REMÉNYIK SÁNDOR
ZÁRÓRA UTÁN
Az ívlámpák itt sorba kialusznak,
Fogy a muzsika, halkul a beszéd,
Az indóháznál egy-egy árva fény
Éjbemereszti reszkető szemét.
Reszket és vele rezzen tétován
Lelkünk, hogy elhagynak ím, mind a fények,
Égbefúrhatjuk érte bús szemünk
S szegezhetjük a sötét messzeségnek.
Egy-két csillag, ha megmarad talán
Lesüppedt sírok őrének felettünk,
És messzi pályán tán egy árva láng:
Amerre elment mind, akit szerettünk.
1918
TÉR ÉS IDŐ
A Tér az ür, a roppant, ködös csarnok,
A Tér a behavazott pusztaság,
Rajta pár sötét nyom, fekete fák
És körvonalak, végtelenbe veszve;
A Tér a behavazott pusztaság
És részei: egy talpalatnyi föld,
Vagy fű, vagy kő, vagy víz, vagy levegő,
Mit szennyez egy-egy percig ember-lábnyom,
Vagy meg-megjelöl kereszttel egy álom
S az Idő behavazni újrakezd,
Az Idő, ez az örök hóesés.
És hajnalra nincs se nyom, se kereszt.
1918
TAVON
Hány fodra van a tónak,
Ha rajta ring a csónak?
Szívemnek hány redője:
Hány fodra rossznak-jónak?
Hány álomgyűrű tágul,
Vesz végbúcsút a mátul,
Oszlik és alakul meg újra,
Viharszárnytól hány örvény támad
Tölcsérit a fenékbe fúrva?
Az én tavam most tükörsíma,
Oly csendes, mintha halni hína,
Nem zúg a nádas, áll a szél,
A véghetetlen magasságból,
Valami égi rózsafáról
A holt tükörre libben egy levél.
1918
CSUKOTT AJKAK
A csukott ajkak éle összeért,
Mint összefagyott két virágszirom,
A küzdés fájó nyomait, a vért
Letörölte egy kéz nyugosztalón,
Álombabékítőn, enyhén, puhán...
A csukott ajkak éle összeért,
Többé nem kérdezik: miért, miért?
Csókra nem vágynak, szitokra nem nyílnak,
A szó, mint hegye ki nem röppent nyílnak
Ott belül maradt, odabenntörött
S ül az ajkakon valami örök...
Valami nagy-nagy mosolygó fehérség.
A csukott ajkak hordják boldogan
Az Imperator törhetlen pecsétjét,
A bizonyságot: nem kell már beszélni.
Mert sokat szóltak... sok hiába-szót,
Maguknak, másnak sebet-okozót.
Az áldás kihűlt, elégett az átok,
Most lecsukódtak –
És kimondták a legfőbb igazságot.
1918
TEMPLOMOK
Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.
S bár irígykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.
1918
HA SZÁMBAVETTED…
Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!
Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.
A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.
A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.
A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.
S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.
Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
És eltapostuk, mint egy bogarat.
Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.
Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.
1918
CSILLAG A VÍZ ALATT
Ott lenn, a víz alatt
Egy másik, mélyebb ég;
S hogy kisímult a tükör:
Ezernyi csillag ég,
Ragyogj, ragyogj,
Te vízalatti ég!
Ragyogj, ragyogj,
Te örök Ideál,
Tőled el nem választ
Sem élet, sem halál,
Ragyogj, ragyogj, örök-idegenül,
Fenn is, lenn is elérhetetlenül,
Ragyogj, ragyogj!
Ragyogj, ragyogj,
Örökkön tiszta kép
E lélek vízalatti, mély egén,
Én már tudom: Csak azt nem vesztem el.
A miről sose mondhatom: enyém.
Ragyogj, ragyogj
Éjféli Csillag, lelkem mély egén.
1920
ÚGY FÁJ MÁR MINDEN…
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél.
1920
ADD A KEZED…
Add a kezed, így szépen, csöndesen,
Nyugodtan add.
Síma, ragyogó tükör a szívünk,
Nem vet hullámokat.
Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
A csóknak édes mérge
Megmérgezné a nyugodalmunkat,
Ha hozzánk érne.
Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe’,
Innen hova hághatna még a láb?
E csönd, e béke: ez itten a csúcs –
És nincs tovább.
Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
Mirtusz menyasszonyfőn;
A mirtuszt édes, irigyled-e még
Itt, e kopár tetőn?
Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
S a zuzmó tengve él,
A lelkünket a nagy csend összehajtja,
Mint két ágat a szél.
