Keresés

 

Koch Valéria

 

Torzók

 

Nem a kezdet, ami nehéz –
a befejezés,
a tökéletesítés.
Félúton veszik el minden.

Torzók vagyunk mindannyian
leglényegünkben.

*

 

mielőtt

 

mielőtt elmúlik a szerelem
hagyd hogy legyen

...

a versek forrása: Barátság 16. évf. 4. sz. / 2009

 

Koch Valéria

 

Csönd-szó

                                      
 A szó
 arra való
 hogy a csöndre 
 felkészítsen  

 a csönd
 ha beköszönt
 azzá lesz a szó
 aki nincsen

 

                                     

 

 

Berényi Mária

 

Magány

Ébred a szóban a csend
Kopott a szív és a világ
Minden múlt időben van már
Nincs mit mondanom,
A szavak várhatnak
Nincs mit mondanom,
Ezek néma fájdalmak

 

 

 

Békés estét kívánok Kedveschek, szervusz Teresa kedves.:)

....

 

Berényi Mária

 

Ezredváltó tavasz

 

Tavasz-istennőhöz
rebegünk bús imát,
hogy eltüntesse
a tél kezenyomát
Isszuk a fényt szomjas,
csodaváró szemmel
Ezredet váltva,
jövőnket mímelve

Szép vasárnap estét kívánok Mindenkinek!:-)

 

 

William Blake

 

A MÁSOK BÁNATA

 

Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?

 

Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?

 

Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.

 

S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:

 

Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?

 

S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.

 

Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.

 

S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

 

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.

 

(Tótfalusi István)

 

ARANY JÁNOS

 

 

TOLDI (RÉSZLET)

ELSŐ ÉNEK

 

1

 

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,

Nincs tengernyi zöld hely nagy határ mezőben.

   Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;

Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,

Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

 

2

 

Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel

Mélyen néz a kútba s benne vizet kémlel:

Óriás szunyognak képzelné valaki,

Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.

   Válunál az ökrök szomjasan delelnek,

Bögölyök hadával háborúra kelnek:

De felült Lackó a béresek nyakára,

Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.

 

 

 

Arany János összes költeményei 2., 1846 [101-102.]

 

 

 

 

 

 

TOLDI ESTÉJE (RÉSZLET)

ELSŐ ÉNEK

 

1

 

Őszbe csavarodott a természet feje,

Dérré vált a harmat, hull a fák levele,

Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja.

És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.

   Megpihen legszélén az égi határnak

S int az öregeknek: “benneteket várlak!”

Megrezdül a feje sok öregnek erre:

Egymásután mégis mennek a nyughelyre.

 

2

 

Így pihent akkor is; így tekinte vissza;

Síma volt a mező, a menny pedig tiszta;

Milliom kis naptól ragyogott a mező:

Akárhova nézett, csak azt látta: ez ő!

   Itt egy tócsa tükrén, s felvetődő halán,

Ott egy kis bogáron, s a gyep pókfonalán,

Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,

Láthatá a vén nap önnön ia-fiát.

 

 

 

Arany János összes költe-

ményei 2., 1847-1848 [159.]

Arany János

 

 

ITTHON

 

Mint a madár a fészkére,

Szomju vándor hűvös érre,

Mint a gyermek anyaölbe:

Vágyom én e nyájas körbe.

 

Itt, enyelgő kis családom

Közt, van az én jó világom;

Künn borong bár a magasban:

Itt örökké csillagos van.

 

Csillogó szem, mosolygó ajk:

Ez az amit szívem óhajt,

S küszöbömet átallépve,

Ez derűl itt én elémbe.

 

Szívem ifjul, gyermekké lesz:

Kis örömet nagynak érez,

Körülem is ártatlan kedv

Játszi pillangója repked.

  

És felejtem egyelőre

Gondjaimat a jövőre:

Mi nehéz súly függ e vállon,

Nehogy kedvök búra váljon.

 

Gyermek-szívvel, öntudatlan

Nyugszom meg e gondolatban:

Hogy övéit el nem hagyja,

Ki mindnyájunk édesatyja.

 

 

 

Arany J. összes költ. 1., 1852 [185.]

Várady Ferenc

 

 

A RÉGI PÉCS

 

Gondolatban sorrajárom

       Múltam boldog helyeit,

       Ahol egykor vígan éltem

       Ifjúságom éveit;

       A lelkemben fölújulnak

       A régi szép emlékek,

       A rég elmúlt jó időkről

       Sokat, sokat mesélnek!

 

       Ott járok a Mecsekalján,

       A régi Pécs uccáin,

       Amikor még félennyi nép

       Hullámzott a járdáin;

       Amikor még sandervárak

       Csorgatták a hegy vizét,

       Tüzes szemű bosnyák lányok

       Kínálták a gesztenyét.

 

       Az apácák uccájában

       Volt a családi házunk,

       Négyablakos földszintes ház,

       Kilences a házszámunk...

       Ott éltem én ifjúságom

       Aranykorát boldogan,

       Ott a régi öttemplomú,

       Görbeuccás városban.

 

       Az apácák templomával

       Szemben volt a búzatér,

       Hova minden héten betért

       Pár száz falusi szekér;

       Mészáros- és hentes-sátrak

       Álltak a székház előtt,

       Nyílt piacon vágták a húst,

       Mérték a zsírt, tepertőt.

 

       A kofák közt Juli-néni

       Legnépszerűbb alak volt,

       Háromlábú széken ülve

       Vékái közt bóbiskolt;

       Ha meglopta valamelyik

       Szurtos inas a nenőt,

       Megeresztette utána

       A nagyhangú kereplőt.

 

       A fagylaltot hangos szóval

       Árulta a talián,

       Sósperecet rúdra fűzve

       Kínálgattak az uccán;

       Stájer-lányok a hátukon

       Hordták az édes almát,

       A sarkokon fezes török

       Szelte kókuszdióját.

 

       Az volt ám csak a jóvilág!

       Könnyű élet, olcsóság;

       A sok heveng szagos szőlőt

       Hosszú rúdon hordozták;

       Ráakgattak ötven fürtöt

       Egy-egy vékony pálcára,

       Házról-házra jártak vele,

       Két hatos volt az ára!

 

       Boldog idők voltak azok,

       Melyeket ott éltem én!...

       Az üszögi kiserdőben,

       Rácvároson s a Tettyén;

       Tüzet gyújtott a szívembe

       Varázsával mindenkor:

       A széplány, dal, muzsikaszó,

       Szőlő lelke: a jó bor!

 

       Víg cimborák, jó pajtások

       Ki-kijártunk gyakorta

       Iszogatni, dalolgatni

       A megyeri malomba;

       Éjfél után, hajnal előtt

       Tértem haza pihenni...

       Hej! nem lehet azokat a

       Szép időket feledni!

 

       Mámorosan bandukoltam

       Végesvégig az uccán,

       Sok éccakán zeneszóval

       Kísért haza a cigány...

       Egy-egy lányos ablak előtt

       Bohó kedvvel megálltam;

       Elhúzattam a nótáját –

       Hadd sóhajtson utánam!

 

       Egyéves önkéntes voltam,

       Jókedvű, víg katona;

       Akkoriban történt velem,

       Nem feledem el soha:

       Megszerettem egy szép kislányt

       Az üszögi erdőben;

       Ez a kislány, barna kislány

       Lett az én feleségem!

