NAGY ISTVÁN ATTILA
1947-
MELLÉM ÁLLTÁL
mellém álltál
kardvirágnak
tavasz éji
pillantásnak
homlok ráncát
simítani
sebet osztva
gyógyítani
testõrömnek
elszegõdtél
sisakrostélyt
eresztettél
szívem vontad
jó páncélba
sosincs vége
éjszakába
A csoda szom-
júsága, 1983
[15.]
SZERELEM
Elment, elment az én párom,
világgá ment egy fűszálon.
(Mezőségi népdal)
Messze futó utak sátorába’
öltött haragos ruhát magára,
kicsi arca estére megázott,
szemében elrejtette a lángot,
de hold-homloka remegve fénylett,
szélhaját odaadta az éjnek,
mosolyát a kelő sugaraknak,
derekát a mohó pillanatnak.
Reggelre virágot hajtott értem:
álltam előtte, s csak néztem, néztem.
A csoda szomjúsága, 1983 [16.]
A CSÖND PARTJAI
Feloldja az éjszakát a reggel.
A csönd partjai lassan távolodnak.
Fény-dárdások jönnek a sereggel,
győzni akarók tüzei lobognak.
Sebeit rejtegeti az álom,
díszeit szórva menekül az úton.
Szekerek vonulnak át a tájon.
Messziről is felfehérlik az otthon.
Felizzanak a fák koronái.
Harmat fészkelődik a leveleken.
Mosdanak a nappalok csodái,
elindul átváltozni a szerelem.
A csoda szomjúsága, 1983 [30.]
CONCERTO GROSSO
I.
szavad ha nincs forrás fölé hajolj
és hallgasd a vizek suhogását
súlyos hullámok ívén emelkedj
vagy törj szét a parton darabokra
szavad ha nincs a csönd fölé hajolj
majd kilüktetsz minden hallgatásból
rád csukódhat félgömbje az égnek:
tenyereidben halott csillagok
szavad ha nincs a hiányra hajolj
szóljanak kövek erdők tengerek
eső húrokon szél muzsikáljon
hegyekben források fakadjanak
szavad ha nincs az utakra hajolj
megsápadnak mint a halott arca
koptatják belőled a csodákat
szemed színét lassanként feloldják
II.
Nem tudok már lágyan vallani,
régen meghalt bennem valami,
ami vigasztalt és elkísért,
ha már a csönd is a földig ért,
segített, ápolt és kitakart,
fölém is küldött zöld zivatart.
Nem tudok már lágyan vallani,
szavamat is ritkán hallani,
ha elbujdosik az ősz velem,
hiába fogja meg két kezem,
csak nézem szótlan az ágakat,
magamban a bomló tájakat.
Ha járom az erdőt egyedül,
a fák homlokára rárepül
az alkony ijedt rettegése:
gyorsul a bokrok szívverése.
III.
(Várkonyi Anikó halálára)
Elrepült a griffmadár!
Csőrében elvitte a magvakat,
az élet-magvakat,
az alkotás teremtő gömbjeit.
Honnan repül, hová repül?
El nem mondott szavak
fájnak utána,
el nem dalolt szók
sírnak utána,
tavaszi éjszakák
holdfénysuhanása,
nyári csöndek vágynak utána,
téli nappalok
fehér sikolya
kúszik utána.
jaj, a magvakkal
nem tér vissza a griffmadár!
Elszáradnak a csodateremtés
növekvő virágai,
betokozódik a félelem:
várakozás-csöndű magányunk
kihajtja pici spóráit.
jaj, ha így sodor a végzet
a tilalmas idő partjára!
Jaj, ha készületlenül ér
a folytathatatlanság riadalma!
Jaj, ha végezetlen maradnak
elkezdődött álmaink!
Helyettünk senki sem mondja el
az öröm pillanatait,
az őszi levelek szomorúságát,
a fűszálak gótikáját.
Fiunkra, lányunkra
ki mosolyog vissza?
Ki gyújtja fel bennünk a hitet,
az értelmes küzdés máglyáját,
hogy pusztuló
agyunk,
szívünk,
tüdőnk
ellenére is érdemes,
érdemes Orpheusnak
a világra születni!
Hogy nem pusztul el semmi,
ami élni akar!
