Keresés

Csuka Zoltán

KÖNNYŰ MOSOLY A HALÁLNAK

Kőlapok rozsdás évszámai hiába huhuztak ránk,

primitív fényképekről könnyen felénk himbálóztak

rég eltűnt mosolyok.

Tarka temetőn tikkadtan tétovázunk,

künn a partokon árva jegenyék kéredzkedtek a magasba,

ezer nyári virág egyszerre pattant a napnak,

ezer fűszál egy vidám nótára riszálta derekát,

ezer bogát egyszerre rohant pirosan a szerelembe.

Körülöttünk mindenütt az élet malmai zúgtak,

méhek és legyek valami furcsa örök életnótát

döngicséltek.

Nézésünk egymásra lobbant és éreztük:

Nem a halál kapuja előtt állunk és nem fekete csend riogat,

láttuk, ahogyan széttárul a horizont

és szemünk előtt szélesen nyílnak az égbolt örök zsilipjei

a temető fölszökkent, avas vállát rázta,

a sírkövek sziklaszigetje szétporlott,

rohant az idő

és a halál minden talpalatnyi helyére betört az életár

Mi csak mosolyogtunk, ahogy az értelem lámpája nevet,

nyugodtan néztük, hogy zúg elő az égboltozat alól,

jön előre,

vállára kap és visz magával az örök ritmus,

fénynyalábok ugrottak alánk paripának

s már száguldtunk ki a végtelenbe,

szemünkben az örök mosollyal,

a halált kerestük és nem leltük sehol,

minden élet útja új életfolyamba torkoll,

nincsen halál s ha lenn fekszünk a csendes gödörben,

testünk elég és új életet táplál,

porladó csontjainkon is átvágtatnak a rádiószikrák

és mi öntudatlanul is emeljük az új élethullámot,

amely jön, jön felénk

megállíthatatlanul.

Csuka Zoltán

A NAP RUBINKÖVÉN FORGUNK

félelmetes pontosággal száguldunk az űrben

mellettünk sárgán riadóz a hold

pályájukon szünet nélkül loholnak

az engedelmes csillagnépek

de nézd meg vérkeringésünk ütemét

hallgasd szívünk ritmusát

bizonyos

hogy fejlődésünk pályája

is megtörhetetlenül biztos ívvel

hajlik az eljövendő esztendők kozmoszába

csodálatos a világmindenség kronométerje

életünk konstrukciója

motorjaink és gombostűink

méhében az elektronok örök mozgása

a gyárkürtök zúgásából

szelíden életrecsodálkozik a harmónia

gépeink ritmusa

és kedvesünk ölelése

egyenrangú összetevői az életünknek

kinyitjuk szemünket

érezzük hogy vonzzuk a földet

a végtelen titkos kelyhe remegve feltárul előttünk

és megnyilatkoznak

életünk megfejthető titkai

Csuka Zoltán

AZ ÉG SÖTÉTKÉK PÁNTJAI EGYBEFESZÜLTEK

felhők bárkái úsznak a fejünk felett

kék kék

szemünket gyengéden az alkonyi boltra tesszük

aeroplánok ívelnek fölöttünk

nyugaton kórust énekel a színek orgonája

minden feltör

hajók kürtje felível,

favágók baltája fölüzen

felsikoltanak a gőzfűrészek

és felzeng a város moraja

a nagy medence egybegyűjti az egymáshoz kiáltókat

csengő üvegbúra

sötétkék ég

valahonnét ködök csüggedeznek a folyók fölé

ó akik szerettek

igyátok a véretekbe a mennybolt csendjét

öntsétek izmaitokba feszülő erejét

és fogjon össze benneteket a lehajló horizont vaspántja

megsűrűsödött a csend felettünk

átzokognak rajtunk a határok

ilyenkor jó szelíden megcsókolni a kedvesünket

Csuka Zoltán

MIENK MOST MINDEN

A vágyaink már fergeteges ütemre ostorozták a vérünk

És arcunkon piros zászlóit lobogtatja a láz,

Felfényesedett bennünk a Mindeneket egybekovácsoló Egyég,

S tétova kezünket néha egymásba abrincsolja a szerelem.

