Valószínűleg a kihalófélben lévő Tévés utolsó egyedeinek egyikét látjuk a képernyőn, aki képes igényes és szórakoztató műsort csinálni, amely még tanulságos is, drukkolok neki.
a kritika pedig pont azt írta, hogy nem volt freitamásos, pont azért mert nem csak láttatott, hanem azért mert emberszagúvá tette az egészet. (egyébiránt még a frei műsor is magasan a top 5-ben van így 2005-ben Magyarországon).
előbb-utóbb felteszik az rtlonline-ra is mert minden felkerül csak ki kell várni:(((
Nincs meg valakinek letölthető verzóban esetleg a tegnapi adás. Sajnos a Bajkeverők nálam is bekavartak, így lemaradtam a műsor elejéről. Amit láttam az viszont jó volt, csak nagyon rövid. Nem tudom miért kell egy félórába beszorítani az egészet.
Megnéztem tegnap, nagyon tetszett. Bár azt csak nagy nehezen bírtam kivárni, míg annak a sz@rnak előtte vége lett, de megérte. Olvastam valamelyik cikkben, amit ide belinkeltetek, hogy 140(!) óra anyag készült, abból megy majd le 12 rész alatt összesen 6!!! Szégyenteljes, komolyan mondom. Kepes szerintem nagyon jól csinálja, amit csinál, egész életét utazással töltötte, sokat látott a világból és nyitott ezekre a dolgokra. A fél óra pedig vérlázító. Ha már egyszer berakták abba az idősávba, amikor már csak láncfűrészes horrorfilmeket szoktak adni, akkor miért nem lehet mondjuk 1,5 órás egy-egy adás? De most komolyan. Utána már úgysem néz senki TV-t, de akit ez a téma érdekel, az meg úgyis megnézni, vagy felveszi. Legtöbbünk valószínűleg soha az életben nem jut el ezekre a helyekre (vagy legalábbis nem mindre), de így nagyon sokat tágulhatna a látókörünk. Nem baj, ha tanulunk egy kis toleranciát, vagy ha látjuk, hogy minden problémánk ellenére sem születtünk olyan szar helyre a világban. Ha vesszük a világon élő ~6 milliárd embert, akkor azzal az életszínvonallal (értsen alatta mindenki amit akar), amin mi itt Európa közepén élünk, szerintem simán bennevagyunk a felső 10%-ban. Egyszerű dolgok: ha kinyitom a csapot, folyik a víz, és nem csak folyik, hanem meg is ihatom és nem döglök meg vérhasban másnapra. Vagy van kapcsoló a falamon és ha megnyomom, világos lesz. És ha kimegyek a konyhába, akkor van kaja a hűtőben. És van cipő a lábamon. És van a közelemben Internet, amin mind ezt megírhatom. Mindennapos dolgoknak tűnnek, de ha egy kicsit körülnézünk, akkor marhára nem azok. És ebből a műsorból ezeket (is) nagyon jól meg lehetne tanulni, kicsit talán át lehetne érezni. De fél órában, ehh...
Csak nekem jutott eszembe, hogy ha ez az ember egy ilyen sorozatot nem az RTL Klub megbízásából forgat le, hanem mondjuk a Spektrum, National Geographic, Discovery, Travel Channel négyszög közül bármelyiknek, akkor nem 12*30 percet kapna éjszaka, hanem valszeg 1-1,5 órát bármelyik idősávban...? És talán egy kicsit több pénzt meg elismerést is nyert volna vele. Mert szerintem ez a sorozat simán beférne bármelyik adón a többi közé. Pont mikor kezdtem élvezni, vége lett. Kár. És a legnagyobb kár, hogy valszeg az RTL Klub döntéshozói közül a kutya nem olvassa ezeket a fórumokat, pedig talán megérné. Talán nem véletlen, hogy az előbb említett 4 csatorna közül mindegyik tele van a legnagyobb (egyébként az RTLen és TV2n is folyamatosan hírdető) cégek reklámjaival, akik azért keményen meg szokták nézni, hogy hova teszik a pénzüket. Szerintem ennél jobb bizonyíték nem kell arra, hogy erre is van (lenne) kereslet.
OFF
Megmondaná valaki, hogy ha a topic-ok között rákeresek a Kepes szóra, akkor miért nem találja meg ezt a topic-ot, amiben pedig szemmel láthatóan szerepel, hogy Kepes? :)
Egész jó cikk az indextől. Ami engem is zavart, az a rövidsége, melyet talán a cikkben is említett hadarással próbált palástolni: az volt az érzésem, hogy adott 25-30 perc és ebben szeretne minél több infot belezsúfolni, minél többet elmondani, amely maximálisan érthető is. Szomorú ez a magyar televíziós valóság, hogy nincs egy arra érdemes TVcsatornánk, ahol jóval hosszabb részekkel találkozhatnánk, többet láthatnánk az elkészült anyagból.
