|
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33810
|
Váci Mihály
EGY-RANGÚ NÉP
Olyan kis ország a hazám,
– ha szívemre szorítanám:
átütne rajta szívverésem,
mint szivárgó vér a kötésen.
De népe, mint a többiek,
egy-rangú – annyit szenvedett.
S a nép nagyságát sorsa méri.
Máson az méri, ki nem éli.
Rangját kínjában őrzi, nem
porladó oszlopfőiben.
Rabsága román, gótikus
zord boltíve gigantikus.
Kupolái lehulltak régen,
de ott él még alatta – térden.
Dómok ívei leomolva:
– s alázatában ma is hordja.
Félelme, ahogy urat tisztel
ma is: – felér egy obeliszkkel.
Emlékműveit így emelte
lelkében az, ki leteperte.
S dalai oszlopcsarnokában
sétál: – fáraó-palotában.
Talányai és bölcsessége
szfinxe énekel ezer éve.
S mert tört, botló, kérő, esendő:
karjára veszi a jövendő.
Az örök veszteség erő lesz.
Ki nem veszthet már – az a győztes.
Annyi elbukott forradalma
örökségéből nő hatalma:
– s szenvedett múltjával előre
megváltva boldogabb jövője.
Összegyűjtött művei, (1968) [379-380.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33809
|
Váci Mihály
SZELÍDEN MINT A SZÉL
Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg – nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
– fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak, s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet – égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
– így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott – azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.
Összegyűjtött művei, (1964) [335-336.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33808
|
Váci Mihály
IRODALOM
1
Én nem a szent irodalomnak
szánva hurcoltam magamat,
hogy jobbra, balra igazodjak,
merre az érdek mutogat.
2
A magány szikes talajából
aszályos égre nőttem én.
Lenn: – az ér mélyen, nagyon távol,
és fenn: – magasan volt a fény!
3
Ó, mennyi értelmetlen élet
kell ahhoz, hogy e szertelen,
átláthatatlan szenvedésnek
majd boldog értelme legyen.
4
Az évek összekulcsolódnak
köröttem, mint a láncszemek.
Úgy vergődöm sorsomba zárva,
mint bordák közt a szív remeg.
5
Csak néha nézek fel az égre
összekulcsolt kezemen át.
– Akármi kín horgát szívembe,
amely e tócsából kiránt!
Összegyűjtött művei,
(1964) [306-307.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33807
|
Váci Mihály
HAZATÉRÉS
Boldog, ki hazára lelt, s hazatalált,
kinek a honban otthon is sugárzik
– világban van hazája, hazában népe,
a népben rokona, rokon közt igaz testvér,
családjában szerelme, szerelmében társa,
ki emberség oltára, fókusza a világnak.
Ifjúságom gyalogútjai ráncolják tenyered.
Sorsodban a kor szigorú képletei égő
nagy rózsákként már sírva megszólalnak.
Élő sebként örökké vallomásra ihletsz,
s a fájdalom minden kombinációit
tanítod életed tisztán írt jegyeivel.
Úgy fekszem eléd, térded átölelve,
mint minden ösvény hízelgő folytatása.
Megjöttem – küszöb elé út, megtaposva,
kilincsre fáradt kéz, lehajlok,
megérkeztem, mélyről szivárgó szó a szájra,
elhoztam részleteim gazdagságát,
hogy végösszegét kimondd.
– A világnyi ősz roppant termését
betakarítottam – idegyűjtve eléd,
hogy kiválogasd a gazdagságból a magot,
amelyre szüksége lesz a tavasznak.
Összegyűjtött művei, (1964) [277.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33806
|
Váci Mihály
A CIGÁNYLÁNY
Egy rég elhamvadt nyáron láttam
a cséplések arany porában.
Ment fel a porszínű mennybe,
szalmafelhővel görnyedezve.
Az ostorrá font sugaraktól
a bőre ki-kicsattant olykor.
Ment fel a szőke kazalra,
ő, a szomorú barna.
Szipogva táncolt a törekben,
térdét hűs vödrökkel törette.
A pelyvahordó nyele két
sebbé csókolta tenyerét.
Ha ő vágta fel, mintha élne,
úgy bomlott vállára a kéve.
És irgalomért a kalászos
rozs-szál mind lehajolt a hajához, –
éj-arca körül olyan tűz lett,
mint a czesztohovai Szűznek.
A hajába pergett magoknak
fényei este felragyogtak,
s a kontyára hullt kalász pelyhe
fejét éjjel körülderengte.
Könnyű, szép kicsi melle,
mintha madárka lenne,
az inge alatt félve,
verdesve bújt a szívére.
Ha a férfinép kikacagta,
tenyerét remegőn odakapta.
A szeme kék volt, mintha
belőle vadgerlice inna.