 

       Hogy is tudnám elfeledni

       A pécsi emlékeket,

       Hiszen Pécshez rózsafűzér

       Köti az én szívemet...

       Ott virradt rám, ott mosolygott

       A boldogság hajnala,

       Ott szállt le a mennyből hozzám

       Életem hű angyala!...

 

       A lapokból, levelekből

       Értesülök időnként,

       Hogy ott lenn a Mecsekalján

       Mi az ujság, mi történt?

       Nem múlik el egyetlen nap,

       Hogy Pécsre ne gondolnék,

       Hogy lélekben, gondolatban

       Mecsekalján nem volnék.

 

       Sorra veszem az uccákat,

       Az ismerős házakat...

       Más a gazda, más a lakó

       A régi házszám alatt;

       A legtöbb ház gazdát cserélt,

       Új lakók, új emberek...

       Az én régi városomra

       Már csak alig ismerek.

 

       Fejemet a dér belepte,

       Úgy érzem, hogy itt a tél;

       Lelkemben a múlt emléke

       Mégis fiatalon él;

       Bár merre vet a sors szele,

       Pécs emléke velem száll,

       A szívemben, a lelkemben

       Dalos visszhangra talál!

 

Rózsa Endre

 

 

MECSEK

 

1.    Az ég alján elalvó denevérek:

Fejjel lefelé csüggenek a fák.

Lassan lecsöppen, gyűlik már a csillag.

Nincs holnap, melynél nem hullhatsz alább.

 

2.    Madártojás-színű kavicsain

megül a forrás. Tudom, hogy kikölti.

Kőből a szárny – s majd súlytalan lebegnek.

A kovahéjon fagyok csőre üt ki.

 

3.    Itt surrant el gyerekkorom. Milyen volt?

Mint levedlett gyíkbőr, a tegnapok

eleven-ezüst hajlatokkal őrzik

a színehagyó, rég leszállt napot.

 

4.    Ha volna vadon, ahol örök a

kora reggel, én azt választanám:

piheg az erdő, s harmat gyöngye csillog

egy pókszálon, a levegő nyakán.

 

5.    Gubacsdarázsként megszúrja a nap

az ég levelét. Nő a virradat.

Kihord majd sorsod belső sötétsége:

idő előtt fényre ne fúrd magad!

 

Pál József

 

 

FENT GÁGOGOTT A TÉL

 

Bertha Bulcsú és Tüskés Tibor barátaimnak

 

Holnap szél hajcihőz rozsdamart az ég

hideg rézüst ragyog felbukkant puffadt holdja

nyálzott kis ködöt is a kifosztott vidék

városunkra ömlött s már derékig bevonja

az utcát félhomály oson épp hogy látni még

 

Ezerszer láttam így a város elalél

lassan nyújtózik el színnélküli halálba

árnyék nincs csak sötét csak a sötét vetél

az utcán fonalat s a karcsú sarki lámpa

kelmének is fonná fent gágogott a tél

 

Ezerszer láttam így s szemem mint a gyökér

nedvet tápanyagot felszívta ezt a képet

s széthordta bennem könyörtelenül a vér

a rozsdamart eget és didergő sötétet

mi megikrásodik s az égbe visszaér

 

Álom lett volna csak a langyból terhes éj

sáfár szél vitte el habkönnyű pille-testet

köd mar ordasfogú az emlék oly sekély

s a fagy torka elől kávéházba menekszem

hol most teafőző és presszógép zenél

 

Macskák lépnek puhán s a nők sárga szemén

álmosság benne ring a nyár és két barátom

jó teát szürcsölünk s a nők sárga szemén

cinkosság benne ring a nyár én s két barátom

macskák lépnek puhán a nők sárga szemén

 

És túl az ablakon a város elalél

lassan nyújtózik el színnélküli halálba

árnyék nincs csak sötét csak a sötét vetél

az utcán fonalat s a karcsú sarki lámpa

kelmének is fonná fent gágogott a tél

 

Pákolitz István

 

 

JANUS MANDULAFÁJÁRA

 

Nem tudományos a fölfedezés, csak a pillanat áldó-

Röpke szülötte, hogy itt álmodod álmaidat;

Íme a kert és íme a kertben a mandulafácska,

Ötször-száz tavaszon folyton-sarjadozó:

Itt van hát a sirod. De a lényeg mégse a nyughely,

Szent újjászületést hirdet a mandulafa;

Szimbolum és a való így ötvöz múltat a mába,

Hirdetve, hogy a mű nem szállt sírba veled;

Nem sírod keresem, keresetlen meglelem immár

Benned a nem-múlót, azt, ami égig emel;

Gyöngyarany és gyémántveretes csilló szavaidban

Életöröm zendül emberi szív ütemén;

Csillaglépteid átívelnek a messzi jövőbe,

Mandulafád viruló: őrzi örök tavaszod.

 

 

 

 

NYUGTALAN

 

A Zsolnay-kút négy ökörszája

vizet csurgat a kánikulába

 

Az ökörfej csak stilizált módi

de a hőség korszerű-valódi

 

A tűsarok enerváltan-gyenge

stigmát nyom a lekvár-bitumenbe

 

Az olvadó lovas-bronzszobornál

szédeleg a napszúrásos polgár

 

Türkiz-vizen csöpp vitorla képe

fájdalomként vibrál a hőségben

 

Zakó nélkül is épp elég volna

kibírni a láva-ömlő lomha

 

ájulást

    e robbanni-kész katlan-

fortyogású tüzes zuhatagban

 

Piros csóvák hullnak a harangból

a galambraj kóvályogva landol

 

– Bombázó raj is lehetne éppen –

s máris szívem közepébe fröccsen

 

ember madár szobor ház a dzsámi

faldarabként hullanak országnyi

 

nagyvárosok

            roppant láva-tóba.

tántorog Ázsia Európa

 

A galambszárny-mozdulat is arra

jó csupán hogy nyugtom fölkavarja

s minden ami másképp is lehetne

iszonyatot vetít a szemembe

míg a Zsolnay-kút ökörszája

békét csurgat a kánikulába

 

 

 

 

SZÉCHENYI TÉR

 

A tér a Tanácsháza ablakából:

akár a hangyaboly; nyüzsögve lót-fut,

furakodik, vagy únottan téblábol

az ember ember hátán; mint tojótyúk

fireg-forog, ki másikat előzne

s pont nekimegy; a megafon recsegve

zendít az ismert Strauss-keringőre,

utána fox jön pattogó ütemben;

csepp szünet nélkül, forrásként bugyogva

folyik a térre a sok keskeny utca;

az autóbusz szinte már lerogyva

fékez, pohos bogárként mászik; futva

osonnak el a gyik-futású taxik;

izzad a török-templom kupolája,

a Nádor ablakában Bak-sör habzik;

a kirakatok mi mindent kinálnak!

– hogy illenék rám az a csinos nyári

öltöny! – s a cipő az aszfaltra lépne;

a barokk-Szentháromság figurái

hunyorognak a nyáreleji fényben;

gatyásgalambok tarka karneválja

suhan a rőt-fényes tetők felett;

néhány barátkozóbb leszáll, egy lányka

morzsolgat nekik puhakenyeret.

 

Meliorisz Béla

 

 

MAKÁRHEGYI VERSEK

 

1.