Hej, kivirult és megszínesedett a város most előttünk,

Kacagós-kedvű házsorok összölelkezést láncolnak tovább,

Megnémult esték hallgatása bennünk nő muzsikás szépséggé,

S a felpattanó szemű égboltra kedvünkért hengeredik fel a lázas nap.

Mienk a tavaszba serkent föld s a kupolás égbolt,

S mienk a szerelmünk szent nem-látásában megjóságosult

Minden embertestvérünk szeretete,

A hajnali fénybe gyökeresedett pattanó rügyű fák

S minden, amire megnyílt nézésünk parázsos szeretete reáhull!

Csuka Zoltán

AZ INDULÓ NAP DICSÉRETE

Áldás néked!

Nap!

Aki feltépted a sötétbe csuklott horizontokat

és sugaraid feldárdázták az éjszaka tespedését!

Téged hozsannáznak a lándzsás-hegyű füvek,

a te színeidet üti vissza a selyemtestű rét,

a jegenyék meggörbítik előtted dacos derekukat,

az utak diadalmasan eléd futnak,

a házak színes tetőkkel süvegelnek,

s üvegszemükből köszöntésük visszalengetik a fényeid,

a lomha hegyek felpipiskednek hozzád,

s a fehér felhők szédülten tántorognak előtted!

Áldás neked, aki indulsz!

Hozsanna!

Nap!

Téged dicsérlek,

én!

akiben marcangoló nyugtalanságok lázadoznak,

s akinek lávás vérét égből csiholod ragyogásoddal.

György Mátyás

VÁROSI TAVASZ

Szfinxként könyöklő lomha tömbök,

Zöldet fitogtató tar kólók. –

Én összecsukló árny ődöngök,

E torz világgal összeforrok.

Képrongy, hangfoszlány, vagy csak emlék,

(Szilaj fuvallat, tán te hoztad?)

Egy általélt – egy percnyi nemlét

Kísért imígyen utcahosszat:

Az orgonán – ott túl a zöldben –

Lilás harangok híme nyílik.

A szél villás fejébe zörren,

Csengésre rántják törpe villik.

Lilás bokorba hárfa pendül,

Nő, ágba omló, pengetője

S egy hang, csodás, talán a mennybül.

Zizegve hull a lenge tőre.

Lilás fátylukba’ csepp ilányok,

Egymásba fűzve, körbe ropnak;

Ficánkoló testű kis kajánok –

És vége nincs a hopsza-hopnak.

A fának szembe’ lóca szunnyad.

A fény rezeg, hogy rája hintsen

Aranyló füstöt. S rajta gunnyaszt...

És rajta... rajta senki sincsen.

GYÖKÖSSY ENDRE

A SZÉP BUDAI ÚRIASSZONYOK

A Szénatérről döcög lefele

Az omnibusz vaspántos kereke,

A rosszuk rakott, kikopott kövekre

Tanult fortéllyal lépnek a lovak

Megszokott tempóban ügetve.

A szép budai úriasszonyok

Szeme ártatlan fénnyel mosolyog,

Különben úgy ülnek, mint régi szobrok

Csak néha simogatják meg sután

Ruhájukon az ódivatú csokrot.

Arcuk piros… Friss itt a levegő!...

Hajuk sima… Nem tánccal lebegő!...

Szavuk szelíd; nézésük illedelmes;

A kezek, lábak mozdulása lágy;

Könnyű kalandot egy asszony se tervez.

Boldog szemem behunyom álmodón,

Egy messzi kisvárosról álmodom.

Szép húgaimra, százszorszebb anyámra

Zsoltárt dobogó szívvel gondolok –

Úgy illenének ők is szép Budára.

Döcög, döcög az omnibusz tovább,

Sok utca sorát így álmodom át.

Alig tudom, hogy lassankint leszálltak

A szép budai úriasszonyok

És pesti dámák már az utitársak.

Mai magyar múzsa [51-52.]

GÁCS DEMETER

1890-1944

SZELÍD, SZELÍD TAVASZ

Szirmos szép szekerét a tavasz közelébb, közelébb keríti.

Rétek barna rögét zölddel hevenyén teríti.

