Keresés

HARSÁNYI KÁLMÁN

1876-1929

  

 

A BUBORÉK

 

      A buborékból megmarad

          Ha szét is pattan:

          A víz s a szappan.

      Az anyag elpusztíthatatlan.

 

      De eltünik a színes gömb-alak,

      S mit tükrözött: a fény, a nap.

 

Ám Szín és Fény, Gömb és Nap van tovább is,

Ha a buborék volt-nincs szóra vált is!

      Az idea, a gondolat

      Örök s örökre megmarad,

      Csak az egyén nem, mely kifejezi,

      Gondolja, érzi, tükrözi,

S különvilág-ént hitet el velünk.

 

A Lélek egy és oszthatatlan,

S belőle kölcsön járhat csak nekünk

      Egy pillanatnyi fény.

Az anyag s eszme elpusztíthatatlan

És bennünk minden, minden halhatatlan,

Csak az nem, amit annak esd szívünk:

      A buborék: az Én.

 

 

 

Utolsó fölgyúlás [129.]

Hárs László

 

 

KÉT PILLANAT

 

I.

 

Nincs háló, mely kifogja azt

a percet, amit elszalaszt

az ember perc alatt.

Szem villan és utána néz,

felékap, de nem éri kéz

s elejti a tudat.

 

Azt hittem egyszer: megfogom!

S kisiklott újra. Ujjamon

csak hímpora tapadt.

S fakóbban tán, de könnyedén

már messze tűnt múltam egén

a tiszta pillanat.

 

II.

 

Tűnt pillanatból könnyű máz,

szűnt ősállatból némi váz –

örökbe ez marad.

S a többi? Nyomtalan kivész,

az ős az újba átenyész

s az új újabba csap.

 

Segít bár emlék vagy lelet,

mégegyszer nem idézheted

teljessé azt, mi volt.

Se sárkánygyík, se pillanat

nem támad fel kezed alatt,

ha egyszer már kiholt.

 

Nem óvható meg semmi más;

tűnt pillanatból könnyű máz,

tűnt évből mésznyomat.

Oly őslénytár vagy holtodig,

hol múltadnak csontvázait

őrzi az öntudat.

 

 

 

Fellebbezés ítéletért,

1956 [118-119.]

Hárs László

 

 

A HEGYEK FÖLÖTT ÁTHAJOLTAM

 

Szép kedvesem aludt a házban;

a kert végében én leűltem,

a híg fényben vídáman fáztam,

csöpp harmat csillogott a fűben.

 

Munkába állt olajos zajjal

a folyón túl egy bátor traktor.

Fényes és hangos volt a hajnal

a koránkelő madaraktól.

 

Fényes és hangos volt a mellem…

A hegyek fölött áthajoltam!

Hajnal voltam, hát korán keltem,

világítottam és daloltam.

 

Fényemben égtek mind a dombok,

cseréptetők lángot vetettek…

Szép kedvesem aludt, kibomlott

haján csillámaim rezegtek;

 

ajkának szögletébe bújtam,

bátor ajkát mosolyra vontam…

Reggeledtem ott a falúban,

mezők bólogtak tárt karomban.

 

A kacsákat a vízre csaltam,

virágok kelyhét szétnyitottam.

Reggel voltam! S a diadalban

zöld levelekkel mosolyogtam.

 

Magam a tájnak szétosztottam,

a föld, a víz, az ég feloldott.

Tenyeremben két hegyet hoztam

és vállamon a napkorongot.

 

 

 

Fellebbezés ítéletért, 1941 [ [52-53.]

 

 

Váci Mihály

 

 

VALAMI NINCS SEHOL

 

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

      – valamit minden nap elmulasztunk.

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,

      – s valamit minden tettben elmulasztunk.

Áldozódunk a szerelemben egy életen át,

      – s valamit minden csókban elmulasztunk.

 

Mert valami hiányzik minden ölelésből,

      – minden csókból hiányzik valami.

Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,

      – minden szerelemből hiányzik valami.

Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,

      – a boldogságból hiányzik valami.

 

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,

      – az életedből hiányzik valami.

Hiába vágysz az emberi teljességre,

      – mert az emberből hiányzik valami.

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,

      – mert az Egészből hiányzik valami.

  

A Mindenségből hiányzik egy csillag,

      – a Mindenségből hiányzik valami.

A Világból hiányzik a mi világunk,

      – a Világból hiányzik valami.

 

Az égboltról hiányzik egy sugár,

      – felőlünk hiányzik valami.

A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,

      – talpunk alól hiányzik valami.

 

Pedig így szólt az ígéret a múltból:

      – „Valahol! Valamikor! Valami!”

Hitették a bölcsek, hitték a hívők,

      – mióta élünk, e hitetést hallani.

De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!

      – s a mi dolgunk ezt bevallani,

s keresni azt, amit már nem szabad

      senkinek elmulasztani.

 

Újra kell kezdeni mindent,

      – minden szót újra kimondani.

Újra kezdeni minden ölelést,

      – minden szerelmet újra kibontani.

Újra kezdeni minden művet és minden életet,

      – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

 

Újra kezdeni mindent e világon,

      – megteremteni, ami nincs sehol,

de itt van mindnyájunkban mégis,

      belőlünk sürgetve dalol,

újra hiteti hogy eljön

      valami, valamikor, valahol...

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1970) [677-678.]

Váci Mihály

 

 

RÓLAD BESZÉLEK MINDIG

 

A teremtés sötét barázdái fájnak

énbennem s Te mélyükben percenkint megfogansz

 

         Merengéseim mély kútjából

                  fellebegsz

                           lengő

                           arany

                           veder

         kristályosan és kék illatokkal,

         s neved szomjas ajkamhoz ér.

 

A lombos idő gallyai homlokomba

         verődnek, lehajlanak az ágak,

         és minden napnak Te vagy a gyümölcse.