/Ha jól emlékszem, először a Desszert is 20,00-21,00 között kezdődött, majd későbbi sávra tették....így nem biztos, hogy főműsoridőben sokan néznék ezt a műsort. Ne feledjük, az RTL célközönségéről beszélünk elsősorban./
Én speciel a kislányomat ültettem le a videó elé, direkt felvettük neki előző este a műsort. Nem árt, ha szembesül azzal, hogy Barbie-baba és csillámzselé nélkül is van élet. Még csak 5 éves, de leragadt a képernyő elé, ahogy nézte az indiai, mongol, zsidó kortársait.
Kepes egy csúcs, ezt régóta tudjuk. Miért nem adnak neki hosszabb műsoridőt? Abszolút emészthető műsorokat csinál, rengetegen nézik.
de kicsit off. a győzike tegnap a kepes előtt tanulságos volt azér...:)) bár most láttam először. amkor a maszájoknál birkaszarba lépett a SZTÁR, azért kacarásztam.
viszont öntudatra ébrett, és képes volt párhuzamost vonni identitása és a maszájok ősi kultúrája között. bár beja asszony vette a fáradtásgot, hogy kepes andrásként be is mászott a gunyhóba legalábbis.
meg a SZTÁR odaadta a cipőjét egy sukár maszáj csávónak... gondolom, a jövő hétem visszazöken majd...
Sajnos nem vagyok naiv, ezeket én is tudom. De szerintem Kepes műsora igen is a nézettségben jól megállná a helyét, ha főműsoridőbe tennék, de meg sem próbálják.
Miért érdekli őket, hogy a sokszor ismételet véres, ezredrangú akciófilmjeiket mernnyien nézik? Nem. Mégis ezeket adják, pedig egy újabb filmet többen megnéznének, akkor itt ezeknél a filmeknél a nézettséget miért nem veszik figyelembe?
Az rtlklub meg a többi kereskedelmi izé gazdagsági vállalkozás, és mint ilyen, egy cél vezérli, a tervezett extraprofit, meg minél több della megtermelése. ezt reklámbevételekből tudja elérni, a hirdető pedig ott akar hirdetni, ahol a legnagyobb a nézettség. nos győzikét akarja a nép, az az okos. ez van.
kepes vagy lemegy, így szarrányirbáltan is, vagy leveszik. a dologok szempontjából, ez sajnos tök mindegy.
a rtles főcsávó a kepestől még úgyis helikopterrel közlekedik. és szarik a közízlésre, a népnevelésre meg mindenre úgy en bloc.
Mit keres ezen csatornán? Tudod a pénz nagy úr, főleg, ha sokat adnak érte. Kepes meg is érdemli a pénzt, nem úgy, mint Mónika a sójáért a havi 4-5 millióját, meg a többi "sztár", Balázstól kezdve Majkáig.
A Juli a lánya az Andrásnak... amúgy viszonylag közismert énekesnő alternatív rockzenei körökben, mint az I love you zenekar énekesnője. Szerepelt a Cukorkékség című filmben is.
igazad van de van egy nagy baj! baromi naív is! az RTL -nek egyetlen egy célja van! és soha semmilyen műsor nem fogja tudni ezt megváltoztatni:
minnél több pénzt szerezni. és megnyerni a nézettségi versenyt! ezt pedig sajnos csak az ilyen Győzike féle primitív szarral, meg néhány kivillanó mellel lehet.
nagy ívben leszarják, hogy kinek milyen példát mutatnak. //a sját gyerekeiket meg nem engedik tv-t nézni//
szomorú de így van.
Szerintem egyébként Kepes zseniális, egy olyan egyéniség a médiában akit senkivel se lehet össze mérni (Fábry-t emlegettétek, de hát az tök más, Freit meg.......)
Nagyon szeretem Kepes András műsorait. Őszintének tűnik, sok érdekes dolog volt benne tegnap is (bár picit többet vártam tőle és rövidke is volt). Őszinte, értelmes fazon, nem is értem mit keres ezen a csatornán. hihi. De megbocsátom neki, meg azt is, hogy szegénykém nem nagyon tud hangsúlyozni. Lehet, hogy éppen ettől őszinte és természetes az egész?....
Nagyon jó kis műsor lenne, érdekes is, a fiataloknak is sok érdekességet, információt, tanulnivalót adna. De így, hogy ilyen késői időpontra teszik, ez felháborító!! Az rtl célja netalán az, hogy az ilyen műsorok, amiből nagyon kevés van, szépen, minél előbb fulladjon ki, mivel késő este már a legtöbb ember álmos vagy elalszik, pesze, hogy nem tudja megnézni, pedig szeretné.
Meg se próbálják főműsoridőben adni, lehet, hogy attól féknek az rtl-nél, hogy nagyobb nézettsége lenne, mint bármelyik véres akciófilmüknek? Vagy attól tartanak, hogy a fiatalok tanulnának is valamit a szokásos népbutítás helyett?