Virágot hajt újra az ének,
dallammá változik a forrás,
erdők szólítanak,
madarak szólítanak,
összesímuló tenyerek
szólítanak.
A csoda szom-
júsága, 1983
[38-41.]
AMI FONTOS
Ami fontos, magammal viszem.
Mindent, ami...............
............................................
Nem marad más, csak kísérletek,
az összerakhatónak vélt világ cserepei,
gondolatok, sorok, töredékek,
csókok, visszhangtalan ölelések.
Küzdelmek, hitek, látomások,
átizzított éjszakák, nagynak látott szerepek.
Mind itt maradnak, tanúskodnak,
ha szólítja őket a vigasz.
De semmit sem őriznek a tárgyak,
a kezünkhöz, a szívünkhöz nőttek,
elkódorog a toll, gyűrődik a papír,
kitárt szárnnyal repül a könyv,
s a játékok suta mozdulatait
nem őrzi a várakozó tekintet.
A csoda szomjúsága, 1991 [50.]
GYŐZELEM
az éjszakába hullva újra elkerült az álom
jajszó bukott ki számon agyam eltemette
győztes ifjúkorom láztól piros képeit
nem világított csak az arcod fehére
a kezem melletted virrasztott fel
húzott óra vert a sötétben elné
ztem az álom játékait kibomló
sugarait a tavaszok ünnepét
szép arcodon minden zenél
izzik lobog él aztán to
vatűnik ez a pillanat
kifakul a vágy foto
emléket őriz láng
lobban ellobban
étlen éjszaka
látomás elh
aló gyász
szeress
rejts
elí
V
A csoda
szomjúsága,
1991 [53.]
VIRÁGSZIROM-LEVÉL SZAVAIM
Te, bőrömet borzoló április!
Temető, építő, vágyakozó!
Virágszirom-levél szavaimat
ne add oda szélnek, förgetegnek,
mert várakozó-csöndű magányom
ég felé nyújtja pici spóráit,
levelet hajt hitem, hadd zöldüljön!
A szavak páncélját szétfeszítem,
készülődnek szivárvány-bogarak,
mezők illata álmosan moccan.
Világot akarunk összerakni,
de minden vágyunk darabokban.
Virágszirom-levél szavaimat
elkódorgó áprilistól féltem,
jaj, a hajad illatától féltem!
A csoda szomjúsága, 1991 [54.]
ÁLOM KÖZÖTT
Felviszlek a hegyre, hajad
meglobogtatja pimasz
mosollyal a szél, és hosszan
sírsz majd, nem tudod miért,
csak úgy fáj valami, tegnap
még illatos volt a fű, ma állig
gondban.
Megsimogatom az arcodat,
s kezeim görcsökké válnak,
körmeim tövisekké, aztán
elered az eső, süvít a szél,
s egy dallamot dúdolok,
a völgy hahózva felel szavamra.
Hallgatom az erdőt, mosolyod
csupasz cinkéket melegít,
behunyom a szemem, forrás
lép ki az éjbõl, vállamra
borulsz és kacagsz, nevetésed
harmat a fák levelein,
súlytalan.
Állok a sziklán, villan a hold
ezüst szomorúság válladon hajad,
zokogásod virágok hallgatják,
és alakod szemembe zárva elzuhan,
hiába kiáltok utánad.
A csoda szomjúsága, 1991 [57.]
ZELNICEMEGGY
Emeli az este a ködöt,
álomfehér csönd a rétre száll,
a vékony ágakra levelek ülnek,
amíg a hold arcomra szitál.
Magához hív a nyírfaerdő leánya:
zelnicemeggy fehéren habzó virága –
messzirõl imát suttog az ifjúság.
A csoda szomjúsága, 1991 [58.]
DAL
Ma fújni fog a szél!
Kibontod hajad és énekelsz,
a fák összecsukódnak fölötted.
Vörös tulipánok hajolnak arcodra,
árvácskák szemében
csillog a csepp nevetés.
Megállunk a szélben.
Zöld az ég, a házak, szemedben
vidáman párásodik a mosoly...
Hajad zöldjén az este sötétlik.
Elindulunk.
Mögöttünk egyedül játszik a szél.
A csoda szomjúsága, 1991 [59.]