 

És én Terólad beszélek mindig

         mindenkinek a lázas esteken,

komoly délutánokon – én csak Rólad beszélek,

         mert nem tudom kimondani neved.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1970) [594-595.]

Váci Mihály

 

 

KELL LENNI VALAHOL EGY ŐSHAZÁNAK

 

Ének Kőrösi Csoma Sándorról

 

                         1.

 

Nem találta honfitársait a hazában:

– remélte: – messze magyarokra lel.

Emberre vágyott: – nekivágott

az elfeledett népet megkeresni.

Haláláig hitte: – él az elfogyó rokonság,

mely emberré teremtette őt.

Hitte: – kell lenni valahol egy őshazának,

hol érdemes polgára lehetsz az emberiségnek,

a küzdelemért tisztelik egymást a társak,

az igazság kinyílik, mint a népmesék virága,

a közmondások kútjából csobog a beszéd,

népdalok fényes madara a lélek.

 

                         2.

 

Ment, mintha fáklya menne, szállt, mintha szállna tűz.

Követte látomását, mint füzek a folyót.

Sebes volt már a lába: – lelkét kapcának rácsavarta.

Nem bírta már a talpa: – tenyerén ment tovább.

Ha lerogyott a teste: – föléborult a hit sátra.

Ha földreszállt a lélek: – delelt a képzelet.

És kúszott mint a kígyó, bőrét naponta hétszer levetve.

Ragyogott, mint a gyík, minden meredeken.

Sztyeppén szavannafű, sivatagban tövis.

A határokon messziről jött ösvény,

az őrszemek lába alatt kanyargott tovább.

Imádkozott, akikkel imádkozni kellett,

míg lesték ajkát, szívét lámák és dervisek.

 

                         3.

 

Miért nem kutatott izgató teát, furcsa fűszereket,

uraknak művelt mámort, nőknek raffinált ragyogást;

– szerződés kísérte volna, emirek, kánok fogadása,

hazai hivatalnokok lobogó nyelve a zászlórudakon.

De ő elejtett eszmét, elítélt kultúrát keresett,

a teremtés legendáinak folyóközeit:

– a rokontalan ragozású nyelvet, az édes

magánhangzók zsendice ízét,

a mongolos barna „a” völgyét, az „i”-zés havasi legelőit;

kereste merre tévelyegnek a szavak hamvas szürke gulyái,

hol van az „l” széles folyóparti lapálya, az a lejtő,

melyen az első „ly” lassú gulyája lehömpölyög,

hol van az anyjuk vesztett fürjecske-szavak sipogása,

istállózott nyelvünk régi legelője, a szájat tömő,

ahol első szavunk döfödi szívünket, – boci az anyja tőgyét,

hol a friss szél, a fagy, a fűz, a fagyal, a fenyők, folyamok,

furulyát kínáló fiatal fák, fütyürészést tanítók,

a csattogó madarak szárnyaiból kihullott szerelmes szavaink,

hol a jajgató juhok, amelyektől a pusztán szülő nők

eltanulták a panaszt, míg körben énekelt a nyáj,

hol a hosszúsági kör, melyen északra-délre terelgetve,

a csorda után vonulók megtanulták

északon az „é”-t, délen a dallamos „a”-, „o”-t, a lágy bánatokat,

erdők alatt a balladát, zúzmarában a meséket.

Kereste a barikáktól átvett sírást, a meleg „e”-k tőgyét,

a szopós gyerek ajka „ö”-ző dödögését,

a ménesek nyerítését a pej vihogású nevetésben,

a recsegő torkok énekeit, a farkas vonítás

kromatikus skáláit a sírató énekekben.

Kereste apja gyalogos utjainak utóvéd seregét,

a hálót és hurkokat fonó ujjak nomád telepeit,

kereste rokonait, kiknek lába a földet olvassa, utakkal teleírja

mint szerelmes száj – járnak le-fel az anyaföld tenyerén;

ha égre néznek, tudják a holnapokat,

kezük isten hatalmas keze,

megérintett minden teremtett dolgot.

 

                         4.

 

Hucul lovacskán poroszkál a sírás.

Mint egy szekér, bánattal megrakodva.

Batyuba kötött lélek lábra kél az úton.

Szelíd falvak viszik meleg szájukba véve.

Tenyérről tenyérre adogatják a völgyek.

Sírása nagy folyóin átviszik román révészek.

Bozontos yak bozót közt tör keletre,

– Nagy-Alföldnyi a homloka,

hátán visz egy kiáltást, mint szél a tüzet.

A Selyem Úton vándorol egy gyertya.

A sivatagban muskátli botorkál.

Paraszti tulipán járkál a köveken.

Sirásnyi patak keresi a tengert.

Az éhség sztyeppén szomjúság szivárog.

Más vallású dervisek őrjöngő tömegében

titokban keresztet vet a népdal.

Falusi templomtorony lábal idegen világban,

félve térdel le: – harangja fel ne zengjen.

 

                         5.

 

A Föld szerette őt, jó fiává fogadta,

cipelte ringva, két kontinensen át.

Ormányával a hátára emelte,

vitte Eurázia: – e lomha elefánt.

Mert értette őt ez a hatalmas állat:

szerette a jó simogató kezet,

mely elindult valahonnan a szeme aljából,

fületövét vakargatva – valamit keresett.

 

                         6.

 

Hull egy csillag – ki hull utána?

Huny az üszök – ki fúj ma rája?

Sír a parázs – ki lenne lángja?

Kihúny egy eszme – ki gondol rá ma?

Messze fogy egy nép – ki megy utána?

Ki indul innen – nem őshazába,

Csak e távoli – mai hazába?

 

                          7.

 

A tudós tanulatlanok közé indult:

Tanulni tőlük nem restellt a tanár.

A humanista professzor nomád rokonai közt

kereste az emberség tűnő nyomait.

Az akadémikus pásztorok tudására vágyott;

tőlük tudni meg: – amit a kultúra keres.

 

Nem lelt az őshazára, de látta

– szegények hazája a Föld.