 

Krisztus fájdalma

feszül a tájra

 

Törött venyigék őrzik

a szüreti kedvet

s bánattól öregednek a tőkék

 

Fentről az úton

egy pergamen arcú asszony jön

ócska taligával

 

Narancsok lilák

villódzása:

csobbanás utáni remegés

lenn a város

 

2.

 

Ma délután

a szőlőhegyen járt

a kedves

 

Sugaras fürtökkel

madarak énekes kedvével

tért meg

Fején kendővel

napbarnított arccal áll előttem

az ujjai hegyét

lágykék erekkel átszőtt

szemhéját csókolom

 

Eretnek bánattal

markolok a hajába

mert már az asszonyt szeretem

aki bolondos

fehér harapással szeret

 

Makay Ida

 

 

SZÉCHENYI TÉR, VASÁRNAP REGGEL

 

Galambok szárnyán ível fel a reggel:

görög csarnok a nyugodt tér fölött.

A szél – ünneplő tóga – meg-meglebben,

a változásban bennfoglalt örök

ragyog meg most. Formák összhangja zendül

a lélek csöndjén: antik térzene,

arányok forrnak össze boldog rendül,

(most megpihenve, mintha értene,

a soha meg nem nyugvó értelem).

Ragyog a reggel ógörög nyugalma,

gyöngyözik, pezseg, megcsordul a fény.

A dómnál egy lány: remek, eleven

szobor. A szóraváró csönd lehajtja

nemes fejét  – És Szokratész beszél.

 

Lovász Pál

 

 

A ZSOLNAY-MÚZEUMBAN

 

Úgy lépsz be, mint fenséges trónterembe:

a Szépség vár itt, legnagyobb király.

Megilletődést kényszerít szívedre,

s nagyúrhoz méltó kincsekkel kinál.

 

Göröngy volt mind, mit eltiport az ember,

de színek lelke költözött bele.

A friss anyag fölé hajolt a Mester,

s csodás formákat alkotott keze.

 

Mi alkonyfény a föld arcán s az égen

halálba múlón eddig elsuhant,

a nagy göröncsér szépség-műhelyében

örök feltámadásra lelt utat.

 

Antik tájon s más helyt nagy hírben, zajban

míveltek jót, hasonlót, sok rokont,

de szín s vonal mégis legáldottabban

korunk e kézművén találkozott.

 

Öröm tüzel hálás ember-szívedre

s a Mester lelke tündököl feléd:

por és hamu halálszavát feledve

szemléld a szépség isten-lényegét!

Kopányi György

 

 

ÉNEK A SZÜLŐFÖLDRŐL

 

A szövevényes dunántúli tájban

A musttól pezsgő szüretek helyén,

Az áldomások zengő városában

Jártál-e? Mert ott születtem én.

 

A Mecsek-lankán út szalagja fénylik,

Azt hinnéd hogy szél csavarta rá.

A szalag száll és autók mennek égig.

Az ember? Mintha felhő hordaná.

 

Óh, ha erre tavasz van! S ha este!

Ringatóznak ám a távolok!

Rétet, kertet virágzás temet be

S újraforrnak minden óborok.

 

Az ócska pince-hordók kieresztik

Hasukból a holt szüret szagát

S a vén hegyőr szundítva megrészegszik:

Fegyvere kalapján durran át.

 

Gazdag földet lát a férfihonvágy:

Káprázik most szívem és agyam.

Régi utcák, lilaszőrű hegyhát

Emlékében húzom meg magam.

 

Pestre jöttek, szobámban suhognak

Könyvtárszaggal egybekelt szelek

S Pécsre nyíló pesti ablakomban

Feltűnik a vén török-mecset...

 

Forró földek! Szántott mesgyeszélek:

Nem veszhettek el! Hiszen viszem,

Hordozom magamban ó vetéstek

S énbelőlem nem pereg ki szem!

 

Míg a várost szél lopkodja s száz fal

Porlik el egy esztendő alatt:

Szívem mélyén sérthetetlen táj van,

Bennem e teljes Pécs megmarad.

 

Biz, ha én is így megőriztetnék,

Halhatatlanságom lenne az!

Minden évben telét lerázó rét

Földjéből hívna ki a tavasz.

 

Minden évben velem rozsdálódna

Bodza, hárs, szőlődomb és a len

S köd színében ülnék ki a tóra:

Változgatna az idő velem...

 

Ősz anyám, ki megrokkant a gondban

S úgy jár mostan: sírva félszegen:

Nem tudja, mit alkotott kínokban:

Szülőföldet is szült énnekem!

 

 

 

 

DAINDOLI PRÉSHÁZ

 

Présházunk a hegy fejére nyomva

kis kalapként ül, sütkérezik,

édesszájú muslincák repülnek

felette és levelek lepik.

 

A fal mellett, hol a fürge árny hullt,

kecskelábú asztal billeget,

szék előtte, és a széken ringok

s hajkurászok egy-egy zöld legyet.

 

Szőlőoldal asszonyokkal ékes,

fürtök rajt és édes levegő,

becsípett kis pillangó, mig kékes,

aranyos ég baktat, csendülő.

 

Présházunk az ördög tenyerében,

angyal őrzi rajta a tetőt,

cserélgeti kedvét aki lakja:

az áhítót, a részegedőt.

 

Felette az arany-súlyos ősztől

összerogynak a leány-nyarak

s váltogatják egymást az idők, mint

gólyákat a varjúmadarak.

 

Kocsis László

 

 

A DÓM ZÖLD TETŐJE

 

Nyárból kivirulsz a méla Mecsek

Alatt. Őszi színt versz a dombokon.

Zöld máglyaként égsz, ha fagy és hó esett

A szőlőskertekre. Mint fény a homlokon

Ragyogsz a város arcán, tünde est

Vagy sötétben, csillaggal hű rokon.

Ne szidd, ha mondom, vén sekrestyésedet,

Hogy átragyogsz a honi partokon.

Tegnap az angol fagyos szemébe

Tüzeltél s zöld tetőd izzó zöldjére

Helsinki ködében gondol a finn

S smaragdod zöldje ott ring álmain

S mindenki álmába, ki egyszer megnézett,

Visszacsalod az örök reménységet.

Kiss Dénes

 

 

PÉCSI ALTATÓDAL

 

A Mecsek mint öreg medve

szendereg csak elheverve

Bundája a várost védi

Elnyujtózik napkeletre

 

Nagy bozontja moccanatlan

De horpaszán él a város

Mélyeiben el-elmordul

bár csak ritkán olyan álmos

 

Jaj lenne ha fölébredne

Szelek tépnék házak falát

s még a nyár is dideregne

véghetetlen napokon át

 

Aludj Mecsek öreg medve

szunnyadj miként szénerekben

korok idők lüktetések

kővévakult csillagfények

 

Szenderegj csak mint öledben

szunnyadoznak éji utcák

s édes álmaik alusszák

kisgyerekek pipitérek

 

Aludj Mecsek aludj medve!