Add a kezed, látod lemegy a nap;
A nappal szembe
Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
Kezed kezembe.
Add a kezed, egy percig tart csupán
Ez az igézet –
Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több, mint az élet!
1920
A KAGYLÓ
Jékey Aladárnak
Én itt vagyok, akarva, nem akarva,
A végtelen vetett a véges partra.
Fekszem aléltan a sivár fövenyben
És az óceán himnuszait zengem.
Anyám, a tenger apadt, s itthagyott,
Kinek mi köze hozzá, ki vagyok?
Gazdátlan, üres ház, mire se jó,
Csak eldobni, vagy eltörni való.
Apály s dagály közt, így, időm mulván,
Várom, míg értem visszatér a hullám.
Nekem nem hazám e kietlen part,
De aki titkon a füléhez tart,
Magányban, éjben, emberektől távol:
Annak mesélek egy más, szebb világról.
1920
A LÉLEK ÉL
Imre József kedves bátyámnak,
igaz tisztelettel
A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.
A lélek él: betűben, színben, fában,
Hullámos hangban és merev márványban,
Száz változáson át –
Amíg meg nem tagadja önmagát.
A lélek él, és munkál csendesen,
Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
De amit alkot: nem szól a világnak;
Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.
A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.
1920
HAVASI FESZÜLET
Halványpiros hegyi virág
Öleli lábát a keresztnek.
Távolról a sötét fenyők:
Titoktudó konok erők
Feléje gyökeret eresztnek.
És ölelik a föld alatt.
Így rejtik el imádatuk.
Olyan szép itt és oly szabad!
Alatta kanyarog az út
És még mélyebben a patak.
Szent arcán kín – s örök remény.
A zúgó vízbe letekint, –
S mosolyg a vad patak dühén.
1921
A FENYŐK ÁLMA
A fellegek a fenyők álmai.
Az ágak között megrekednek.
Azután futásnak erednek,
Vagy halkan suhannak odább,
Mint foghatatlan, lenge holmi,
Testetlen, fátylas délibáb.
Az álmok sorsa: eloszolni.
Néha úgy szállnak, fehér csipkeként.
Hogy alig-alig fedik el a fényt.
Ezek a boldog álmok.
Aki ily álmot látott,
Annak a fának hálálkodni kell.
És hogyan hálálkodik a fenyő?
Hogy ezerszeres illatot lehel.
S néha jönnek gomolygón, nehezen,
Szurony sem szaggatja meg odafenn,
Csak néha üti át
Egy órjás dárdáját a fellegen.
Ezek a gonosz álmok.
Aki ily álmot látott,
Reccsenve jajdul, álmában kiált,
Lát fekete vért és piros halált.
De lassan elszáll jó és gonosz álom,
Valahol virrad már a láthatáron,
Oszlik a köd,
A pára már kevés.
Aranyderüvel messze valahol
A kék ég jő: az örök ébredés.
1921
„IDILL” A MAGASSÁGBAN
Vihar ment végig a hegyélen. – –
A gyökerei megmozdultak.
Az órjás, látva végzetét
Társa felé nyujtá kezét:
Tarts meg, – vagy téged is lezúzlak!
És tompa jajjal rázuhant.
Elállt a hegy lélekzete,
S egy percre a patak alant.
A másik meghajlott bele,
De felfogta és megtartotta őt.
Egyik a másikra támaszkodva:
Most így állnak a Teremtő előtt.
1921
EMMAUS FELÉ
Árkosy Lajosnénak
A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt...
Jeruzsálem! – gondoltam azalatt –
S gondoltam: inkább Emmausba térek.
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.
Indultam a városból kifele.
S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:
Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
Vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.
Emmaus felé üdébb lett a táj.
Kis virágokat láttam állani.
Kis ibolyákat vándor-utam szélén:
Gondoltam: ím, az Ő virágai!
Álmában gügyögött egy-egy madár,
Hogy az erdőre értem, hallgatag;
Gondoltam: ím, az Ő madarai,
Hogy szerette az égi madarat!
Delej futott a barna fákon által,
Égremeresztett csontos ujjaik
Mintha megteltek volna már virággal. –
Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.
Borongott messziről a mély harang,
S a mély avarban lassan elalélt,
De én úgy álltam ott künn boldogan,
Mint aki látta Őt – és célhoz ért.
Kolozsvár, Hója-erdő, 1921 nagyszombat estéjén
MI MARAD MEG?