BEZÁRTALAK
Bezártalak magamba,
s most nem menekülhetek,
szöknék már, de nem lehet,
fogva tart a képzelet:
igéznek látomások,
gyötrődő lobogások,
szavak bomlanak bennem:
legyőzött a szerelem,
s kívánom, mint a fuldokló,
napjaimon átparázsló
életedet, életemet.
A csoda szomjú-
sága, 1991 [60.]
VALLOMÁS I.
nagyon szeretlek
bogláros szellőrózsa
erdei madársóska
és újra várlak
galambvirág pókbangó
apróvirágú pimpó
de te messze jársz
indás ínfű gólyahír
gubóvirág nőszirom
arcodra szomjas
ösztörüs veronika
kamilla kék ibolya
lázas tenyerem
gyöngyvirág ernyős sárma
daravirág tőzike
hívlak gyere már
téltemető hóvirág
vicsorgó tarka sáfrány
A csoda szomjúsága, 1991 [63.]
ELREJTEM MAGAM
elrejtem magam hogy megtalálhass
alkonyatból vetek neked ágyat
kiszólok érted az éjszakámból
elengedlek ha a hajnal lángol
tűnődő ujjaimmal vigyázok
ne riassza el a csönd az álmot
elrejtem magam hogy megtalálhass
szavaimból vetek neked ágyat
metaforákkal üzenek érted
végigfut a láz ha megérted
vacogsz? borítalak takaróval:
melledre hajlok perzselő szókkal
elrejtem magam hogy megtalálhass
karjaimból vetek neked ágyat
szólok a májusi orgonának
a már elköszönő gyöngyvirágnak
és neked is ne siess maradj még –
hullajtja szirmát a tavaszi ég
A csoda szomjúsága, 1991 [66.]
RÁD BÍZNÁM
Itt örökké fúj a szél. Homokot hord,
nyugtalan álmaimmal viselőset.
Pentaton álmaimat próbálja egy nyírfa:
magára maradt csönd a válasz.
Rád bíznám a szavaimat,
dermedjenek a könnyek cseppkövébe,
mert ha már egyszer elérek oda végül,
szemem az arcodba ott is beleszédül,
belőlem is kiszakad majd a sírás,
ahogy az égen épül a szivárvány.
Elindul a két vége felől árván,
középen izzik, öröm-zászlót lenget,
derűt dobál a tűnő fellegeknek.
Mindez csak játék, mai sorsom csendje.
Reszket fölöttem a nyári éjszaka,
földre hullanak vibráló díszei.
Kavicsokat simogat a képzelet –
eltemet e földi matematika.
Mert, ha már egyszer elérek oda végül,
szemem az arcodba ott is beleszédül,
lázálom torkomat nem szorítja,
homlokom megérinti egy asszony ujja.
A csoda szomjúsága, 1991 [67.]
KINT ÁLOMBA
Kint álomba fanyalodik az éjszaka,
féléber állatként nyújtózik a város,
száraz falevelek zörögnek a szélben,
csodákra váró ablakokban ég a fény.
Sötét betűkkel rajzol a képzeletem:
fehér papíron imát kulcsol két kezem,
hangtalanul, mint ahogy az emlékezet
borítja rőt lángba a téli képeket,
út mentén a tavaszi nyíló orgonát.
Egy pohár szódavíz, könyvek az asztalon,
lassú mosoly az otthagyott pillanaton,
befelé növekvő öröm, mely úgy hevít.
S azóta minden elém kanyarodó út
gyötrődés és szorongás nélkül is
befutható.
A csoda szom-
júsága, 1991
[68.]
VÁLLAINKON
Vállainkra hull a csend.
Képzelt játékaink kacagásra várnak,
utolsó útját repüli a tiszavirág.
Fogom a kezed, mennék veled,
s csak hallgat bennem az éjszaka.
Köd borítja arcunkat,
szemedben érintetlen a világ,
várnom kellene még,
kegyetlenül égnek a közöny-lámpák,
várnom kellene még.
Szemedben megmártanám magam.
Sóhajomban madarak tollászkodnak.
A csoda szomjúsága, 1991 [72.]
NÉZNÉM AZ ARCOD
felragyog az este szeme
bokrok ráncaiban az éj
a hajnallal csókolózik
arcom fintora kilátszik
aggódnak megnyúlt karjaim
megaláz a csend egészen
kifosztott már a hallgatás
bőrödbe karcolnám magam
ülnék melletted tétlenül
míg elindul az éjszaka
nézném az arcod hogy pihen:
ellepik izzó csillagok
A csoda szomjúsága, 1991 [85.]