Kerék Imre

 

 

BÚCSÚ A VÁROSTÓL

 

három napja búcsúzik a szemem

hogy mentse mi belőled menthető

szédelgő búgócsigaként kerengek

sugaras tereiden rám zuhan

a dzsámi kupolája négy helyett nyolc

tornyot villant felém a székesegyház

fölmutatod utólszor csak nekem

amit szerettem benned gyönyörű

város fényszerű súlytalan áramlás

combig meztelen suhannak a nők

és arcok arcok feledhetetlen

arcok ismerős arcok ismeretlen

arcok úsznak el a szívem körül

tollászkodnak féllábon állva

hatalmas gesztenyefáid komor

bivalyok vonulnak salakhegyek

gépkocsik bogárraja zsong nyüzsög

hirdetőoszlopokra sárga

plakátokat terít a fény kiáltoz

öblös hangján az újságárus

csengők dudák bongó harangzene

zuhog agyamra így kísérsz engem

városom gyönyörű ki a füstbokros

pályaudvarra s kezet fogsz velem

ne üljek üres tenyérrel vonatra

cserében ifjúságom hagyom itt sokáig

lobogtatom feléd a zsebkendőmet

EGYSZERRE SZÉTTÖRIK AZ ÉG

S BENNEM TÜNDÖKÖLSZ MÁR

IDŐTLENÜL

 

Karay Ilona

 

 

NÉVROKONOMNAK

 

Tövisesek az élet utai.

Véres marad a föld lábad nyomán;

S mit látsz, egy hosszú fájdalom-sor az,

Ha visszanézel élted alkonyán!

 

Csak két virág él a tövis között,

Mely nem hullatja szerte szirmait,

Ha érinted, sőt tiszta illata

Széppé teheti élted napjait.

 

Szerelem s barátság e két virág!

Az elsőhöz szavam nem adhatom!

Nem állunk közel egymáshoz, s ilyen

Távolról szívedet nem láthatom.

 

A másik! Azt már jobban ismerem!

– Vagy nem ismerős-e a tél s hava? –

Erről hadd szóljon egy, bár idegen,

De nyílt, őszintén érző szív szava!

 

Kincset nyerél! mert egy rokon kebel

Jobb szívünknek, mint minden földi kincs!

És koldus az, szívemre mondhatom,

Kinek e világon íly kincse nincs!

 

Nem dícsérem előtted azt, kinek

Szívedhez csatolá a Sors szívét,

Elég az, hogy az Istenség szeme

Őbenne látja egy legszebb művét!

 

Szeresd őt! Szeresd szíved mélyiből!

Ha valaki, ő megérdemli azt;

S nemde, ha mélyen földben a gyökér,

Virágot a tavasz csak úgy fakaszt.

 

Tiszta legyen az érzelem-virág,

Azért rejtsd mélyen szívedbe a tőt!

Lehetne, s elküldeném szívemet,

Hogy így két szívvel szerethessed őt!

 

De elég már! Tövises utadon

Jó nemtőd legyen két szent érzelem:

Oldaladnál a barátnői szív,

S boldogítson a tiszta szerelem!

Juhász Gyula

 

 

PÉCS

 

Nyájas Dunántúl szelíden ívellő

Áldott ölű hegyei koszorúzzák

A régi várost, melynek égbe zengő

Harangszava szent, magyar szomorúság.

 

A város régi, ó de örök ifjú

Remények gazdag lombjai borítják,

Öreg kapukból fiatal hit indul

És jobb jövőbe lelkesedve hírt ád.

 

Mecset smaragdja tör a mély azúrba,

Keresztje mellett félhold mélabúja,

Magyar, török megbékélt múltja int

 

S hol barna alkony bontja fátylait,

Virrasztva és vigyázva várva vár

Víg virradást a bús „magyar határ”...

 

Halmai Tamás

 

 

HÁROM JANUS-ARC

 

Takáts Gyula emlékének

 

Fordul a fény

 

Nincs még fecske e tájon, az életet ellepi álom,

    barbár pannon idő – hajnali hólepedő.

Még a poéta, a püspök szelleme sem nyújt üdvöt,

    mégis: a mandulafát az melegítheti át. –

Minden igaz. Csoda minden. Szent, aki a boldog a nincsben.

    Kincse ma délen a domb temploma: télen a lomb.

Fordul a nap, fut a hónap, s évszaka jön suta szónak:

    fordul a fény, fogy a fagy – téli tavasz fia vagy.

 

 

Mécs és tenger

 

Messzi világ a varázsos: messze világol a város;

hol tűz, hol puha mécs, most űr, most csupa Pécs.

Széchenyi tér, Mecsek-oldal, zeng a madár- meg a bordal,

végre robog, ha mi megy, égre lobog Havihegy,

lobban a Zsolnay-gyár is, jobban a holnapi kláris,

    s tenger a Jókai tér, partja hajókat igér. –

Kétezer és nyolc évvel Krisztus után fals hévvel

    délszaki térzene, tánc lett a tudós reneszánsz.

 

 

Hajnali húrok

 

Mennyi a vers, a poéta, mennyei köztük a séta!

    hallani – angyali zsúr –, pendül a hajnali húr.

Janust Csorba köszönti, Weörest Babits újra leközli –

    négyesüket megadón nézi a négyfejü dóm.

(Fekszik a test, de a szellem fölkel a végzete ellen,

és magasulva megáll Isten lábainál.

Őrzi a Gazda az őrzőt. Mert aki jambust őrzött,

immár mennyei őr – sírja csak enteriőr.)

 

Valentinus Cybeleius (Hagymásy Bálint)

 

 

PANNÓNIÁHOZ

 

Jó Pannónia, boldog és szerencsés

Föld, mindig ragyogó az ég feletted,

Dúsabb vagy te akármelyik vidéknél

Kettős sarka között a nagyvilágnak.

Adsz fémet te nekünk, nemesbet annál,

Mit Gallaecia rejt, avagy Korinthosz,

Olvadt érced, a dalnokok kegyeltje

Drágaságban a déloszit lehagyja.

És Asturia sarja sem tud annyit

Arról, mint szorgos fiaid, hogyan kell

Kincset lelni a föld ölén, s aranyló

Portól lepve gyakorta visszatérni.

Nincs ország, amitől te elmaradnál

Nagyságban, hiszen Isten is kegyel, mert

Érdemben, s becsületben úgy megállsz, és

Úgy díszít szakadatlanul erényed:

Büszkén állsz fényében örökkön immár.

Birtoklod te, amit Ceres csak adhat,

Földműves soha nem lesz itt csalódott,

Mert Szardínia vad vidéke földjén,

Dús szántóin a messzi Garganusnak,

És Campania birtokán a termést,

Bármily bő, a tiéd ma meghaladja.

Tán szőlőd leve bárkinél silányabb?

Nem tudsz-é Latium falernusával

Megbirkózni akár tüzes csatában,

Hogyha még a cilix hegyek kitűnő

Sáfrányt s hegy nedüjét adó vidékén

Is győzöl, borod oly sok és olyan jó?

Hisz Méthymna, habár dühös reád, fél

Attól, hogy versenyre kihívja szőlőd;

Mamers-nép bora Setiával együtt

Pálmát nyújt zamatos borodnak immár.

Sőt nem merne-e vad csatába szállni

Caecubum bora ellen a szerémi?

Édes illatot ád, akár a nektár,

Népek ajka dicséri mindenütt már.

Lám, Pannónia, csillapítod így a

Renyhe gondot, a bor vidítja szívét

Mars-szülött fiaidnak és a táncba

Hívja; ércsisakuk letéve immár,

Szörnyű pajzsuk is, és a görbe szablya.