Vajjon mi lesz az, ami megmarad
A lelkem drága szülötteiből,
Ha majd az Idő rajtuk áthalad?
Kerék alatt marad a szívem vére,
Vagy fölvesz egy-két csöppet szekerére
Az Idő, aki vad lovakat hajt?
És meddig viszi majd?
Keres számukra jövendő napokban
Egy, a maihoz hasonló talajt?
A hivatottak sokan vannak,
A választottak kevesen.
És választottak vannak-e vajjon?
A hangulatok gyűrűk a tavon,
De mi lesz, ha majd kisímul a tó:
A nép lelke, mely gyűrűket vetett? –
És mi az, ami örökkévaló?!
De balga módra mit kérdezgetek?
Ha csak egy lelket szebbé, jobbá tettem,
Ha csak egy szívbe szent magot vetettem,
Ha csak egy lángot növeltem az égig
Egy ügyet védtem utolsó csepp vérig:
Mit érdekelnek korok, emberek,
S hogy meddig emlegetik nevemet,
És meddig élek énekesek ajkán,
Ha földi parttól eloldódott sajkám?
Ha így éltem, ha így alkottam én:
Beiktatódott ez a költemény
A világ örök fundamentumába,
Isten szívébe és önnönmagába.
S nincs ami onnan kitépje, kivágja.
1922. március
MIVÉ LESZ?...
Mivé lesz ez a késő napmeleg,
Mely most így át meg áthat engemet,
S mely idén utolsó melegnek tetszik?
Rőzsetűzzé lesz lelkem ugarán,
Mely mellett csillagtalan éjszakán,
Nagy téli éjszakán
Álmok didergő tábora melegszik?
Mivé lesz ez a levélsuttogás,
Ez a haldoklók beszélgetése?
Támad belőle új melódia:
Ájtatos szívem nyárfareszketése?
Karácsonyesti prédikáció,
Ha már lehullt a hó?
Mivé lesznek e lobogó színek?
Marad egy tisztás szívem közepén:
Kietlen télben szép őszi sziget?
És napsütésből, nyárfareszketésből,
Színek pazarló játékaiból
Szövődik-e énbennem az a béke,
Mely mint egy láthatatlan sugárkéve
Testvéreim szívére ráhajol?
Kolozsvár, Hója-erdő, 1923. október 25.
SZITA
Egy jóságos tündér kezembe
Adott egy finom kis szitát:
„Az életből mi fényes, drága,
E kis szitán szitáld Te át,
Selyemfövennyé, aranyporrá!”
Azóta lelkemből csak hull, hull,
Mint aranypor, szitál az álom,
Kavics, göröngy, rög fennakad,
Az életet én megszitálom,
Selyemfövennyé, aranyporrá.
Így megvetem hűs selyemágyam,
S majd egykoron, – ó végső béke! –
Az életem ha elszitáltam,
Elomlok álmom fövenyébe,
Fövennyé, porrá magam is.
1924
HANGSZEREK
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt’ egy lány,
A hegedűt kis álla alá tartja,
És játszik rajta, ahogy kedve tartja,
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt’ egy lány.
Van költő, kinek lelke kürt
És riadót az Idő fúj bele,
És hangját szikla-lelkek verik vissza,
És hangjával egy ország lesz tele,
Van költő, kinek lelke kürt.
S van költő, kinek lelke aeolhárfa,
És nem nyúl hozzá kéz,
Csupán a szél, mely végtelenből jő,
És végtelenbe vész.
Van költő, kinek lelke aeolhárfa.
1924
AZT MONDJÁK…
Weress Margitnak
Azt mondják, hogy fényt hintek szerte-szét
– Én olyan sötétnek tudom magam. –
Azt mondják, köszöntésem: békesség.
– S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan! –
Azt mondják, dalom ír és enyhülés,
És több, mint szépség: jócselekedet.
– Bennem dúl a magamra-ismerés,
S meaculpázva verem mellemet. –
Azt mondják, aki találkozik vélem,
Hogy tőlem ő kapott ajándékot.
– S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem,
Hogy mindenkinek adósa vagyok. –
Ó, Barátaim, ha egy fénysugár
Lelketekig hullt, át a lelkemen:
Nem enyém az a fény, csak bennem jár.
Istennek köszönjétek, – ne nekem!
1924
A PREMONTREIEK PLATÁNJA
A rendház előtt egy platánfa áll.
Varázs-ecsetje surranó hegyével
Megérintette halkan a halál.
Levele: sárga, barna, zöld-arany –
Ezer színváltozatban hulldogál.