Soká a falombra ha nézett –
a galamb odarakta a fészket.
Ha fáradtan ült le,
a forró szél is kikerülte,
s lábainál, mint a komondor,
lihegett, fulladva a portól.
Ha jól tudom, talán még
utána is ment a faárnyék.
Hazafelé zöld hűvösök
cirógatták a fű között.
A holdat nézte, – mendegélt,
s mennybevitték a jegenyék.
*
Az egész nem igaz: – álom.
Fekszem és kitalálom,
csak hogy valami fájjon.
Összegyűjtött művei,
(1964) [247-249.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33805
|
Váci Mihály
SZÁZHÚSZAT VERŐ SZÍV
Szolgált a szerelem – szolgáltam én
alázattal a szerelmet,
s voltam olyan fagyokba vetett,
mint a küszöbre rakott zabi gyermek.
Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
szinte már könyörögve,
és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
kúszva hiába-kapart küszöbökre.
Jónást a cet: – magába zárt a test,
ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,
itatott velem pocsolyákat;
éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
meredekjén ő emelt szakadásig,
kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.
Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon –
égre emelve a munka termő ágát,
s fejem alá vetettem a lustaság
felhőkön úszó szénaágyát.
Mások bajainak gerendáiból ácsolt
tutajon örvénybe eveztem,
s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
tüzet adni siettem.
Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
soha nem menekültem,
de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
s meztelenül heverésztem a fűben.
Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
madarak lábanyomát imádni;
fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
verseim piros katicabogárkái.
Ó, minden voltam én, amire
a lélek fényes!
és engedelmesen letérdeltem a test
minden itéletéhez.
Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
pásztázva kereste,
a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
lobbantottam, én – a tiszta lencse.
Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
úgy gyűlöltem és szerettem:
mindenhez úgy fogtam, kívánva,
hogy az legyen a vesztem!
Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
ahogy érdemes élni!
Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
történelem és ezerévnyi!
Összegyűjtött művei, (1961) [235-236.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33804
|
Váci Mihály
VIRÁG
Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.
Állad remegve fogom kezembe,
és arcodat, mint lámpát fordítom
a homlokomra: – Láss! és mondd, szeretsz-e,
mikor szeretni magam nem tudom.
De jó is lenne még dúdolva-sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illatozó virág.
Összegyűjtött művei, (1961) [205.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33803
|
Váci Mihály
EZÜST
A harangzúgás sötét pillangói
a virágokra selymesen leülnek;
parányi dolgokra tűzi az ünnep
jámbor címerű játék-lobogóit.
Az udvarok hűs rajzosra seperve,
az utcán harsog a locsolt pázsit,
a csend arany legyekkel muzsikál itt,
lábam elé leszáll inni a gerle.
A gyermek-ujjú szél ihleti lágyan
a levelek ezüstjét s meghatottan
felszállanak remegő sóhajokban
a jegenyék a lángralobbant nyárban.
A csend gyűrűtlen zöld tavába hajlik,
mint fűzfaág, egy tört, szomorú ének;
s eszembe jutsz, mint nyárfa levelének
ezüstfonákja ég egy pillanatnyit.
Összegyűjtött művei, (1961) [205-206.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33802
|
Váci Mihály
SZEBB ÖRÖM
Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje
remeg az ablakon. Érzed? Ez itt
a szív állandóan üres edénye,
pedig örökké csak merít, merít.
Mondhatnám ezt is még: ó, harmatos
alma a tested, s rá a fény havaz!
De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,
s hogy női test, izgató és igaz.
És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
mert úgy szorítsz forrón, sírva, magadhoz,
hogy embernél több leszek általad.
Összegyűjtött művei, (1961) [200-201.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33801
|
Váci Mihály
VÁRAKOZÓ
A percek vájta alagútban
tévelygek – a gránit idő
visszhangzik felettem – szememből
képed fény-virága kinő.
Ujjaim közt simogatásod
bársonyredőit morzsolom,
az a cinkos kézszorításod
gyűrűként ég az ujjamon.
Csuklómon fájón fluoreszkálnak
a jöttöd számoló erek,
– két összeérő mutató
átszeli szívemet.
Összegyűjtött mű-
vei, (1961) [200.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33800
|
Váci Mihály
MINDENÜTT OTTHON
Otthontalan csavargó vagyok én?
Hiszen
minden vidéken otthon érzi magát
szívem.
Minden határ fölött a régi kék
az ég,
s a rozsban mindenütt lefognám kedvesem
szemét.
Őrházikók előtt, akárhol is, Apám
tiszteleg;
s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek
leszek.
És minden állomáson és mindig
megérkezem,
szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa
int nekem.
A városok hatalmas hangszerek,
húrjaikon
botladozva emlékeim dallamait
újra tudom;
harangszavuk nagy pálmaága
fölém hajol,
s egy ismerős pad mindenütt int felém
a fák alól.