Ó, nagyon szeretett hazám, kit áldott

Jóság von ragyogásba szerteszéjjel,

Hogy lehetne elég csiszolt, tehozzád

Méltó módon a híred eldalolni?

Drágagyöngy ragyog ékesen terajtad,

És körötte acél a foglalatban;

Kristálytiszta folyókat és virágzó

Réteket táplálsz a leányseregnek

Kedves csörgedező patakjaiddal.

Márványod ragyogó, akár a mygdon

Kő, s szép rajza a pároszit legyőzi.

Vannak méneseid, kövér gulyáid,

Van juhnyájad, ad az megannyi színű

Gyapjút, megfelelőt akármi célra.

Boldog föld, te nagyon, nagyon szerencsés,

Tartós éke hitünknek, a keresztény

Népeknek menedék az űzetésben, s

Győzhetetlen pajzsuk, akármilyen sok

Ellenségre találsz e földi létben.

Elszörnyed s zokog a török nevedtől,

Jóllehet rablásra nevelt, s a vérét

Szomjúhozza a jámbor embereknek.

Boldog föld, aki szülsz megannyi Hektórt,

És dajkálod a Herkulest utánzó

Bátor lelkü, erős kezű, tapasztalt

Sok harcost. Ausoniát kihívod

Sarjaiddal: olyan dicsők, akár a

Dardán hadseregek vitéz Catói,

És felérnek akár a Scipiókkal.

Hisz, mint fenn ragyogó nap, ontja fényét

Földeden, hol a szent süveggel őt már

Boldogan megtiszteli Pécs, a főpap,

György, az égilakók leszármazottja;

Rá az istenek atyja fényes arccal

Néz le csillagos égi udvarából.

Jó szívvel, nemesen tanítja durva

Népségét az igazra; hitre oktat,

S arra, hogy kit erény vezérel útján,

Boldog az, hiszen így a mennybe jut majd.

Angyalhangon az istenek lakában

Sok-sok himnusz az ő szavára zendül.

Jön sok nincstelen, ő segédkezet nyújt

Nékik, kincseit osztogatja bőven.

És Minerva-kegyelte ifjakat, vagy

Kik Phoebus tudományait tanulják

Buzgón, küld Latiumba, Múzsa-látni.

Ő táplálja, segíti jó Camoenám,

Ő éltemben a fénysugár s reménység.

Boldog föld, te szokatlanul szerencsés,

Mert szerencse, hogy annyi jó családból

Jött ifjú gyarapítja híredet, s határod

Védi. Kincsed Itáliát diszíti,

És a legnemesebb szülötteiddel

Gazdagítod a szép latin vidéket.

Életmódban, erényeit tekintve,

Tisztességben a legkülönb közöttük

Lőrinc, öccse a főpapunknak. Őt a

Múzsák kedvelik, őt a Felsinában

Élő sok befolyásos ember egyként

Pártfogolja, a mennybe őt meneszti

Battistánk Thaliája énekével.

Ó, Paeonia, hogyha szülsz minékünk

Több ilyen gyereket, s ilyen kiválók

Lesznek ők, mihamar magasba szárnyalsz,

S hírnevedben a Romulus-fiaknál

Ismertebb, ragyogóbb lész. Üdv tenéked.

Gömöri György

 

 

PANNÓNIA (VAGYIS PÉCS) DICSÉRETE

 

Pannonia! Latinos nevedet magyarul ha kimondom,

Mi jut róla eszembe? Fullasztó pécsi nyarak.

Olvad az aszfalt fönn a szagos Magaslati úton,

s úszni tanul a gyerek a Hullám strand hüvösében,

aztán fagylaltot nyalogatva caplat föl a Mecsekre.

Mélyvörös, telthusu meggyet szedhetsz itt le a fáról,

s míg magyarok vívnak törökökkel a Jókai-könyvben,

te barackmagot törögetsz, és mandulaízű

tortát kapsz (de csak akkor, ha netán vendég jön a családhoz).

Enyhül a vad zivatar, szele még borzolja a Tettyét,

és az az ár, hogy zúdul alá a szűk, kis Mandula utcán!

Mossa a főteret is, ahol sárgán csillog a dzsámi,

s áll ma a szobra a hősnek, törököt megfutamító

Hunniadesnek – lám, a kereszt alatt az a félhold!

Estefelé a szökőkút fénylik a Dóm mellett, hol a séta

lassú, ráérős; fel-alá hullámzik a sok pár;

új szoknyában, társkeresőben járnak a pécsi leányok.

Csendesedik ezután ez a nappal sokszinü város,

hegyre s völgyre teríti az éjjel csillagos-fekete leplét,

míg a harangok öt (vagy száz) templomban zúgnak-zengenek ávét.

 

Galambosi László

 

 

MECSEKI SZIMFÓNIA

 

Földre ejti batyuját a hajnal,

menny-kalapos vándorló legény.

Markába pólyál házat, templomot,

térdepel a város közepén.

Sugár-ujjal függönyöket babrál,

bepislant a dóm zöld ablakán.

Vállát arany fákkal cirógatja,

kőkelyhe az öblös barbakán.

Madarakkal hajlong, körbesétál.

Száján gyárkürt, zászlósan ragyog.

Ezüst zsebéből fésült kisfiúk,

bólintanak buksi Daindolok.

 

Ó város, nézd a hajnal lila arcát,

tépett ködöktől hányszor sebhelyes,

döfi a szél, szirt buktatja a mélybe;

fáradt szegény, a csizmája deres.

Tüzelj, hogy magát bátran melengesse,

kőkehelyből kínáld, ha szomjazik.

Hajába szórd, lágy süvegére tűzd fel

rigókat ringató virágaid.

 

Város, gyémánt gyűrűiden forgunk,

békéltetőn simogass meg minket;

most küldik föl csavargó csilléken

bányádból a világító kincset.

Emelik már parázsról a foszló

kenyereket tűz-tüdejű pékek.

Hallgasd, a fény üvegcsarnokában

fogók közé siklatják az ércet.

Itt is, ott is kalapácsok szállnak,

csillagosan remegnek az üllők.

Lámpás mellét morrantja a mozdony,

kavicsoktól kondulnak a küllők.

Kereplők a cseresznyések ormán,

völgyet csipkéz, kékül a sok kaptár.

Makár mézet csorgat, csap tövében

szunyókál a hab-koronás sajtár.

Zsongorkő reng, Jakab farigcsálja,

hegyölében esőkkel sikálja;

Cserkút fölött megtömi pipáját,

babás börccel tölti tarisznyáját.

Tubes üzen fürkésző Zengőnek,

riassza szét a fürge felhőket,

siessen, nehogy jéggel cifrázzák

Hosszúhetény, Keszű, Zók palástját.

Kürtőkalapját jámbor Misina

a Hold alá csúsztatja szaporán,

hulljon belé, ha pajzsa széthasad,

mielőtt fölvidul a csalogány.

Léptet lován a hegyek királya,

nyergében a királynő, uszálya

csillámol a lombokon, hullámzik

bognártól a tetőnyújtó ácsig.

Karinget ölt, körmenetre készül,

keresztet karol a lassú főpap.

Galambcsőrben lobognak a gyertyák,

Krisztus fölött gyászra harangoznak.

