszaka

látomás   elh

aló  gyász

szeress

rejts

elí

V

 

 

A csoda

szomjúsága,

1991 [53.]

 

 

 

 

 

VIRÁGSZIROM-LEVÉL SZAVAIM

 

Te, bőrömet borzoló április!

Temető, építő, vágyakozó!

Virágszirom-levél szavaimat

ne add oda szélnek, förgetegnek,

mert várakozó-csöndű magányom

ég felé nyújtja pici spóráit,

levelet hajt hitem, hadd zöldüljön!

A szavak páncélját szétfeszítem,

készülődnek szivárvány-bogarak,

mezők illata álmosan moccan.

Világot akarunk összerakni,

de minden vágyunk darabokban.

Virágszirom-levél szavaimat

elkódorgó áprilistól féltem,

jaj, a hajad illatától féltem!

 

A csoda szomjúsága, 1991 [54.]

 

 

 

 

ÁLOM KÖZÖTT

 

Felviszlek a hegyre, hajad

meglobogtatja pimasz

mosollyal a szél, és hosszan

sírsz majd, nem tudod miért,

csak úgy fáj valami, tegnap

még illatos volt a fű, ma állig

gondban.

Megsimogatom az arcodat,

s kezeim görcsökké válnak,

körmeim tövisekké, aztán

elered az eső, süvít a szél,

s egy dallamot dúdolok,

a völgy hahózva felel szavamra.

Hallgatom az erdőt, mosolyod

csupasz cinkéket melegít,

behunyom a szemem, forrás

lép ki az éjbõl, vállamra

borulsz és kacagsz, nevetésed

harmat a fák levelein,

súlytalan.

Állok a sziklán, villan a hold

ezüst szomorúság válladon hajad,

zokogásod virágok hallgatják,

és alakod szemembe zárva elzuhan,

hiába kiáltok utánad.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [57.]

 

 

 

ZELNICEMEGGY

 

Emeli az este a ködöt,

álomfehér csönd a rétre száll,

a vékony ágakra levelek ülnek,

amíg a hold arcomra szitál.

Magához hív a nyírfaerdő leánya:

zelnicemeggy fehéren habzó virága –

messzirõl imát suttog az ifjúság.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [58.]

 

 

 

DAL

 

Ma fújni fog a szél!

Kibontod hajad és énekelsz,

a fák összecsukódnak fölötted.

Vörös tulipánok hajolnak arcodra,

árvácskák szemében

csillog a csepp nevetés.

Megállunk a szélben.

Zöld az ég, a házak, szemedben

vidáman párásodik a mosoly...

Hajad zöldjén az este sötétlik.

Elindulunk.

Mögöttünk egyedül játszik a szél.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [59.]

 

 

 

BEZÁRTALAK

 

Bezártalak magamba,

s most nem menekülhetek,

szöknék már, de nem lehet,

fogva tart a képzelet:

igéznek látomások,

gyötrődő lobogások,

szavak bomlanak bennem:

legyőzött a szerelem,

s kívánom, mint a fuldokló,

napjaimon átparázsló

életedet, életemet.

 

A csoda szomjú-

sága, 1991 [60.]

 

 

 

VALLOMÁS I.

 

nagyon szeretlek

bogláros szellőrózsa

erdei madársóska

és újra várlak

galambvirág pókbangó

apróvirágú pimpó

de te messze jársz

indás ínfű gólyahír

gubóvirág nőszirom

arcodra szomjas

ösztörüs veronika

kamilla kék ibolya

lázas tenyerem

gyöngyvirág ernyős sárma

daravirág tőzike

hívlak gyere már

téltemető hóvirág

vicsorgó tarka sáfrány

 

A csoda szomjúsága, 1991 [63.]

 

 

 

ELREJTEM MAGAM

 

elrejtem magam hogy megtalálhass

alkonyatból vetek neked ágyat

kiszólok érted az éjszakámból

elengedlek ha a hajnal lángol

tűnődő ujjaimmal vigyázok

ne riassza el a csönd az álmot

elrejtem magam hogy megtalálhass

szavaimból vetek neked ágyat

metaforákkal üzenek érted

végigfut a láz ha megérted

vacogsz? borítalak takaróval:

melledre hajlok perzselő szókkal

elrejtem magam hogy megtalálhass

karjaimból vetek neked ágyat

szólok a májusi orgonának

a már elköszönő gyöngyvirágnak

és neked is ne siess maradj még –

hullajtja szirmát a tavaszi ég

 

A csoda szomjúsága, 1991 [66.]

 

 

 

RÁD BÍZNÁM

 

Itt örökké fúj a szél. Homokot hord,

nyugtalan álmaimmal viselőset.

Pentaton álmaimat próbálja egy nyírfa:

magára maradt csönd a válasz.

Rád bíznám a szavaimat,

dermedjenek a könnyek cseppkövébe,

mert ha már egyszer elérek oda végül,

szemem az arcodba ott is beleszédül,

belőlem is kiszakad majd a sírás,

ahogy az égen épül a szivárvány.

Elindul a két vége felől árván,

középen izzik, öröm-zászlót lenget,

derűt dobál a tűnő fellegeknek.

Mindez csak játék, mai sorsom csendje.

Reszket fölöttem a nyári éjszaka,

földre hullanak vibráló díszei.

Kavicsokat simogat a képzelet –

eltemet e földi matematika.

Mert, ha már egyszer elérek oda végül,

szemem az arcodba ott is beleszédül,

lázálom torkomat nem szorítja,

homlokom megérinti egy asszony ujja.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [67.]

 

 

 

 

KINT ÁLOMBA

 

Kint álomba fanyalodik az éjszaka,

féléber állatként nyújtózik a város,

száraz falevelek zörögnek a szélben,

csodákra váró ablakokban ég a fény.

Sötét betűkkel rajzol a képzeletem:

fehér papíron imát kulcsol két kezem,

hangtalanul, mint ahogy az emlékezet

borítja rőt lángba a téli képeket,

út mentén a tavaszi nyíló orgonát.

Egy pohár szódavíz, könyvek az asztalon,

lassú mosoly az otthagyott pillanaton,

befelé növekvő öröm, mely úgy hevít.

S azóta minden elém kanyarodó út

gyötrődés és szorongás nélkül is

befutható.

 

A csoda szom-

júsága, 1991

[68.]

 

 

 

VÁLLAINKON

 

Vállainkra hull a csend.

Képzelt játékaink kacagásra várnak,

utolsó útját repüli a tiszavirág.

Fogom a kezed, mennék veled,

s csak hallgat bennem az éjszaka.

Köd borítja arcunkat,

szemedben érintetlen a világ,

várnom kellene még,

kegyetlenül égnek a közöny-lámpák,

várnom kellene még.

Szemedben megmártanám magam.

Sóhajomban madarak tollászkodnak.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [72.]

 

 

 

NÉZNÉM AZ ARCOD

 

felragyog az este szeme

bokrok ráncaiban az éj

a hajnallal csókolózik

 

arcom fintora kilátszik

aggódnak megnyúlt karjaim

megaláz a csend egészen

 

kifosztott már a hallgatás

bőrödbe karcolnám magam

ülnék melletted tétlenül

 

míg elindul az éjszaka

nézném az arcod hogy pihen:

ellepik izzó csillagok

 

A csoda szomjúsága, 1991 [85.]

 

 

 

KETTŐZÖTT NÉMASÁG

 

A hallgatás összekapcsol vagy eltaszít?

Állunk szemben a nappal, szemben a széllel,

arcunkat elrejtjük, elbújnak szavaink.

Tenyerünkben kettőzött némaság fészkel.

 

Egymás elől magunkhoz menekülhetünk,

és magunkra lelni csak egymásban lehet.

Az ifjúság határán fut az életünk.

Éjszaka vállunkon alszik a képzelet.

 

A félelem ráncokba fut az arcomon.

Melletted magányom kifosztva kesereg.

Szédülten állunk: megrészegült alkalom,

és a pillanat érett szemként kipereg.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [87.]

 

 

 

HEGYEK TEMPLOMÁBAN

 

Hegyek templomában homlokomat

patak vizére ejtem,

fenyőfák súgják az imát,

hallgat bennem az ének.

Képek a messze futó utak fölött:

szomjas vándor behajol az éjszakába,

a hold kapukulcsot keresgél,

fehéren világít a házfal,

az ajtóban árnyékos szempár

közeledõ lépteimet vigyázza.

Hegyek templomában elhal a dallam,

álmok settenkednek

északnak, keletnek,

elhullajtja terhét az éjszaka,

világos udvarba tér a gondolat,

színtelenné alázódik a látomás.

Valahol havazik a zelnicemeggy

illatos virága.

 

A csoda szomjú-

sága, 1991 [107.]

 

 

 

KÖSZÖNÖM

 

Köszönöm a szóra bírt hallgatást,

a kamaszos ölelések lázát,

bőröd forró kitárulkozását,

köszönöm két kezed puhaságát,

csókjaid mélytengeri gyöngyét,

az elsõ rózsa puha szirmát,

jó szavaidnak esti csöndjét,

tekinteted felgyújtó varázsát.

 

Úgy nézlek, mint évezredes csodát,

hitetlenül és reménytelenül.

Úgy nézlek, hogy nincsen közöm hozzád,

nem figyelem, mennyire fáj belül

ez a visszafojtott látomás,

csak ne szólna karod, szád, szemed,

ne volnál olthatatlan lobogás,

hogy ne tudnám: megszerettelek.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [108.]

 

 

 

ELINDULNI

 

Elindulni az ösvényen,

amely úgy kanyarog,

hogy nem néz vissza.

Elindulni, elhagyni a várost,

amely részt kér belőled,

fölissza a véred,

rátelepszik a tüdődre,

a szívedben zakatol.

Elhagyni a nemlétező

birodalmakat, az esztelen

tipródást, a seholsem-volt

vágyakat, s lerázni

a hamis illúziókat.

Menni az ösvényen,

amely az égbe fut

előtted.

 

A csoda

szomjúsága,

1993 [150.]

 

 

 

 

ESTÉLI HALLGATÁS

 

Csak szótlan vallomás kellene,

a térdhez törleszkedő ragyogás,

hallgatni, ahogy a nyírfákról

csöndesen zuhog a fény.

Megfejteni a tünedező neszeket,

a szembehunyás gyöngéd varázslatát,

amikor útjára indul a képzelet,

s szárnya nő a puha suttogásnak.