Én nem tudom, már sokszor félek,
vétkezem:
hát nincs Anyám, szerelmem és barátom
énnekem?
hogy én bárkit, bárhol is bolondul
szeretek,
s e földön én itt idegent
sosem lelek.
Ha már kezet fogott és hallgat
velem,
vagy elkapja az utca-mély fölött fuldokló
tekintetem,
már üldögélnek órákig panasza
tornya alatt,
amíg fölöttem szíve harangütései
inganak.
Összegyűjtött művei,
(1961) [151-152.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33799
|
Váci Mihály
A TAVASZI ESŐHÖZ
Földre borult arcú ekék néked gyónják meg a rozsdát,
feloldozásodért verik mellük a pólyált rózsák.
Begyógyul suhogásod selymében a sajgó barázda,
Pacsirta is szárnyát illatos permetedbe rázza.
Szerszámok nyelei, ha te csókolod őket,
rügyeket álmodnak és könnyű lombfelhőket.
A síneket halálosan magukhoz ölelő talpfák
elsírt égboltjaid átvert tenyerükben tartják.
Az ágak ujjhegyéről könyörgőn leszivárogsz
a gyökerek összeszorított néma ajkához,
édes hízelgéssel a mag kemény ökle
fölé borulsz s szőke fürtökben sírva fölötte,
zokog, kérlel és dús fonatait rázza szerelmed
– amíg a mag selymes levelű tenyérré ernyed.
Tüdőbajosnak rendelte régen javasasszony,
hogy holdon átcsordult enyhedből mélyet sóhajtson;
és áldottak téged cselédlány-Magdolnák,
mert megtisztultak, ha arcuk hét dűlőn át benned mosták;
s az öregek még hitték, hogy a könnyedben eltemetettek
fölé szúrt fakeresztek májusra lágyan megerednek.
Ó, tavaszi eső! Nagyapám babonái mélyen
élnek bennem: – hiszek a tavaszi egek ízében,
hiszek az ökölre borult szerelmek záporában,
a szelek hívásában, megszólongatásban.
Kitárt karral fordítom égre arcom: – ázzon
áldásodban, melynek magam boldogan megalázom.
Ó, tavaszi eső! Mosd le rólunk a tavalyi port, pernyét, a szennyet,
kezünk emberhez-nem-ért ízedbe mosni engedd.
Öntözd nyomunk e mag-ölelő kőjárdán:
– nyíljon virág útjaink lengedező szárán.
Összegyűjtött művei, (1959) [136-137.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33798
|
Váci Mihály
TAVASZI SZÉL A RÜGYEKHEZ
Tavaszi vizek lehelete vagyok én,
partok ínyének édes illata,
a frissen metszett szőlővenyigén
kicsordult könnyek illant bánata.
Első füvek kardéle-zúgásából
támadtam, s a földekre ballagó
ajkáról rebbentem fel, mint pacsirta
riad arrébb lovak lába alól.
Az ajtórések sípján muzsikáltam,
sóhajtoztam hideg kéményeken.
Párnákba felszívódott zokogás van
az én fuldokló ütemeimen.
Küszöbök aljáról tépődtem én fel,
szűk kulcslyukakon szöktem át,
s tudom a késtfenők s az ablak-mélyben
tűbe cérnát fűző nénék dalát.
Kelet felől sóhajtok egy országnyit,
hol minden porszem ízét ismerem;
a hajszálgyökerek égő ajkáig
csókol mélyre e bujtó szerelem.
A kemény rügyek bezárt kézfejére
kérlelő Tavasz kézcsókját hozom:
– tenyerek a rügyek öklében,
áldjátok meg a homlokom!
Összegyűjtött művei, (1959) [124.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33797
|
Váci Mihály
ÁLDOTT VAGY TE
Áldott vagy Te az asszonyok között,
kinek szívét szaggatva járja át
a fájdalom, hogy elveszik, akit
imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,
a teremtőt, a csodákat tevőt,
halászok és pásztorok mesterét,
ki a pusztába ment, árva tanyák
népe közé, nyírségi sivatag
kísértőivel szembeszállani,
kenyérré változtatni a sziket,
ki felkereste a szántó-vetőt,
szelíd barmai közt jászolra ült,
bölcsek és öregek jöttek köré,
hallgatták mezítlábas kisdedek,
– s visszaadta a vakoknak a fényt,
süketeket tanított hallani,
szavára a bénák fagyott keze
felemelkedett s ökölbe szorult,
akit a nép várt és akitől új
országot vártak, új törvényeket,
csodákat, nagy-nagy megvendégelést.
Áldott vagy Te az asszonyok között.