Vakítva Bertalan remetéje,

vérrel locsol nyeklett nyakú mályvát;

szablyaéltől kínba buktatottan

hajjal söpri csonka kalyibáját.

Kagylós sziklán rőzsemáglyák égnek,

Boldogasszony-horhos kökényága

ráborul a puskás csörtetőre,

gyöngyöt zúdít Sáson-völgy havába.

 

Földre ejti batyuját az alkony,

menny-kalapos vándorló legény.

Markába pólyál házat, templomot,

térdepel a város közepén.

Sugár-ujjal függönyöket babrál,

bepislant a dóm zöld ablakán.

Vállát arany fákkal cirógatja,

kőkelyhe az öblös barbakán.

Madarakkal hajlong, körbesétál.

Száján gyárkürt, zászlósan ragyog.

Ezüst zsebéből fésült kisfiúk,

bólintanak buksi Daindolok.

 

Ó város, nézd az alkony lila arcát,

tépett ködöktől hányszor sebhelyes,

döfi a szél, szirt buktatja a mélybe;

fáradt szegény, a csizmája deres.

Tüzelj, hogy magát bátran melengesse,

kőkehelyből kínáld, ha szomjazik.

Hajába szórd, lágy süvegére tűzd fel

rigókat ringató virágaid.

 

 

 

 

NAPÖLŰ FÖLD

 

A város

virágos

kerítés-koszorúival,

egyenes és könyök-utcákba

forduló házaival

megújul naponta.

Figyeljetek az aranyló erdőt

ébresztő harangokra.

    Itt köszöntötte

győztes zászlaját a római.

Villogtak virrasztó lándzsák,

nyílvesszők ércpelyhes tollai.

Márványmedencékbe csorgott a víz.

Tükröt tartott madárnak,

palotának;

tornyok tövében görnyedő árnynak,

bozontos szegénynek.

Redőkbe omló tunikát,

ezüst szandált viselő

szüzek és asszonyok köré

hullámzott a dalnokok száját

égető ének.

    Földvár-gyűrűjét,

szirtektől izzó koronáját

a Jakabhegy magasba emelte.

Zöldellt a forrást villantó lejtő.

Konda és nyáj,

szikrázó csorda legelte.

    Daindol meg Makár fái alatt

csurgóra állították

a szőlővel teli kádat.

Mustillatú szélben

a füst kék tündérei szálltak.

Rőzseparázson szalonna.

Kezekben kenyér.

Ha fuvoláját fújta az éj,

bagoly gubbasztott

gallyrácsos leshelyen.

Sziklafejű, réthasú föld,

karjaid közt a Történelem.

A dómban, hová Janus belépett,

festményeken a szentek.

    Élők: vigyázói,

vallatói vagytok a köveknek,

szélesítői, helyükre terelői

az utaknak.

Gyümölcsösök barack-bólintással,

körte-kezekkel

a termékenység törvényeire szavaznak.

Vasbeton otthonaink

örülnek a szaporodásnak.

A lámpák hóvirágfehéren vigyáznak.

Hajnalban ibolyalila hajjal

bóklásznak a bokrok.

A Széchenyi-tér kockás kőkabátján

a galambok bársonnyal bevont gombok.

A város

kalodát nem tűrő

számadói vagyunk.

Virágot hint

s mécset gyújt fölöttünk,

ha ölében meghalunk.

Csuka Zoltán

 

 

SZERELMEM PÉCS

 

Most téged énekellek, Pécs, szerelmem,

Örökszép, ifjú, déli városom,

A pillanatnak villámlobbanásán

Midőn elém ragyogtál egy napon.

A hegy tövében színes kockajáték,

Akár a gyermek anyja karjain,

A város kúszik följebb, egyre följebb

Az enyhe lejtők lágy hullámain.

 

Szemem kitárul, lelkesen csodállak,

S gyermekkezekkel tapsolok feléd,

De már az ifjú és a meglett férfi

Sejdíti benned teljes életét.

A székesegyház négy karcsú toronnyal,

A főtéren bizánci kupola,

S a verőfényben mintha benn pezsegne

A Mecsek könnyű, illatos bora.

 

Salakhegyével másik Pécs köszönt rám,

A munka és a kőszén városa,

S gyárak kürtőin, gépek gyors futásán

Egy ígéretes, új kor mosolya.

A bányák felől villanyvonat kúszik,

A hegytetőn csend, ezer vadvirág,

S a lábam alatt feltáruló mélyből

A munka küldi győztes himnuszát.

 

S hadd mondjam el csodás titkát szívemnek,

A tűnt valót, mely most is felhevít:

A főtéren hogy láttam meg először

Tündéri, apró, könnyű lépteid.

Csak villanás volt komoly gyermekarcod,

Felröppenő, játékos, szép hajad,

De, bár sokáig eltűntél előlem,

Szívemben képed mégis megmaradt.

 

 

 

 

DÉLUTÁNI ÁLOM

 

Pécsett aludtam. Forró délutánban

tikkadtan égtek künn a háztetők,

s hogy hirtelen, rázkódva fölriadtam,

tér és idő széthullt szemem előtt.

 

Hol is vagyok? Zengett a kérdés bennem,

csellóként szólt a múlt s a tűnt terek.

Berlinben egyszer, máskor Újvidéken

fáradt vándor így sokszor ébredett.

 

Egy árva percig vagy egy évig lengtem

tudat és álom között? Nem tudom.

S közben mi volt? Hol jártam? Kit szerettem?

S honnan fordultam vissza félúton?

 

Nem, nem tudom. Mint búvár mély habokból,

fölértem végre. Élek. Itt vagyok.

Világra jöttem, és éhes tüdőmmel

e levegőből nagyot harapok.

 

Csorba Győző

 

 

SÉTA ÉS MEDITÁCIÓ

 

A kényes őszi nap mindenhová elér.

Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.

Rezgő fényoszlop a jegenye, óvatos

forrás iparkodik lábánál, hangja sincs.

 

A koporsóra itt nem gondol senki; halhatatlan

hittel építi házát, erődíti és béleli.

Gyanútlan sétáló, számat tátom minduntalan.

 

Ifjúkoromban váltig undorodtam:

kaloda-város, börtön-város, sivatag-város.

Nagyon sajnáltam magam érte.

 

Ház nőtt az üres telkeken, a dombokon, a réteken.

A bulgárkertek salátái, káposztái, zöldségei

házakká változtak, s ahol a labdát rúgtuk, a

gyakorlótér roppant gyep-négyszöge.

 

A hűtlen bűnhődik: a régit sem felejtheti,

az is benne van, ami nincs,

az is benne van, ami van:

most a hűnél hűbbnek kell lennie.

 

Nagy kerekes-hidak, piaci bódék,

konflisok a Széchenyi téren,

árkok, eperfák, öreg temető,

fatelep, tehéncsorda, búzaföld,

kanyargós ródlipálya-lejtők,

madarak- és fák-napja, régi Tettye,

kaszárnya-ablakok alatt komiszkenyérért

siránkozó kölykök, vaskos beszédű,

kopott lányok...

 

Bennem van minden, ami nincs,

s bennem van minden, ami van.