Csak szótlan vallomás kellene,

minden szemben elfér a világ,

amely vásárra viszi a szavakat,

hazug portékát csinál a beszédből.

Maradna az estéli hallgatás,

a hajnalok tiszta zenéje,

a felébredés boldog szájíze,

hogy itt van ez a nap is,

kitárja röptető szárnyait,

csak maradj csendben:

a pillantás a szívedig ér.

 

A csoda szomjúsága, 1993 [170.]

 

 

 

A VÉGTELEN

 

A te dolgod, hogy vigasztalj,

az arcomra békén ráhajolj,

az enyém pedig elindulni,

végigmenni az úton.

Látod, ostoba minden gondom,

félelmem, rettegésem.

Süt a nap, virágzik az élet,

csak az én remény-leveleim

száradnak, töpörödnek.

Ha egyszer innen el kell mennem,

s megfullad a dal a pillanatban,

s szemhéjaim alá csukódik a világ,

lesz egy nekem szóló dobbanás,

átfutó remegés a szív körül?

A te dolgod, hogy vigasztalj,

az arcomra békén ráhajolj,

hiszen én megyek messze,

ha kifutok a végtelenbe.

 

A csoda szomjúsága, 1993 [172.]

 

 

 

 

HALLGATOK

 

Megnyugodott benned a világ,

s a válaszaid is világosak,

ha vannak még kérdéseid,

ha töpreng benned az alkonyat,

mindent felold a látomás.

Bennem nem hajt fejet a világ,

nem csitul sohasem a láz,

s ha van is egy-egy pillanat,

ami a szívemen áthalad,

távoli emlék marad.

Mint az is, ami még marasztal,

amikor hozzám ér kezed,

s a bőröd így vigasztal,

de mint aki már eleresztett,

csak még a hangja reszket,

kimondani, amit nem tud még,

amikor a lebukó ég szinte ég.

Hallgatok mielőtt útra indulok.

 

A csoda szomjúsága, 1993 [175.]

 

 

 

SZÁRNYATLAN SZÁLLÓ

 

Aki elment, többé már nem köszön,

kihűlt a lépte a küszöbön.

Szomorú tekintete nem verődik

a ház faláról vissza.

 

Elfojtott könnye lassú tengerár,

középen egy eldobott rózsaszál

úszik a vízben céltalanul,

amíg lassan a mélybe ér.

 

Mindenki elbukik, aki él,

a nap korongja is a földig ér.

A víz fölött sirályok vadásznak,

a zsákmányt a parton leejtik.

 

Szárnyatlan szálló gondolat –

papírom foglya így marad.

Ha elnémul a kiáltó száj,

csend motoz a porlepte úton.

 

A csoda szomjúsága, 1993 [180.]

 

 

 

HAJNALI VERS

 

Ágaskodnak az igába fogott szavak,

vágtatnának, de heveder feszül a szügynek,

a lovas türelmetlen, repülni szeretne

a habos csillagokba.

Hajnal lobban az éjszakába,

mocorogva szétterül az álom,

könnyeznek némán a fák,

valaki halkan átbukik a halálon.

Micsoda végzés fut a csendbe:

árnyéktalan lobogás, mely csak világít,

eleven tűz, pusztít, de életet hajt.

Ráborul a hallgatás a vállakra,

dédelget, becézget, kihallgatja

a szív gyorsuló ritmusát.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [185.]

 

 

 

NEHÉZ SÍRÁS

 

ma rám talált a szerelem:

gránát robbant a szívemen

riadt madár az ég alatt

szárnyát zárta és lezuhant

tűzbe vágyott hagyni álmot

megtalálni boldogságot

így lettem én beteg vándor:

koldus előtt meleg jászol

ízes étel asztalodon

nehéz sírás szép arcodon

 

A csoda szomjúsága, 1995 [198.]

 

 

 

 

ÖLÉBE VESZ

 

Egyszer csak felbukkantál,

a kusza nappalban rám találtál,

s odalett minden rettenet,

félelem és remegés.

Maradj még itt, halkan velem,

amíg felfedez tekintetem,

s annál is tovább,

amíg ölébe vesz a halál.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [213.]

 

 

 

 

MINDEN LESZEK

 

Elfelejtem magam,

láss olyannak, amilyennek szeretnél,

amilyennek a felfedező izgalom

sejtjeidbe égeti megtört alakomat.

Nem leszek más, csak az,

akinek megláttak szemeid,

s akinek a várakozás napjaiban

magadnak szeretnél.

Minden leszek, ha akarod,

csak nyugtasd rajtam szemed,

s érints meg minden pillanatban,

hogy megéljem a holnapot.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [215.]

 

 

 

FAGGATTALAK

 

Kilódultam az álomból,

s mint aki féléberként önmagát keresi,

elindultam visszafelé az éjszakában.

Rád találtam. Ott ültél szemben velem

az asztal túlsó oldalán.

Néztem az arcodat. Szép volt. Gazdag.

S mint aki kincset rabol, faggattalak,

ajkaidat néztem, felfehérlő fogaidat,

nyakadat, vállaidat, melleid

megbújó lomha árnyait.

Szép voltál és gazdag és szerettél.

S mint aki keresi a szóval

elmondhatatlant, úgy néztem rád: segíts!

Oldd fel bennem a görcsöket,

a vágyba futó igéket,

a szótlanságba dermedt látomásokat,

érints meg parázsló ujjaiddal,

hogy elevenedjen meg újra bennem

a lélek!

 

A csoda

Szomjúsá-

ga, 1995

[216.]

 

 

 

KILÉPTÉL

 

Kiléptél az árnyékból,

s egyszerre felragyogott az arcod,

esti fények bolyongtak nyakadon,

bőröd bársonyán szél fészkelődött.

Megláttalak, s újra tudtam,

csoda vagy minden rezdülésben,

amely felizzik, ha szívemre talál.

Botladoztak a szavak,

nem értek el hozzád, mert zsongás,

emberzsivaj vett körül.

S én nagyon bántam,

hogy elvesztettem ezt a gyönyörű

pillanatot is.

 

A csoda szomjú-

sága, 1995 [217.]

 

 

 

A FOLYÓ

 

Mint a folyó, ha árad,

sodor magával levelet meg ágat,

építi és rombolja a partot,

úgy áramlik bennem a szerelem.

Behunyom a szemem, s azt hiszem:

ott ülsz valahol,

s nézed a folyót, ahogy árad,

sodor magával levelet meg ágat,

kavarog benned a szerelem.

Úszom az árral,

s látom, felállsz és integetsz,

vizes arcomat ellepi a könny.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [218.]

 

 

 

LÁTOMÁSOK

 

Borús nappal búcsúzik a nyár,

hideg eső veri ablakomat,

fiatal fák hajlonganak a szélben.

Összehúzódik bennem is a világ.

Földrészek kéklő távolsága,

tengerek zölden gyűrődő hullámai,

az idő és a tér közöttünk.

Látomások íze a szánkban,

múlttá szelidülő nappalok,

a kísértő éjszakák nélkül.

Látomások íze a számban:

türelmetlen igék a vágyban.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [235.]

 

 

 

 

TENYEREDEN

 

Szép szemed hajnali csillag,

beragyogja az éjszakámat.

S amikor átjár ez a fény,

nem tudom, mi történik velem,

eleven vagyok-e, vagy halott.

Csak azt érzem, hív a magasság,

s vonz e messziről jövő fény.

Amit tudok, te tudod velem:

tenyereden hordod életem.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [220.]

 

 

 

OTT JÁRSZ

 

Egész nap rád gondolok,

mert valahol messze vagy,

s nem ér el két kezem,

nem látom, ahogy közeledsz,

megigazítod a frizurád,

hirtelen rám ismersz,

és felragyog az arcod,

mert ott jársz, ahol én.

De mint akit rajtakaptak,

most mégis elpirulsz.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [224.]

 

 

 

FÁBAN, VIRÁGBAN

 

Felderítő leszek, ha messze bujdokolsz,

bejárom a földet, átúszom a folyókat,

tenyereimbe veszem a hegyeket,

a mélységeket és a magasságokat

bejárom minden éjszaka,

csak megtaláljalak.

Gondolj rám, s eljutok hozzád,

hiába állnak utamba erdők, emberek,

gonosz szellemek, sanda szándékok,

csak gondolj rám, ha földig ér

a bánat, s az arcodon matat az ősz.

Ott leszek fában, virágban,

a bőrödet borzoló napsugárban.

Ott leszek, ha már nem leszek.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [238.]

 

 

 

 

SZIMFÓNIA

 

Hiányoztál. Mindenütt

kerestelek.

A fák mögött, a felhők haragjában.

A szemlehunyás ólmos fáradtsága

eltakart.

Pedig milyen jó lett volna,

ha a hangodba burkolózom,

s megtelik zenével a lelkem,

szimfónia zeng, ha rád

gondolok.

 

A csoda szom-

júsága, 1995

[228.]

 

 

 

AZ IDŐ

 

Fészkelõdik a hajnal.

Talpam alatt az ösvény pora.

Elindultam.

Vissza sose térek.

A fény mégis kirajzol

az időből.

 

A csoda szom-

júsága, 1995

[252.]

 

 

 

KÖDÖS REGGEL

 

Lassan ébred bennem a reggel:

álmos köd nyújtózik a tájon,

de amint az első napsugár

áttör a bánat sűrű szövedékén

végképp megérkezem.

Itt vagyok, tekintetedet kutatom,

arcodon utolsó pillantásom nyomát,

ujjaim óvó mozdulatait,

a bizonyosság puha csöndjét.

S ahogy rám nézel,

kalapálni kezd a szívem,

érintésedre vágyom:

maradj velem örökre,

amíg a köd végképp

maga alá nem temet.

 

A csoda szomjú-

sága, 1995 [269.]

 

 

 

 

METSZÉSPONT

 

Esik az eső. Könny keveredik

a hideg ősszel.

Siratom magamat.

Jó lenne odabújni hozzád,

hosszan ringatózni veled.

Kérlelni, hogy el ne eressz,

ha mégis elmennék.

Bánatba bódít az ősz,

nyugtalan szívverésem

meg ne rémisszen.

Itt vagyok még, várom,

hogy újra megölelj,

s abban a metszéspontban

meg is születhetek újra –

veled.

 

A csoda

szomjú-

sága, 1995

[282.]