Az ezerszínű óriás platán
Zizzenve küldi postáját a mélybe.
Alatta kedves házi-uraim
Járkálnak hófehérbe’.
S ahogy járnak, egy-egy égő levél
Köntösük hófehérjén fennakad:
Az élet üzen messziről nekik,
S mutogat vért és aranyat.
S ők olvassák
E titokzatos, távoli postában:
Im’, ez az élet,
Amely a hervadást hordja magában.
Azután tovább mennek
A fák alatt fehéren imbolyogva,
S a haldokló élet üzenetét
A köntösükről
Lerázzák mosolyogva.
Nagyvárad, 1924. november elején
MÁR NEM FÁJ MÁS…
Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy égő sebeim
Olyan világtól-idegen sebek,
És a szívem más szenvedők szívével
Nem egy ütemre dobban.
Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy önmagamba lassan visszanőttem.
Betokozódtam, elszigetelődtem.
Mint a temetkező selyembogár:
Magam a selymeimbe beleszőttem.
Szeretnék egyszer lepke lenni még.
Öröm mézét, búbánat harmatát
Az arany élet-réten vinni szét.
Leszállani minden virágkehelybe,
S megtapintni a virágok szívét.
Szeretnék egyszer hivő, hevülő,
Lengő, lebegő lepke lenni még.
1925
MARGARÉTA
A bükki rét, – a margarétás rét.
Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret
A margarétától soha.
Nem kellett más,
Csak fehér virágszirom-mosolya.
Mely úgy lengett az alvó rét felett,
Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.
Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret
A margarétától soha.
1925
MEZŐK VIRÁGAI
„De mondom néktek, Salamon az ő
dicsőségében nem öltözködött úgy, mint
ezek közül egy.”
Járosi Andornak
Színesedik a rét.
A margaréták föl-fölemelik
Szelíd, fehér fejük.
A karthausi, a hallgatag barát
Barátkozik velük.
Misére csenget a harangvirág
A bükkönynek s az árva lóherének,
A rét fölé az alkonyat terül,
Ezer virág ajkáról száll az ének
Hangtalanul: hozsánna néked Nyár!
A virágok közt Salamon bolyong.
Vállán bíborpalást.
Fején korona, bús, nehéz arany.
Hatalma van – és tudománya van.
Mit is kívánna mást?
Mégis tűnődve megy.
Ajkán egy kérdés lebeg hangtalan:
Mért nem olyan, mint ezek közül egy?
1925
GYÓGYÍTS MEG!
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám
A testem-lelkem fája...
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen – nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképpen.
Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, –
S maradtam mégis torz és átkozott.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is – tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem – megköszönni.
1925
A TENGER ÁLMAI
Tenger, tenger, hát ilyen is tudsz lenni:
Ily halottcsendes, halotthalavány?
Utolsó szentség fényes kenete,
Örök olaja csöppent rád talán?
Hogy arcodon minden ránc elsimult,
S redőtlen szfinksz lettél, szelíd talány.
Vagy álmodol, csak álmodol talán?
Látóhatárod párás peremén
Álmaid lepke-szárnyai lebegnek,
Lélekzetét is alig hallani
Nagy, mozdulatlan világ-kebelednek.
Olajos tükröd mozdulatlan síkján
Kis tarka pillangóid ellebegnek,
Már túl is vannak hetedhét-határon
S te nem eszmélhetsz rá, hogy amit láttál,
Csak lemenő nap s rőt vitorlavászon.
Lovrana, 1926. május-június
EGY HYMEN-HÍRRE (részlet)
3. Ezt mondja Jézus
„... megkérdék őtet... A feltámadásnak
napján azért ezek közül ki
felesége lészen az?...”
Bizony mondom, elmúlik e világ.
És bizony mondom, megmaradok én.
S bizony, ha két szív egy ütemre dobban,
Az egy-ütemben ott dobbanok én.
Bizony mondom, elmúlik a világ.
És bizony mondom, én megmaradok.
S akkor nem két-két szívet kötök egybe,
De a szívekből koszorút fonok.
S mind, aki egymást idelenn szerette,
A csillag-koszorúba bekerül,
S ragyog szerelmük tisztán, szabadon,
Testetlenül és véghetetlenül.
1927
SZENT JÁNOS-SZOBOR
Úgy áll az elhagyott kert közepén,
Palástosan, aggon és egyedül,
Mint aki látott minden „jelenést”,
És mindent tud, és mindennek örül.
Az Istenbe s az őszbe elmerült.