Reménytelen testvéreit nyomozta,

így lett rokona a reménykedő emberiség.

 

Indulj te is, kutasd hazádat,

– eljutsz a nagyvilágba.

Keresd fel, értsd, szeresd e rokon népet:

– s itthon is az emberiségre találsz.

 

                         *   *   *

 

Mert egyedül vagyunk, mert sokan vagyunk,

mert egyedül akarunk lenni, mert félünk egyedül,

mert sok a munka, mert nincs semmi komoly munka,

mert sok a feladat, mert nem tudjuk, mi a feladat,

mert robotolunk, mert nem teszünk semmit,

mert annyi a tennivaló, mert nincs sehol a tett,

mert annyi sok az időnk, mert oly kevés az időnk,

mert elég volt az életből, mert félünk a haláltól,

mert jóllaktunk, mert nagy az éhség,

mert keresünk valakit, mert elvesztünk valakit,

mert annyi sokat tudunk, mert nem tudunk semmit,

mert be kellene vallani valamit, mert el kell titkolni valamit,

mert kérdezni kellene valamit, mert felelni kellene valamit,

mert hisszük, van még valami, mert nem hisszük, hogy lehet még valami,

mert nincs sehol, amit keresünk, mert nem is keresünk mi semmit,

mert együtt sem tudjuk, mi az, ami mindnyájunknak kellene már,

mert még azt sem tudjuk, kell-e nekünk valami igazán?

mert nem is vágyunk, verekszünk, sóvárgunk semmi után.

Kell-e valami ennek az emberiségnek igazán?

Hiszen most építi jövője nagy stadionjait,

s gyomra nagy raktárai feltöltve évszázadokig,

és mert ez nincs meg és mert ez megvan,

és mert jóllakott, és mert éhezik,

és mert megváltják egymást, és mert kiirtják egymást,

és mert vértelen világháború van, és mert véres világbéke van,

és mert gazdag az emberiség, és mert nyomorult az emberiség,

és mert rendben él, és mert gyilkos káoszban él,

és mert mindegy miért, mikor és hol, és mi van, és mi lesz,

egyedül annyian, oly mérhetetlen tömegben,

mindig egyedül, mindig együtt, mindig egymással,

mindenki mindenkivel, mindenki ellen,

együtt egymással, egymás ellen.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1970) [562-566.]

Váci Mihály

 

 

HA ÉRDEMES – HA NEM

 

Ma sem volt könnyű élni.

    Nem lesz könnyű sosem.

De érdemes volt! – s mindig

    érdemes lesz, – hiszem.

 

Nehéz – s el kell fogadni,

    ki szemben áll velünk,

s azokat elviselni

    kikkel menetelünk.

 

Ütésük úgy eltűrni,

    hogy meg se tántorodj:

– a túloldal ne lássa,

    mint hull szét táborod.

 

Emelni, vinni vállon,

    ki gyenge s már kidől;

s mert rá is jut erődből,

    ledöfne – úgy gyűlöl.

 

Naponként mosolyogni,

    kínban, azok között,

kik összefenik szemük

    egy jó szavad mögött.

 

Menni velük – már régen

    nem értük! – Csak azért,

mert e sereg iránya

    valami célt igért.

 

Velük és ellenükre,

    annyi közt egyedül,

– vívni, mégis azért, mi

    csak együtt sikerül:

 

– mindez ma sem volt könnyű,

    – s nem lesz könnyű sosem, –

de törvény s vállalt sors ez,

    ha érdemes – ha nem.

 

 

 

Összegyűjtött művei,

(1968) [431-432.]

Váci Mihály

 

 

NEHÉZ A SZÍVÜNK

 

Az arcodat ne mutasd szomorúnak.

Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.

Jobban kellene szeretni magunkat,

hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.

 

A szíveink egymásra zúzva hulltak,

eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.

Sebeinkért szeretjük már a múltat;

és a jövőt: – lesz mit felemlegetnünk.

 

Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.

Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.

Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak

 

ütése alatt ragyog a szerelmünk.

Egymást szeressük már – ne csak magunkat,

hiszen mi már nagyon megérdemeljük.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1968) [403.]

Váci Mihály

 

 

EGY-RANGÚ NÉP

 

Olyan kis ország a hazám,

– ha szívemre szorítanám:

átütne rajta szívverésem,

mint szivárgó vér a kötésen.

 

De népe, mint a többiek,

egy-rangú – annyit szenvedett.

S a nép nagyságát sorsa méri.

Máson az méri, ki nem éli.

 

Rangját kínjában őrzi, nem

porladó oszlopfőiben.

Rabsága román, gótikus

zord boltíve gigantikus.

 

Kupolái lehulltak régen,

de ott él még alatta – térden.

Dómok ívei leomolva:

– s alázatában ma is hordja.

 

Félelme, ahogy urat tisztel

ma is: – felér egy obeliszkkel.

Emlékműveit így emelte

lelkében az, ki leteperte.

 

S dalai oszlopcsarnokában

sétál: – fáraó-palotában.

Talányai és bölcsessége

szfinxe énekel ezer éve.

 

S mert tört, botló, kérő, esendő:

karjára veszi a jövendő.

Az örök veszteség erő lesz.

Ki nem veszthet már – az a győztes.

 

Annyi elbukott forradalma

örökségéből nő hatalma:

– s szenvedett múltjával előre

megváltva boldogabb jövője.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1968) [379-380.]

Váci Mihály

 

 

SZELÍDEN MINT A SZÉL

 

Szőkén, szelíden, mint a szél,

   feltámadtam a világ ellen,

   dúdolva szálltam, ténferegtem,

   nem álltam meg – nem is siettem,

   port rúgtam, ragyogtam a mennyben,

cirógatott minden levél.

 

Szőkén, szelíden, mint a szél,

   minden levéllel paroláztam;

   utamba álltak annyi százan

   fák, erdők, velük nem vitáztam:

   – fölényesen, legyintve szálltam

   ágaik közt, szép suhanásban,

merre idő vonzott s a tér.