Csermely friss viziben selyemarcát megmeríti.

Égi mezőt briliáns szögivel szaporán veri ki.

–  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –

Minálunk is tavasz van

a nagy házak alatt.

A mélyben és magasban

víg távirat szalad.

Megjött az ifjú vendég,

a kedves kikelet.

S kibontja tiszta csendjét

a szűk utcák felett.

Ezer emlőből ontja

az este langy tejét.

Fényét a hold korongja

csobogva szórja szét.

Oly békés, hűs az utca…

a kerítésen át,

zöld gallyaik’ kinyujtva

lélegzenek a fák.

Oly szépek, jók, anyásak

a tiszta asszonyok…

A szívemből alázat

és hála-dal dobog.

Az arcokon ragyogva

a jóság fénye leng:

„Ne nézz a csillagokba! –

tekints szét idelent!”

Mai magyar múzsa [46.]

FÓTHY JÁNOS

1899-1979

AZ ÜVEGHÁZ

Mint naptalan, más földöntúli szférán,

Hol fényt és hőt a lég magának ád,

E mozdulatlan üvegatmoszférán,

Úgy látsz tenyészni távol-ővi fát.

Illattalan, vélnéd halott, virágot,

Mely itt oly bájlón idegen, s noha

Napos kertekben gyakran megcsodálod,

Ám tündéribbnek nem láttad soha.

A fények itt szűrt vízként permeteznek,

Nyugodt fehéren folyva szerteszét,

Víz-súlyú fény; – alatta görnyedeznek

A pálmafák s a merev áloék.

Vagy tán a lég, (e fülledt párafüggöny,

Mely meg nem rebben itt, de megfeszül)

Készt friss falombot, hogy alélva függjön

Amint rá sűrű cseppként nehezül.

S egy kábult álombéli mozdulatban,

Mint kiket altat mákonyzsibbadás,

Hanyatlanak e fák oly mozdulatlan,

Hogy lombjaik meg nem libbenti más,

Mint egy-egy meggyűlt csepp, ha valahonnan

Lefut s levélről más levélre hull,

Vagy lehelet ha kél, nem tudni honnan

S mint alvók sóhajtása, tovamul.

De im a párás csönd e ritka házán,

Hol mind hazúg, mi fény, mi levegő,

Bujább a zöld, mint napsütött oázán

A pálmaerdő, mely vadonba nő.

Bujább a zöld és dúsabb drága nedve

S a pattanó rügy szebb gyümölcsre vár,

Bár csókjával mi bontsa vetekedve

Nincs harmat itt, nincs eső, napsugár.

És mégis, mégis: mily igaz tenyészet,

Ha messze is örök hazája: Dél,

Szépség, bár nem a romlatlan Természet,

S ha tán nem is valószerű, de: él.

És minden más, mint külvilági mása,

Mert azt, mi él e zárt világ körén,

Nem festi távol Napnak ragyogása

S színével nem hazudja csalfa fény.

Ó Kedvesem, – ölén e más világnak,

Mi édes volna élni szűntelen,

Hol torz fonákja nincs, mint künn, a vágynak

Ám bús szerelmünk szent és bűntelen.

Itt élni éltünk egymásért virulva,

Mondd Kedvesem, jönnél-e hát velem,

Hogy ontsa ritka illatát kigyúlva

Bizarr virágunk: ritka Szerelem.

Mai magyar múzsa, (1921) [43-44.]

BODÓ CSIBA GIZELLA 

SZÓLJ, SZÉP SZAVAKKAL

Szólj, halvány, szép szavakkal,

csendben, ahogy én vagyok magammal

akkor a felszín nem zavar fel vizet, csak

spirál-köröket rajzol, ahogy örül szíved.

Szólj, megfontolt szavakkal,

szelíd a gondolat legyen,

az érzések lesikló pályáján

száz kanyart ír le úgy is, védtelen.

Szólj nyugtatón, mint mély alt

Lágyan elúszva a szürkülő égen,

csendülj, ha szomorú vagyok,

öt szólamban, fütyülj a szélben.

Felcsipegetem a szép szavakat,

Fészkében táplálom a gondolatot,

Hagyom békésen szállni őket,

Fegyverek ellen nem harcolok.