 

 

 

EGY MÁSIK MOSOLY

 

elfutni a kérdő tekintetek elől

megölelni a hosszú útra készülőt

fejet hajtani ha megindul a zápor

becsukódni a vallomások előtt

ott maradni ha omlanak a falak

nézni ahogy a nap belebukik

a kilátástalan éjszakába

magunkkal vinni egy nevetést

hallgatni valakinek a szívverését

kiugrani a robogó vonatból

belépni egy másik mosoly

udvarába

 

A csoda szom-

júsága, 1995

[291.]

 

 

 

SZERETNÉK

 

Szeretnék a szemeddel

az arcomra nézni,

látszanak-e a félelem barázdái,

a mélyülő lövészárkok,

amelyekben végigzuhant

magányával a rettenet.

Szeretnék a szemeddel

magamra nézni,

látszanak-e a megbicsakló mozdulatok,

a visszariadó szándékok,

amelyekben arcra borul a bánat.

Szeretnék a szemeddel

az arcomra nézni,

tudni, hogy te is látod:

nincsen más út,

csak amelyik hozzád vezet.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [297.]

 

 

 

VÉGET ÉR

 

Van-e több,

mint ez a pillanat,

amelyben meg sem merülhetünk,

már is elillan?

Valaha ezért születtünk,

s magunkkal visszük

a negatív időbe.

De addig: szemben velem,

nem teszel mást,

mint mosolyoddal

arcomat simogatod.

Nincs több,

csak egyetlen pillanat:

véget ér az álom.

 

A csoda szomjú-

sága, 1995 [310.]

 

 

 

A JÖVŐ

 

Szétterül a fény a réten.

Torokszorító a csönd.

Futok a múltból,

de itt vagy velem te is.

Elérünk a jövőbe,

szemünkben elfér

a ma még láthatatlan,

s holnap sírás nélkül

megállunk.

Nem kell menekülnünk,

együtt álmodhatjuk,

ami egyszer még lehet.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [311.]

 

 

 

 

KOPOGTASS

 

Gyere értem, s vigyél magaddal,

ahol nem sírnak a fák,

s nem a hideg ölel körül.

Vigyél magaddal

a hegyeken át,

a hóförgeteget legyűrve

ölelj magadhoz:

olvadjon le szívemről a bánat,

az érted való szomorúság.

Hozd el a napsütést:

kopogtass be ablakomon.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [312.]

 

 

 

MEGPIHENEK

 

Vajon hová visz ez az út,

amely tengeren, szárazföldön halad,

sirályok lassú repülése nyomában,

a hajósodor felkavaró hullámaiban,

dombok szelíd árnyékaiban,

városok letaposott utcácskáiban,

kígyózik, mint bennem a félelem,

megpihen, majd újra a meredekre fut,

hullámzik a vérem: izgatott tenger,

tavaszillatot hoz a szél valahonnan,

sós ízűt, tele a távolság könnyével;

ismerem, megfürdött az arcom benne,

s majdnem megfulladtam a magamétól.

Azóta biztosan tudom: egyszer megpihenek

örök nyugalmat kínáló udvarodban.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [331.]

 

 

 

A CSEND KOPOG?

 

ha egyszer elindulok

tán vissza sose térek

arcomat odaadom

a keletről jött szélnek

 

szemeim villanását

a felébredő holdnak

vágyaimat az éjnek

ujjamat mosolyodnak

 

ha egyszer megérkezem

mindvégig ott maradok

virágokkal áldozol

de csupán a csend kopog

 

Kegyelemre ítélve, 2000. [25.]

MAJTHÉNYI GYÖRGY

1885-1942

 

  

FÜLEMÜLE

 

A Hold megállt a Balaton fölött

s a fülemüle énekét hallgatta,

a szél lábujjhegyen osont a partra föl

s a legszebb fákat sorba ölelgette,

az erdő megrázkódott a gyönyörűségtől,

a virágok a vízbe vetették magukat

s a fülemüle trillázott, trillázott,

tíz lépésnyire tőlem.

 

Soha nem érzett édesség él bennem,

mióta hallgatlak, Isten madárkája.

Nem tudom, mi lehet, csak nem a boldogság?

Sose voltam boldog.

Könnyes szemmel jöttem a világra,

árnyékom mindig maga volt a bánat

s el nem hagyott egy hosszú emberöltőn.

 

De most úgy érzem, betelt minden vágyam,

szép volt és jó volt minden, ami elmult,

nem emlékszem olyanra, mi fájna,

békesség tölt el, gyönyörűség, hála

és szállnék könnyen, mint könnyű madárdal,

repesnék, mint a felolvadó trilla:

köszönöm, hogy élek.

 

 

 

 

Mai magyar múzsa [93-94.]

 

LOVÁSZ PÁL

 

 

PÁSZTOROK

 

Mind lomhaléptűek, kevésszavúak;

napfénybe mossák csontos arcukat.

Sötét szemük szüntelenül kutat,

hol úttalan selyem mezők lapulnak.

 

A nyáj előttük hullámzik szelíden:

száz szertelengő délibábfodor.

Eléjük jő nyíló virág, bokor;

s vigyáz a rét, hogy friss füvet terítsen.

 

Nincs semmisem, mi kedvüket zavarja:

mind bennük él a puszták nagy nyugalma

s lelkükben minden bús vágyat feloldoz.

 

S ha rőzselángnál este száll le rájuk:

szent-bibliásan lendül nagy subájuk

s álmuk fölszáll a boldog csillagokhoz.

 

 

 

Mai magyar múzsa, (1922) [91.]

 

LACZKÓ GÉZA

1884-1953

 

  

INTERIEUR

 

Havannaszín szoba, szürke ajtók, tölgyfa bútorok,

Két hatalmas bőrszék, elegáns és rongyos könyv a polcokon,

Fényes függőlámpa, érdes kékszín posztós íróasztalon

Barátságos, komoly, jólismert szerek,

Avult-türkiz szőnyeg, széles kerevet,

Vasárnapi csönd és tisztaság, két ívelt széles ablakszem,

Homályos derű és óraketyegés.

 

Nyitottszemű, félős, fázós gondolat,

Szerelemben fürdött szendergő kívánság,

Valami szép-várás, előretudás,

Ütemesen rengő érzelemgomoly.

A csöndesen alvó Akarat felett,

Verssorok zengése, lüktető folyása,

Párjavesztett rímek, hangtalan zene.

 

Szembe velem naptár, páros piros számmal,

Február utólja.

 

Párás hegyeken túl, hajnali álomban

Mozdult a Tavasz.

 

 

 

 

Mai magyar múzsa,

1909 [83-84.]

 

KAJUK GYULA

 

 

 

 

ZEBEGÉNY FÖLÖTT, VERŐFÉNYBEN

 

A sárgult kalászos, felmagzott füvek

elnehezült fejüket cipőmre lehajtják,

ha szétnézni néha meg-megállok.

Kényelmes ülőhellyel meg is kínál

a dűlőút mentén húzódó vizesárok.

Dióhullás kelt egy koccanásnyi zajt,

hallom a vasút felől a halk morajt,

és látom a szerelvényt a fényes síneken,

ahogy zötykölődik Alsószob felé.

 

Vonakodó, nagyhasú felhőt cibál

egy komisz kedvű szélgyerek.

Nosztra fölé űzné, ott már esik is talán;

de errefelé Somdűlőn, Akácos dombon

még dúsan aranylik a szombat délután.

Fényecsetjével a szeszélyes koraősz

valószerűtlen árnyalatra mindent átszinez,

várakozó csend ül a csudálkozó tájra,

kék fák és lila bokrok alján semmi nesz.

 

Megbéklyóz, lenyűgöz a nagy magyar semmi.

Nincs kedvem felállni, menni, tenni-venni.

Átélem sok honfitársam csüggedt igazát.

Körénk a csalóka ősz ecsetje

fest majd tán szebb hazát…

Húnyt szemmel dúdolok a furcsa fényben;

karikák futkosnak szemhéjam alatt,

míg Dömös felől lusta karcsapással

átúszik hozzánk az őszi alkonyat.

 

Őszi kék [11.]

 

 

 

ÁLMODOZÁS ELLENFÉNYBEN

 

Csillog a víz, a fény íriszembe szúr,

sötét folt a két hattyú a zátonyon.

Selymesen felfénylő atlaszkék azúr

feszül fölöttem e sejtelmes napon.

Színes karikák futkosnak belül

lustán megrebbenő szemhéjamon,

jó lenne elúszni, mint a hattyúk

e bársonnyal ringó hullámokon…

 

Valami késztetés mégis visszatart,

szívem vadul jár, mint a dugattyú;

mély titkokkal telített itt e part…

Törékeny kezét vállamra teszi az ősz

vagy talán egy juharlevél csak,

mely rajtam elidőz?

Része vagyok a tájnak végérvényesen.

Nem írok, nem is tűnődök. Létezem.

 

Őszi kék [18.]

 

 

 

HAZAFELÉ A FOLYÓ MENTÉN

 

A levegő hideg mint egy pohár abszint.

Türkíz csíkok tarkítják a mályvaszínt.

Titokzatos fények égnek a víz felett.

Lebukóban a nap; lángol a feszület.

 

Az aranyozott Krisztus vadul izzik,

mint megszállott szemekben a mánia;

reflektorfény söpör rajta végig

– a bánya felől jön egy kései Scania.

 

Millió darabban hozza

a Csák-hegy összetört testét.

Dübörgése szétzúzza a csendet,

a későőszi, dunaparti estét.

 

Ballagok a járdán kedvetlenül,

szívemre novemberi köd települ.

Elszállt az ihlet, megtört a gondolat,

cipelhetem haza kockakő gondomat.

 

Őszi kék [20.]

 

 

 

FOLYÓPARTI ALKONYETŰDÖK

 

(egy)

Pőre ágak nyújtóznak a víz fölé

már nem rejt árnyuk nyári titkokat

rózsaszínben fürdik most a part

hátát mossa a szelídkék alkonyat

a gazdátlan öreg csónak megtelt vízzel

s a hajdani csókok ringlószilvaízzel

és szénaillattal még kísértenek,

álmos béke és csendesség

lakozik szívemben, elkerülnek végre

a szorító árnyak, sötét kísértetek.

 

Kihűlt a bánat, a vágy, a vérbő indulat ;

inkább csak azt bámulom mélán,

ahogy az unatkozó kölyök

ágat farigcsál a ballagó szekéren,

a zizegve zötykölődő szénabálán.