Bezzeg a szörnyedvény Bajkeverőket betették elé, hogy a még ébren lévő fiatalok, abból vegyenek maguknak példát, hogyan legyenek még vadabbak, neveletlenebbek. Csak az ajánlását láttam, de elég volt. MILYEN PÉLDÁT MUTAT AZ RTL A FIATALOKNAK, EZ MÁR A LEGSÖTÉTEBB MÉLYSÉG, AHOVÁ A FIATALOKAT AKARJÁK "KÜLDENI". Bocs, hogy ezt ide beírtam, de kicsit ide is tartozik.
Figyeljétek meg, hogy pár rész után Kepes műsorát megint leveszik, mivel nem hozza a nézettséget, pedig direkt az rtl, hozza ilyen helyzetbe, mivel direkt későre teszik a músort, hogy kevesen lássák.
Érdekes Frei műsorát a Tv2 tudja főműsoridőben adni!!
Új Szó: Kepes András: az általunk barbárnak tartott népektől sokszor csak az különböztet meg bennünket, hogy képmutatóbbak vagyunk Az egész világ egyetlen nagy falu
Kepes Andrást idestova öt éve nem láttuk a képernyőn, és már-már belenyugodtunk, hogy a mai televíziózásban nincs is helye kellemes eszmecseréknek, gondolkodásra késztető riportoknak – tehát neki sem. Aztán visszatért és mi örömmel láttuk, hogy igenis, annyi valóságshow és pergő tempójú buli után is lehet még érdekes egy műsor, amelyben nem történik semmi, „csak” négy érdekes és értelmes ember beszélget.
„Hihetetlen feltöltő ereje van, ha az ember időnként ki tud bújni abból a szerepből, amely az adott környezetben elvárható tőle – itthon egy kicsit eltávolodik a hétköznapi rutintól, külföldön pedig minél közelebb próbál kerülni az ottaniak életéhez” Somogyi Tibor felvétele Persze, Kepes András már régen vallja: a világ minden tudományos felfedezése ellenére mégis az a legnagyobb dolog, ha két ember szót tud érteni egymással, mert ilyen párbeszédekkel kezdődik a kultúrák közeledése is. Készülő műsorában, a Világfaluban a Föld különböző tájain élő népek életmódjában és hagyományaiban keresi a közös nevezőt, azt a kulturális hálót, ami az embert, legyen európai vagy afrikai, a létfenntartás fölé emeli.
Az ember néha hajlamos azt hinni, hogy akit nem lát folyton a tévében, meg a bulvárlapokban, azzal nem történik semmi. Pedig lehet, hogy közben érdekesebb életet él, mint amikor állandóan reflektorfényben volt. Nem?
Sőt, akkor él csak igazán. Én közben megírtam a könyveimet a két Kepes-krónikát, összeválogattam három kötetre valót a kedvenc novelláimból, sokat tanultam és utaztam. Nagyon-nagyon jó volt, soha nem éreztem magam még ennyire szabadnak.
Akkor, mi hozta vissza mégis a tévébe?
Hogy azt csinálhatom, amihez kedvem van és ami úgyis érdekel. A napi verkliből már hét éve kiszálltam és akkor úgy döntöttem, hogy csak sorozatokat vállalok, amelyeknél én mondom meg, hány részesek legyenek és miről szóljanak. Már régen foglalkoztatott, hogy a hazai kultúrát össze kellene hasonlítani a világ különböző kultúráival és megnézni, mi az, ami közös bennük. Ebből született az ötlet, hogy készítek egy tizenkét részes sorozatot Világfalu címmel, és az RTL klub vevő volt rá.
A Desszert pedig már csak a ráadás?
Igen, ezt ők kérték, de mivel én most a Világfalun dolgozom, abban állapodtunk meg, hogy csak négy rész készül. Sokkal jobb lett a fogadtatása, mint reméltem, és ez talán azt jelenti, hogy még nem járt el teljesen az idő az ilyen típusú műsorok felett.
Amikor a beszélgetőpartnerei között szinte szikrázik a levegő, annyira nem rokonszenvesek egymásnak, nem tart attól, hogy veszekedéssé fajul a dolog?
Nem, mert szerintem a feszültség is hozzátartozik az élethez és én éppen azért vagyok ott, hogy ezt feloldjam. Folyik a beszélgetés valamilyen irányba, aztán, ha úgy látom jónak, akkor közbelépek, hogy másfelé tereljem. Az életben is így működik a dolog, és ezt a természetességet meg akartam őrizni. Ez nem vitaműsor, ahol le kell hengerelni a partnert, nem talkshow, ahol előre megbeszélik a sztorikat. Itt csak úgy beszélgetnek az emberek, ahogy a hétköznapi életben mindenki – aki még egyáltalán tud.
Azt mondják utazni is tudni kell, az élmény annál nagyobb, minél inkább részévé válik az ember az idegen világnak. Ön képes így beolvadni, nem keresni mindenhol a riporttémát, vagy azért nem hagyja nyugton az újságírói ösztöne?