 

Ó bűvölő város, sokarcú,

ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

 

Nyugalmak, zajok fészke,

kőszürke és levélzöld,

hegyen hivalkodó, völgyben rejtőzködő,

tegnapelőtti és holnaputáni,

makacs munkás, kéjjel lustálkodó,

öl-puha, aszkéta-rideg,

aggastyán-bölcs, kamasz-melldöngető:

 

ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

 

Nekem: A VÁROS mindörökre.

 

Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.

Az ősz kirakta foltjait a tájra.

Ölében viszi a Mecsek a télbe

embereid és házaid.

 

 

 

 

MÁRCIUS

 

Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.

Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.

    Hosszú volt, hosszú volt a tél,

    azért csak vége lett,

    és tavasz lett, habár

nem látni még sehol virágot, levelet.

 

Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,

a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,

    mert csönd van itt, csönd s jó magány,

    békén fürkészhetek

    a földi dolgokon,

magamba s messzire egyformán nézhetek.

 

A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,

vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.

    Hallgatni s látni érdemes:

    a szép törvényeket,

magam és nem-magam,

a vonzódásokat s idegenségeket.

 

A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –

de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.

    S most újra élet ütközik,

    most élet ütközött

    a fosztott tájakon,

új élet ütközött életeim között.

 

Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,

nemcsak jobb részen őrzi meg – lényem minden szinét:

    a fényeket, az árnyakat,

    az el nem mondhatót,

    a lényeg lényegét,

a csak megélhetőt, az egyetlen valót.

 

Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:

Kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,

    feltámadás köröskörül,

viharzó győzelem,

tenger piros tető,

játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

 

Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,

elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,

    a fogyhatatlan föld alól

    kitört makacs füvek,

    melyek most a kopár

határt zengő szinű mezzel díszítitek!

 

Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!

Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már

    a halál vendégeskedett,

    ajtóm és ablakom

    kitárom: a halál

helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

 

 

 

 

MECSEKI SÉTA

 

Földomborul és elsüllyed a táj.

amint az út hulláma ringat.

Hegyi szél hínárja akasztja

egyszerre lépő lábainkat.

 

Apád, anyád és minden szeretőd,

köd most és semmi néked, kedves,

és én vagyok csak a valóság:

hadd szóljak szépen a szivedhez.

 

Százezerévek zúgó mélyein,

lám, úgy forgott a múlt miértünk,

hogy sírokon, bölcsőkön által

szerencsésen egymáshoz értünk.

 

Örüljünk, ríjjunk, mint a gyermekek,

mert, ó, be másképp is lehetne:

kis késéssel vagy sietéssel

nem révedhetnék a szemedbe.

 

Hozzád és hozzám tartó szálakat

kévényit font ott lent az élet.

Mögénk zuhant a messzi bárdja:

mi magunké, s a föld miénk lett.

 

Mégis: szellőként libben az idő,

és ujjainkat szétbogozza,

és visszasodor menthetetlen

régi szürkéknek jóba-rosszba. –

 

Hozzád és hozzám tartó szálakat

kévényit font ott lent az élet,

nem futhatunk el: öncsalások

csupán a gyors feledkezések.

 

Apád, anyád és minden szeretőd

köd most, és nálam mégis többek,

mert néha minden foghatónál

nagyobb ereje van a ködnek. –

 

Földomborul és elsüllyed a táj,

amint az út hulláma ringat.

Hegyi szél hinárja akasztja

egyszerre lépő lábainkat.

 

És már tudom, hogy nem is mi vagyunk,

csak énünk egy-egy kósza része,

mely hasztalan szabadkozással

szédül megint a csonk-egészbe.

 

 

 

 

FLÓRA-PIHENŐ

 

Beroskadt itt a táj, mint szépruhás halott

melle, kit tébolyult szerelem sírba tenni

nem enged és akit csak lassú és konok

harccal tud a halál végső birtokba venni. –

Beroskadt itt a táj – még néhol láthatod

a pusztulás nyomát: pár üszkös folt, más semmi,

beroskadt itt a táj, de, ó, ki gondol erre már?

Fénylő kincstárakat hord mindenütt a láthatár.

 

Sziklán ülök. Közel szállong az ősz, de még

zöld a levél. A gyász piros-sárgája rejtve

lappang a szín alatt, erőtlen kürt-jelét

figyelve az okos szeleknek, majd amelyre

kitörhet boldogan: az élő szégyenét,

díszét és szégyenét fájlalva, ünnepelve, –

díszét és szégyenét, mert romlás, mert romolni kell,

díszét és szégyenét, mert jobb élő elől megy el.

 

Alant a völgy-lapályt szőlőtáblák fedik,

a kéklő négyszögek, mint ódon csataképen

a fölvonult hadak, melyeknek rendjeit

harc nem kavarta még. Idébb, a hegy tövében

csak tűnő s villanó részecskék sejtetik

a tárgyakat, mivel a hegy-falat merészen

benőtte a bozót, s miként a szél, az ágbogak

szemem előtt szelid mozgással úsznak, inganak.

 

Balról a nyúlt Mecsek mint állat-óriás,

mely békén elfeküdt, s hasához hagyja bújni

jóltáplált kölykeit, a dombokat. Csigás

bundájuk ujjaim begyén érzem simulni

vagy arcom ráncain mint lágy cirógatást. –

Kölyök-szag: rossz vagyok, jó volna megjavulni:

a felnőtt tévelyeg: szülő-anyját, testvéreit

elhagyja, gyűjtöget, fogat meg körmöt élesít.

 

A völgyön túl a táj lankásan nő az ég

kékjére. Hengeres torony, simán kanyargó

fehér út, – még odébb házak seregletét

takarják dundi fák. A száz irányba tartó

tekintet meg-megáll, mélázik szerteszét,

kívül nyugodt a kép, bennem forgó-kavargó. –

Lehunyhatnám szemem: már semmi nem segítene:

húsunkban zengedez tovább az elnémult zene.

 

Sziklán ülök. Nehéz a dús légáradat,

nehéz, alig birom: mégis feszít, emelget;

a lombok és füvek illata-íze rátapadt,

amint a táj fölött hullámzott és kerengett.

Nemcsak tüdőm zihál, egész testemre átragad

a jámbor kapzsiság: mindent magamba nyeljek:

völgyet, hegyet, fehér utat, nyugalmat és derűt,

e roppant omlatag bájt és pehely-könnyű erőt.

 

Mindent magamba! csak mindent magamba, ó,

helyettük is, kik ott az ártatlan lapályos

s az alkony-táji nap fényében szunnyadó

szőlők és fák alatt a kőzet-éj halálos

országában gyűrött inakkal és fakó

szemmel feküsznek a pár-ölnyi ég alá most,

s néznének szerteszét, dagasztanák a mellüket,

de sűrű por kering, kínok között lélegeznek. –

 

Sziklán ülök. Zajos beszéd és lány-kacaj

szállal a Pihenő tetejéről a völgyre.

E kisded őrtorony nevettető bástyáival

készül türelmesen a minden-éji pörre,

melyet halálra ví dühödt és zajtalan

hadaival a völgy s az erdő, s ő, a törpe

próbálja védeni haragjuk ellen rábizott

táját, s hiába: ősz felé zilált lesz és nyuzott. –

 

Szél jő a hegy mögül, megrebbenek, megyek.

A lombok támadó fortélyaik beszélik.