Szólj szép szavakkal, a szép szó

Visszhangot ad,

S akkor az egész világot betöltik

A megsokszorozott szép szavak!

Válogatott versek. Irodalmi Rádió, Budapest, 2011. január 26.

Áprily Lajos:
Tavaszodik

Sáncban a hóvíz
könnyű hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
 Messze határba
indul az árva,
lenge madárka: billegető.
 

Titkon a Bükkben
moccan a rügyben
– mint csibe héjban – kandin a lomb,
 s mintha a róna
kedve dalolna,
úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.
 

Indulok. Értem.
Jól tudom: értem,
értem üzenget a zsenge határ:
„Szíved, a bomlott,
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide, hozd ide már!"

Charles Baudelaire

Bánatos holdvilág

A fáradt holdvilág oly rest és álmatag ma,
mint bájos, lanyha hölgy elomló vánkoson
ha elalvás előtt langy ujja símogatva
szép keble vonalán könnyeden átoson.

Lágy felleglavinák szinselyem sima hátán
körülnéz elhalón, s bágyatag elhever,
hosszan alélva a sok fehér csoda láttán
mely dús virág gyanánt a kék egen kikel.

S ha néha-néha, rest buvában, lopva, rejtve,
földünkre lankatag egy néma könnyet ejt le,
egy bús poéta, ki jámborul fennviraszt,

e könny sápadt vizét hüs tenyerébe kapja,
ahol szinjátszva ég, mint egy opáldarabka,
s hová nem lát a nap: szivébe rejti azt.

ford. Babits Mihály

Nyugat 1920. 21-22. szám

Lányi Sarolta

Százarcú szerelem

Ez is csak szerelem, ez a halvány, lerongyolt
s ez mind: a könnyek, vánszorgó türelem,
a vérszegény száj és a torz mosolygás.

Ó e mosolytól milyen messze fénylik
testvére, a szivárványos derü!
Pedig az Ő ecsetje fösti ezt is,

kié a boldog ajkak ízes mosolyát:
a Szerelem jön ólmos gondruhában
az ifjú arca búbetüket írni,

és jön, szemében gyilkos villanással,
a pallosán fölrémlik a boszú...
s ha már sehol reménység sem világol,

eljön, mint a halovány halál.

Nyugat 1920. 21-22. szám

Charles Baudelaire

Az ember és a tenger

Szabadság embere, tengert imádni hű!
Szeresd csak: tükröd ő, hullámló végtelenje
Minthogyha parttalan bús lelked képe lenne
S ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
Szem és kar rásimul s felejti már saját
Háborgását szíved, figyelve ős zaját,
Mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
Ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
Tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
A meghitt titkokat irígyen őrzitek.

És mégis, míg a vén századok tünni térnek,
Kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
Jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
Oh örök birkozók, oh vad dacú fivérek!

ford. Tóth Árpád

Nyugat 1920. 21-22. szám

Kosztolányi Dezső

Fohász a szegénységhez

Áldott szegénység, te szelíd, te tiszta,
Elhagytál s én is, jaj, elhagytalak.
Most úgy idézlek, mint a spiritiszta,
Éhes, sovány és légies alak.

Mert úgy szerettél, hogy rajongva vissza
Hivlak, te bátor, rongyos és szabad,
Ki keserű poharát daccal issza,
S keserű száján fájnak a szavak.

De merre vagy? Tán most még mostohábban
Laksz egy sötét és vak diákszobában,
Olcsó szivart rágsz, vagy tán verset írsz?

Vagy tán fekéllyel fekszel a szeméten,
Vagy mit se várva, ifjan és setéten,
Egy bús asztalra ráborulva sírsz?

Nyugat 1920. 21-22. szám

Sárközi György

Téli fohászkodás

Párák nedves ecsetje festi sürögve a tájat,
Szerte a hegyfalakon már villog a hóvakolat.
Ködben tárul a mennybolt frissremeszelt kupolája,
Vastag üvegből metszi a tél a nagy ablakokat.

Egyszerű lészen e templom, mely nevedért emelődik,
Ám tág, mind belefér, ki dicsérni akarja Urát,
S kinek lelkén szétnyilik a szent szárnyként emelő hit
S fölszáll, látni aranybirodalmad aranykapuját.