 

(kettő)

A távolban hajókürt szól,

mintha engem hívna,

és gyorsvonat zakatol

a fényes síneken,

aztán csend lesz végre újra,

még a parti hullám is elpihen.

 

Csak apró, meghitt zajok,

csak intim tájlüktetések

hallatszanak,

lám, itt a bandázó balin

a homokpadra szorít

egy csapat kishalat ;

burványt kever a sok hal

jut bőven zsákmány,

mohón nyelt jó falat.

 

(három)

Ködfolt úszik a folyón,

sejtelmes- puhán,

füstszaggal keveredve,

mit átvesz a ruhám

míg tuskón üldögélve

a viztükröt bámulom.

Fáradtan ül mellettem

az októberi napom,

jó, hogy a lábam most

kinyújtóztathatom.

 

Az alkonyat körülvesz

mint egy rablóbanda,

fülembe reccsen

a hajlongó fűzek hangja,

egy letört ág csonkja

némán fenyeget

ijedten tovaúszó

szürke felleget.

 

Őszi kék [24-25.]

 

 

 

AKKOR ÉS MOST

 

Üde zölden harsogott a bükkös,

az ég felé emelve karcsú ágait

s a fák csúcsán a napfény eltáncolta

a megújulás színarany álmait.

 

Hófehér virágból terített az erdő

lábunk alá illatos szőnyeget,

csak a megriadt őzek iramlása

zavarta meg néha a madáréneket.

 

Most magamban lépdelek

a száraz ágakon.

Lábam meg-megcsúszik

a síkos avaron.

 

Őszi kék [28.]

 

 

 

OTTHON LENNI VALAHOL

 

Levélzászlós ágát

lengeti a kőris

elég egy pillantás

és az ember máris

a parton áll

a hajóállomásnál…

E reflex többet ér

minden vallomásnál;

hogy más és más jelekre

mindig ugyanígy

dobban meg a szív…

ha az a táj hazahív.

 

Elég a kenyérillat

elég, ha csobog a víz,

elég ha számba olvad

egy kanálka szilvaíz;

az érzés mindig ugyanaz;

az ember ismét csak a régi,

bűvölten szerelmes,

hajdani kamasz, ki

egyetlen ablakot figyel

esténként makacsul…

mindegy, ha sötétlik,

vagy bent lámpa gyúl.

 

Itt ismerős minden

poros útkanyar,

a nagyállomás tömbje,

mely holdat is takar,

csak mögüle sugárzik

gyöngyházfény udvara.

Anyaölként ölel a csend,

a bársony éjszaka,

csak nagysokára űzi el talán

kakasok berzenkedő szava

és még hajnalban is langymeleg

a pocsolyák agyagos sara.

 

Bogár mászik a meszelt falon

nem vibrál bennem idegesség,

felajzott, művi izgalom;

a táj befogad, magába húz

és én boldogan hagyom.

Elönt az otthonosság,

a biztos nyugalom;

már magam vagyok a szél,

a napsütés, a bogár a falon

s míg írom egyszerű dalom:

a dúdolásom kívülről,

fentről hallgatom.

 

Őszi kék [31-32.]

 

 

 

SZABADBAN

 

magányos csavargóként ültem

a dűlőúti kőkereszt tövén

a külvilágra alig is figyeltem

pedig csudákat halmozott a fény

 

felhők siettek kései randevúra

a táj lassan bódult álomba dűlt

én is elalhattam… mire felriadtam

a kőkereszt már teljesen kihűlt

 

Őszi kék [34.]

 

 

 

KORAŐSZ

 

Halkan lélegzik a táj.

A bágyadt őszi nap

lazúrosra festi

a párálló partokat.

Sárgult levelet hoz

a hűs reggeli szél;

fújtat, fütyörész,

magában beszél.

Leteszi elém a csendben

a nyár elhamvadt álmait

s végigsimítja búcsúzóul

a fák összesúgó ágait.

 

Őszi kék [58.]

 

 

 

SZEPTEMBER KÉKJE

 

Nézd, a szeptember mit ád!

Bámuld az atlaszkék csodát,

e tiszta színű kék eget!

Nem látsz rajta felleget…

csak csend és hűvös áhítat,

harang, ima és Mária-nap.

 

Őszi kék [59.]

 

 

 

SZEPTEMBER VÉGÉN

 

Még zúdul a fény a megkopott padra

még itt ülök csendben e kései verőn

sodródik a szombat mint tovatűnő dallam

szívemben idézi a régi időm.

Gyors léptekkel járva tavaszi melegben

loholtam mindig a dolgom után,

észre nem is vettem, meg sose figyeltem,

hogy kincseket rejthet egy csöndes délután.

 

Elszállt az ifjúság és elszáll az élet

csendes kondulással, mint esti harang

szava messze száll a feltámadó szélben

szívemben visszhangzik már csak az a hang…

Mások járnak már itt, tolongva, lihegve

a halaszthatatlan teendők után

megkopott padom előtt elsietve…

nem sejtik, mit rejtett ez a délután.

 

Őszi kék [61.]

 

 

 

ŐSZI TÁJETŰDÖK

 

(egy)

A hegyek még zöldek messzirül,

fejbúbjukon ködsapka ül,

de hiába lepleznék, elszállt a nyár;

sárgul a levelek szegélye már.

A kis tisztáson riadt a csend,

az Elmúlás Hercege erre ment.

Nyomában dermedt hallgatás,

csepegő vízkönny, semmi más.

 

De egy könnyelmű kismadár

a száradó hársnak ágára száll!

Egy buta kis trillát elfütyül,

aztán a szomszéd ágcsúcsra ül,

és ott az a lepke nem menekül!

Begyében az ízes eleséggel

találkozik most a feleséggel,

és a madárpár tovarepül.

 

Avar alatt egy gomba nő.

Gombák közt lehetne bombanő,

vagy köztük a szex másként van talán?

Lám mi mindent kínál egy délután!

Lábam elé pottyan egy szem dió,

bemondhatta a mókus-rádió,

mert a kis vörös máris megjelent

én lent nézelődök, ő meg odafent.

 

Tapintatosan odébb megyek.

hogy útba nehogy már én legyek.

ki ha teheti, a légynek se árt…

lám, a mókus meg pont erre várt.

Praclijában a diót már fel is törte,

a „betolakodóval” végetért a csörte,

és most boldogan a napra kiül…

A hegyek még zöldek messzirül.

 

(kettő)

szára megszakadt a nyári fűnek

szívemből kitépett szerelem

sajog az őszön mindhiába

nincs kinek mondani szeretem

tüzemen vékony ágak égnek

kéreg alól sistereg a nedvük

ugróiskolát játszik három kislány

később énekelni támad kedvük

 

szára megszakadt a nyári fűnek

levelek fonákján a bogarak megülnek

hervad a nőszirom a töltés oldalán

nincsen kit szeressek elment az a lány

a fecskék már a telefondrótra ülnek

szívemben a hívások csendesülnek

pattognak az ágak sziszeg a parázs

fészkében haldoklik a nyári darázs

 

(három)

Az ifjú anya a kertben ült,

mely egy percre elcsendesült.

Óh, ritka kegyelmi pillanat,

nem hallani a gyerekhadat,

mely zsibong, lármázik szüntelen,

mindegyre hív, ám mégis hűtelen.

Csak a parázs sziszeg a grill alatt,

csöpög a zsír, a majdani jó falat

lassan elkészül talán;

bár lehet, addigra elszalad

az egész délután.

 

Az anya két kezét összefonja,

a sütögetést titokban unja,

de oly áldott mégis e kis nyugalom.

Szellő motoz a fenyőágakon.

 

(négy)

Sárgult levélből kotort máglyák

fulladoznak az őszi ködben.

Hova tűntek a nyári mágiák?

 

A tűzugrásban kipirult leányok

kacagását szétszórta a szél

és szomorkás szordínóra váltott;

 

hideg harmatcsepp csurran

a csupasz cserjeágakon,

párját hívó madár nem dalol…

 

Kórón kérődző tehenek bőgnek,

a kifosztott, sáros legelőkön

ördögszekerek kergetőznek

 

és csak én idézek makacsul

tovatűnt nyári mágiát,

a szénaboglyák szerelemszagát,

 

az összefonódó, becéző kezek

emléke győzköd, hogy még létezek

nem vesztem bele a ködbe, az őszbe…

 

Juharlevelek hullanak rám,

egymással csendben keringőzve.

 

(öt)

A csurranó könnycsepp az ág végére ért.

Volt egy pillanat, míg adta a kis ledért,

ki még habozik, latolgat, hogyan is tovább;

mint végzős diák, ki elhagyni készül

az akolmeleg, ám rég megunt iskolát.

A bágyadt őszi nap róla már lemondott,

felhőbe bújt, itthagyta a cirkuszi porondot,

kertemet, melyről lefoszlik sok hívságos éke,

vége a csábításnak, vágynak, küzdelemnek,

eljött a fáradt, halódó őszi béke.

A vízcsepp is belátja ezt, a sáros tócsába hull.

Útjának egy időre vége. Lassan bealkonyul.

 

Őszi kék [63-66.]

 

 

 

VÍZPARTI PARALELL

 

A lápból felszálló párapamacsok

puhák, finomak, mint a macskamancsok;

kesernyés illatuk késő őszt idéz.

(A tűnt nyári napok íze, mint a méz…)

 

Sárgult levélke pettyez békalencsét,

piroshasú unkák áldják a szerencsét,

elszállt a gém, bár később visszanéz…

(Fény csillan a vízen, mint a sárgaréz)

 

Odafönt átsuhan két cserregő szajkó,

akkora lármával, mint tucatnyi rajkó,

szárnyfoltjuk röpke, azúrkék villanás.

(Az élet csak egy álom, mi is volna más?)

 

Szalamandra evickél a lassan hűlő vízben,

ismerem foltjáról, láttam már több ízben,

remélem, elrejti ellenség elől a sás…

(Lustán kering a vér és e látomás)

 

Őszi kék [71.]

 

 

 

ABLAKNÁL, VIHARBAN

 

szél korbácsol szürke felleget

eső veri az ablaküveget

jajgatva hajlong, tört ágat sirat

a bálványfa az ablakom alatt

 

volt egy bűvös este

mikor tárva állt az ablak

szellő hátán szállott

sok részegítő illat

 

összefonódva álltunk

a sötét szobában itt

szívünk szorgosan szőtte

szédült, szerelmes álmait

 

Őszi kék [76.]

