antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
117 éve, ezen a napon született Szabó Lőrinc, költő, műfordító.
Szabó Lőrinc
TÜCSÖKZENE
Rémálmok
Még mindig a rossz álmok! Sokszor úgy mentem ágyba, mintha kínpadra. Kút mélyébe néztem, szakadékba; és muszáj volt nézni! Húnyó szédülés csavart forgatag tölcsérekbe. Nagy farkas tört rám, bikák, bozontosak, s tányérszemű kutyaszörnyetegek - pedig útáltam a pecéreket! - és bőszűlt bivalyok. Házunk megett gyilkosok fenték fénylő késüket s rablók: órákig lestük fekete szorongásban, hogy hozzánk jönnek-e. Repűltem, zuhantam. Tető, palánk szakadt rám; tűz gyúlt fölénk és alánk; és vizsgáztam s nem tudtam: émely és szégyen őrjített s kétségbeesés; s üldöztek, s már láttam a vonatot, s az mindig-mindig tovarobogott.
Szép estét kívánok Mindenkinek Árpád és Benjámin napján!:-)
Ma Akács, Ákos, Balbina, Béni, Benjamina, Benő, Gujdó, Jelek, Johanna, Kornélia, Üllő, Zsanka és Zsanna napja is van!:-)
Szőke István Atilla
Árpád sírjánál
Holdvilág-árokban száll az ősi ének, Magasztosan áldoz Árpád szellemének. Lelke beivódott a rögökbe mélyen, Tovább él majd vélünk a Nagy Mindenségben!
Reménység világít a pilisi tájon, Örök csillag ragyog magyar éjszakákon. Egymást öleli a valóság és álom, Árpád hős alakját fényesedve látom.
Ő volt, aki nékünk e földet szerezte, Turulmadár röpte idáig vezette. Atilla honába, őseink földjére, Jó hun-magyar múltú Kárpát-medencénkbe.
Bátor harcosival sok csatát megvívott, Segítségül mindig égi erőt hívott. Zengte-zúgta nevét puszta, Pilis, Kárpát: „Atilla rokona, Álmos fia, Árpád!”
Eme szép, szent helyen mikor eltemették, Sírjára az Örök Fogadalmat tették: „Árpád fejedelem, neved nem felejtjük, Veres-ezüst zászlód magasba emeljük!”
Holdvilág-árokban száll az ősi ének, Magasztosan áldoz Árpád szellemének. Összeölelkezett valóság és álom, Árpád üzenetét fényesedve látom!
Kivánok szép napot Mindenkinek:) Ma Benőnapja is van...
***********************************************
A játék mint szórakozási forma, egyidős az emberiséggel. A homo ludens mindenkor megtalálta az eszközt és a módot, hogy szórakozzék és játékos kedvét kielégítse. A társasjáték és a lényegét képező versengés mint társadalmi jelenség, végighúzódik az emberiség történetén. Az egyik legrégibb társasjáték, a kártyajáték annyira népszerűvé vált, hogy része lett társas életünknek. Keletkezése, kialakulása tisztázatlan, századokra visszamenően alig maradtak fenn róla hitelt érdemlő feljegyzések. A legkorábbi forrás egy, a XVII. századból származó kínai enciklopédia, amely szerint a mai kártyajátékokhoz hasonló játék már 1120-ban ismert volt Kínában.
ZsoldosBenő
1971-ben a Londonban alakult meg az International Playing-Card Society, mely a játékkártyagyűjtők és kutatók legfontosabb szövetsége lett. Az alapító tagok között találjuk Zsoldos Benőt (1905-1991), aki elsőként foglalkozott tudományos igényességgel a hazai kártyakészítés történetével, kutatatta és gyűjtötte e téma írott és tárgyi emlékeit. Cikkeket írt a Magyar Grafikába és 1980-ban jelentette meg A játékkártya és története című kártyológiai alapművét, melynek egyik erénye, hogy legendáktól mentesítve elsőként mutatta meg rendszerezve és szinte teljes körűen a játékkártyák világát.