Kezed virágát tördeli a kín,
könnyeid súlyos kalásza pereg,
mert elvették azt, akit te szeretsz,
a fiadat, szerelmed, férjedet,
– csúfolják Pilátus-ítéletek:
kétségek, vádak, bogozott gyanúk
töviseiből fonnak koronát
feje köré, simító tenyerét
átüti a robotok vasszege,
keresztre vonják csürhe bajai,
kezét, lábát, reccsenő tagjait
töri a törtetés, tülekedés
s végül kegyetlen átdöfik szívét
a csalódások dárdahegyei,
s ajkaihoz keserű ecetet
nyújtanak fel csúfoló vigaszul.
Áldott vagy Te az asszonyok között,
ki megváltást szültél és új hitet,
ki erőt adtál nékem – szólani,
csodatevő erőt adtál nekem,
s nagy, térítő, hegymozdító hitet.
Áldott vagy Te az asszonyok között,
ki most is itt sírsz kínjaim előtt,
míg sírok nyílnak, úgy remeg a föld,
mindenki elhagy, elfut, csak Te nem!
Bizony, íme a test megtöretett,
meghurcoltatott, megaláztatott,
a szellem, a megváltó akarat
de keservesen elítéltetett!
S megvert vagy Te az asszonyok között,
mert anyaságod gyümölcse lehullt!
Összegyűjtött művei, (1959) [84-85.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33796
|
Váci Mihály
REPESZDARABOK (részlet)
TAVASZ
Az orgonák már fuldokolva nyíltak
s hallottam a meggyvirág énekét,
– könnyű és tiszta voltam, mint az illat,
amit mélyen magába szív az ég.
Az égen, mint az ablakon a lepkék,
verdestek szárnyaikkal csillagok.
A szelek jöttek szőkén és követték
őket emlékek, felhők, bánatok.
Összegyűjtött művei, 1959 [79.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33795
|
Vári Attila
ÁPRILIS
göndör utak gödrében tócsa ring
sólyomra lesve cinege kereng
a hegytetőn a felhő mint karing
zuzmószakállas bükkfa lép merengve
merengve lép szakálla égnek áll
s a fűrész amely törzsén énekelt
fogát piszkálva boldogan kiált
e bükkfa engem nem is érdekelt
kinyílt a táj micsoda panoráma
két másik bükkfa mint a képkeret
ha rossz a kép hát szép legyen a ráma
miért mesélem ezt éppen neked
mert reggel óta fáj a rímem máma
a tócsa ring s a szonett így kerek
Változatok ütő és védekező hangszerekre [65.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33794
|
Vaád Ferenc
TAVASZ
A nap nevet – s kinyílt szemével,
egy fény-halom körül,
kicsiny bogár szalad a fűben,
és vele örül.
Az ég is mosolyog; felhőit
elűzte, s valahol
a kék mélységben ujjongva egy
pacsirta dalol
zengő éneket, s e dallamra
kipattant virágok
ünnepre hívják a megújult,
szelíd világot…
Tiszta ég alatt,
1939 [153.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33793
|
Utassy József
TOMBOL A TAVASZ
Szélben és fényben
tenger hóvirág tüntet
az erdőszélen.
Nyit a tőzike.
Meg-megszagolja szirmát:
szarvas, őzike.
Füzek, fényesek,
szeleburdiak, barnák
ontják a barkát.
Tán el se hinnéd:
megfutamították a
telet a cinkék!
Hólé szivárog.
Hódítják a füvek az
egész világot.
Árad a Tarna.
Gallyat sodor, feketét.
Gyors vize barna.
Vén cinkos a Nap.
Kirajzanak a fénye
férgek, bogarak.
Csupa gólyahír,
csupa kökörcsin a rét:
némát szóra bír!
Szántanak, vetnek.
Kankalin-koszorút kap,
Krisztus, kereszted.
Dongók, ődöngők
dörmögnek a virágnak
tavaszköszöntőt.
Méhkas a meggyes.
Nem figyel a kisdiák:
egyest kap, egyest.
De gyűjti pénzét,
s a moziba beváltja:
Király Irénkét!
Tombol a tavasz.
Ám a magvak szívében
irdatlan csönd van.
Rezedaálom [10-11.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33792
|
Udud István
TAVASZ
felhők mögül kikandikál
a nap e kósza nagy kamasz
s a kis bokor nagyot sikolt
s lombruháját magára kapja
Kelet felől [96.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33791
|
Veres János
A TAVASZ LÁNYA
Dereka mozgása távolról is éget,
arca pirosa itt süt a szemem előtt,
látom a szemét, a szomorú-merészet,
férfitürelmem vágyakba-reszkettetőt.
Belibben az ajtón, mint fénysúlyú szellő,
rémképek törődnek ronggyá sarka alatt,
megtelek hittel, mint illattal az erdő,
ha beissza a májusi napsugarat.