Zsoltárt bár csak a csöpp, vacogó verebek csiripolnak,
Édes zenének hallja e zajt is az isteni fül
És fanyar illata tömjénfüstül elég a borókabokornak,
Mely didereg jeges út mentében meztelenül.

Áldom, Uram, hideged, mely megdermeszti a téli folyókat
S zuzmara sójával meghinti az erdők tar fejeit;
Áldom, Uram, fagyodat, szeledet, - de segítsd meg a jókat,
Érni tavaszt falaid közt, míg zöld fűz barkája virít.

Ó, szelíd isten, érd be ez együgyű, kurta imával,
Zengő orgonaszóra fagyos, zord most az idő, -
Majd ha fölenged a tél s a magasban husvét angyala szárnyal,
Egymásra mosolygunk, mint két hű szerető.

Nyugat 1920. 21-22.sz.

Edmund Spenser

Homokba írtam kedvesem nevét

Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.

                                Szabó Lőrinc fordítása

...

mek.niif.hu

...

Koch Valéria

Torzók

Nem a kezdet, ami nehéz –
a befejezés,
a tökéletesítés.
Félúton veszik el minden.

Torzók vagyunk mindannyian
leglényegünkben.

*

mielőtt

mielőtt elmúlik a szerelem
hagyd hogy legyen

...

a versek forrása: Barátság 16. évf. 4. sz. / 2009

Koch Valéria

Csönd-szó

                                      
 A szó
 arra való
 hogy a csöndre 
 felkészítsen  

 a csönd
 ha beköszönt
 azzá lesz a szó
 aki nincsen

Berényi Mária

Magány

Ébred a szóban a csend
Kopott a szív és a világ
Minden múlt időben van már
Nincs mit mondanom,
A szavak várhatnak
Nincs mit mondanom,
Ezek néma fájdalmak

Békés estét kívánok Kedveschek, szervusz Teresa kedves.:)

....

Berényi Mária

Ezredváltó tavasz

Tavasz-istennőhöz
rebegünk bús imát,
hogy eltüntesse
a tél kezenyomát
Isszuk a fényt szomjas,
csodaváró szemmel
Ezredet váltva,
jövőnket mímelve

Szép vasárnap estét kívánok Mindenkinek!:-)

William Blake

A MÁSOK BÁNATA

Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?

Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?

S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.

Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.

S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.

(Tótfalusi István)

ARANY JÁNOS

TOLDI (RÉSZLET)

ELSŐ ÉNEK

1

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,

Nincs tengernyi zöld hely nagy határ mezőben.

   Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;

Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,

Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

2

Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel

Mélyen néz a kútba s benne vizet kémlel:

Óriás szunyognak képzelné valaki,

Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.

   Válunál az ökrök szomjasan delelnek,

Bögölyök hadával háborúra kelnek:

De felült Lackó a béresek nyakára,

Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.

Arany János összes költeményei 2., 1846 [101-102.]

TOLDI ESTÉJE (RÉSZLET)

ELSŐ ÉNEK

1

Őszbe csavarodott a természet feje,

Dérré vált a harmat, hull a fák levele,

Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja.

És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.

   Megpihen legszélén az égi határnak

S int az öregeknek: “benneteket várlak!”

Megrezdül a feje sok öregnek erre:

Egymásután mégis mennek a nyughelyre.

2

Így pihent akkor is; így tekinte vissza;

Síma volt a mező, a menny pedig tiszta;

Milliom kis naptól ragyogott a mező:

Akárhova nézett, csak azt látta: ez ő!

   Itt egy tócsa tükrén, s felvetődő halán,

Ott egy kis bogáron, s a gyep pókfonalán,

Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,

Láthatá a vén nap önnön ia-fiát.

Arany János összes költe-

ményei 2., 1847-1848 [159.]

Arany János

ITTHON

Mint a madár a fészkére,

Szomju vándor hűvös érre,

Mint a gyermek anyaölbe:

Vágyom én e nyájas körbe.

Itt, enyelgő kis családom

Közt, van az én jó világom;

Künn borong bár a magasban:

Itt örökké csillagos van.