És átnéz, messze néz át a kert fáin,
Kő-ajka zeng a déli verőfényben:
„Csak szeressétek egymást, fiacskáim”.
Kolozsvár, 1927. szeptember 12.
AZ ÉN LELKIPÁSZTOROM
„És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatsszék.”
Kir. I. 19:12
Járosi Andornak
Láttam az Igét sas-szárnyon repülni,
Elzúgni izzó Illés-szekeren, –
Dóm-lelkek pillér-berkeit bejártam,
Testté az Ige mégse lett nekem.
Gyönyörködni jártam a templomokba,
Mint a hangversenyekre, tárlatokra,
A lelkem minden szent beszéd után
Csak muzsikával, képpel lett tele,
A nagy poézis fergeteg-szele
Az építő szó boltíve alól
Süvöltve tört ki, s úgy markolt belém.
Csak ezt lestem, csak erre vártam én.
Égett a szívem pogány csipkebokra,
Szent szél szította szándéktalanul, –
A láng szomjazta a forgószelet,
S a tűzből született egy költemény
A „Christi imitatio” helyett.
Jöttek ragyogó s zordon vértezetben,
Jöttek óriás prédikátorok,
És ostoroztak, és égbe ragadtak, –
Csak ezt a szócskát: „én bűnös vagyok”,
Nem bírták velem úgy értetni meg,
Ahogy Te tetted, én „kicsi papom”,
Általad lett a templom menedékem,
És vigasztalásom, és otthonom.
És Te tetted, hogy megértettem én,
Hogy mégis több az Evangelium,
Több, mint a leggyönyörűbb költemény.
És Te tetted, hogy fordulok magamba,
S a szent vacsora után legalább
Jobban vigyázok tettemre, szavamra.
Te tetted, ha türelmesebb vagyok,
Tudván: nagy dolog a kicsi dolog.
Ledobhatatlan keresztem alatt
– Ezt is Te tetted – már meghajolok.
Te tetted ezt, – a bús nevelő-évek,
Szakadások, törések, temetések
Csupán a segítségedre siettek.
És látod, látod: ezt ismét Te tetted,
Hogy bennem lassan életté remegnek
A szók: „Kegyelem és békesség nektek”.
1932
UTOLSÓ MUNKÁS
A nap leszáll, és szőlőhegyed ormát
Aranyozza az alkony, Istenem.
Munkásaidat látom fenn mozogni,
Apró bogárkák, serény hangya-népek,
Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel.
Munkálkodjatok, míg nappal vagyon:
Mondtad s elküldted mindannyiokat.
Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délben.
Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre,
És felszállt áldozati páraként
S virágillat lett: édes öntudat
És boldog, tiszta lelkiismeret.
Hogy sürögnek ott fenn a húnyó napban,
Aranyként csillan szürke hangya-testük,
Már készülődnek lassanként haza, –
Egy óra még, és itt van a sötét.
Sötét, sötét: hogy száll a szörnyű szó,
Éjszaka: hogy suhognak szárnyaid,
Mily félelmes vagy, mily irtózatos,
Még annak is, ki dolgozott napestig,
Hát még annak, kit elhagyott a hajnal,
És elhagyott a délelőtt s a dél
S kit a hanyatló nap is így talál:
Hivalkodva és haszontalanul.
Álltam valami messze piacon,
És tarka rongyként ráztam lelkemet,
Így tűnt a hajnal, így futott a dél,
És így jött rám a késő alkonyat.
Utolsó munkás és utolsó óra –
Most itt állok a szőlőhegy tövén,
Napszámodba szegődnék, Istenem.
Egy óra még, és itt van a sötét.
Ezt az utolsó órát add nekem.
1932
HOLDNAK IS ROSSZ VOLTAM
Nekem nincsen már mondanivalóm.
Úgy érzem: aki általam is szólott,
Elmondta, amit mondani akart.
Ami belőlem „istenarcú lény” volt,
Az a kevés kizengett, elsugárzott.
Az „őrült sár” kering még s bújdokol.
Csillagrendszernek tagja voltam én is,
Csillagrendszernek tagja lenni mégis,
Kis, vak bolygóul is: nagy kegyelem.
Sütöttek rám csodálatos Napok,
A Fény fölségét csak felszínem fogta,
És mégis napnak hittek engemet,
Napnak – holott én holdnak is rossz voltam.
Kialszik most kölcsönkért kicsi fényem.
Nem baj, a csillagrendszer rendületlen,
Nem baj, a tejút meg nem fogyatkozik,
Nem baj, szeg se hull ki a végtelenből,
Nem baj, valahol élnek és forognak
S ragyogva zengnek a Napok tovább.