Virágon a pírt, a tengerszínt az égen
átsüti, mint holdfény a bolyhos fellegeket,
s helyemre idézi a vitézt, kit régen
gyerekszív költött, s akivé nem lehetek.
Homokvirág [33.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33790
|
VARGA KATALIN
1928-2011
A KISLÁNY ÉS A SZITAKÖTŐ
Április volt.
A rücskös, öreg udvaron
fűsárga napos kislibák
sikongtak szertelen rajokban.
Álmatag, könnyű-testű nyárfák
fínom ujjáról arany fonálként
csüngtek alá a barka-szálak,
mint naptól sugaras jégcsapok.
S cirógatott a citromsárga lég,
mint a puhára szőtt selyem.
A kislány ámulva látta
vézna testén mint futkos
ujjongva a meleg.
Kacagott, sírt, egész nap csivogott,
mint egy bolondos víg veréb,
nagyapja meg csak bólintott;
már megint vadul a kölyök!
Mit bánta ő könnyű haragját!
mikor a sárga ujjú nyárfák
olyan bolondos szépek voltak,
s a libapelyhű rét
csiklandós vidám melege
bokájáig mind felcsapott!
Futkosott mint a bogarak,
zöldhátú, zizge-szárnyú kedvvel, –
elült, és lenn a patakon
leste a fényt; a lomb között
úgy csurgott át, mint sáfrányhamvú méz.
S egyszerre csak
e zölden-áttetsző sárga nyugalomban
e rezge vízre fürgén rácsapódott
egy szitakötő.
Zirregett, búgott, s lenge teste
a rácsurranó napsugártól
lobogott, mint skarlátszín-vércsepp.
Utána kapott, s az repült, repült,
s rálibbent egy elszunnyadt levélre.
Oly ismerőssé vált a kép;
a moccanatlan fák,
a fű között megalvadt, sárga fény,
a puha légen szunnyadó levél,
s rajta a búgva fészkelő
szivárvány-testű nagy szitakötő;
fekete, valódi ember-szemében
éppolyan fürge izgalom
vergődött, mint övében;
mintha egyszer már valahol
mindezt átélte volna.
Ki vagy? Ki vagy? faggatta nyugtalan.
A szitakötő hallgatott rezzenetlen.
Honnan vetted két nagy szemed?
Honnan e furcsán borongó víg meleg,
mely boldogan futkároz tagjaimban?
A szitakötő hallgatott rezzenetlen.
Talán anyám vagy? Megúntad régi testedet,
és megkívántad ezt a sürgő-búgó zirregést,
s édes vizét a tengerszínű légnek?
A szitakötő hallgatott rezzenetlen.
Miért érzem súlyos csontomban én
e könnyű surranás forró szédületét?
Talán a gyermekek is szitakötők lesznek?
A szitakötő hallgatott rezzenetlen.
*
Aznap nagyapjának imigyen válaszolt:
Máma az alvó patakon
láttam egy szikrázó, rezge virágot.
Máma az alvó patakon
piros szárnyakkal láttam
az édesanyámat.
S láttam két fekete szemet,
ami majdnem az enyém volt.
Egy szitakötő hordta a fején,
de esküszöm,
a legismerősebb szem volt a világon.
És láttam este a napot.
Piros szárnyakkal bújt a fákon,
de én meglestem szemét,
mert ő is anyám volt.
Egy régi, régi dalt dudolt
a fekete tóról, kiskacsáról.
S oly boldog volt,
hogy vele kellett sírnom.
A megszökött gyerekkor [15-18.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33789
|
Kosztolányi Dezső
BUDAPEST
Ó, mint imádlak, mint szeretlek
csordult szivem bálványa, Pest;
ha rámfuvall százszínü lelked,
a vér eremben újra pezsg.
Hogy ifju kedvvel felkerültem,
egy más világ zajgott körültem
s sajgó reménnyel, tétován
bolyongtam útjaid során;
díszházaid kő-Bábelében
zendült meg lantomon a húr,
míg fönnröl a lágy, kék azúr
szelídeden simúlt elébem.
Zajnak, tudásnak városa
el nem felejtelek soha!
Vágyódom én mindég utánad:
ha lábunk friss havat tapos,
s zivataros ütembe vágtat
tovább a csörgő villamos;
de lantom egyformán magasztal,
ha langy, fuvalmas, halk tavasszal
aszfaltba nőtt lombok között
járkál selyembe öltözött
sok lányod, asszonyod s amint mén
szines napernyő-árny alatt
számítva, büszkén, hallgatag
hódít, igéz, reánk tekintvén...
Ó, Pest, mi sok szép asszonyod –
s szivet szivem mégsem lopott.