Sietnem kell. Ha itt szorulnék, senkinek

nem volna gondja rám. Lesem fürkészve mégis:

a Pihenő fehér terméskövei véresek,

sehol a lány-kacaj, szörnyeteg óra érik.

Az út végén az éj torlaszait építi már,

a kavicsokból is iszonyat rí és borzadály.

 

 

 

 

AZ ÜRÖGI ERDŐBEN

 

A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes.

A gerle szürke hangját rigófütty pántlikázza,

rigófütty s nem tudom még, miféle száz madárszó.

Térdemre hangya mászik, kék lepke száll fölöttem,

a bokrok kusza rácsán halommá gyűlt avar-lomb

riasztva zörren olykor.

                  Szelid, rég ismerős táj,

szeretném versbefogni dícséreted, de mintha

rokon-seregbe téved sok év után a vándor,

s az emlékes szemekből felé-leselkedőket

nem tudja megnevezni, csak nézi őket, én is

gyerekkorom kísérő pajtásait köszöntöm,

fák, füttyök, bennetek, s jaj, hiába! nem tudom már,

hogyan szólítsalak meg.

Kabátom földre dobtam,

de melléfekszem inkább, csiklandja fű a bőröm,

ha végre visszajöttem, legyek valóban itthon.

 

A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes,

a Daindolok gerince s a lágy-ölű Jakabhegy

kék hamvait cserélve fitogtatják a lombok,

s az égen mint fehér füst szétoldva és ziláltan

rohannak át a felhők nyugat felől keletre.

 

 

 

 

ALKONYAT A VÁROS-SZÉLRŐL

 

Szökik már a fény. Lám: a szótlan, magos

tetőkön szalad, száll, s a józan tetők

kigyúlnak, lobognak. Szelid máglya most

a város, mely ott ég a hegy-láb előtt

a tál-völgy ölében. – Tovább száll a fény,

fogas dunna-felhők ezüstjén lebeg

– finom pír az arcon. Tovább száll a fény,

a mély ég szinén még kicsit tetszeleg,

s tovább száll megint, és a mély elnyeli. –

A tárgyak homályos szivéből kilép

a fátylas sötétség. Siet, s meglepi

a földet; csomókban lapul szerteszét,

csorog mint a víz, és pocsétákban áll

a bokrok tövében, – s a jég-arcu hold

elindul hüs útján, fehér, nagy madár,

elindul hüs útján a vak fák alól.

Bertók László

 

 

TALÁN VÁLASZTOTT VÁROSOM

 

Talán választott városom,

a máris életem felét,

az ahol, a most, a miképp,

a még inkább, ha elhagyom.

 

Talán a nyom a talpamon,

a tejutak, a szanaszét,

az ahány város, annyi Pécs,

az elereszthet, de fogom.

 

Talán, hogy arany és uszony,

a mint a halszemben az ég,

a biztos talánban a szép,

a mennyi nő, mennyi torony.

 

Talán a firka a falon,

az igen s nem közt a beszéd.

 

Barna Ignác

 

 

PÉCSETT, 1845.

 

Szépen zöldell hegytetődön

            A borág,

Szépen nyílik völgyeidben

            A virág.

Bárki mit mond, én kelek ki

            Ellene,

Itt lehetett a boldogság

            Édene. –

Szívet elmét elvarázsol

            Kellemed,

Hej de mégis legvarázslóbb

            Szép nemed.

Itt teremte nőt az isten

            Szende nőt,

Legmagasztosb gondolatját

            Hirdetőt.

 

Bort előmbe hadd tüzelje

            Kedvemet,

Hadd köszöntsem jólétedre

            Kelyhemet!

És ti lánykák, mind megannyi

            Angyalok,

Csak reám ne nézzetek, vagy

            Meghalok.

Egyet kérdek, mit csinál kis

             Szívetek?

Hogyha lángol a hazáért –

               Éljetek!

 

Bárdosi Németh János

 

 

NYÁR A BÁLICS-TETŐN

 

Présház mögött, ha lángol a kevély nap,

nagy-árnyú lombok hűsén ülni csöndben

barátaiddal, vén borok mustráján,

oly jó merengve szépnek látni mindent.

 

Hogyan fössem le ezt a boldog érzést?

Mint tóban a ponty, lúd a gabonában,

nyakig ülök a csöndben és idillben,

mely hegyről, völgyből frissen árad hozzám.

 

Hűs zöld-arany bor csillog a pohárban,

s míg üritgetjük, érezzük, az élet

íly betelt jóság, egyszerű és áldott,

s nem sok nap hull a hegy mögé így vissza.

 

Íly derűs-szárnyas, könnyeket megoldó,

melyben felhőként minden bú eloszlik

és tiszta-kéken mosolyog az égbolt,

szívünk egén is szép szivárvány trónol.

 

Nyár, nyugalom, bor így fog udvarába,

könnyű szesszel és orpheusi-dallal,

s míg fölmutatván, áldozat gyanánt fogy

a tele korsó, úgy fogy gond és élet.

 

 

 

 

TAVASZ A DAINDOLOKBAN

 

Hagyd el a munkád sötét odvát,

csörtess, mint vad a kék hegyekben,

a hagyma-zöld-szín egeket nézd

s felejtsd el, ami felejthető.

 

Keresd a zöld-lomb-sátor üdvét,

lengő virágok illatát idd,

ne szólj, a szó is fáj a szívnek,

néma arcodat tartsd a napra.

 

S egy fölszakadó sóhajtással

mosd ki a lelked szennyesét mind,

dőlj le a gyöpre pille-könnyen,

ne tudj, ne láss mást, csak a békét.

 

A toll-puha fű ölelése

gyógyítson meg, mint anya gyógyít,

szemed tükrözze kék nyugalmát

a mozdulatlan Daindoloknak.

 

Arató Károly

 

 

PETREZSELYEM UTCA

 

Éjfélre jár – a sötétség

tintába mártott vatta.

Az éj széttárt karokkal dől

a messzeségbe szurkáló utakra.

 

Elzuhan tehetetlen. Fent a csúcsokon

sorompót nyitva zeng, zsong az erdei ország

s elküldi fáit, hogy égő ablakomat

hűs lombjaikkal átkarolják.

 

Ablakom lüktető varázsszem,

kétszázhúsz volttal bámul a világba –

szemhéja félig lehúzott redőny,

fenyők tűlevele a szempillája.

 

Alatta mélyen tölgyek, bükkök: hű

őrei lejtők oldalának,

gyökérlábon a kikopott kövű

Petrezselyem utcában járnak.

 

Nyomukban éles zúgással betör

minden szárnyait lógató tető

alá és alvó talpakat csikál

a hideg magaslati levegő.

 

De a szivárványkörrel álmodók

föl se rezzennek, horkolnak tovább –

szentek most mind, igen jók: tündökölnek

az éjben a glóriás koponyák.

 

Csak az öreg bakter nem alszik,

ő éjjel is ember marad,

bár nem tudja: amibe belebotlik,

valaki álma-e vagy elszórt rongydarab?

 

Fáradt már nagyon – pihenni szeretne.

Még padra ül, bakkancsai leválnak

és nekivágnak újra a

véget nem érő csoszogásnak.

 

Így köszönt rá a reggel –

ragyog megint a házak minden mocska,

s a Petrezselyem utca száll, repül:

két szárnyas mén van eléje befogva.