Segítsetek, segítsetek nekem most!
Nagy-nagy munkára adtam magamat,
Két tenyerembe fogtam a Napot, –
A Napot, az én lement Napomat
Akarom a tengerből kiemelni.
Fénye csak rólam permetezett rátok,
Most azt akarom, hogy látva-lássátok!
Segítsetek a Napot kiemelni,
A Napot, az én lement Napomat
Az elmúlás viola tengeréből.
Nekem nincsen már mondanivalóm.
Csak Téged szeretnélek mondani,
Mutatni, hirdetni és zengeni
Egyre.
Téged mondani a Te szavaiddal,
Téged másolni lassan, levelenkint,
Mint ó-kódexből hajdani barátok
Másolgatták a szentek szavait.
Nap-lelked kódexe fölé hajolva
Találjon engem is a pírkadat,
Alázatos és szent örömben égve, –
Míg másnak is nyilvánvaló leszesz
S fölkelsz sokaknak teljes ragyogással.
1932. október 16.
EGYHANGÚ DALLAM – S TALÁN MÉGIS ÚJ
Zeng az erdő
– Bár kopár s lombtalan –
Zeng az erdő.
A cinke –
Mi mindent rejt egyhangú dallama:
Hóvirág csenget,
Somvirág sárgáll
S ibolya kékell benne,
Ibolya –
A cinke
Színeket rejtő szürke dallama
Most köszöni és így köszöni meg
Mindenkinek,
Hogy él,
Hogy irgalomból, kegyelemből,
Ingyen kapott szeretet-eledelből
Kibírta a telet.
S zengek most én is.
Kopáran bár, és lombtalanul még:
Utánozom a cinke énekét.
S hangomban mintha –
Pedig milyen egyhangú dallama –
Oly különösen, mint még tán soha –
Sírokról lopva bár,
És oda visszalopva –:
Hóvirág csengne,
Somvirág sárgállna,
S ibolya kéklenék,
Ibolya...
Budapest, Hűvösvölgy, 1933. március 10.
SZEMEIMET A HEGYEKRE EMELEM
(121. zsoltár)
1. Még egyszer
„Szemeimet a hegyekre emelem.
Onnan jön segítségem.”
– Zsongott bennem a zsoltár ritmusa,
De eltemetett, bús szerelemképen.
Tompán, fojtottan, mint búvó patak.
Nem mertem szemeimet fölemelni.
Láttam a boldog vetélytársakat,
A tetők víg, szerencsés szeretőit.
S maradtam otthon, roskadtan, magamba,
Mint kit egy hangos szívverés is rémít.
S most még egyszer mégis csoda esett:
Jöttem, láttam, győztem a hegyeket,
S a csúcsokat csókoló napsugár
Nem vakította meg
A hegyekre fölemelt szememet.
2. Négy nap
Négy ragyogó, verőfényes, igaz nap.
Négy naptárból kiszakított aranylap.
Négy örökkévalóságba iktatott,
Kibeszélhetetlen, boldog, mély titok.
3. Jó komoly barátok
Ezek a szürke, hallgatag kőszálak
Papok, s nem prédikálnak,
Próféták, de senkit nem feddenek,
Se vétkes királyt, se vak népeket.
Csak állnak s várnak
Mindenkit, aki fáradt,
Mindenkit, aki megterheltetett.
Időtlen idők óta
Itt állnak s várnak:
Örökös szürke vőlegényei
A Csendnek, a Havas menyasszonyának
Hallgatnak, várnak.
Jó, komoly barátok.
Sok balgatag kérdésre nem felelnek.
Nem avatkoznak a mi életünkbe.
De ha hozzájok megyünk: fölemelnek.
4. Kő-evangelium
Szikla. Döbbentőn tornyosodik föl.
Csak tekintetem kúszik föl reá
Függőleges falon.
És visszahull.
Alul
Szeszélyes rajz cifrázza a követ.
Runák, rovások, hieroglifek:
Kő-evangelium.
A föld történetéből
Egy ősi, titokzatos fejezet.
Felírva találjátok ezeket
A Nagykőhavason.
Írták az áradó és apadó
S lassan visszavonuló tengerek
Anno egyben,
Ama első napon.
Az Embernek előtte.
Mikor csak Isten volt és a hegyek.
5. Együgyű mennyország
Pásztorgyerek. A szava idegen.
A szeme mosolyog.