Mindegy. Habár ez a sugáros
érzés reménye nem követ,
szeretlek, édes, büszke város,
imádom a porod, köved,
a partot a nagy, zöld Dunával,
a szürke Gellért bércit által,
mely büszkén nyomja fel tovább
horpadt, de gőgös homlokát;
ott búg, süvöltöz a hajósíp,
tolongnak a hidak előtt,
izzadnak a járókelők,
az elhagyott nyomor vivódik;
fuldoklik és felsír, az, ez,
de hangjok a zavarba vesz.
Amott a fellegekbe lebben
intőjelül, virágtalan,
méltóságos, sötét tömegben,
kőtrónusán az agg Arany.
Körötte sok korcs, vézna gyermek,
kik – törve – németül csevegnek
fitymálva a hazájukat.
S itt elfog egy bús hangulat:
várom, mikor mozdul ez ősz fej
s ércbuzogányt mikor ragad,
hogy az erőtlen fiakat
lesujtsa mózesi erővel.
Ércorrán másznak a legyek.
Nem mozdul... Én továbbmegyek.
Itt minden ifju s mégis emlék,
itt minden új s máris erő;
e partokon nézhette sergét
Mátyás király, a Bécs-verő,
ott a lépcsőfal, ősi csarnok,
hol a lázas tömeg kavargott,
mit részeggé tett a tavasz.
Bezzeg megváltozott ma az!
Mert bár e hős nép szónokol még,
ma már az ifju is öreg
s nem jár itt más, mint legfölebb
néhány könyvtárőr, béna honvéd,
míg künn a rikkancs-száj szalad
s harsányan orditoz: ,,A Nap!”
A kávéház mélyébe soknak
kitárul az üres világ.
Az alkusz kínosan nyomorgat
szájában egy virzsiniát;
fenn a plafondon ég a villany,
a borfiú sürögve illan;
a füst, a hő, a lárma nő,
a férfi sok, de több a nő,
ki összejő s mint holmi zsúrnál
ásit, kacag, fitymál, nevet,
mellette jajgat a gyerek,
kezében egy jófajta Journál
s a nagy tükörbe bágyatag
látszik a füstös forgatag.
Gyorsan fizessünk, itt az alkony,
menjünk hamar, megfojt e hely!
A népes korzó áll a parton
s a lányka mindig érdekel;
halkan susog a sok platánfa,
bódít a hó-akác virága,
az ember ismerőst kutat...
Nézd itten a szökőkutat!
Párkány-szögelletén a kádnak
sok moh-lepett, bús nimfa van
s oroszlánfői untalan
gyöngyös, fehér vizet okádnak,
míg az emelt, magas sikon
blazirtan áll egy vén Triton.
Itt fényes az éj, mint a nappal
s akár az éj, bűnös a nap,
a vérbe lázadozva nyargal
a szenvedély s zajong, kacag.
A csendes utcán nagy titokban
vörössugárú lámpa lobban.
Egy udvaron sípláda szól
s a fél ház vele búg, dalol,
elvész a szó a kába zajban.
Máshol nyekerg a hegedű,
hajlongva kér a félkezű,
és a szemétládára pattan
két sápatag, korán okos
négyéves lányka s – bosztonoz.
Az égi rózsák fenn kinyílnak,
a sárga hold az égre lép
s halkan kigyúl, mint földi csillag,
a sok bioszkóp szerteszét.
És tódul a néző ezerszám,
bőg, csattog a vastorku reklám:
,,Szenzáció, szenzáció!
A zárdaszűz, a víziló...”
A cimpilimpi zúg, a smokk vár,
pesztonka, asztaloslegény
les, fészkelődik a helyén.
A ,,zenekar” munkába fog már
s helyéből mindenkit kitúr
pár raccsoló, pipes ficsúr...
Ó, én szeretlek áhitattal
tornyos, kavargó, büszke Pest!
Ha elpihensz, s fáradva halkal
leszáll a csókos, csöndes est,
édes gyönyörtől fuldokolva
megyek ki a körútra nyomba.
Kék és forró az éjszaka,
halk a hegedűhúr zaja.
Bús lelkem ekkor átölelne
magyar, szerelmes városom,
szívemnek húrján átoson
kevély fajom szilaj keserve...
Bár tőlem olykor, pénz hiján
csak rossz hatost kap a cigány.
De félre tréfa, víg enyelgés,
halkabban édes ifjuság!
Így látja Pestet a szerencsés,
de jöjjenek csak a tusák
és törjenek meg búsan, őszen
térjek meg erre s itt időzzem,
nem ismerem meg e helyet
s árnyat találok fény helyett –
lehet; de Pest, szép ideálom,
bár megtör is majd aggkorom,
te majd felismersz akkoron
s engem megejt a régi álom.