Eleinte erőgyűjtésnek indult az utazgatás, aztán ahogy kezdett körvonalazódni a műsorom, úgy lett belőle anyaggyűjtés. Nagyon régen szerettem volna a kedves nagyvárosaim közül valamelyikben úgy élni hosszabb ideig, mint az ottaniak. Most ez is sikerült, egy hónapot Rómában töltöttünk a feleségemmel. Kivettünk egy lakást, már volt kedvenc kávéházam, ismertem a sarki bolt tulajdonosát, kezdtem úgy érezni magam, mint egy római polgár. Nekem ez könynyen megy, mert Budapestre is rá tudok csodálkozni egy turista szemével. Főleg akkor játszom ezt, amikor nagyon tele a fejem gondokkal, ilyenkor lemegyek a Duna-partra, vagy beülök egy kávéházba, ahol még sosem jártam, és csak úgy nézelődöm. Hihetetlen feltöltő ereje van, ha az ember időnként ki tud bújni abból a szerepből, amely az adott környezetben elvárható tőle – itthon egy kicsit eltávolodik a hétköznapi rutintól, külföldön pedig minél közelebb próbál kerülni az ottaniak életéhez.
A Világfalu mikor és mivel indul?
Szeptemberben kezdődik a sorozat, az első részben rögtön több kontinensen, a Távol-Keleten és Közép-Afrikában, Észak-Afrikában és Dél-Amerikában is járunk, és abból próbálunk megmutatni valamit, ami az ottani ősi kultúrákból még megmaradt.
Tehát ne várjunk turisztikai látványosságokat.
Ebben semmiféle turisztikai látványosság nem lesz, viszont a hétköznapi életnek számos olyan részletére derül fény, amelyről az emberek többsége sosem szokott elgondolkodni. Pedig egyáltalán nem a véletlenen múlik, milyen rítusokat, szokásokat tart be egy-egy nép vagy nemzet, milyen a férfi-nő viszonya, a munkamegosztás, vagy milyenek a tisztálkodási szokások. Engem nem csak a miértek érdekelnek, mint egy távolságtartó szemlélődőt, hanem az is, hogy ez hogyan zajlik, ezért gyakran magam is részese vagyok a történéseknek. Korábban is jártam már például Indiában, de halottégetésen most voltam először, és ez más, mint amikor az embernek az idegenvezető mondja el, hogy a máglyán elégetett elhunyt hamvait a Gangeszbe szórják.
Nyilván nem lehet egy gyászoló gyülekezethez minden szó nélkül csatlakozni egy kamerával, vagy csak úgy bekopogtatni egy bennszülött családhoz, hogy jöttünk műsort készíteni. Mindenhol vannak kapcsolatai, olyan emberek, akik előkészítik a terepet?
Mindenhová olyan emberrel megyek, aki helyi, tehát eleve nagyobb bizalommal fogadják. Amikor ezt elkezdtem, arra gondoltam, hogy Magyarország is egy nagy világfalu, ahol, ha nyitott szemmel és lélekkel jár az ember, minden népnek a képviselőjét megtalálja és meg is ismeri. Ennek a műsornak a kiindulópontja tulajdonképpen a budapesti Szent István-park, egy sarokra a lakásomtól, ahol először két nagyon édes, csokibarna bőrű gyerekkel ismerkedtem meg, aztán nekik köszönhetően a szülőkkel is. Kiderült, hogy a papa egy marokkói zenész, aki félig fekete-afrikai, mert az ő apja még rabszolga volt és egy arab család csecsemőkorában örökbe fogadta. Amikor felnőtt, feleségül vett egy berber asszonyt, ebből a házasságból született az én marokkói barátom, aki viszont egy magyar lányt vett el, akit Párizsban ismert meg. Miután összebarátkoztunk, megbeszéltem Száhiddal, hogy elmegyek vele a családjához, és így jutottam el egy marokkói berber faluba a nagynénjéhez, fekete-afrikai szeánszra az ismerőseihez – csupa olyan helyre, ahová idegenként be sem léphettem volna. Ilyen történetek szinte nap mint nap előfordulnak velem. Összeismerkedtem egy fantasztikusan érdekes mongol fiúval is, aki Magyarországon végezte az orvosi egyetemet, és le is telepedett itt, de minden évben hazajár. A családja Ulánbátortól ötszáz kilométerre él, a hegyekben, úgy, ahogy a mi őseink is éltek kétezer éve. Őt is elkísértem. Egy hetet töltöttünk a jurtában a családdal, lovagoltunk a hegyekben, kancatejet ittunk.
Azt mondja, ilyen történetek naponta megesnek önnel és biztos másokkal is. De azért nem mindenki elegyedik szóba vadidegen emberekkel, az összebarátkozásról és arról, hogy elindul velük a világ másik végére már nem is beszélve.