 

 

 

BÁRSONY ÉJBEN

 

kis kezeddel simítsd végig

az éjszaka bársonyát

öltsd magadra óvatosan

mint egy szép ruhát

tűzd válladra az őszi ég

legszebb csillagát

hallgassuk az éjben némán

szívünk dallamát

 

Őszi kék [77.]

 

 

 

ELALVÓBAN

 

Az éj köröttem tintakék

halk neszét szórja szerteszét

s ha gyertyát gyújt a képzelet

illata, füstje itt lebeg

távoli csengők csengenek

pókhálóselymek lengenek

az éj köröttem tintakék

álomba hív a messzeség

 

Őszi kék [79.]

 

 

 

SZEPTEMBERI ESTÉN

 

Szép napunk volt, igazi indián nyár,

de itt a tóparton már hűvös az este.

Meg is borzong néha a kedves teste

a pléd alatt, mit ráborított óvó kezem,

hogy meg ne fázzon e hűs alkonyon,

míg itt ülök véle és emlékezem;

az első randevúra, az azt követőkre,

a gyönyörű napokra és a felejthetőkre.

 

Álmos kis tábortüzünk csendesen lángol,

inkább csak füstölög, meleget nem ád,

ám sziszeg haragosan, amikor egy ággal

megpiszkálom a meglankadt parazsát.

Ülünk szótlanul, ideje elmúlt köztünk

a kapkodó, vágyszülte szavaknak.

Csak testünk beszél, elárulva mindent

a kíváncsi szélnek és fürkész alkonyatnak.

 

Őszi kék [81.]

 

 

 

BÚCSÚZIK A FÉNY

 

A vadvirágos rét

már gyűjti illatát,

mely balzsamossá

varázsolja

majd az éjszakát;

búcsúzik a fény.

 

Gyorsítom léptemet,

hisz jő a szürkület…

Bagolyszárnyon

ereszkedve

lassan lepi meg

az ösvényt, a házat

és a kedvemet.

 

Őszi kék [82.]

 

 

 

KATÁNGSZIRMOK KÉKJE

 

Kabátját az este

óvón ránkteríti.

A katángok kékje

szemed felderíti.

Íriszed úgy sugárzik

a kék szirmok felett,

mint az őszi égből

küldött üzenet.

 

A nap nyugodni tért

valahol a hegy mögött.

Tüskés bokrán szunnyad

a hamvaskék kökény.

A társalgás most könnyed,

olvadékony,

mint krémfagylalt

vagy csacska lányregény.

 

Csak mi hallgatunk

az asztalnál szelíden;

ezt a beszédes csendet

nagyon szeretem.

A túloldalon ülsz,

tőlem kissé távol,

mégis vibrál köztünk

ezernyi érzelem.

 

A homályban csóvák

villannak, kék lángok.

Pillantásod talán,

vagy csak a katángok?

 

Bársonyba bugyolál

az őszi alkonyat,

bár szemem lehúnyom,

jól látom arcodat.

 

Őszi kék [83-84.]

 

 

 

ESTI CSEND

 

gördül a nap a domb hajlatán

lombtalan áll már a vén platán

kékségbe mélyült a délután

szellő simít végig a homlokán

 

felhőn vet ágyat az alkonyat

kinyújtóztatnám a lábamat

venyige pattog a tűzhelyen

jó lenne meglelni már helyem

 

füstöl a tűzre kotort avar

kutyák ugatnak de nem zavar

fáradt szemem a melleden pihen

jó lenne meglelni nyughelyem

 

Őszi kék [106.]

 

 

 

HIDEG HAJNAL

 

a ködből apró vízcseppek hullanak,

sűrűn bombázva sápadt arcomat

köröttem, kívül minden olyan szürke

nyirkos, hideg, halott ma itt…

de belül a szívem még pirosan dobban

és küldi a vér forró hullámait

 

Őszi kék [108.]

 

 

 

KERTI SPLEEN

 

Zúg a szél s a lucfenyőről tűeső pereg

vastagítja észrevétlen kerti szőnyeged.

Nem puffan már, toboz ha hull,

csak halkan elgurul,

s egy perc múlva már elhever

mozdulatlanul.

 

Vézna fénnyel, vérszegénnyel kelne már a nap,

párában állnak szürke árnyak, míg erőre kap,

s ha mozdul néha cserjeág,

árnyéka bágyadtan int,

hisz helyét úgyis visszaveszi

estére már megint.

 

Fényben, árnyban felszívódva őszi hajnalon

üldögélek mozdulatlan itt a vaspadon ;

halkan hervad szívemben

a fásult nyugalom,

dallamát az elmúlásnak

csendben hallgatom.

 

Őszi kék [109.]

 

 

 

HAJNALI REMÉNY

 

Ködpaplanba bújt az őszi rét,

lassan oszlik szét az éjsötét.

Valahonnan dolmányos varjú károg.

Kubikgödörben szunnyad még a vályog.

Gyökere szakadt már az idei fűnek,

a hervadó kórók is egymásnak dűlnek,

szárukon nem mászik barna bogár.

Halványuló emlék a tovatűnt nyár.

 

Vadvirág illatot nem hordoz a szél,

csak hideg cseppek szitálnak a ködben.

Tompán szól a kolomp, kutya se csahol,

bús tehenek bőgnek a tölgyfaligetben.

Agyagkolonc tapad a gumicsizmához,

a járás, a tarlón át ólomnehéz,

mégis el kell a vasútig vergődnöm...

hátha a vonatról int felém egy kéz…

 

Őszi kék [111.]

 

 

 

BORONGÓS ŐSZ

 

Hol járnak az augusztusi hullócsillagok?

Ködfoszlányok közé bújva halványan ragyog

az a néhány pici lámpás, mely még megmaradt,

hunyorogva ideküld egy sápadt sugarat,

visszfényével felidézni tovatűnt nyarat.

Hol járnak az augusztusi hullócsillagok?

Szikraként felizzó csillámporukat

elmosták rég a nyárvégi záporok…

 

Varjaktól szántott őszi ég feszül énfelettem,

a nyár azúrját lassanként elfeledtem;

szürke felhők csüngnek az opálos égen,

hálóit a keresztes pók elhagyta már régen.

Csak ragacsos ökörnyálba akadok be néha,

nem fütyül rigó sem, nem kuruttyol béka;

sarokba bújnék én is, mint padláson a pók,

úgy érzem, rám vadásznak az örvös légykapók.

 

Őszi kék [121.]

 

 

 

A TITKOS KERT

 

Titkos kertem ott van

hol a vég is véget ér.

E kertben minden fűszál

mégis az égig ér;

kertem csak egy fűcsomó,

maréknyi tűlevél,

mélyén bűvösen

zsong a csend,

lábujjon jár a szél.

Kertemben csak néha sír

az üdezöld moha,

kertemben nem bántanak

senkit sem, soha.

Hangyaként is bejárhatom

egy perc alatt kertemet;

ha rámhullik egy gyantacsepp

az öröklét eltemet.

 

Őszi kék [145.]

 

 

 

ÉGIGÉRŐ

 

Az égig érő fa

tán tényleg égig ér

és fenn az ágak csúcsán

egy nagy, nyitott tenyér

barátságos öblébe minden,

mi szép és jó köröttem,

belefér;

szeretet, béke, áldás,

mit Ég ígér…

Az égigérő fa, ugye,

tényleg az égig ér?

 

Őszi kék [146.]

 

 

 

HOLDVIRÁG

 

Fénylő hold ezüst virága

szerelemnek bűvös álma

fényből megszőtt ezer szirma

egy perc alatt mind kinyílt ma

ringatózik hűvös szélben

megmártózik csillagfényben

elpihen majd csendben, szépen

kerti ösvényt elborítva

lábad elé odahullva

kemény földet felpuhítva…

Jaj, a lépés nehogy fájjon!

Mosolyogva járj e tájon,

egyetlenem, szép virágom!

 

Őszi kék [149.]

 

 

 

HOLDFÉNYBEN MERENGVE

 

A bársony égbolt halkan kitárta

Föld felé nyíló felhőablakát,

az erdőket lent még köd takarta,

rejtelmes szürkéskék kabát.

Csak apró égi jel volt csupán,

csak csendes változás;

én figyeltem rá egyedül,

nem volt ott senki más.

 

Gyöngyfényű gyöngéd karjait

a Föld felé tárta a Hold

és minden vízcsepp idelent

feléje áramolt.

A völgyben felbuzgott a forrás,

a sziklából karsztvíz csepegett

és nedves felhőkbe burkolóztak

a ködsipkás vén hegyek.

 

Medrében selymesen surrogott sok ér,

duzzadni kezdett minden kis patak;

folyók siettek a tengerek felé,

halkan hullámoztak hűvös, kék tavak.

Nők forgolódtak félálomban,

feldúlták holdsütötte ágyukat,

testük jelezte a változást a mélyben,

rángó szemhéjuk zaklatott álmukat.

 

Ülök ablakomban,

bűvölöm a Holdat,

átitatja szívem

égi mákony-oldat;

lelkem hullámként ostromolja

a sziklás partokat;

és így múlik el e bűvös óra,

mint egyetlen pillanat.

 

Őszi kék [152-153.]

 

 

 

CSEPPEK KÖRFORGÁSA

 

Bársony égbolton vágtat az éjszaka vadlova,

mindig ugyanonnan, mindig ugyanoda.

Csillagok szikráznak patkói nyomán,

harmatot záporoz már éjfél után

izzadó teste s a csapzott lósörény;

frissül a tikkadt föld, újul erdő, rét , sövény.

 

A hajnali harmat csillogó csöppjei

csendben csurrannak a cserje ágain.

A levelek élén egy-egy csepp megáll

s mint az őz az erdőszélen tétován

vár pár pillanatig; míg végre lecsöppen

a mohos oldalú kőbevájt medencébe

és halkan csobbanva szépen elvegyül

sok társa közt, kikre nemhiába vár;

lassan megtelik az edény végre már.

 

A kőedény fölé érve hirtelen

megtorpan az égen a büszke Nap,

arcát a víztükörben kedvtelve nézi,

ontva ezernyi forró sugarat.

A selymes vízből szerelmes pára illan,

az égbe szökik föl, követve álmait;

ám hiába száll föl ködkarját kitárva,

hogy beteljesítse boldog vágyait,

az irígységbe sápadt Hold behúzza

előtte az Ég felhőfüggönyét

s a ködként kavargó szerelmi bánat

harmattal öntözi a cserje levelét.