Csillogó szem, mosolygó ajk:

Ez az amit szívem óhajt,

S küszöbömet átallépve,

Ez derűl itt én elémbe.

Szívem ifjul, gyermekké lesz:

Kis örömet nagynak érez,

Körülem is ártatlan kedv

Játszi pillangója repked.

És felejtem egyelőre

Gondjaimat a jövőre:

Mi nehéz súly függ e vállon,

Nehogy kedvök búra váljon.

Gyermek-szívvel, öntudatlan

Nyugszom meg e gondolatban:

Hogy övéit el nem hagyja,

Ki mindnyájunk édesatyja.

Arany J. összes költ. 1., 1852 [185.]

Várady Ferenc

A RÉGI PÉCS

Gondolatban sorrajárom

       Múltam boldog helyeit,

       Ahol egykor vígan éltem

       Ifjúságom éveit;

       A lelkemben fölújulnak

       A régi szép emlékek,

       A rég elmúlt jó időkről

       Sokat, sokat mesélnek!

       Ott járok a Mecsekalján,

       A régi Pécs uccáin,

       Amikor még félennyi nép

       Hullámzott a járdáin;

       Amikor még sandervárak

       Csorgatták a hegy vizét,

       Tüzes szemű bosnyák lányok

       Kínálták a gesztenyét.

       Az apácák uccájában

       Volt a családi házunk,

       Négyablakos földszintes ház,

       Kilences a házszámunk...

       Ott éltem én ifjúságom

       Aranykorát boldogan,

       Ott a régi öttemplomú,

       Görbeuccás városban.

       Az apácák templomával

       Szemben volt a búzatér,

       Hova minden héten betért

       Pár száz falusi szekér;

       Mészáros- és hentes-sátrak

       Álltak a székház előtt,

       Nyílt piacon vágták a húst,

       Mérték a zsírt, tepertőt.

       A kofák közt Juli-néni

       Legnépszerűbb alak volt,

       Háromlábú széken ülve

       Vékái közt bóbiskolt;

       Ha meglopta valamelyik

       Szurtos inas a nenőt,

       Megeresztette utána

       A nagyhangú kereplőt.

       A fagylaltot hangos szóval

       Árulta a talián,

       Sósperecet rúdra fűzve

       Kínálgattak az uccán;

       Stájer-lányok a hátukon

       Hordták az édes almát,

       A sarkokon fezes török

       Szelte kókuszdióját.

       Az volt ám csak a jóvilág!

       Könnyű élet, olcsóság;

       A sok heveng szagos szőlőt

       Hosszú rúdon hordozták;

       Ráakgattak ötven fürtöt

       Egy-egy vékony pálcára,

       Házról-házra jártak vele,

       Két hatos volt az ára!

       Boldog idők voltak azok,

       Melyeket ott éltem én!...

       Az üszögi kiserdőben,

       Rácvároson s a Tettyén;

       Tüzet gyújtott a szívembe

       Varázsával mindenkor:

       A széplány, dal, muzsikaszó,

       Szőlő lelke: a jó bor!

       Víg cimborák, jó pajtások

       Ki-kijártunk gyakorta

       Iszogatni, dalolgatni

       A megyeri malomba;

       Éjfél után, hajnal előtt

       Tértem haza pihenni...

       Hej! nem lehet azokat a

       Szép időket feledni!

       Mámorosan bandukoltam

       Végesvégig az uccán,

       Sok éccakán zeneszóval

       Kísért haza a cigány...

       Egy-egy lányos ablak előtt

       Bohó kedvvel megálltam;

       Elhúzattam a nótáját –

       Hadd sóhajtson utánam!

       Egyéves önkéntes voltam,

       Jókedvű, víg katona;

       Akkoriban történt velem,

       Nem feledem el soha:

       Megszerettem egy szép kislányt

       Az üszögi erdőben;

       Ez a kislány, barna kislány

       Lett az én feleségem!

       Hogy is tudnám elfeledni

       A pécsi emlékeket,

       Hiszen Pécshez rózsafűzér

       Köti az én szívemet...