Nincs benne gyűlölet, sem félelem.
Tetszik nekem.
Szentgyörgynapjától Szentmihálynapig
Itt terelgeti nyáját csendesen.
Emberrel itt alig találkozik.
A gondja csak a máé
S nem veti árnyékát a holnapig.
Kenyere málé, túró, vadgyümölcs.
Igénytelen és bölcs.
Százesztendős imakönyvben lapozgat,
A „Szív tükré”-ben.
Húsz lejért vette.
Tudja, hogy őt is Isten teremtette.
S nem tudja, hogy az urak mit forralnak
Párisban, Bukarestben, Budapesten.
Tilinkóz egy sort. Hallgat azután.
Mosolyog, méláz, ül a szikla fokán.
S az együgyűek mennyországa nyílik
Szívében kéken, mint az encián.
6. Háromszázan
A medve jött. A rémület riadt.
A legelőkre nem volt vissza-út.
Vad szirtfalba hajlott a lanka le.
Szökellt a vezér kos őrült irammal,
Szelíd szemére vér-fátyol borult,
Az otthonos táj irtó idegen lett.
Táncoltak körös-körül a hegyek.
S vérködös szemmel ugrottak utána
Háromszázan: aranygyapjas sereg.
Gyönge testekből hörgő piramid:
Szirt tövén véget ért a vad menet.
7. A régi határkő
Melitskó Saroltának
A Nagykőhavason
Egy kicsi kőhalom.
Ez emberkézre vall
Simára csiszolt oldalaival.
S mért, mért nem: ez még áll.
Határkő. Elment tőle a határ.
S tulajdonkép minek
Ezen akadni meg?
Megakadnak a vándorfellegek?
Ledülnek töprengeni a szelek?
Mi lehet, mi e magasban is fáj?
Innen s túl egy az ég és egy a táj.
Innen s túl egyformán szegényesen
Gyalogfenyő és boróka terem.
A Nagykőhavason
Egy kicsi kőhalom.
Egy kicsi kőhalom.
Egy kicsi sírhalom.
Alatta mégis egy világ pihen.
Láttam, ahogy valaki ráborult
És sírt keservesen.
8. Törpefenyő
Ahogy a hegyek nőnek,
Úgy törpülnek a fák.
Nagy szálfa-gőgöt nem tűr
A magasság.
A törpefenyő fája
Alázat fája itt.
Nem hívja ki öntelten,
Mindíg viharközelben –
A menny villámait.
Hanem azért próbáld
Tövestül tépni ki:
Beleszakadsz, de ő
Magát nem engedi.
Indája szikla-szívós,
Acél a gyökere –
Rácsap, de belecsorbul
A Bucsecs kard-szele.
A rádühödt szelekkel
Dühödten birkózik,
Vad oromtalajába
Vadul kapaszkodik.
A földre fekszik néha,
Mint tanult birkózó,
Vélnéd: vég-kimerült, –
S ím: talpra-pattanó.
Nagy, büszke rokonságból
Kis mostoha-kölyök:
Legárvább, legkeményebb,
Ki ide felszökött.
Törnek a szálfák lennebb,
Roppan ezer derék.
De él itt fenn e hajló,
Magát mindenkép tartó,
Megpróbált nemzedék.
9. Felleg a szobában
Menedékház a Nagykőhavason.
Ezernyolcszáz méter tenger felett.
Emberfeletti csend.
Az ablak nyitva van.
Az ablakon beúsznak
Méltóságosan, kézzelfoghatón,
Kisértetiesen a fellegek.
A völgyben éltem le az életem,
De mindíg-mindíg felleg-űző lázban.
A mélységből kapkodtam fel utánok.
Most ők nyúlnak utánam.
10. A Cenk lámpája
Leszállt az éj. Eltűnt a Cenk.
Magába, magasan
Fent, fent,
Mindíg rokontalan:
A Cenk lámpája leng.
Gyökértelenül, szinte csillagképen,
Inkább a semmiben, semmint az égben.
Eltűnt a Cenk.
Fent, fent
A cenki lámpa leng.
Minden lenti láng idegen neki,
S a csillagok csak fél-testvérei,
Szánják és szeretik,
És mégsem tehetik,
Hogy végleg otthon érezze magát.
S lent otthontalan város és világ.
Fent, a szeplőtlen csillagkoszorúban
A cenki lámpa szégyelli magát.
Se föld, se menny,
Se lenn, se fenn,
Testvérek közt is fájón idegen,
Erdélyi éjben együtt csak velem:
A Cenk lámpája leng reménytelen.