Itthagytam lelkem, pénzemet:
elég ok, hogy szeresselek.
Összes versei 1., 1906 [104-109.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33788
|
KOOSÁN ILDIKÓ
MINDEN FŰSZÁLBAN
Ki arra jár, hol gyermek voltam én,
vigyázva menjen át a réten,
harangvirágok, vadszegfűk tövén
szunnyad még mezítlábas léptem.
Hegyi patakon csendülve csobban
kristályvizek érces harangja,
lábujjhegyen járjanak majd ottan,
hadd zengjen tisztán még a hangja!
Gyümölcsligetek, dús erdők, hegyek,
terített asztal, hívogató,
madárdal őrködik a csönd felett,
tükörképemet őrzi a tó.
Boldog világom mindig visszavár,
nincs párja más a föld kerekén!
Vigyázzon rá, ki egyszer arra jár,
minden fűszálban ott élek én!
Emlékezés, 1956-2006 [110.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33787
|
LŐDI FERENC
1926-1997
LEPKETÁNC
Alszik a város.
A sarkon a fények
összefogódznak
az éj peremén,
s útra kel értük,
amíg fütyörészek,
lepke leány és
lepke legény.
Mind odaszédül
a fény özönébe,
verdesi szárnyuk
a röpke öröm.
Éjfelet kong a
harang a vak éjbe,
s meghal a lepke
az utcakövön.
Lepketánc [43.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33786
|
Kóbor József
A TAVASZ KÖSZÖNTÉSE
Simogass meg buggyanó Tavasz.
Lágyítsd meg borongó húrjaim.
Csókold hamvas életre bennem
A Végtelenbe rejtett szépet.
Lengjen körül lebegő tánccal
A mézesen csorgó kacagás.
Pattanjon itt ma minden bimbó
Lélegzetfojtó, szédült álmot.
A morcos Tél szülte könnyeket
Csókolja fel aranyló napod.
Lila lepkék, lila orgonák,
És lilán sejtelmes dallamok
Hirdessék a „nagykirályi nászt”.
Szellemét a szerelemével.
Tavaszom. Te légy itt a násznagy.
Légy az oltár, a gyertya lángja,
Szentély, melynek titkába lépek.
Magamhoz vonzlak, Te valóság.
Szorítlak, míg vérző lobogással
Tisztító lángodon elégek.
Göröngyös úton, 1960 [67-68.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33785
|
Kóbor József
TAVASZI ÜZENET
Szobámba lopva beoson az éj.
Csillagfény vibrál. Balzsamos a csend.
Az újhold hangtalan hahotával
vigyázza titkos álmunk odafent.
Lépni sincs erő. A lélek remeg.
Eláraszt ízével a pillanat.
Te, az éj, az énem eggyé olvad
az ígéretes pillanat alatt.
Érzem, bennem vagy. Veled a tavasz remeg.
Arcomon a szellő selymes hajad.
Eggyé lett a homály, lelked, lelkem.
A fák sóhaja suttogó szavad.
Magam a szétosztott egész vagyok.
Egésszé az én benned lett érett.
Lelkem féltve őrzött akarása
csak számodra igenlő igézet.
Gazdag ez a tömjénes, titkos nász.
A hold csaphat gúnyos hahotát.
Tavasz Nagyúr lesz nálunk a násznagy.
A vén bolond, fűszerezzen lakomát.
Örökké, öröktől fogva élünk.
Nászunknak nyoszolya a végtelen.
Lelkünkben, ölünkben új világok
rejtelmes varázsa dúsan terem.
A Kezdet és Vég határa ledőlt.
Időnk megkövült. A vég megszakadt.
A szellő égi zenét fuvoláz
gyémánttal rakott nászsátor alatt.
Göröngyös úton, 1962 [87-88.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33784
|
KACSÓ SÁNDOR
1901-1984
TAVASZ
Az este még morcos szelek
Borzoltak bimbót, rügyeket;
Késett szelek grasszáltak itt,
S a gyöngyvirág a kert alatt
Remegve rázta fodrait.
Szobámban is az ablakon
Sötétség ült meg vastagon;
S a szél, mely zúgott odakint,
A szív kertjéből tépte ki,
Mi volt: egy pár szál kankalint.
Jaj rossz, ha lelked ablakát
Takarja be rút kék plakát,
S vágyad, mit bimbóz szent tüzed,
Komisz, bolondos április
Irigy szeszélye fojtja meg.
De csak ne félj! A láthatár
Vödörrel önt reggelre már
Friss fényözönt, s barackosunk
Csipkebokorként lángra gyúl,
Amíg fejéje bámulunk.
Mint egy menyasszony! Ládd ezér
Nyúlik feléje lánytenyér;
S tavaszdal ível föl vele,
Mikor – mint vidám gyermekarc –
Barackvirág simul bele.