 

Szőkén, szelíden, mint a szél,

   nem erőszak, s akarat által,

   ó, szinte mozdulatlan szárnnyal

   áradtam a világon által,

   ahogy a sas körözve szárnyal:

   fény, magasság sodort magával,

szinte elébem jött a cél.

 

Szőkén, szelíden, mint a szél,

   a dolgok nyáját terelgettem,

   erdőt, mezőt is siettettem,

   s a tüzet – égjen hevesebben,

   ostort ráztam a vetésekben:

   – így fordult minden vélem szemben,

   a fű, levél, kalász is engem

   tagad, belémköt, hogyha lebben,

a létet magam ellen szítom én.

 

Szőkén, szelíden, mint a szél;

   nem lehetett sebezni engem:

   ki bántott – azt vállon öleltem,

   értve-szánva úgy megszerettem,

   hogy állt ott megszégyenítetten

   és szálltam én sebezhetetlen:

– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

 

Szőkén, szelíden, mint a szél,

   jöttömben csendes diadal van,

   sebet hűsít fényes nyugalmam,

   golyó, szurony, kín sűrű rajban

   süvített át, s nem fogott rajtam,

   s mibe naponkint belehaltam,

   attól leszek pusztíthatatlan,

s szelíden győzök, mint a szél.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1964) [335-336.]

Váci Mihály

 

 

IRODALOM

 

                     1

 

Én nem a szent irodalomnak

szánva hurcoltam magamat,

hogy jobbra, balra igazodjak,

merre az érdek mutogat.

 

                     2

 

A magány szikes talajából

aszályos égre nőttem én.

Lenn: – az ér mélyen, nagyon távol,

és fenn: – magasan volt a fény!

 

                     3

 

Ó, mennyi értelmetlen élet

kell ahhoz, hogy e szertelen,

átláthatatlan szenvedésnek

majd boldog értelme legyen.

 

                     4

 

Az évek összekulcsolódnak

köröttem, mint a láncszemek.

Úgy vergődöm sorsomba zárva,

mint bordák közt a szív remeg.

 

                     5

 

Csak néha nézek fel az égre

összekulcsolt kezemen át.

– Akármi kín horgát szívembe,

amely e tócsából kiránt!

 

 

 

Összegyűjtött művei,

(1964) [306-307.]

Váci Mihály

 

 

HAZATÉRÉS

 

Boldog, ki hazára lelt, s hazatalált,

kinek a honban otthon is sugárzik

– világban van hazája, hazában népe,

a népben rokona, rokon közt igaz testvér,

családjában szerelme, szerelmében társa,

ki emberség oltára, fókusza a világnak.

 

Ifjúságom gyalogútjai ráncolják tenyered.

Sorsodban a kor szigorú képletei égő

nagy rózsákként már sírva megszólalnak.

Élő sebként örökké vallomásra ihletsz,

s a fájdalom minden kombinációit

tanítod életed tisztán írt jegyeivel.

 

Úgy fekszem eléd, térded átölelve,

mint minden ösvény hízelgő folytatása.

Megjöttem – küszöb elé út, megtaposva,

kilincsre fáradt kéz, lehajlok,

megérkeztem, mélyről szivárgó szó a szájra,

elhoztam részleteim gazdagságát,

hogy végösszegét kimondd.

– A világnyi ősz roppant termését

betakarítottam – idegyűjtve eléd,

hogy kiválogasd a gazdagságból a magot,

amelyre szüksége lesz a tavasznak.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1964) [277.]

Váci Mihály

 

 

A CIGÁNYLÁNY

 

Egy rég elhamvadt nyáron láttam

a cséplések arany porában.

Ment fel a porszínű mennybe,

szalmafelhővel görnyedezve.

Az ostorrá font sugaraktól

a bőre ki-kicsattant olykor.

Ment fel a szőke kazalra,

   ő, a szomorú barna.

 

Szipogva táncolt a törekben,

térdét hűs vödrökkel törette.

A pelyvahordó nyele két

sebbé csókolta tenyerét.

 

Ha ő vágta fel, mintha élne,

úgy bomlott vállára a kéve.

És irgalomért a kalászos

rozs-szál mind lehajolt a hajához, –

éj-arca körül olyan tűz lett,

mint a czesztohovai Szűznek.

A hajába pergett magoknak

fényei este felragyogtak,

s a kontyára hullt kalász pelyhe

fejét éjjel körülderengte.

 

Könnyű, szép kicsi melle,

mintha madárka lenne,

az inge alatt félve,

verdesve bújt a szívére.

Ha a férfinép kikacagta,

tenyerét remegőn odakapta.

 

A szeme kék volt, mintha

belőle vadgerlice inna.

Soká a falombra ha nézett –

a galamb odarakta a fészket.

Ha fáradtan ült le,

a forró szél is kikerülte,

s lábainál, mint a komondor,

lihegett, fulladva a portól.

 

Ha jól tudom, talán még

utána is ment a faárnyék.

Hazafelé zöld hűvösök

cirógatták a fű között.

A holdat nézte, – mendegélt,

s mennybevitték a jegenyék.

 

                     *

 

Az egész nem igaz: – álom.

Fekszem és kitalálom,

csak hogy valami fájjon.

 

 

 

Összegyűjtött művei,

(1964) [247-249.]

Váci Mihály

 

 

SZÁZHÚSZAT VERŐ SZÍV

 

Szolgált a szerelem – szolgáltam én

    alázattal a szerelmet,

s voltam olyan fagyokba vetett,

    mint a küszöbre rakott zabi gyermek.

Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,

    szinte már könyörögve,

és ugatott a szívem a magány ólja előtt,

    kúszva hiába-kapart küszöbökre.