11. Találkoztam a szabadsággal
Zord magaslat: a Fellegvár ez itt.
Erőszak rakta s tartja falait.
Ember-önkény és változó uralmak
Láncot csörgetnek és rabot tartanak.
Szurony, szörnyű rend, vessző, fegyelem
Itt sötét börtön-flóraként terem.
Rém-madárként egy emlék suhan át:
Nyögnek a befalazott katonák...
Ezerhatszáz... olvasom egy falon – –
A doh s a penész ma is hatalom.
S mily nagy erősség ez itt, nézve lentről,
S mily vakondtúrás fentről, a hegyekről.
Bucsecs, Csukás, Királykő, Kőhavas:
E fellegvár alattuk mily avas.
A Nagykőhavason mentem én átal
És találkoztam fent a Szabadsággal.
Ment nagy léptekkel: világ számüzötte,
Fenyőszag tömjénezett körülötte.
Kalapján virított a sziklarózsa,
Vissza se nézett a völgybe alóla.
Vándorbotjával verte a követ,
Minden ütése villámot vetett.
A hátizsákja telve ezerjóval,
Ezerjóval, embernek nem-valóval.
Fütyölt. Visszhangjaként víg füttyszavának
Túlvilági viharok orgonáltak.
A déli nap, ahogy zenitre hágott
Nézte az elszabadult Szabadságot.
Ment nagy léptekkel, bottal, tarisznyával,
Szemére vont virágos kalapjával.
Ment völgyből fel, világból kifele:
Ki-ki lássa, mire megy nélküle.
Ment, az embertől egyre távolodva,
Ment csúcsról-csúcsra, csillagtávolokba.
Kincse túldrága volt méltatlanoknak:
Vitte ajándékul az angyaloknak.
12. Csak a levele
A sziklarózsa régen elvirult.
Amit most hoztam: csak a levele.
Kicsi, fénytelen, fakózöld levél.
Nincs egyebem.
Érjétek be vele.
Brassó-Nagykőhavas, 1933. augusztus
RÉGI NÓTA
Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.
Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,
A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
Vert és sodort el egymástól.
Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk átal.
A csalánból, ami éget
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
Tündér-gomba: régi ernyő.
1934. február 26.
BÉKESSÉG ISTENTŐL
Nincs nyugalom, nincs nyugalom, – a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől.
Nincs nyugalom, nincs nyugalom, – vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől.
Nincs nyugalom, nincs nyugalom, – s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől.
Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől.
Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen –
Vihartépett fák – ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől.
1935. február 5.
ÉN ŐSZÖM
Én őszöm, mosolygó vagy borongó,
Világfeszültséget feloldó,
Én kínomat is csillapító,
Én békémet is megígérő:
Olyan vagy mint az őszi Jézus,
Olyan vagy mint egy leánykérő.
Olyan vagy mint az őszi Jézus:
Szelíd és alázatos vőlegény –
Minden lélek menyasszonyod ma
S talán még én is, én.
Én őszöm, mosolygó vagy borongó,
Az őszi Jézus bizony benned jár
És felszed minden színes levelet
És fakó levelet,
Koszorújába mind beletalál.
Ó szedj fel s tűzzél töviskoszorúdba
Engem is, eltaposott levelet
Te, kit várnak romlottak és szüzek,
Jegyese minden lehullott levélnek!
S fogadd el tőlem ezt a levelet,
Napsugárral írtam és őszi kékkel,
És reménnyel és kétségbeeséssel
És benne egész esett-magamat
Hozom, s minden nyomorúságomat,
S az életem hozom –
Fogadj el így, ahogy vagyok
Ó Őszöm, békességem, Jézusom!
1938. október
SZERESD AZ ISTENT S TÉGY, AMIT AKARSZ
Fölény – de nem bánt.
Nem héjázik fent.
Derű – de égi.
Józanság – de szent.
Bent a világban,
Mégis kívül rajt:
Hódítni lelket
Jézusnak óhajt.
De tapintattal
Tágasságot ád –
Lélek ne hordjon
Semmilyen igát.
Mikor búcsúzik:
Nincs szemébe könny –
Egyszer mindenki
Úgyis visszajön.
Advent idején
Temetőbe jár –
Sírok közt röpköd
Mint a fénybogár.
Az új halottól
Vídám-kedvesen
Kérdi: hogy aludt
Első éjjelen?
S szól az Élethez:
Engem nem zavarsz – –
Szeresd az Istent,
S tégy, amit akarsz!
1940