Engem annyira érdekelnek az emberek, hogy ez a kíváncsiság minden gátlásomat képes legyőzni. Persze, az említett ismerőseimet sem előre eltökélt szándékkal szólítottam meg, hátha meg tudok tőlük valami érdekeset, de ahogy megismertem őket meg a történetüket, egyszer csak összeállt a kép azzal, amit én gondolok a világról, és úgy gondoltam, hogy ebből műsort kellene készíteni. Nem is kellenek ehhez ilyen egzotikus kapcsolatok, egyszer a szaunában ismerkedtem meg egy férfival, akiről kiderült, hogy sváb családból származik. Beszélgettünk, és elkezdett mesélni azokról a traumákról és félelmekről, amelyeket átélt – a kitelepítésről, a kollektív bűnösség bélyegéről, az ötvenes évekről. Ahogy hallgattam őt, az jutott eszembe, hogy Magyarországon talán nincs is olyan család, amelynek ne lennének történelmi sérülései. De mindenki csak a saját traumáival van elfoglalva, pedig, ha a többiekét is ismerné, sokkal könnyebb lenne feloldani ezeket a görcsöket. Ezért foglalkozom ebben a műsorban majd a magyarországi sváb, cigány, az ortodox zsidó és a régi magyar paraszti kultúrával is. Ma már a magukat mélyen nemzeti érzelműnek valló magyarok is alig tudnak valamit a népszokásokról, a természeti jelenségek magyarázatáról, pedig a nagyapáink számára még ezek jelentették a fogódzót a mindennapokban. Ilyen fogódzói, mérföldkövei voltak a mongol kecskepásztornak vagy az afrikai törzsfőnöknek is, vagy ami még érdekesebb, máig is vannak. A magát modernnek tartó európai vagy amerikai ember viszont kezdi elveszíteni ezeket a támpontokat, ezért találja meg olyan nehezen önmagát.
Ahhoz, hogy egy távoli népcsoport hiedelemvilágát és szokásait ne egzotikus kuriózumként nézzük, hanem meglássuk benne azt, ami a mi világunkkal közös, komoly kultúrantropológiai képzettség is szükséges.
Sok ilyen témájú könyvet elolvastam, és fantasztikusan érdekes dolgokat tudtam meg. Szinte nem tudok úgy kinyitni egy könyvet vagy újságot, hogy ne találnék benne valamit, ami azt a koncepciót erősítené meg, hogy a világ tényleg egy nagy falu, ahol lényegében mind egyformán érzünk és gondolkodunk.
Mennyire fogadták el a kíváncsi újságírót ezek a közösségek? Beengedték az életükbe, vagy azért érezni lehetett, hogy szerepelnek?
Gyerekkoromtól egyik kultúrából a másikba vándoroltam, valószínűleg van bennem valamifajta nyitottság meg érzékenység arra, hogyan lehet különböző kultúrákkal kapcsolatot tartani. Hihetetlenül kellemes tapasztalataim voltak mindenhol, elutasítással, bizalmatlansággal nem is találkoztam. Amikor látták, hogy őszintén érdeklődöm, gyakran kézen fogtak és ők vezettek, hogy mit nézzek meg és mit kellene még tudnom róluk. Még a japánok is rendkívül nyitottak, kedvesek voltak, pedig róluk azt szokták mondani, hogy idegenek nem nyerhetnek betekintést az udvarias álarcuk mögé. Minden útikönyv azt írja, hogy a partnerkapcsolatokról Japánban nem beszélnek, ez tabutéma. Ezzel szemben mi az utcán szólítottunk meg fiatalokat és nagyon helyesen, őszintén elmondták, hogyan udvarolnak. Voltunk egy közfürdőben is, ahol anyaszült meztelenül relaxáltak a férfiak a medencében, és a szemük sem rebbent a kamera láttán. Csak annyit mondtak, hogy úgy illik, mi is meztelenül legyünk. Még régebben egy afrikai mecsetben megkerestem az imámot, elmondtam neki, hogy Magyarországon az embereknek az arabról a sarki pénzváltó jut az eszébe, de én szeretném megmutatni nekik, hogy ez egy ősi, gazdag kultúra. Bevitt a mecsetbe és elmondta a híveknek, hogy itt van egy magyar újságíró, aki kíváncsi ránk és nem gondolja azt, hogy mind terroristák vagyunk, járuljatok hozzá, hogy itt dolgozhasson. Senkinek nem volt ellenvetése, felvehettük az összes imát, aztán felvitt a galériára a nők közé, szólt nekik, hogy vegyék le a fátylat és megengedte, hogy beszéljek velük. Ha az ember ilyet tapasztal, rájön, mennyire az általánosítások rabjai vagyunk, amikor ismeretlenül megítélünk egy nemzetet vagy kultúrát.
A hasonló riportműsorok lényege és célja általában kimerül abban, hogy megmutassák, mások máshol hogyan élnek. Ön mintha tovább akarna lépni és valamiféle tanulságot is levont abból, amit látott és tapasztalt.