KETTŐZÖTT NÉMASÁG
A hallgatás összekapcsol vagy eltaszít?
Állunk szemben a nappal, szemben a széllel,
arcunkat elrejtjük, elbújnak szavaink.
Tenyerünkben kettőzött némaság fészkel.
Egymás elől magunkhoz menekülhetünk,
és magunkra lelni csak egymásban lehet.
Az ifjúság határán fut az életünk.
Éjszaka vállunkon alszik a képzelet.
A félelem ráncokba fut az arcomon.
Melletted magányom kifosztva kesereg.
Szédülten állunk: megrészegült alkalom,
és a pillanat érett szemként kipereg.
A csoda szomjúsága, 1991 [87.]
HEGYEK TEMPLOMÁBAN
Hegyek templomában homlokomat
patak vizére ejtem,
fenyőfák súgják az imát,
hallgat bennem az ének.
Képek a messze futó utak fölött:
szomjas vándor behajol az éjszakába,
a hold kapukulcsot keresgél,
fehéren világít a házfal,
az ajtóban árnyékos szempár
közeledõ lépteimet vigyázza.
Hegyek templomában elhal a dallam,
álmok settenkednek
északnak, keletnek,
elhullajtja terhét az éjszaka,
világos udvarba tér a gondolat,
színtelenné alázódik a látomás.
Valahol havazik a zelnicemeggy
illatos virága.
A csoda szomjú-
sága, 1991 [107.]
KÖSZÖNÖM
Köszönöm a szóra bírt hallgatást,
a kamaszos ölelések lázát,
bőröd forró kitárulkozását,
köszönöm két kezed puhaságát,
csókjaid mélytengeri gyöngyét,
az elsõ rózsa puha szirmát,
jó szavaidnak esti csöndjét,
tekinteted felgyújtó varázsát.
Úgy nézlek, mint évezredes csodát,
hitetlenül és reménytelenül.
Úgy nézlek, hogy nincsen közöm hozzád,
nem figyelem, mennyire fáj belül
ez a visszafojtott látomás,
csak ne szólna karod, szád, szemed,
ne volnál olthatatlan lobogás,
hogy ne tudnám: megszerettelek.
A csoda szomjúsága, 1991 [108.]
ELINDULNI
Elindulni az ösvényen,
amely úgy kanyarog,
hogy nem néz vissza.
Elindulni, elhagyni a várost,
amely részt kér belőled,
fölissza a véred,
rátelepszik a tüdődre,
a szívedben zakatol.
Elhagyni a nemlétező
birodalmakat, az esztelen
tipródást, a seholsem-volt
vágyakat, s lerázni
a hamis illúziókat.
Menni az ösvényen,
amely az égbe fut
előtted.
A csoda
szomjúsága,
1993 [150.]
ESTÉLI HALLGATÁS
Csak szótlan vallomás kellene,
a térdhez törleszkedő ragyogás,
hallgatni, ahogy a nyírfákról
csöndesen zuhog a fény.
Megfejteni a tünedező neszeket,
a szembehunyás gyöngéd varázslatát,
amikor útjára indul a képzelet,
s szárnya nő a puha suttogásnak.
Csak szótlan vallomás kellene,
minden szemben elfér a világ,
amely vásárra viszi a szavakat,
hazug portékát csinál a beszédből.
Maradna az estéli hallgatás,
a hajnalok tiszta zenéje,
a felébredés boldog szájíze,
hogy itt van ez a nap is,
kitárja röptető szárnyait,
csak maradj csendben:
a pillantás a szívedig ér.
A csoda szomjúsága, 1993 [170.]
A VÉGTELEN
A te dolgod, hogy vigasztalj,
az arcomra békén ráhajolj,
az enyém pedig elindulni,
végigmenni az úton.
Látod, ostoba minden gondom,
félelmem, rettegésem.
Süt a nap, virágzik az élet,
csak az én remény-leveleim
száradnak, töpörödnek.
Ha egyszer innen el kell mennem,
s megfullad a dal a pillanatban,
s szemhéjaim alá csukódik a világ,
lesz egy nekem szóló dobbanás,
átfutó remegés a szív körül?