 

Jónást a cet: – magába zárt a test,

    ez az esetlen állat,

átúszta velem a tiszta óceánokat,

    itatott velem pocsolyákat;

éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors

    meredekjén ő emelt szakadásig,

kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,

    s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

 

Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon –

    égre emelve a munka termő ágát,

s fejem alá vetettem a lustaság

    felhőkön úszó szénaágyát.

Mások bajainak gerendáiból ácsolt

    tutajon örvénybe eveztem,

s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival

    tüzet adni siettem.

 

Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,

    soha nem menekültem,

de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,

    s meztelenül heverésztem a fűben.

Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam

    madarak lábanyomát imádni;

fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg

    verseim piros katicabogárkái.

 

Ó, minden voltam én, amire

    a lélek fényes!

és engedelmesen letérdeltem a test

    minden itéletéhez.

Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat

    pásztázva kereste,

a sejtések szétszórt sugarait tűzzé

    lobbantottam, én – a tiszta lencse.

 

Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,

    úgy gyűlöltem és szerettem:

mindenhez úgy fogtam, kívánva,

    hogy az legyen a vesztem!

Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,

    ahogy érdemes élni!

Egy emberöltőt éltem – de a sorsom

    történelem és ezerévnyi!

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1961) [235-236.]

Váci Mihály

 

 

VIRÁG

 

Hajamban mennyi csók illata fészkel,

mint rozs tövén a fürj-sírású szél,

szememben szomjas vágyak nyája térdel

szerelmed kóborló vizeinél.

 

Állad remegve fogom kezembe,

és arcodat, mint lámpát fordítom

a homlokomra: – Láss! és mondd, szeretsz-e,

mikor szeretni magam nem tudom.

 

De jó is lenne még dúdolva-sírva

átcsavarogni néhány éjszakát,

s nézni, mikor ruháidból kinyílva

karcsún derengsz, illatozó virág.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1961) [205.]

Váci Mihály

 

 

EZÜST

 

A harangzúgás sötét pillangói

a virágokra selymesen leülnek;

parányi dolgokra tűzi az ünnep

jámbor címerű játék-lobogóit.

 

Az udvarok hűs rajzosra seperve,

az utcán harsog a locsolt pázsit,

a csend arany legyekkel muzsikál itt,

lábam elé leszáll inni a gerle.

 

A gyermek-ujjú szél ihleti lágyan

a levelek ezüstjét s meghatottan

felszállanak remegő sóhajokban

a jegenyék a lángralobbant nyárban.

 

A csend gyűrűtlen zöld tavába hajlik,

mint fűzfaág, egy tört, szomorú ének;

s eszembe jutsz, mint nyárfa levelének

ezüstfonákja ég egy pillanatnyit.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1961) [205-206.]

Váci Mihály

 

 

SZEBB ÖRÖM

 

Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje

remeg az ablakon. Érzed? Ez itt

a szív állandóan üres edénye,

pedig örökké csak merít, merít.

 

Mondhatnám ezt is még: ó, harmatos

alma a tested, s rá a fény havaz!

De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,

s hogy női test, izgató és igaz.

 

És nem hasonlítlak az angyalokhoz:

asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,

mert úgy szorítsz forrón, sírva, magadhoz,

hogy embernél több leszek általad.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1961) [200-201.]

Váci Mihály

 

 

VÁRAKOZÓ

 

A percek vájta alagútban

      tévelygek – a gránit idő

visszhangzik felettem – szememből

      képed fény-virága kinő.

 

Ujjaim közt simogatásod

      bársonyredőit morzsolom,

az a cinkos kézszorításod

      gyűrűként ég az ujjamon.

 

Csuklómon fájón fluoreszkálnak

      a jöttöd számoló erek,

– két összeérő mutató

      átszeli szívemet.

 

 

 

Összegyűjtött mű-

vei, (1961) [200.]

Váci Mihály

 

 

MINDENÜTT OTTHON

 

Otthontalan csavargó vagyok én?

      Hiszen

minden vidéken otthon érzi magát

      szívem.

Minden határ fölött a régi kék

      az ég,

s a rozsban mindenütt lefognám kedvesem

      szemét.

Őrházikók előtt, akárhol is, Apám

      tiszteleg;

s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek

      leszek.

És minden állomáson és mindig

      megérkezem,

szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa

      int nekem.

A városok hatalmas hangszerek,

      húrjaikon

botladozva emlékeim dallamait

      újra tudom;

harangszavuk nagy pálmaága

      fölém hajol,

s egy ismerős pad mindenütt int felém

      a fák alól.

Én nem tudom, már sokszor félek,

      vétkezem:

hát nincs Anyám, szerelmem és barátom

      énnekem?

hogy én bárkit, bárhol is bolondul

      szeretek,

s e földön én itt idegent

      sosem lelek.

Ha már kezet fogott és hallgat

      velem,

vagy elkapja az utca-mély fölött fuldokló

      tekintetem,

már üldögélnek órákig panasza

      tornya alatt,

amíg fölöttem szíve harangütései

      inganak.

 

 

 

Összegyűjtött művei,

(1961) [151-152.]

Váci Mihály

 

 

A TAVASZI ESŐHÖZ

 

Földre borult arcú ekék néked gyónják meg a rozsdát,

feloldozásodért verik mellük a pólyált rózsák.

Begyógyul suhogásod selymében a sajgó barázda,

Pacsirta is szárnyát illatos permetedbe rázza.

Szerszámok nyelei, ha te csókolod őket,

rügyeket álmodnak és könnyű lombfelhőket.

A síneket halálosan magukhoz ölelő talpfák

elsírt égboltjaid átvert tenyerükben tartják.

Az ágak ujjhegyéről könyörgőn leszivárogsz

a gyökerek összeszorított néma ajkához,

édes hízelgéssel a mag kemény ökle

fölé borulsz s szőke fürtökben sírva fölötte,

zokog, kérlel és dús fonatait rázza szerelmed

– amíg a mag selymes levelű tenyérré ernyed.