Számomra az egészben az volt a legnagyobb felfedezés, hogy a hétköznapi élet apró szabályai, amelyeket már gyerekkorunkban megtanultunk a szüleinktől, mennyire fontosak és mégis milyen keveset tudunk róluk. Az én generációm már úgy nőtt fel, hogy elveszítette a cselekedetei rítusát, szabályozó erejét, már nem tudja igazán megadni a módját semminek. Ha be is tart még bizonyos szokásokat, már nem ismeri az eredetüket. Mindenki a saját hiedelemkörét építi föl a televízióból, magazinokból, áltudományokból, ahelyett, hogy visszatérne ahhoz, ami évszázadokon át kikristályosodott. Márpedig, ha az életünknek nincs kerete és rendje, akkor elveszettekké válunk, sokkal nyugodtabban élnek azok, akik betartják ezeket az íratlan szabályokat.
De boldogabban is?
A mi szemszögünkből talán nem, de mégis működik a dolog. Voltunk Indiában egy gyerekesküvőn, ami ugyan már tiltott, de ennek ellenére létezik. A menyasszony tizenkét éves volt, a vőlegény tizenhárom és természetesen a szülők boronálták össze őket. Nem mondom, hogy a kisfiú boldognak tűnt – amikor levették a kislányról a fátylat meg is értettem, hogy miért –, de az sem biztos, hogy boldogtalanabb lesz a házassága, mint ha mondjuk húszéves korában beleszeret valakibe. Lehet, hogy a szülők tudnak valamit a gyermekeik személyiségéről, ami alkalmassá teszi őket arra, hogy együtt éljenek, lehet, hogy a szokás nagyobb összetartó erő, mint a fellángoló és gyakran elhamvadó érzelmek. Nem ismerem a választ én sem, csak azt akarom ezzel mondani, hogy aki ebben nőtt fel, annak ez természetes és egyáltalán nem biztos, hogy mindenben nekünk, civilizált európaiaknak van igazunk. Mondok egy másik példát is: a marokkói barátom nővére az egyik a férje három felesége közül, és nem is értette, amikor arról kérdeztem, van-e köztük féltékenység. Hajlamosak vagyunk kapásból elítélni a többnejűséget, pedig mi sem vagyunk tőle távol, csak sunyibban csináljuk. Ott ha egy férfinak három felesége van és mindegyiket minden szempontból egyformán ki kell elégítenie, szeretőt már nem is bírna tartani. Mennyivel tisztességesebb ennél az az európai, aki titokban tart szeretőket?
Ha már a képmutatásnál tartunk, bizonyos értelemben annak számít az is, ha egy ismert személyiség beszél magáról a tévében. Ezért nem készít már ilyen interjúkat?
Már nem hiszek abban, hogy olyan őszintén és mélyen, ahogy én szeretnék beszélgetni valakivel, aki érdekel, egyáltalán lehet kamera előtt. Úgy lehet, hogy műsor készüljön belőle, csak engem ez a része már kevésbé érdekel. Voltak olyan híres interjúalanyaim, akik nagyon jópofán nyilatkoztak, mindenkinek tetszett a dolog, csak én untam, mert tudtam, hogy csupa felszínes klisé hangzott el, aztán, amikor utána leültünk beszélgetni, kiderült, hogy rettentően érdekes emberek. Ezt a részét a dolognak máig is szeretem, lenne egy pár ember a világban, akivel szívesen eltöltenék néhány napot, és megbeszélném a világ dolgait, de skalpokra én már nem vadászom.
A csavargó bölcs Írta: Bóka B. László Szemtől szemben a nyugodt és derűs Kepes Andrással
Nyugodt, derűs, őszintén kedves ember. Már nem idegeskedik a világ apró és nagy problémáin, örül az életnek, lányainak, unokáinak, annak, hogy az ablakon betűz a nap, és van energiája mosolyogni. Alig van itthon, folyton utazik, szeptemberben indul új, tizenkét részes televíziós sorozata, a Világfalu. Kétórás beszélgetés után az utcán belehallgattam az elkészült interjúba. A digitális hangrögzítőn azonban emberi beszéd helyett csupán erős zúgás hallatszott. Lerogytam egy padra, és miután leküzdöttem első kétségbeesésemet, felhívtam. Nevetve hívott vissza, hogy ismételjük meg a beszélgetést. Különben is azt vallja: minden megoldható, feltéve, ha mi is így akarjuk. Beszélgetni pedig jó.
RD: Egyszer azt találtad mondani, leginkább bölcs szeretnél lenni. Sikerült? KEPES: Kamaszkoromban két minta élt bennem. Az egyik egy kalandhős figurája volt. Olyan újságíró szerettem volna lenni, mint amilyet Argentínában egy tévésorozatban láttam. Minden epizód arról szólt, hogy fantasztikus kalandokban vett részt, végigpofozta a fél világot, szebbnél szebb nőket csábított el, ő volt az igazság bajnoka. Ezt annyira komolyan vettem, hogy elkezdtem bokszolni, és vettem egy második világháborús haditudósítói táskaírógépet is. A másik minta: felnéztem a bölcs öregemberekre, akiket nem lehetett kihozni a sodrukból. Volt egy öreg mesterem a rádióban, Vajda Marci bácsi. Felhívtam telefonon, végighallgatott, és azt mondta, na jól van, gyere le a pagodába beszélgetni. Tíz perc alatt képes volt helyre tenni az ember lelkét. Később rájöttem, az egész életem abból állt, hogy a két mintát, egyfelől az öreg bölcsét, másfelől a kalandvágyó, világcsavargó újságíróét, hogyan tudom magamban összeegyeztetni.