A te dolgod, hogy vigasztalj,
az arcomra békén ráhajolj,
hiszen én megyek messze,
ha kifutok a végtelenbe.
A csoda szomjúsága, 1993 [172.]
HALLGATOK
Megnyugodott benned a világ,
s a válaszaid is világosak,
ha vannak még kérdéseid,
ha töpreng benned az alkonyat,
mindent felold a látomás.
Bennem nem hajt fejet a világ,
nem csitul sohasem a láz,
s ha van is egy-egy pillanat,
ami a szívemen áthalad,
távoli emlék marad.
Mint az is, ami még marasztal,
amikor hozzám ér kezed,
s a bőröd így vigasztal,
de mint aki már eleresztett,
csak még a hangja reszket,
kimondani, amit nem tud még,
amikor a lebukó ég szinte ég.
Hallgatok mielőtt útra indulok.
A csoda szomjúsága, 1993 [175.]
SZÁRNYATLAN SZÁLLÓ
Aki elment, többé már nem köszön,
kihűlt a lépte a küszöbön.
Szomorú tekintete nem verődik
a ház faláról vissza.
Elfojtott könnye lassú tengerár,
középen egy eldobott rózsaszál
úszik a vízben céltalanul,
amíg lassan a mélybe ér.
Mindenki elbukik, aki él,
a nap korongja is a földig ér.
A víz fölött sirályok vadásznak,
a zsákmányt a parton leejtik.
Szárnyatlan szálló gondolat –
papírom foglya így marad.
Ha elnémul a kiáltó száj,
csend motoz a porlepte úton.
A csoda szomjúsága, 1993 [180.]
HAJNALI VERS
Ágaskodnak az igába fogott szavak,
vágtatnának, de heveder feszül a szügynek,
a lovas türelmetlen, repülni szeretne
a habos csillagokba.
Hajnal lobban az éjszakába,
mocorogva szétterül az álom,
könnyeznek némán a fák,
valaki halkan átbukik a halálon.
Micsoda végzés fut a csendbe:
árnyéktalan lobogás, mely csak világít,
eleven tűz, pusztít, de életet hajt.
Ráborul a hallgatás a vállakra,
dédelget, becézget, kihallgatja
a szív gyorsuló ritmusát.
A csoda szomjúsága, 1995 [185.]
NEHÉZ SÍRÁS
ma rám talált a szerelem:
gránát robbant a szívemen
riadt madár az ég alatt
szárnyát zárta és lezuhant
tűzbe vágyott hagyni álmot
megtalálni boldogságot
így lettem én beteg vándor:
koldus előtt meleg jászol
ízes étel asztalodon
nehéz sírás szép arcodon
A csoda szomjúsága, 1995 [198.]
ÖLÉBE VESZ
Egyszer csak felbukkantál,
a kusza nappalban rám találtál,
s odalett minden rettenet,
félelem és remegés.
Maradj még itt, halkan velem,
amíg felfedez tekintetem,
s annál is tovább,
amíg ölébe vesz a halál.
A csoda szomjúsága, 1995 [213.]
MINDEN LESZEK
Elfelejtem magam,
láss olyannak, amilyennek szeretnél,
amilyennek a felfedező izgalom
sejtjeidbe égeti megtört alakomat.
Nem leszek más, csak az,
akinek megláttak szemeid,
s akinek a várakozás napjaiban
magadnak szeretnél.
Minden leszek, ha akarod,
csak nyugtasd rajtam szemed,
s érints meg minden pillanatban,
hogy megéljem a holnapot.
A csoda szomjúsága, 1995 [215.]
FAGGATTALAK
Kilódultam az álomból,
s mint aki féléberként önmagát keresi,
elindultam visszafelé az éjszakában.
Rád találtam. Ott ültél szemben velem
az asztal túlsó oldalán.
Néztem az arcodat. Szép volt. Gazdag.
S mint aki kincset rabol, faggattalak,
ajkaidat néztem, felfehérlő fogaidat,
nyakadat, vállaidat, melleid
megbújó lomha árnyait.
Szép voltál és gazdag és szerettél.
S mint aki keresi a szóval
elmondhatatlant, úgy néztem rád: segíts!
Oldd fel bennem a görcsöket,
a vágyba futó igéket,
a szótlanságba dermedt látomásokat,
érints meg parázsló ujjaiddal,
hogy elevenedjen meg újra bennem
a lélek!