 

Tüdőbajosnak rendelte régen javasasszony,

hogy holdon átcsordult enyhedből mélyet sóhajtson;

és áldottak téged cselédlány-Magdolnák,

mert megtisztultak, ha arcuk hét dűlőn át benned mosták;

s az öregek még hitték, hogy a könnyedben eltemetettek

fölé szúrt fakeresztek májusra lágyan megerednek.

Ó, tavaszi eső! Nagyapám babonái mélyen

élnek bennem: – hiszek a tavaszi egek ízében,

hiszek az ökölre borult szerelmek záporában,

a szelek hívásában, megszólongatásban.

Kitárt karral fordítom égre arcom: – ázzon

áldásodban, melynek magam boldogan megalázom.

Ó, tavaszi eső! Mosd le rólunk a tavalyi port, pernyét, a szennyet,

kezünk emberhez-nem-ért ízedbe mosni engedd.

Öntözd nyomunk e mag-ölelő kőjárdán:

– nyíljon virág útjaink lengedező szárán.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1959) [136-137.]

Váci Mihály

 

 

TAVASZI SZÉL A RÜGYEKHEZ

 

Tavaszi vizek lehelete vagyok én,

   partok ínyének édes illata,

a frissen metszett szőlővenyigén

   kicsordult könnyek illant bánata.

 

Első füvek kardéle-zúgásából

   támadtam, s a földekre ballagó

ajkáról rebbentem fel, mint pacsirta

   riad arrébb lovak lába alól.

 

Az ajtórések sípján muzsikáltam,

   sóhajtoztam hideg kéményeken.

Párnákba felszívódott zokogás van

   az én fuldokló ütemeimen.

 

Küszöbök aljáról tépődtem én fel,

   szűk kulcslyukakon szöktem át,

s tudom a késtfenők s az ablak-mélyben

   tűbe cérnát fűző nénék dalát.

 

Kelet felől sóhajtok egy országnyit,

   hol minden porszem ízét ismerem;

a hajszálgyökerek égő ajkáig

   csókol mélyre e bujtó szerelem.

 

A kemény rügyek bezárt kézfejére

   kérlelő Tavasz kézcsókját hozom:

– tenyerek a rügyek öklében,

   áldjátok meg a homlokom!

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1959) [124.]

Váci Mihály

 

 

ÁLDOTT VAGY TE

 

Áldott vagy Te az asszonyok között,

kinek szívét szaggatva járja át

a fájdalom, hogy elveszik, akit

imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,

a teremtőt, a csodákat tevőt,

halászok és pásztorok mesterét,

ki a pusztába ment, árva tanyák

népe közé, nyírségi sivatag

kísértőivel szembeszállani,

kenyérré változtatni a sziket,

ki felkereste a szántó-vetőt,

szelíd barmai közt jászolra ült,

bölcsek és öregek jöttek köré,

hallgatták mezítlábas kisdedek,

– s visszaadta a vakoknak a fényt,

süketeket tanított hallani,

szavára a bénák fagyott keze

felemelkedett s ökölbe szorult,

akit a nép várt és akitől új

országot vártak, új törvényeket,

csodákat, nagy-nagy megvendégelést.

 

Áldott vagy Te az asszonyok között.

Kezed virágát tördeli a kín,

könnyeid súlyos kalásza pereg,

mert elvették azt, akit te szeretsz,

a fiadat, szerelmed, férjedet,

– csúfolják Pilátus-ítéletek:

kétségek, vádak, bogozott gyanúk

töviseiből fonnak koronát

feje köré, simító tenyerét

átüti a robotok vasszege,

keresztre vonják csürhe bajai,

kezét, lábát, reccsenő tagjait

töri a törtetés, tülekedés

s végül kegyetlen átdöfik szívét

a csalódások dárdahegyei,

s ajkaihoz keserű ecetet

nyújtanak fel csúfoló vigaszul.

 

Áldott vagy Te az asszonyok között,

ki megváltást szültél és új hitet,

ki erőt adtál nékem – szólani,

csodatevő erőt adtál nekem,

s nagy, térítő, hegymozdító hitet.

Áldott vagy Te az asszonyok között,

ki most is itt sírsz kínjaim előtt,

míg sírok nyílnak, úgy remeg a föld,

mindenki elhagy, elfut, csak Te nem!

Bizony, íme a test megtöretett,

meghurcoltatott, megaláztatott,

a szellem, a megváltó akarat

de keservesen elítéltetett!

S megvert vagy Te az asszonyok között,

mert anyaságod gyümölcse lehullt!

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1959) [84-85.]

Váci Mihály

 

 

REPESZDARABOK (részlet)

 

TAVASZ

 

Az orgonák már fuldokolva nyíltak

s hallottam a meggyvirág énekét,

– könnyű és tiszta voltam, mint az illat,

amit mélyen magába szív az ég.

 

Az égen, mint az ablakon a lepkék,

verdestek szárnyaikkal csillagok.

A szelek jöttek szőkén és követték

őket emlékek, felhők, bánatok.

 

 

 

Összegyűjtött művei, 1959 [79.]

Vári Attila

 

 

ÁPRILIS

 

göndör utak gödrében tócsa ring

sólyomra lesve cinege kereng

a hegytetőn a felhő mint karing

zuzmószakállas bükkfa lép merengve

 

merengve lép szakálla égnek áll

s a fűrész amely törzsén énekelt

fogát piszkálva boldogan kiált

e bükkfa engem nem is érdekelt

 

kinyílt a táj micsoda panoráma

két másik bükkfa mint a képkeret

ha rossz a kép hát szép legyen a ráma

 

miért mesélem ezt éppen neked

mert reggel óta fáj a rímem máma

a tócsa ring s a szonett így kerek

 

 

 

Változatok ütő és védekező hangszerekre [65.]

Vaád Ferenc

 

 

TAVASZ

 

A nap nevet – s kinyílt szemével,

egy fény-halom körül,

kicsiny bogár szalad a fűben,

és vele örül.