Az Erdélyi Helikon
költői, 1943 [274.] |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33783
|
Szabó Lőrinc
AZ ÁPRILISI RÜGYEKHEZ
Nem láttalak egy hétig, kis rügyek,
és közben milyen nagyra nőttetek!
hüvelyknyire!… Kilombosodtatok
és ezer könnyű és friss fodrotok
halványzöld lángként repdesi körül
a gallyakat és táncol és örül.
De szépek vagytok, tavaszi rügyek,
de bátrak vagytok! Nem kérdezitek,
mi vár rátok – ha itt az ideje,
mint a barna földből a rét füve,
a barna ágból kicsaptok ti is,
akármilyen hideg az április.
Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek,
bölcsebbek, mint én, egészségesek…
Egy hónapja nem láttuk a napot,
mégis hittetek és kibujtatok,
hajtott a szent önzés, küzdöttetek,
győzni akartatok és győztetek!
Győztetek, hívő rügyek s levelek,
irígyelhetem erényeteket:
bolond idő járt rám is, április,
hosszú, naptalan, de én e komisz
tavaszban, mely oly zord és fénytelen,
hitetlen voltam és reménytelen.
Az voltam, fáradt, gyáva és beteg,
utáltam már az egész életet
s ez kellett, ez a büszke változás,
szemeimben ez a csodálkozás,
ez kellett, hogy megváltsam magamat
és megérthessem a példátokat,
hős példátokat, parányi rügyek…
Egy hét alatt de nagyra nőttetek!
Zöld zászlaitok felrepültek a
bokrok, fák és hegyek csúcsaira
s hiába ez a gyilkos április,
reményt hirdettek, reményt nekem is!
1937 |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33782
|
Vas István ÁPRILISI FÉNYEK
Milyen élesek, milyen szépek
Ezek az áprilisi fények!
Nézd a levelek ifjú zöldjét,
A levegő fölötte gyöngykék,
Az a fehér meg az a sárga,
Egy ablak váratlan lilája.
Ragyogó éj viharos estét –
Szeszély és következetesség.
Ó, április, fiatal, éles,
Erőt ad még egy szörnyű évhez,
Hitet, hogy mégis érdemes lesz,
Feltámadáshoz, nem is egyhez,
Kedvet ad nézni, tenni, tűrni.
A kikelet fecskendőtűi
Ezek az áprilisi fények.
Milyen jó, hogy még mindig élek.
1950 |
Zsonát
2012.04.04
|
|
0 0
33781
|
Ágoston Julián
TAVASZI IDŐ VAN, BOLOND ÁPRILIS!
Ma reggel újra kisütött a nap.
Veszett idő van, bolond áprílis,
hegyek ormáról a köd fölszakad.
A reggel hívó hangja rámköszönt,
rigófütty kelteget a télből. A tavasz
dúsan hinti le rám a fényözönt.
Most újra érzem tavaszi magam,
aki mindíg voltam, s aki vagyok:
versenyre kél a széllel víg szavam.
Emberek, vége ím a télnek már,
tavaszi táncra hív a lomb, a fa,
érésillattal közeleg a nyár.
Most bőjtölünk, – bőjtöltünk eleget! –
az élet húsvéti harangja vár,
tavasz-csuda: a rügyek feslenek.
Intések onnantúlról, – süt a nap.
Jeges subákból forrón, buggyanón
visszaköszönnek húsvéti szavak.
„Minden bőjtökre eljön a tavasz,
amikor kivirul a rét, mező,
és fák között kacagó szél szalad;
minden bánatra jön a feledés;
tavasz az élet: őszi álmodókra
gyöngyvirágkehellyel szemenverés.
Halál az élet. Tavaszi halál,
ahogy meghal a régi lomb a fán,
ahogy új vágyra hal a régi vágy.
Halál az élet; mégis folytatás,
nagybőjt után húsvét, örök titok,
minden halál után föltámadás!”
Tavasz szólt. Meghalt bennem már a mult,
tavasz paskolja lelkem, áprílis,
s téli sírások hangja elcsitult.
Fejem föl újra, jöhet már a tél,
bennem a tavasz teremt új csudát,
tavasz: karom vas és lábam acél.
Tavasz. Reggel. Rigófütty riogat,
futok a széllel szemben, s ledobom
viseltes, kopott téli kínomat.
Tavasz... Halál... Tél... Tán ez az élet,
most nem tudom. Minden oly szökkenő,
s számból kipattan tavaszi ének:
Hiába minden téli álmodás,
élet, halál és tavasz olyan egy:
gyöngyvirágos, örök föltámadás.
Mert a hegyekről a köd fölszakadt,
tavaszidő van, bolond áprílis,
s zengőn, harsogva kisütött a nap!
1937 |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|