A csoda
Szomjúsá-
ga, 1995
[216.]
KILÉPTÉL
Kiléptél az árnyékból,
s egyszerre felragyogott az arcod,
esti fények bolyongtak nyakadon,
bőröd bársonyán szél fészkelődött.
Megláttalak, s újra tudtam,
csoda vagy minden rezdülésben,
amely felizzik, ha szívemre talál.
Botladoztak a szavak,
nem értek el hozzád, mert zsongás,
emberzsivaj vett körül.
S én nagyon bántam,
hogy elvesztettem ezt a gyönyörű
pillanatot is.
A csoda szomjú-
sága, 1995 [217.]
A FOLYÓ
Mint a folyó, ha árad,
sodor magával levelet meg ágat,
építi és rombolja a partot,
úgy áramlik bennem a szerelem.
Behunyom a szemem, s azt hiszem:
ott ülsz valahol,
s nézed a folyót, ahogy árad,
sodor magával levelet meg ágat,
kavarog benned a szerelem.
Úszom az árral,
s látom, felállsz és integetsz,
vizes arcomat ellepi a könny.
A csoda szomjúsága, 1995 [218.]
LÁTOMÁSOK
Borús nappal búcsúzik a nyár,
hideg eső veri ablakomat,
fiatal fák hajlonganak a szélben.
Összehúzódik bennem is a világ.
Földrészek kéklő távolsága,
tengerek zölden gyűrődő hullámai,
az idő és a tér közöttünk.
Látomások íze a szánkban,
múlttá szelidülő nappalok,
a kísértő éjszakák nélkül.
Látomások íze a számban:
türelmetlen igék a vágyban.
A csoda szomjúsága, 1995 [235.]
TENYEREDEN
Szép szemed hajnali csillag,
beragyogja az éjszakámat.
S amikor átjár ez a fény,
nem tudom, mi történik velem,
eleven vagyok-e, vagy halott.
Csak azt érzem, hív a magasság,
s vonz e messziről jövő fény.
Amit tudok, te tudod velem:
tenyereden hordod életem.
A csoda szomjúsága, 1995 [220.]
OTT JÁRSZ
Egész nap rád gondolok,
mert valahol messze vagy,
s nem ér el két kezem,
nem látom, ahogy közeledsz,
megigazítod a frizurád,
hirtelen rám ismersz,
és felragyog az arcod,
mert ott jársz, ahol én.
De mint akit rajtakaptak,
most mégis elpirulsz.
A csoda szomjúsága, 1995 [224.]
FÁBAN, VIRÁGBAN
Felderítő leszek, ha messze bujdokolsz,
bejárom a földet, átúszom a folyókat,
tenyereimbe veszem a hegyeket,
a mélységeket és a magasságokat
bejárom minden éjszaka,
csak megtaláljalak.
Gondolj rám, s eljutok hozzád,
hiába állnak utamba erdők, emberek,
gonosz szellemek, sanda szándékok,
csak gondolj rám, ha földig ér
a bánat, s az arcodon matat az ősz.
Ott leszek fában, virágban,
a bőrödet borzoló napsugárban.
Ott leszek, ha már nem leszek.
A csoda szomjúsága, 1995 [238.]
SZIMFÓNIA
Hiányoztál. Mindenütt
kerestelek.
A fák mögött, a felhők haragjában.
A szemlehunyás ólmos fáradtsága
eltakart.
Pedig milyen jó lett volna,
ha a hangodba burkolózom,
s megtelik zenével a lelkem,
szimfónia zeng, ha rád
gondolok.
A csoda szom-
júsága, 1995
[228.]
AZ IDŐ
Fészkelõdik a hajnal.
Talpam alatt az ösvény pora.
Elindultam.
Vissza sose térek.
A fény mégis kirajzol
az időből.
A csoda szom-
júsága, 1995
[252.]
KÖDÖS REGGEL
Lassan ébred bennem a reggel:
álmos köd nyújtózik a tájon,
de amint az első napsugár
áttör a bánat sűrű szövedékén
végképp megérkezem.
Itt vagyok, tekintetedet kutatom,
arcodon utolsó pillantásom nyomát,
ujjaim óvó mozdulatait,
a bizonyosság puha csöndjét.