RD: Hogyan lehetséges, hogy már gyerekkorodban gyomorfekélyed volt? KEPES: J. D. Salinger azt mondta, hogy "aki húszéves koráig nem kap gyomorfekélyt, az áruló". A világot komolyan kell venni, de az elfojtások betegséget okoznak. Jó ideje arra törekszem, hogy úgy vegyem komolyan a dolgokat, hogy azért mégse betegedjek bele.
RD: Neked sajnos később is összejött. Mondjuk ki a nevét, rák. KEPES: Ha az ember szembekerül a saját értékrendjével, az előbb-utóbb belsőő konfliktusokhoz vezet. Ez volt az az időszak, amikor összevesztem a Magyar Televízióval. Éppen a Desszertet készítettem, én voltam a saját műsorom producere is, és a televízió hét adáson keresztül nem fizetett. Anyagilag összeomlottam. Otthagytam a Magyar Televíziót. Ekkor hívott a TV2. Akkoriban indultak itthon a kereskedelmi televíziók. Én azt hittem, folytathatom a szakmát korábbi stílusomban, ők azt remélték, show-sztárt faraghatnak belőlem. Egy ideig azt gondoltam, hogy képes vagyok erre, mert az életem addig csak a sikerekről szólt, és az ember könnyen elbízza magát. Az első adás után rájöttem, hogy a show nem az én műfajom. Én próbáltam változtatni, ők nem engedték. Végül a negyedik adástól beindult a dolog, magas volt a nézettség is, de én addigra annyira felőrlődtem a csatában, hogy a nyolcadik adás után kórházba kerültem, és két évig nem voltam képernyőn.
RD: A krízis idején kibe kapaszkodtál? KEPES: Nemigen tudtam senkibe, mert a második házasságom is éppen ekkor jutott válságba. Ráadásul magamban is elbizonytalanodtam. Még az is megfordult a fejemben, hogy alkalmatlan vagyok a szakmára.
RD: Sokáig éltél külföldön, hiszen szüleid diplomaták voltak. Soha nem jutott eszedbe, hogy kint maradj? KEPES: Kamaszkoromban Argentínában éltem az argentin középiskolások szokott életét, aztán hazamentem, és Mikszáthot, Móriczot és Kosztolányit olvastam. Később, a hetvenes évek végén, Amerikában a barátaim megpróbáltak rábeszélni, hogy maradjak, és akkor végiggondoltam, hol tudom magamat igazán felidegesíteni. Rájöttem, csak itthon. Úgy gondolom, az ember éljen abban az országban, amelyikért a legjobban aggódik.
RD: Hogyan kerültél a televízióhoz? KEPES: A rádió spanyol szekciójánál dolgoztam, ahonnét két év után a kulturális szerkesztőségbe kerültem. Közben, párhuzamosan a rádióval 1975-től már tévéztem is, spanyol nyelvű riportokat készítettem az akkoriban indult HÉT című műsornak. 1980-ban indult a Stúdió, amelynek Érdi Sándor volt a kinevezett főszerkesztője. Sanyival unalmas értekezleteken rendszeresen együtt amőbáztunk. Ő szólt, hogy ha van kedvem többet amőbázni vele, legyek én a főszerkesztő-helyettes.
RD: Éppen hány gyermeked van? KEPES: Öt lányom és két unokám van, közülük az egyik fiú. Ő véletlenül keveredett a pakliba. Egyébként a nővéremnek is négy lánya van, vagyis anyám mind a kilenc unokája lány.
RD: Ez valami kromoszóma-rendellenesség? KEPES: Nem, nem, ez kromoszómatökéletesség. Én lánypárti vagyok. Még az ötödik lányom születése előtt is drukkoltam és imádkoztam, hogy lány legyen. Nekem a gyerek az lány. Amikor fiúunokámat először kipelenkázták előttem, csak néztem, és azt mondtam, itt valami szörnyűség történt, mert ez a "kislány" nemigen sikerült.
RD: Miért akartál ennyire lányokat? KEPES: Feltehetően azért, mert nekem is nővéreim vannak. Szerettem, amikor a nővéreim és a barátnői pátyolgattak, másrészt mindig nagyon jól kijöttem a lányokkal. Nincs annál jobb, mint amikor az ember hazamegy, és ölébe veszi a kislányát. Dédelgetős típus vagyok. Lányaim jól tűrték, hogy dédelgessem és puszilgassam őket. Egyébként ebben ki is merült az apaságom.
RD: Ha ennyire jó a nőkkel a kapcsolatod, miért kellett ennyiszer elválni? KEPES: Magányos farkas vagyok, aki nehezen enged be más embereket a saját világába. Az első két házasságom arra ment rá, hogy megpróbáltam megőrizni a saját függetlenségemet.