 

A Világlélek kútja, életünk forrása

itt ez az edény. Vize el nem apad soha,

nem szikkadhat ki kőből kivájt korsaja,

az istenek csészéjének mása.

Lélekkel telíti a cseppek körforgása.

 

Őszi kék [154-155.]

 

 

 

BÁL A HOLDFÉNYES KERTBEN

 

Telihold, a tündöklő, titokzatos

tisztára seperte égi udvarát,

bűvös sugarai kertemben suhognak,

álmodó cserjékre adnak fényruhát.

 

Éjnek évadján a rejtelmes őszben

ki adhat ily csodás udvari bált?

Október talán, a rangrejtett herceg,

titkos szerelmére végre rátalált?

 

A kert sarkában mesebeli kútban

csobog, csacsog, gyöngyözik a víz,

minden vendég kristálypoharában

üdén pezseg, szinte forr a csodaíz.

 

Karcsú kis kórólányok álldogálnak

egymondatos szerepet tanulnak talán

szirom arcocskájuk a holdfénybe tárva;

várják jelenésük a kert színpadán.

 

Egy graciőz selyemfenyő dáma

kecses karjait a felhők felé tárja,

puha tűi közt opálfény dereng…

hűs szellőben suhog a szoknyája.

 

Rákezd a zenekar, varázsütésre,

nem várt másra már, csak egy csendülésre,

mellyel a fecsketárnics végre jelt adott

és ezernyi színpompás levél lehull ma ott…

 

Szellőben libegnek, lágyan keringőzve,

az alkalmi párok kacéran kergetőzve;

rejtett zugban mire mindegyik földet ér

már felhők mögött bujdokol az őszi fény.

 

Őszi kék [156-157.]

 

 

 

BŰVÖS ÉJSZAKA

 

Mi ez az andalító forráscsobogás,

pezsdülő vizek buborék-pukkanása,

homályban borzongó szellősuttogás?

 

Karcsú holdnimfa fürdik

a kis forrás gyöngy vizében,

bőre opálosan csillan,

kibomló hajfürtje ében.

 

Puhán dédelgeti testét

a szállongó sötét,

ezüsttálcán körbehordja

a surranó víz szelíd énekét.

 

Hamvas-zöldbőrű nádszálcsapat

a sekély vízben alig térdig állva

suttog szégyenlősen egymás között,

csalfa holdsugár-simításra várva.

 

A nád közt ködsapkás vízimanó guggol,

jaj, megmoccanni is óvakodik.

sóvár szemmel, percet nem mulasztva

lesi a nimfa lágy idomait.

 

Amaz eltitkolja, hogy őt észrevenné,

mulattatja jól a titkolt hódolat,

szép teste hajlong, mindenét mutatja

az ezüstösen csillogó Hold alatt.

 

(A hajnal a csendért

mély csönddel fizet,

szellő sem fodrozza

a hallgató, hűs vizet.

A nádas sem susog,

most teljes az áhítat,

még egy perc és felkel

újra már a Nap.)

 

Őszi kék [158-159.]

 

 

 

CSÖNDKIRÁLY

 

A Csönd Királya én vagyok.

Kertemben ülve hallgatok.

 

Tócsába loccsanó csepp csobbanását.

Tetőn lecsusszanó olvadó jégkását.

 

Tobozreccsenést, bogársikolyt,

melyet óvatlan cipőtalp eltiport.

 

Hulló falevelek keringő neszét,

mit kósza szellő hord szerteszét.

 

Hallgatok örömöt, bánatot.

A Csönd Királya én vagyok.

 

Cickány cincog, fűben sün motoz,

az avarra ág hull és tavalyi toboz.

 

Fenyőtű vastagít régi szőnyeget,

páfrányok zsonganak éneket.

 

Fecskék ringanak villanydrótokon,

búcsúdal peng az őszi húrokon.

 

Oly kék az ég, mint szemed és a jég.

Csodálom őket; és hallgatok még.

 

Kertemben mélyül a vízmosás.

Csöndkirály én vagyok, senki más.

 

Borostyán fonja be szívemet

Ha majd a csönd engem eltemet.

 

Őszi kék [160.]

 

 

 

CSILLOGÓ CSEPPEK

 

levelek zsongása ringat el a csendben

csak a csillogó cseppek csengenek

míg fel nem szívja őket a lusta őszi nap

ki tunya későnkelőként alig süt már

míg fejünk fölött fásultan áthalad

 

Őszi kék [161.]

 

 

 

A LÉLEK KÚTJA

 

Kertem mélyén van egy kút,

mélye sötét, mint az ében,

ha leszáll a bársony éj,

megmártózik hűs vizében

a félénk hold s a csillagok.

A víz színe atlaszkék,

mint köntöse a Szűznek,

a pergő kristálycseppek

minden bűnt elűznek;

lemosnak-elmosnak

minden hazugságot,

hallgatásba bűvölik

e zajos, rút világot.

 

Némán sötétlik a kút…

beléhullt minden bűn,

elmerült lent a múlt.

Álarc és máz nélkül,

pőrén állok itt…

üres kezű koldus,

ki jó szóért cserébe

megosztja véled

tünékeny álmait.

 

Őszi kék [163.]

 

 

 

ÉJSZAKA A BŰVÖS KERTBEN

 

Csend ül a kerten, én meg padomon;

szívdobogásomat magam hallgatom...

nincs szorítás, szúrás, vad aritmia,

hát feledve megszokott bajom,

hagyom, hogy átöleljen a halk harmonia.

Belemerülök e varázsos kertbe,

melynek e május a legszebb évszaka,

és érzem, hogy elvarázsol máris az éjszaka.

 

Sárga kelyhek százai egyszerre kinyílnak,

bűvös virág, a parlagi ligetszépe

köszönti így az ezüstarcú holdat,

mintha titkos hódoló tenné le névjegyét...

Ám a Hold nem osztogatja könnyen a kegyét;

arcát sejtelmes függöny mögé rejti el,

mint kit sem virág, sem szerenád nem érdekel.

 

A hiú fülemüle gyorsan befejezi hát

csodás bőséggel áradó szerelmes dalát;

azért végső trillával elkápráztatja még

az illatba bódult balzsamos éjszakát...

Denevérszárnyak sem csaponganak már;

a fülesbaglyokat is csak sejteni lehet,

ahogy csendben mocorog, egeret emésztve,

a nagy fenyő ágán a fejem felett.

 

Vadászatából megtérve elpihent már

a padláson oly sokszor zajongó menyét,

a jóllakottan szuszogó sün is csendre inti

fűben motozó nejét.

 

Csend ül a kertben, én meg padomon.

Körülvesz a béke. Boldogan hagyom.

 

Őszi kék [164-165.]

 

 

 

ÉJSZAKA A LÁPON

 

A láp ligetében az éjszaka ében;

hold sincs az égen, elfogyott már.

Hinti a harmat a vad birodalmat

áldozatára vár a mocsár.

 

Kék lángja ha lobban, az éj szíve dobban,

a lidércfény megkésett vándort kísért.

Bagoly szárnya rebben az éji ligetben

riogat vadászó vén denevért.

 

Cserjeágon végig csurrannak a cseppek

a gomolygó ködnek könnyei ők.

Manó sír a sásban, könnyes vallomásban

sóvárog, siratja a nyári időt.

 

Őszi kék [167.]

 

 

 

INDIGÓ ÉJ

 

Leszáll az indigó éj

suhogó köpenyben

kámzsáját jól fejébe húzva.

Éber lappantyú pirreg

a partmenti ligetben,

vizimanó közeledik úszva.

Halkan csobog a fekete víz,

hátára nem dobálnak

kisfiúk kacsázó kavicsot:

csattanjon élesen, pengve…

csak a mélykék éjszaka jár

körül a parton, elmerengve.

Pislákoló rőzsetüzemből

szelíden szétterült a füst,

a vízen átvezető karcsú hídnak

minden pallója fénylő színezüst.

 

Őszi kék [168.]

 

 

 

DIVATHÖLGY

 

A hárs egyszerű,

őszinte üdezöldjét

aranybarna keretbe

foglalta már az Ősz;

és most eljátszik

az új sminkrenddel

halkan mosolyogva,

mint gyöngysorával

a szeszélyes dizőz.

Ám elfordul hirtelen

a ringó víztükörtől;

sóhajt, unottan legyint.

Kézmozdulatától

a bokrok megremegnek,

összesúgnak.

Aztán csönd lesz

a kertben már megint.

 

Őszi kék [175.]

 

 

 

PÁFRÁNYFENYŐ

 

Gésák legyezői,

ginkgolevelek;

hamvas üde zöldek,

bársony kikelet…

boldogság a szívben,

lobbanó remény.

 

A napba öltözöl,

kis páfrányfenyő?

Az ősz beköszönt már,

de hol járhat Ő?

Napsárga leveled,

lám barnulni kezd…

 

Pillangók százai,

levél-danaidák,

hűségesen őrzik

anyjukat, a fát…

de érzik közelgő,

zord végzetüket,

tél jő; a kikelet

oly messze lehet.

 

Jeges szelek fújnak,

minden ág csupasz

fagyott lepkeszárnyak

várnak új tavaszt.

 

Őszi kék [178.]

 

 

 

A FÁZÓS SÜNIK

 

Késő őszi estén,

ha elballag a nap,

kertemben morzsányi

meleget se hagy!

Ha nincs vastag takaród,

hogy körülöleljen,

reggelre már talán

megdermeszt a fagy!

Két sünim is didereg,

falevelet gyűjtöget…

Meleg vacok csak a vágyuk,

benne puha-pihe ágyuk.

Elkészült végre a kuckó!

Befészkelte magát mélyre

Süni Lackó, Süni Pockó!

Hely van bőven, hát elférne

két kis sün, ha jól megférne…

Ámde van egy problémájuk!

Hová kerüljön az ágyuk?

Magában mindkettő fázik,

a tesó testmelegére vágyik.

Viszont ha meg összebújnak,

a tüskéik nagyon szúrnak…

Így aludni nem lehet!

Vidd arrébb a feneked!

Gyere vissza mégis, segíts!

Hideg éjjel te melegíts!

Így aztán alig nyughatnak,

folyton ágyat tologatnak.

 

Őszi kék [190.]

 

 

 

ELHAGYOTT KERT, ÖT TÉTELBEN

 

(egy)

Úgy érzem, már ezer éve nézem

fásult nézőként e jólismert filmet.