S ahogy rám nézel,
kalapálni kezd a szívem,
érintésedre vágyom:
maradj velem örökre,
amíg a köd végképp
maga alá nem temet.
A csoda szomjú-
sága, 1995 [269.]
METSZÉSPONT
Esik az eső. Könny keveredik
a hideg ősszel.
Siratom magamat.
Jó lenne odabújni hozzád,
hosszan ringatózni veled.
Kérlelni, hogy el ne eressz,
ha mégis elmennék.
Bánatba bódít az ősz,
nyugtalan szívverésem
meg ne rémisszen.
Itt vagyok még, várom,
hogy újra megölelj,
s abban a metszéspontban
meg is születhetek újra –
veled.
A csoda
szomjú-
sága, 1995
[282.]
EGY MÁSIK MOSOLY
elfutni a kérdő tekintetek elől
megölelni a hosszú útra készülőt
fejet hajtani ha megindul a zápor
becsukódni a vallomások előtt
ott maradni ha omlanak a falak
nézni ahogy a nap belebukik
a kilátástalan éjszakába
magunkkal vinni egy nevetést
hallgatni valakinek a szívverését
kiugrani a robogó vonatból
belépni egy másik mosoly
udvarába
A csoda szom-
júsága, 1995
[291.]
SZERETNÉK
Szeretnék a szemeddel
az arcomra nézni,
látszanak-e a félelem barázdái,
a mélyülő lövészárkok,
amelyekben végigzuhant
magányával a rettenet.
Szeretnék a szemeddel
magamra nézni,
látszanak-e a megbicsakló mozdulatok,
a visszariadó szándékok,
amelyekben arcra borul a bánat.
Szeretnék a szemeddel
az arcomra nézni,
tudni, hogy te is látod:
nincsen más út,
csak amelyik hozzád vezet.
A csoda szomjúsága, 1995 [297.]
VÉGET ÉR
Van-e több,
mint ez a pillanat,
amelyben meg sem merülhetünk,
már is elillan?
Valaha ezért születtünk,
s magunkkal visszük
a negatív időbe.
De addig: szemben velem,
nem teszel mást,
mint mosolyoddal
arcomat simogatod.
Nincs több,
csak egyetlen pillanat:
véget ér az álom.
A csoda szomjú-
sága, 1995 [310.]
A JÖVŐ
Szétterül a fény a réten.
Torokszorító a csönd.
Futok a múltból,
de itt vagy velem te is.
Elérünk a jövőbe,
szemünkben elfér
a ma még láthatatlan,
s holnap sírás nélkül
megállunk.
Nem kell menekülnünk,
együtt álmodhatjuk,
ami egyszer még lehet.
A csoda szomjúsága, 1995 [311.]
KOPOGTASS
Gyere értem, s vigyél magaddal,
ahol nem sírnak a fák,
s nem a hideg ölel körül.
Vigyél magaddal
a hegyeken át,
a hóförgeteget legyűrve
ölelj magadhoz:
olvadjon le szívemről a bánat,
az érted való szomorúság.
Hozd el a napsütést:
kopogtass be ablakomon.
A csoda szomjúsága, 1995 [312.]
MEGPIHENEK
Vajon hová visz ez az út,
amely tengeren, szárazföldön halad,
sirályok lassú repülése nyomában,
a hajósodor felkavaró hullámaiban,
dombok szelíd árnyékaiban,
városok letaposott utcácskáiban,
kígyózik, mint bennem a félelem,
megpihen, majd újra a meredekre fut,
hullámzik a vérem: izgatott tenger,
tavaszillatot hoz a szél valahonnan,
sós ízűt, tele a távolság könnyével;
ismerem, megfürdött az arcom benne,
s majdnem megfulladtam a magamétól.
Azóta biztosan tudom: egyszer megpihenek
örök nyugalmat kínáló udvarodban.
A csoda szomjúsága, 1995 [331.]
A CSEND KOPOG?
ha egyszer elindulok
tán vissza sose térek
arcomat odaadom
a keletről jött szélnek
szemeim villanását
a felébredő holdnak
vágyaimat az éjnek
ujjamat mosolyodnak
ha egyszer megérkezem
mindvégig ott maradok
virágokkal áldozol
de csupán a csend kopog
Kegyelemre ítélve, 2000. [25.]