 

Az ég is mosolyog; felhőit

elűzte, s valahol

a kék mélységben ujjongva egy

pacsirta dalol

 

zengő éneket, s e dallamra

kipattant virágok

ünnepre hívják a megújult,

szelíd világot…

 

 

 

Tiszta ég alatt,

1939 [153.]

Utassy József

 

 

TOMBOL A TAVASZ

 

Szélben és fényben

tenger hóvirág tüntet

az erdőszélen.

 

Nyit a tőzike.

Meg-megszagolja szirmát:

szarvas, őzike.

 

Füzek, fényesek,

szeleburdiak, barnák

ontják a barkát.

 

Tán el se hinnéd:

megfutamították a

telet a cinkék!

 

Hólé szivárog.

Hódítják a füvek az

egész világot.

 

Árad a Tarna.

Gallyat sodor, feketét.

Gyors vize barna.

 

Vén cinkos a Nap.

Kirajzanak a fénye

férgek, bogarak.

 

Csupa gólyahír,

csupa kökörcsin a rét:

némát szóra bír!

 

Szántanak, vetnek.

Kankalin-koszorút kap,

Krisztus, kereszted.

 

Dongók, ődöngők

dörmögnek a virágnak

tavaszköszöntőt.

 

Méhkas a meggyes.

Nem figyel a kisdiák:

egyest kap, egyest.

 

De gyűjti pénzét,

s a moziba beváltja:

Király Irénkét!

 

Tombol a tavasz.

Ám a magvak szívében

irdatlan csönd van.

 

 

 

Rezedaálom [10-11.]

Udud István

 

 

TAVASZ

 

felhők mögül kikandikál

a nap e kósza nagy kamasz

s a kis bokor nagyot sikolt

s lombruháját magára kapja

 

 

Kelet felől [96.]

Veres János

 

 

A TAVASZ LÁNYA

 

Dereka mozgása távolról is éget,

arca pirosa itt süt a szemem előtt,

látom a szemét, a szomorú-merészet,

férfitürelmem vágyakba-reszkettetőt.

 

Belibben az ajtón, mint fénysúlyú szellő,

rémképek törődnek ronggyá sarka alatt,

megtelek hittel, mint illattal az erdő,

ha beissza a májusi napsugarat.

 

Virágon a pírt, a tengerszínt az égen

átsüti, mint holdfény a bolyhos fellegeket,

s helyemre idézi a vitézt, kit régen

gyerekszív költött, s akivé nem lehetek.

 

 

 

Homokvirág [33.]

VARGA KATALIN

1928-2011

 

 

A KISLÁNY ÉS A SZITAKÖTŐ

 

Április volt.

A rücskös, öreg udvaron

fűsárga napos kislibák

sikongtak szertelen rajokban.

Álmatag, könnyű-testű nyárfák

fínom ujjáról arany fonálként

csüngtek alá a barka-szálak,

mint naptól sugaras jégcsapok.

S cirógatott a citromsárga lég,

mint a puhára szőtt selyem.

 

A kislány ámulva látta

vézna testén mint futkos

ujjongva a meleg.

Kacagott, sírt, egész nap csivogott,

mint egy bolondos víg veréb,

nagyapja meg csak bólintott;

már megint vadul a kölyök!

 

Mit bánta ő könnyű haragját!

mikor a sárga ujjú nyárfák

olyan bolondos szépek voltak,

s a libapelyhű rét

csiklandós vidám melege

bokájáig mind felcsapott!

 

Futkosott mint a bogarak,

zöldhátú, zizge-szárnyú kedvvel, –

elült, és lenn a patakon

leste a fényt; a lomb között

úgy csurgott át, mint sáfrányhamvú méz.

 

S egyszerre csak

e zölden-áttetsző sárga nyugalomban

e rezge vízre fürgén rácsapódott

egy szitakötő.

Zirregett, búgott, s lenge teste

a rácsurranó napsugártól

lobogott, mint skarlátszín-vércsepp.

Utána kapott, s az repült, repült,

s rálibbent egy elszunnyadt levélre.

Oly ismerőssé vált a kép;

a moccanatlan fák,

a fű között megalvadt, sárga fény,

a puha légen szunnyadó levél,

s rajta a búgva fészkelő

szivárvány-testű nagy szitakötő;

fekete, valódi ember-szemében

éppolyan fürge izgalom

vergődött, mint övében;

mintha egyszer már valahol

mindezt átélte volna.

 

Ki vagy? Ki vagy? faggatta nyugtalan.

A szitakötő hallgatott rezzenetlen.

Honnan vetted két nagy szemed?

Honnan e furcsán borongó víg meleg,

mely boldogan futkároz tagjaimban?

A szitakötő hallgatott rezzenetlen.

Talán anyám vagy? Megúntad régi testedet,

és megkívántad ezt a sürgő-búgó zirregést,

s édes vizét a tengerszínű légnek?

A szitakötő hallgatott rezzenetlen.

Miért érzem súlyos csontomban én

e könnyű surranás forró szédületét?

Talán a gyermekek is szitakötők lesznek?

A szitakötő hallgatott rezzenetlen.

 

*

 

Aznap nagyapjának imigyen válaszolt:

Máma az alvó patakon

láttam egy szikrázó, rezge virágot.

Máma az alvó patakon

piros szárnyakkal láttam

az édesanyámat.

S láttam két fekete szemet,

ami majdnem az enyém volt.

Egy szitakötő hordta a fején,

de esküszöm,

a legismerősebb szem volt a világon.

És láttam este a napot.

Piros szárnyakkal bújt a fákon,

de én meglestem szemét,

mert ő is anyám volt.

 

Egy régi, régi dalt dudolt

a fekete tóról, kiskacsáról.

S oly boldog volt,

hogy vele kellett sírnom.

 

 

 

A megszökött gyerekkor [15-18.]

Kosztolányi Dezső

 

 

BUDAPEST

 

Ó, mint imádlak, mint szeretlek

csordult szivem bálványa, Pest;

ha rámfuvall százszínü lelked,

a vér eremben újra pezsg.