       Ott virradt rám, ott mosolygott

       A boldogság hajnala,

       Ott szállt le a mennyből hozzám

       Életem hű angyala!...

       A lapokból, levelekből

       Értesülök időnként,

       Hogy ott lenn a Mecsekalján

       Mi az ujság, mi történt?

       Nem múlik el egyetlen nap,

       Hogy Pécsre ne gondolnék,

       Hogy lélekben, gondolatban

       Mecsekalján nem volnék.

       Sorra veszem az uccákat,

       Az ismerős házakat...

       Más a gazda, más a lakó

       A régi házszám alatt;

       A legtöbb ház gazdát cserélt,

       Új lakók, új emberek...

       Az én régi városomra

       Már csak alig ismerek.

       Fejemet a dér belepte,

       Úgy érzem, hogy itt a tél;

       Lelkemben a múlt emléke

       Mégis fiatalon él;

       Bár merre vet a sors szele,

       Pécs emléke velem száll,

       A szívemben, a lelkemben

       Dalos visszhangra talál!

Rózsa Endre

MECSEK

1.    Az ég alján elalvó denevérek:

Fejjel lefelé csüggenek a fák.

Lassan lecsöppen, gyűlik már a csillag.

Nincs holnap, melynél nem hullhatsz alább.

2.    Madártojás-színű kavicsain

megül a forrás. Tudom, hogy kikölti.

Kőből a szárny – s majd súlytalan lebegnek.

A kovahéjon fagyok csőre üt ki.

3.    Itt surrant el gyerekkorom. Milyen volt?

Mint levedlett gyíkbőr, a tegnapok

eleven-ezüst hajlatokkal őrzik

a színehagyó, rég leszállt napot.

4.    Ha volna vadon, ahol örök a

kora reggel, én azt választanám:

piheg az erdő, s harmat gyöngye csillog

egy pókszálon, a levegő nyakán.

5.    Gubacsdarázsként megszúrja a nap

az ég levelét. Nő a virradat.

Kihord majd sorsod belső sötétsége:

idő előtt fényre ne fúrd magad!

Pál József

FENT GÁGOGOTT A TÉL

Bertha Bulcsú és Tüskés Tibor barátaimnak

Holnap szél hajcihőz rozsdamart az ég

hideg rézüst ragyog felbukkant puffadt holdja

nyálzott kis ködöt is a kifosztott vidék

városunkra ömlött s már derékig bevonja

az utcát félhomály oson épp hogy látni még

Ezerszer láttam így a város elalél

lassan nyújtózik el színnélküli halálba

árnyék nincs csak sötét csak a sötét vetél

az utcán fonalat s a karcsú sarki lámpa

kelmének is fonná fent gágogott a tél

Ezerszer láttam így s szemem mint a gyökér

nedvet tápanyagot felszívta ezt a képet

s széthordta bennem könyörtelenül a vér

a rozsdamart eget és didergő sötétet

mi megikrásodik s az égbe visszaér

Álom lett volna csak a langyból terhes éj

sáfár szél vitte el habkönnyű pille-testet

köd mar ordasfogú az emlék oly sekély

s a fagy torka elől kávéházba menekszem

hol most teafőző és presszógép zenél

Macskák lépnek puhán s a nők sárga szemén

álmosság benne ring a nyár és két barátom

jó teát szürcsölünk s a nők sárga szemén

cinkosság benne ring a nyár én s két barátom

macskák lépnek puhán a nők sárga szemén

És túl az ablakon a város elalél

lassan nyújtózik el színnélküli halálba

árnyék nincs csak sötét csak a sötét vetél

az utcán fonalat s a karcsú sarki lámpa

kelmének is fonná fent gágogott a tél

Pákolitz István

JANUS MANDULAFÁJÁRA

Nem tudományos a fölfedezés, csak a pillanat áldó-

Röpke szülötte, hogy itt álmodod álmaidat;

Íme a kert és íme a kertben a mandulafácska,

Ötször-száz tavaszon folyton-sarjadozó:

Itt van hát a sirod. De a lényeg mégse a nyughely,

Szent újjászületést hirdet a mandulafa;

Szimbolum és a való így ötvöz múltat a mába,

Hirdetve, hogy a mű nem szállt sírba veled;

Nem sírod keresem, keresetlen meglelem immár

Benned a nem-múlót, azt, ami égig emel;

Gyöngyarany és gyémántveretes csilló szavaidban

Életöröm zendül emberi szív ütemén;

Csillaglépteid átívelnek a messzi jövőbe,

Mandulafád viruló: őrzi örök tavaszod.