RD: Minden házasságodból tanultál? KEPES: Most, a harmadik párkapcsolatomban már nem akarom annyira őrizni a függetlenségemet. Persze ez sem teljesen igaz, ugyanis a mostani feleségem magától megadja a függetlenségemet. De párkapcsolatot más példákból is lehet tanulni. A Világfalu forgatásakor az Andokban jártam és régi indián kultúrákkal ismerkedtem. Az egyik kis faluban mesélték, annak ellenére, hogy ők katolikusok, náluk a mai napig van próbaházasság, ami a régi indián kultúrából származik. A fiatalok összeköltözhetnek egy közös kunyhóba, ott élnek két hónaptól egyéves időszakig is. Ha úgy döntenek, hogy nem akarnak férj-feleség lenni, akkor a falu és a család ezt tudomásul veszi. Ha azonban úgy döntenek, hogy összeházasodnak, akkor nem lehet elválni. A nyugati kultúra szerint a házasság két független ember szerződésen alapuló kapcsolata. Ők ezzel szemben azt mondják, ha két ember összeházasodik és az valódi párkapcsolat, ott megszűnik az "én". Ez a gondolkodás a nyelvükben is él. Mi, ha valakit szeretünk, azt mondjuk neki, Életem, ők úgy kedveskednek egymásnak, hogy azt mondják: Halálom. Megölik egymás énjét, hogy a kettőből egy magasabb rendű egység keletkezzen.
RD: Miről szól pontosan a Világfalu? KEPES: Mi olyan mélyen gyökerezünk saját kultúránkban, hogy azt gondoljuk, nem vagyunk alkalmasak arra, hogy más kultúrákból megtanuljunk olyan túlélési technikákat, amelyek megkönnyítenék az életünket. Nagyjából erről, illetve arról, hogy tudunk-e elég okosan élni. Rutinszerűen éljük az életünket, már nem gondoljuk végig naponta a viszonyunkat az élethez, a világhoz, másokhoz. Pedig aki erre nem képes, az besavanyodik, depressziós lesz, nem lesz többé kíváncsi a világra, és megöregszik.
RD: A Világfalu miatt mostanság újra rengeteget utazol. KEPES: Igen, mert megkértem Magyarországon élő,, távoli kultúrákból származó barátaimat, hogy vigyenek vissza a saját kulturális közegükbe és megpróbáltam velük élni a hétköznapokban.
RD: Hogyan? KEPES: Összebarátkoztam például egy kedves mongol állatorvossal, aki tizenhét éve él itt, és akinek a szülei Ulánbátortól 500 kilométerre élnek a sztyeppén egy jurtában. Mielőtt bementünk, barátom felkészített: ha belépünk a jurtába, a mamája megpuszil majd, de én semmiképpen ne pusziljam vissza, mert náluk csak az idősebb puszilhatja meg a fiatalabbat. Ezzel szemben nekem a két tenyeremmel alulról meg kell majd fognom a mamája két könyökét. Ezzel jelzem, hogy én támogatom az idősebbeket, így kell köszönni egy idős embernek. A másik egyszerű példám a hétköznapi étkezésről szól. Budapesten élő indiai barátom mesélte, hogy egyszer az édesapja meglátogatta. Mentek az utcán, amikor az édesapja odamutatott egy villamosra, és azt kérdezte: mit csinál ott az az ember? A barátom azt felelte, eszik. Erre az édesapja azt mondta: kisfiam, a villamoson enni? Egy olyan országban, ahol az embereknek annyi idejük sincs, hogy nyugodtan leüljenek enni, te ne maradj, mert ott soha nem fogsz üzletet kötni. Náluk az élet szerves része, hogy a család együtt van, együtt reggeliznek, együtt vacsoráznak. És mindig mindent megbeszélnek egymással. Mi erre már régen nem vagyunk képesek.
Igen csak ő egy új módot választott hiszen az Apropó pont erről szólt, 1 hely, 1 történet. itt témák szerint halad, és minden műsorban minden kultúráról szó lesz. Mondjuk az Apropó nekem is jobban tetszett.
igen hát ezek itt a fő bajok. egy igénytelen abszolút -1000 műsor után Kepes...aztán későn van. rövid. egyszerűen Kepes sem bír mit kezdeni a 30 perccel, ezalatt 6-8 kultúrát lehetetlen bemutatni, nem mondom, hogy kapkod, de a műsor rovására megy.
sajnos az M1-el összeveszett, a TV2-nél is volt valami, akkor hová tegye???
jó ilyet látni ezen az ocsmány kereskedelmi szaron. lehet, hogy Kepes ezt elnézte, talán jobban járt volna, ha egy normálisabb csatornán készíti el a műsort. én ezt tudtam volna 1-2 óráig is nézni!!.. nagyon érdekes témák ezek.. . igy pedig nem is tudtam beleélni magam.. tényleg olyan, mint egy hosszabb előzetes :( na mind1.