Hogy ifju kedvvel felkerültem,

egy más világ zajgott körültem

s sajgó reménnyel, tétován

bolyongtam útjaid során;

díszházaid kő-Bábelében

zendült meg lantomon a húr,

míg fönnröl a lágy, kék azúr

szelídeden simúlt elébem.

Zajnak, tudásnak városa

el nem felejtelek soha!

 

Vágyódom én mindég utánad:

ha lábunk friss havat tapos,

s zivataros ütembe vágtat

tovább a csörgő villamos;

de lantom egyformán magasztal,

ha langy, fuvalmas, halk tavasszal

aszfaltba nőtt lombok között

járkál selyembe öltözött

sok lányod, asszonyod s amint mén

szines napernyő-árny alatt

számítva, büszkén, hallgatag

hódít, igéz, reánk tekintvén...

Ó, Pest, mi sok szép asszonyod –

s szivet szivem mégsem lopott.

 

Mindegy. Habár ez a sugáros

érzés reménye nem követ,

szeretlek, édes, büszke város,

imádom a porod, köved,

a partot a nagy, zöld Dunával,

a szürke Gellért bércit által,

mely büszkén nyomja fel tovább

horpadt, de gőgös homlokát;

ott búg, süvöltöz a hajósíp,

tolongnak a hidak előtt,

izzadnak a járókelők,

az elhagyott nyomor vivódik;

fuldoklik és felsír, az, ez,

de hangjok a zavarba vesz.

 

Amott a fellegekbe lebben

intőjelül, virágtalan,

méltóságos, sötét tömegben,

kőtrónusán az agg Arany.

Körötte sok korcs, vézna gyermek,

kik – törve – németül csevegnek

fitymálva a hazájukat.

S itt elfog egy bús hangulat:

várom, mikor mozdul ez ősz fej

s ércbuzogányt mikor ragad,

hogy az erőtlen fiakat

lesujtsa mózesi erővel.

Ércorrán másznak a legyek.

Nem mozdul... Én továbbmegyek.

 

Itt minden ifju s mégis emlék,

itt minden új s máris erő;

e partokon nézhette sergét

Mátyás király, a Bécs-verő,

ott a lépcsőfal, ősi csarnok,

hol a lázas tömeg kavargott,

mit részeggé tett a tavasz.

Bezzeg megváltozott ma az!

Mert bár e hős nép szónokol még,

ma már az ifju is öreg

s nem jár itt más, mint legfölebb

néhány könyvtárőr, béna honvéd,

míg künn a rikkancs-száj szalad

s harsányan orditoz: ,,A Nap!”

 

A kávéház mélyébe soknak

kitárul az üres világ.

Az alkusz kínosan nyomorgat

szájában egy virzsiniát;

fenn a plafondon ég a villany,

a borfiú sürögve illan;

a füst, a hő, a lárma nő,

a férfi sok, de több a nő,

ki összejő s mint holmi zsúrnál

ásit, kacag, fitymál, nevet,

mellette jajgat a gyerek,

kezében egy jófajta Journál

s a nagy tükörbe bágyatag

látszik a füstös forgatag.

 

Gyorsan fizessünk, itt az alkony,

menjünk hamar, megfojt e hely!

A népes korzó áll a parton

s a lányka mindig érdekel;

halkan susog a sok platánfa,

bódít a hó-akác virága,

az ember ismerőst kutat...

Nézd itten a szökőkutat!

Párkány-szögelletén a kádnak

sok moh-lepett, bús nimfa van

s oroszlánfői untalan

gyöngyös, fehér vizet okádnak,

míg az emelt, magas sikon

blazirtan áll egy vén Triton.

 

Itt fényes az éj, mint a nappal

s akár az éj, bűnös a nap,

a vérbe lázadozva nyargal

a szenvedély s zajong, kacag.

A csendes utcán nagy titokban

vörössugárú lámpa lobban.

Egy udvaron sípláda szól

s a fél ház vele búg, dalol,

elvész a szó a kába zajban.

Máshol nyekerg a hegedű,

hajlongva kér a félkezű,

és a szemétládára pattan

két sápatag, korán okos

négyéves lányka s – bosztonoz.

 

Az égi rózsák fenn kinyílnak,

a sárga hold az égre lép

s halkan kigyúl, mint földi csillag,

a sok bioszkóp szerteszét.

És tódul a néző ezerszám,

bőg, csattog a vastorku reklám:

,,Szenzáció, szenzáció!

A zárdaszűz, a víziló...”

A cimpilimpi zúg, a smokk vár,

pesztonka, asztaloslegény

les, fészkelődik a helyén.

A ,,zenekar” munkába fog már

s helyéből mindenkit kitúr

pár raccsoló, pipes ficsúr...

 

Ó, én szeretlek áhitattal

tornyos, kavargó, büszke Pest!

Ha elpihensz, s fáradva halkal

leszáll a csókos, csöndes est,

édes gyönyörtől fuldokolva

megyek ki a körútra nyomba.

Kék és forró az éjszaka,

halk a hegedűhúr zaja.

Bús lelkem ekkor átölelne

magyar, szerelmes városom,

szívemnek húrján átoson

kevély fajom szilaj keserve...

Bár tőlem olykor, pénz hiján

csak rossz hatost kap a cigány.

 

De félre tréfa, víg enyelgés,

halkabban édes ifjuság!

Így látja Pestet a szerencsés,

de jöjjenek csak a tusák

és törjenek meg búsan, őszen

térjek meg erre s itt időzzem,

nem ismerem meg e helyet

s árnyat találok fény helyett –

lehet; de Pest, szép ideálom,

bár megtör is majd aggkorom,

te majd felismersz akkoron

s engem megejt a régi álom.

Itthagytam lelkem, pénzemet:

elég ok, hogy szeresselek.

 

 

 

Összes versei 1., 1906 [104-109.]