A tengernyi tű öreg lucfenyőmről

mint karcos, kopott snitt, úgy pereg,

vastagítja évről-évre jobban

a süppedős kerti szőnyeget.

Számon tartok minden lehullott diót,

mókusból is számos generációt…

Sok sárgult levelet elsodor a szél,

a platánról lefoszlik barnafoltos kérge ;

az ember csak ül csendben, ritkán beszél,

belsejében rágcsál a betegség férge.

A régi önhittség, a gazda-önérzet

pár évtized alatt megkopott, elenyészett.

 

Mert mi a Kert legbensőbb lényege?

Csírázó élet és erjedt rothadás...

Nem kivétel a benne élő ember.

Vajon mitől is lehetne bármi más?

Párás zöldet szívok most tüdőmbe

ez már nem lélegzet, ez maga a lélek ;

lassan egybeolvadok a kerttel,

hol oly hosszú évek óta élek.

 

Karom vastag ág, lábam hófehér gyökér,

ráncos bőröm meggyűrt, felsebzett fakéreg.

 

(kettő)

Fényt kereső bús zarándok

szúrós-szívós szederinda

szerzetesként hajladozik;

bogárrágta reverenda

fedi inas testét,

mint a vedlő festék

a dőlt palánkot

a kert végében ott...

Csápkarja leng, mint az inga

miközben ringva, csavarintva

kerüli a fűbe ejtett

vén sétabotot.

 

A kerítésen – ez már régi nóta ádáz

harc dúl hosszú évek óta –;

vöröslő arcú vadszőlő

fojtogat bánatos borostyánt,

mint feltörekvő vezér

a megrokkant hadastyánt,

ki vonakodik átadni helyét,

s a közelgő télre gondol,

mely majd a sok ölelő kart

róla lefejti, ám őt nem űzi el,

helyén ottfelejti.

 

A mirigyszőrös, felmagzott csalán

áthatolhatatlan, haragzöld falán

a letört faág ütött némi rést,

ám a mogorva harcosokba mégsem

tudott elültetni csüggedést,

hisz övék e földdarab régóta már.

Ellenségük, gyűjtőjük, teájuk magasztalója,

az a furcsa öregember messze jár.

 

Feldúlt virágágyás alatt

bátran ás a bársonyszín vakond.

Jó ösztönnel érzi a csibész,

nem lehet itt már semmi gond.

Kidöntött, fonnyadt tövek jelzik,

hol járhatott ő, ott alant,

s a felszínen számos vakondtúrás

gyűlik egyre, mint temetői hant.

Csak pár megkésve nyíló vadvirág

emeli magasba büszke kelyhét,

mintha tisztelegne régi ellenfél előtt,

nyolcasokat író méhek döngicsélnek,

míg lassan telik az álmos délelőtt.

Éber őrként kormos varjúpár

köröz a kékellő égben odafent,

majd a száradó szil csúcsára ülnek,

szemmel tartják jól a gyanús idegent.

Gyanakvásuk érthető, teljesen jogos.

Nem vagyok én Gazda, csak tulajdonos.

 

(három)

Gyöngyként dermedő vízcseppek

reccsennek tétova talpam alatt.

Sárgult levélbe burkolt halott hernyót

piszkál unottan a lusta alkonyat.

Hűvös homály ül a ködborított kerten,

borzolt rozsdaágak közt esti szél suhan.

Szakadt hálójából elbujdokolt a pók,

a darazsak is álomba fagytak boldogan.

Kertemben pára leng.

Fülemben cseng a csend.

 

A kopár ágak egymáshoz verődnek.

Tán egy öregúr tapsol gúnyosan?!

Csak a szél az... én meg, képzelődök,

ahogy itt üldögélek magányosan.

Fázik már a hátam, tán be kéne menni...

jó volna még egy szívgyógyszert bevenni

és úgyis vizelnem kell majd hamarosan.

Tunyán leng a pára, fájón cseng a csend.

 

Csak a múltra gondolok, nem a mára.

Jövőm elsötétült, csak emléked dereng.

 

(négy)

Rozsdás már a lánc, makacskodik a lakat,

vedlett palánkon böngészek krétanyomokat:

„– Nem kell az újság januártól, Palikám!”

Nem fog hirdetést silabizálni többé az apám.

 

Kiürült a kerti kunyhó, a gazda messze jár…

hűlt nyomán óvatosan lépdel egy kósza sugár;

pókháló őrzi kitinvázát hajdani dús lakomáknak

s a házat együtt emészti a szú, rozsda és a bánat.

 

A zsanér zsémbesen csikordul,

vészjelként az ideszokott három őznek,

kiket a nemvárt hangok messzire elűznek.

Szakadt zsákokból a földre kicsordul

a kertészetből rég hozatott tőzeg…

hulladt körték fölött, örvendve erjedt bűznek,

bódult gyümölcslegyek boldogan kergetőznek.

 

(öt)

Tűztövis vöröslik, galagonya izzik,

vadszőlő borít lángba rozsdás vaskaput,

vérbükk levelén a Nap dárdája átüt;

ámultan szemlélem e furcsa háborút.

 

Borvörös vértjében haldokló folyondár

bíborszín cserszömörcét fojtogat,

vert hadállását már feladni készül

az ádáz harcban megfáradt őszi nap.

 

A tövises lepényfa irdatlan tüskéit

maga elé már hiába mereszti;

végetért a harc, legalább is mára,

felhőfüggönyét az Ég is leereszti.

 

Alkonyodik, szél suhan a kertben,

érzem, ingem alatt a hideg hogy motoz.

Tompa puffanással lábam előtt landol

lucfenyőm csúcsáról a túlérett toboz.

 

Lám, a darazsak meg kikezdték a körtét!

Majdannyit elhordtak, mint egy harapás.

Belekóstolt volna az égőszemű kislány,

kinek titkon szántam; vagy valaki más?

 

De hisz oly régóta nem jár ide senki,

a kiégett füvű elburjánzott kertbe;

mely nekem is végállomás…

 

Őszi kék [208-212.]

 

 

 

IDŐJÓSLÓ JELEK FÖLDÖN, ÉGEN

 

Esőt hoz, ha a Hold arca sárga színben játszik,

ha korongja körül szivárványszín látszik,

ha udvara nagy, benne ködös zárvány,

ha reggeli fényben felkel a szivárvány.

 

Ha a távoli hegy karnyújtásra tűnik.

orma körül dől a pára, mint a pipafüst,

ha elmaradt a hajnali harmat,

csapongó tüze miatt lassan forr az üst ;

ha erősen csípnek a bögölyök, szúnyogok,

nyomukban alacsonyan száll a fecske

és bőg a sok barom és mekeg mind a kecske.

 

Ha gyakran kukorékol és sokáig a kakas,

felbolydul a hangyaboly, nyugtalan a kas,

ha tunyán ébredsz fel, kedveden nincsen áldás,

sajognak csontjaid és kínoz a főfájás,

ha messzire hallatszik a légben a kiáltás.

 

De ha az erdőben elhallgat minden madár,

ha tornyosulnak fellegek, mint egy égi vár,

ha a felhők alja a földig leereszkedik,

nagy melegben hirtelen hideg szél kerekedik,

szürke felhők közelednek zúgva, sebesen,

és furcsa színben felizzik az ég oly hirtelen,

morajló hangot ad a dörgés, mint a medve:

akkor az időnek jégre támadt kedve!

 

Ha a Nap lenyugtakor az ég alja veres,

a Hold orcája is veresfoltos, szederjes,

bízvást nagy szél támad nemsokára;

előle mielőbb védett zugot keress!

 

Havazni fog, mikor hályogos-homályos

felhősereg borítja az ónszínű eget,

de a régi hó olvadására sok izgatott kakas

együtt ad majd kezdőjelet…

 

Hideg lesz az idő, mikor a napsugarak

a napfelkelte előtt külön látszanak,

ha az égen a csillagok nagyon fényesek

és dél felé húznak a vadludak.

 

De ha reggel, alkonyatkor köd ereszkedik,

bőséges harmattal kertnek kedveskedik,

ha éji tücsökcirpelés zavarja álmodat,

pókod a hálója közepén terpeszkedik,

úgy fénylik a Hold, hogy lámpásodat

nyugodtan elteheted…

Száraz lesz az idő és kellemes meleg.

 

Őszi kék [217-218.]

 

 

 

NAGY IDŐ VAN

 

Az ég kékjébe szürkét old az alkony.

Kormos felhők versenyt száguldanak.

Rémülten bújik már gyűrt felhővackába

a nyári izzásba fáradt sárga nap.

 

Ózonszaggal jelzi jöttét a közelgő vihar.

Sistergő villám vág a ház előtti fába;

ágát vesztve reccsen a vadjuhar.

 

Földi szennyet sodor most a zápor,

az égi gyűlölet, a felhabzó harag;

majd elcsitul minden hirtelen.

Imára hív a kongó estharang.

 

Őszi kék [219.]

 

 

 

ÉJSZAKAI ZÁPOR

 

Egész éjjel esett.

S bár mélyen aludtam,

álmomban az esőcseppek

pergését hallottam

és beszívtam a víznek

oly édes illatát

az opálos fényű

cseppfüggönyön át.

 

Valahol, távolban

dörgött is az ég,

de már nem emlékszem,

mit álmodtam még.

 

Őszi kék [221.]

 

 

 

ESŐ UTÁN

 

Duzzadt vesszők ágaskodnak büszkén

a babérsom bokrokon, viaszosan fénylő

vastag leveleket emelve magasba,

mint kérkedő dölyfét a férfierő.

Megkésett, sietős cseppek csurrannak

a cserjék ágcsúcsain és a lucfenyőkről

gyantaragacsos toboz záporoz.

 

A dús mohapárnák pihegő női mellek,

régóta várták az eső jóleső dédelgetését

és hálatelten hevernek kertem kerevetén,

hol a föld alatt számtalan rőt és fehér gyökér

szívja, szürcsöli mohón az éltető nedvet,

az Ég és az Élet áldott üzenetét, mely íme,

az író ember tolláig elér, meghozván

a vershez is a kedvet.

 

Őszi kék [223.]

 

 

 

SÁRGA LÁNG

 

vad dühvel támad ránk az augusztusi nap

a sárgára aszott fűtenger szinte lángra kap

az aszályban tikkadó gyümölcsfa

nem nyújt árnyat, pillanatnyi enyhet,

már csak az éjszakától várhatunk kegyelmet

s míg a nap a zeniten kéjesen időz,

bokor alatt piheg a karcsúlábú őz

 

Őszi kék [224.]