NYUGTALAN

A Zsolnay-kút négy ökörszája

vizet csurgat a kánikulába

Az ökörfej csak stilizált módi

de a hőség korszerű-valódi

A tűsarok enerváltan-gyenge

stigmát nyom a lekvár-bitumenbe

Az olvadó lovas-bronzszobornál

szédeleg a napszúrásos polgár

Türkiz-vizen csöpp vitorla képe

fájdalomként vibrál a hőségben

Zakó nélkül is épp elég volna

kibírni a láva-ömlő lomha

ájulást

    e robbanni-kész katlan-

fortyogású tüzes zuhatagban

Piros csóvák hullnak a harangból

a galambraj kóvályogva landol

– Bombázó raj is lehetne éppen –

s máris szívem közepébe fröccsen

ember madár szobor ház a dzsámi

faldarabként hullanak országnyi

nagyvárosok

            roppant láva-tóba.

tántorog Ázsia Európa

A galambszárny-mozdulat is arra

jó csupán hogy nyugtom fölkavarja

s minden ami másképp is lehetne

iszonyatot vetít a szemembe

míg a Zsolnay-kút ökörszája

békét csurgat a kánikulába

SZÉCHENYI TÉR

A tér a Tanácsháza ablakából:

akár a hangyaboly; nyüzsögve lót-fut,

furakodik, vagy únottan téblábol

az ember ember hátán; mint tojótyúk

fireg-forog, ki másikat előzne

s pont nekimegy; a megafon recsegve

zendít az ismert Strauss-keringőre,

utána fox jön pattogó ütemben;

csepp szünet nélkül, forrásként bugyogva

folyik a térre a sok keskeny utca;

az autóbusz szinte már lerogyva

fékez, pohos bogárként mászik; futva

osonnak el a gyik-futású taxik;

izzad a török-templom kupolája,

a Nádor ablakában Bak-sör habzik;

a kirakatok mi mindent kinálnak!

– hogy illenék rám az a csinos nyári

öltöny! – s a cipő az aszfaltra lépne;

a barokk-Szentháromság figurái

hunyorognak a nyáreleji fényben;

gatyásgalambok tarka karneválja

suhan a rőt-fényes tetők felett;

néhány barátkozóbb leszáll, egy lányka

morzsolgat nekik puhakenyeret.

Meliorisz Béla

MAKÁRHEGYI VERSEK

1.

Krisztus fájdalma

feszül a tájra

Törött venyigék őrzik

a szüreti kedvet

s bánattól öregednek a tőkék

Fentről az úton

egy pergamen arcú asszony jön

ócska taligával

Narancsok lilák

villódzása:

csobbanás utáni remegés

lenn a város

2.

Ma délután

a szőlőhegyen járt

a kedves

Sugaras fürtökkel

madarak énekes kedvével

tért meg

Fején kendővel

napbarnított arccal áll előttem

az ujjai hegyét

lágykék erekkel átszőtt

szemhéját csókolom

Eretnek bánattal

markolok a hajába

mert már az asszonyt szeretem

aki bolondos

fehér harapással szeret

Makay Ida

SZÉCHENYI TÉR, VASÁRNAP REGGEL

Galambok szárnyán ível fel a reggel:

görög csarnok a nyugodt tér fölött.

A szél – ünneplő tóga – meg-meglebben,

a változásban bennfoglalt örök

ragyog meg most. Formák összhangja zendül

a lélek csöndjén: antik térzene,

arányok forrnak össze boldog rendül,

(most megpihenve, mintha értene,

a soha meg nem nyugvó értelem).

Ragyog a reggel ógörög nyugalma,

gyöngyözik, pezseg, megcsordul a fény.

A dómnál egy lány: remek, eleven

szobor. A szóraváró csönd lehajtja

nemes fejét  – És Szokratész beszél.