 

 

 

ESŐSZIMFÓNIA

 

Cseppek csattannak a csatornabádogon

pöttyözik fürgén a forró tetőt,

csobogó csermelyként csörgedez a víz,

az útját megtalálva …

Eresz alól bámulom a szeszélyes időt.

 

A tetőtérben trópusi tam-tamok szólnak

pont úgy, mint a szerelmes szívverés.

hol felgyorsulva, hol lassuló ütemben ;

és sámándobok, sípok és csengők …

Önkívület és mindent feledés.

 

Hirtelen villámcsapás zendül,

és szélgép zúg és bőgő húrja pendül ;

mennydörgések sora dübörög

míg halkuló morajként végül

az égi üstdobok öblén tovagördül.

A beálló pillanatnyi csendben

kóbor áram sistereg csupán fülemben

és szívem zakatol vadul.

 

Aztán a kertre ismét rázúdul a zápor,

a fenyőágak zúgni kezdenek,

suhognak és csattognak,

mint a hollószárnyak,

összeverődő táncos tenyerek …

 

Kijárat felé tolongó tömegként

ezrével hullanak alá

az ágról leváló tűlevelek;

szemem előtt karcos film pereg.

S míg kezem az eresz alatti pad

karfáján tétován motoz,

tompa puffanással földet ér

több tucatnyi toboz.

 

Őszi kék [228-229.]

 

 

 

TÉLIDŐ

 

cseppözönt porlaszt

jégtábla torlaszt

emelt a szél a tó köré,

hideg párafüggönyt

elém felakasztott

ne is lássak el dél felé

 

fröccsenő tajtékból

kifagyó jéggyöngyök

reccsennek talpam alatt,

kabátom alatt kezd

motozni a csendben

jeges kezével az alkonyat

 

Őszi kék [232.]

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

JUHÁSZ GÉZA

1894-1968

  

 

GYERMEK AZ ÉJSZAKÁBAN

 

Valami gondos anyakéz

lefüggönyözte a napot.

Éji álomra heverész

az udvar, a kerti padok

nyujtóznak, ásít a pitar,

a lombozat elszenderül

s titokzatos fáklyáival

az égi kastély ránk derül.

 

Először alszom idekünt.

Láttam, míg arany ladikon

a piros alkony tovatűnt.

Most hullámzó kék pázsiton

jönnek a felhő-barikák

csillagcsengővel nyakukon.

A juhász bodor karikát

fúj s bandukol a tejúton.

 

Fülembe apám duruzsol:

„Kiknek a látásuk beteg,

Newton vagy Einstein kuruzsol

vakságukra elméletet,

de Isten a roppant űrön

már minden ablakot kitárt,

hogy teremtésében külön

csodáid nyitját megtaláld.”

 

 

 

Mai magyar múzsa [67.]

 

HOLOVÉ MARIANNA

 

 

FOLYÓ

 

ZÖLDBEN

SZÜRKÉBEN

NAPFÉNY

SZŰKÉBEN

PANGÓ

SZÁZADOK

SÖTÉT

TÜKRÉBEN

 

LÁPBAN

ISZAPBAN

CSOBOGÓ

PATAKBAN

FESZÜLŐ

VIZEKBEN

HALDOKLÓ

HALAKBAN

 

SZÜRKÉBEN

ZÖLDBEN

ÁTKOZOTT

FÖLDBEN

KERINGVE

MEGSZŰNNI

NYUGTATÓ

ÖLBEN

 

HOLTÁGRA

VÁGVA

TENGERBE

ZÁRVA

VÁRNI

EGY

VÉGSŐ

FELTÁMADÁSRA

 

 

 

Versek a Tiszáról [56.]

HARGITAI GYULA 

 

 

KÉRDEZŐ

 

Ki bűvöli sárga mézzé

a rideg sarat,

titkok villogó fűrészévé

a napsugarat,

 

az izmok kapzsi fényét

jósággá ki bűvöli, ha

kenyérért könyörög a részvét,

magzatáért a meddő anya,

 

ki bűvöli védtelen agyunk

adományát, a gondolatot

emberivé, mégis igazzá,

hitet vajúdó tiszta lázzá?

 

Ki bűvöli a madárlázat

tenni akaró istenlázzá,

s a csipogó kételkedést

a remény félszeg madarává?

 

Ki bűvöli a mondatok

mélyén kuporgó fagyot

fehéren izzó szeretetté,

ölelő, csókoló meleggé?

 

A fagyok csonka évszakát,

a hittől meddő éjszakát

ki bűvöli igaz tenyérré:

igazság, jóság mérlegévé?

 

Állunk az örök imádságon:

a csonka, kérdező, vak lángon,

s faggatjuk a szelíd jövőt,

az örök kísérletezőt.

 

 

 

 

Válogatott versek [15.]

 

 

 

HARGITAI GYULA 

 

 

MEGHATÁROZÁSOK

 

Vízcseppek: angyalöklök.

Csillagok: csodálkozás lábnyomai.

Huzat: porszemeknek láthatatlan

vonat, ajtóknak, ablakoknak zsarnok.

Tulajdonképpen: Gúny szerint a

szavak királya, szerintem hallgatás.

Gyermek: kicsinyített egyén, szívében

Tejút-kard, Föld-üveggolyó.

Egyke: dobostortán ücsörgő egyén,

szülei szerint Isten-jelölt,

fején ragadós mosoly-korona.

Meztelen csiga: eldobott angyal-ujj.

Nyelv: hallgatás szarva.

Fogak: megkövesedett hóvirágok.

Vágy: arcnélküli ég.

Ölelkezés percei két testben: csillagok.

Töltények: ördögök őrült ujjai.

Sortűz: pokol szobrásza.

Összetapadt szempillák: sárkánypikkelyek.

A Hold: kútba fulladó királylány

hullafoltos arca.

Tömegközlekedési eszközök: az úttestek diktátorai.

Szempillák: ragyogó fatörzsek.

Az idő porszemei: percek,

rögei: órák, piramisai: napok.

Angyalsírok: felhők.

 

 

 

Pogány rekviem [26.]

 

HARGITAI GYULA

 

 

CSONTVÁRY

 

I.

 

Hol alacsonyabb a nap, mert

meghajol az ég, egy ember áll.

Ujjain hegyek, legszürkébb

gombja hold, kutyája felhő, hét

színt ugat. Hol alacsonyabb

a nap, szállni szeretne a rét

s az ég forog, fényes, mint a fém.

Az ember már mozog, jár egyedül.

Nagyobb napot keres.

Ujjain tíz csillag énekel.

 

II.

 

Aranyóra-szemű, buzogány-karú

álomban-angyal cilindert kér a

hegyektől. Toronyóra-apa

komolyság-láncára ruhátlan

madár nem ülhet. A családot

nagyapa-szobor tereli szobából

szobába. Az ágyban-hullámzást

figyeli zárkózott sötétség...

Hol a fa röpülni akar s a kő

merész szárnyakat követel, hét

megsimogatott szín táncol,

s egy kisfiú-férfi fölépíti

a mindenhol-szabad álom fáját

rög-türelemmel. Fölötte a sasok,

kígyók fészke üres. Másoknak búgó

galamb-leányok táncolnak körülötte.

 

III.

 

A parton óriási lovasok

vették körül a színarany Napot, a messzi

dombon fehér asszonyok táncoltak,

s az ördög összerogyott, összerogyott a

szívemben. Angyalok szálltak, gótikus

angyalok ereimben, szememben piros

gallyak híztak, fogytak, s gyermek lettem,

álmok rajongtak lüktető

ecsetemben, vászna vitorlaként remegett,

lobogott, a parton a hattyú csönd

összerogyott, s egy asszony megsimogatott,

kinek régen a fia lehettem, kinek

tenyerén a csillagok alkotnak óriási

fészket: gyönyörű, új Napot. Bújtam

fegyelembe, csak a vászon fért már

a szemembe, a nyugodt vászon, az asszony

mozgatta az ecsetemet, s mikor elkészült

a kép fölnevetett,

s felnőtt lettem,

s az asszonyt hiába kerestem, háttal a

tengernek gótikus lovasokra meredtem

tetőtől talpig fehér fegyelemben.

 

 

 

Pogány rekviem [19-20.]

 

 

 

HARGITAI GYULA

1956-1982

 

 

 

ÉNEKELNEK KÁNONBAN

 

Énekelnek kánonban

a madarak és a füvek, –

meleg, puha, zsíros a hajnal,

a mező nagy asztal, kerek.

A lusta szembogarak lám,

mozognak – csodák-csodája!

A szemhéjakat megérintette

a fények hurkapálcikája.

Belélegzem a táj színeit,

szétfújom őket mindenkinek,

szívják csak majd a városiak,

a lapos, sovány tüdejűek,

s egy-két foszlányból betű

áll össze magasan az égen,

aztán még egy... olvassátok

égre pingált reménységem

fák, virágok, kik a fényben

hajladoztok!

 

 

 

Pogány rek-

viem [10.]

 

 

 

GYÖKÖSSY ENDRE

 

 

A SZÉP BUDAI ÚRIASSZONYOK

 

A Szénatérről döcög lefele

Az omnibusz vaspántos kereke,

A rosszuk rakott, kikopott kövekre

Tanult fortéllyal lépnek a lovak

Megszokott tempóban ügetve.

 

A szép budai úriasszonyok

Szeme ártatlan fénnyel mosolyog,

Különben úgy ülnek, mint régi szobrok

Csak néha simogatják meg sután

Ruhájukon az ódivatú csokrot.

 

Arcuk piros… Friss itt a levegő!...

Hajuk sima… Nem tánccal lebegő!...

Szavuk szelíd; nézésük illedelmes;

A kezek, lábak mozdulása lágy;

Könnyű kalandot egy asszony se tervez.

 

Boldog szemem behunyom álmodón,

Egy messzi kisvárosról álmodom.

Szép húgaimra, százszorszebb anyámra

Zsoltárt dobogó szívvel gondolok –

Úgy illenének ők is szép Budára.

 

Döcög, döcög az omnibusz tovább,

Sok utca sorát így álmodom át.

Alig tudom, hogy lassankint leszálltak

A szép budai úriasszonyok

És pesti dámák már az utitársak.

 

 

 

Mai magyar múzsa [51-52.]