Zsoldos Benő egy angol magángyűjteményben bukkant a mai magyar kártya legkorábbi példányára, melyet Schneider József Pesten készített 1835 körül. Zsoldos Benő kártyagyűjteménye a pécsi Janus Pannonius Múzeumba került.
***********&
Gajdács Pál: A kártya
Az unalom ha ugy ellátogat hozzám, Ugy eltépelődöm az emberek sorsán; Itt is, ott is látok vergődő alakot. Kit előbb a jólét lágy karja ringatott, Annak fejealját ma az ínség gyártja, Ki tette koldussá? Ki más, mint a - kártya.
Otthon a nő hordja a nehéz keresztet: Öt-hat éhes gyermek falat után reszket, A szoba ablakát szél ha veri, rázza, Sir a sok apróság dideregve, fázva . . . Hej de ezt az apa nem érzi, nem látja: Füstös korcsmában ül, kezében a - kártya.
S ha az átkártyázott éj után, ugy reggel Bortul tele fővel és üres - zsebekkel, Mint a derékban tört eb, haza tántorog, Káromlásra nyilik a gőzölgő torok; Istent, embert - le a sárga földig rántja: Nincs előtte szent más semmi, csak a kártya.
Így a míveletlen, bárdolatlan lélek; De ehhez hasonlót másutt is szemlélek, És nem is kell éppen oly messzire mennem: Hol a ,miveltséggel' hivalkodnak fennen, S ahol minden szépnek, nemesnek van pártja-. Legszebb szórakozás ottan is - a kártya.
Valóban szép, nemes ,mívelt' szívből ered; Véres verejtékkel áztatott kenyeret Társunk családjának szájából kivenni, őt koldussá tenni, - az egész csak ennyi! A balszerencsének őt lesújtó bárdja Korántsem mi vagyunk, hanem csak a kártya.
S ami őt leverte, ami neki ártott, Forgatta ellenünk ő is azt a bárdot, Ki dob hát ránk követ? Védekezvén, ma is Megengedett fegyver, védelem a paizs; Bűnt nem követtünk el, mindenki belátja! Kezünkben egyenlő pajzs volt a kártya.
Így a kártyajáték szép férfi-sport, torna, Átkot, romlást szülő bűn hát hogy is volna !? Épp azért e mai feminista század Magas lovon ülvén, föl azon sem lázad, Sőt benne a ,sikk'-nek szimbólumát látja, Szép női kézben is ha reszket a - kártya.
Miért ne élvezné ő is néhány percet ?! Mit férje napközben verejtékkel szerzett, Azt ha egy éjen át eljátszta, elverte, Ezért ugyan pálcát ki törhet felette? Mit neki a konyha, gyermeke, családja!? Ott a cseléd, dada ! Öt hívja a kártya.
Ami ezután jön, az is csak kicsinység! Ha, a boldogságot felváltja az ínség, És az élvezetnek aztán az a vége: Elfogy a becsület, a családi béke, S önszívébe a férj ha a gyilkot mártja, Nem a nő az oka annak ! Csak a - kártya.
S így ha ez a nemes, fölséges élvezet, Mint minden földi út, a sírhoz elvezet, Minek a sír fölé emlékoszlop, márvány? Ott a koldus gyermek, áll megtörten, Ott a sírkereszt is, utolsó barátja: árván... Kettétört koldusbot és egy tucat - kártya !
GAJDÁCS PÁL evangélikus lelkész, helytörténész, költő. (Békéscsaba, 1847. december 23. - Tótkomlós, 1929. november 13.)
Fordította: Révay József A verseket Jékely Zoltán fordította
HARMADIK NOVELLA
A zsidó Melkizedek a három gyűrűről mondott elbeszélésével megmenekedik ama nagy veszedelemből, melyet Szaladin tervez ellene
- Uram, a kérdés, melyet nekem feltettél, szép, s ha meg akarom mondani felőle véleményemet, el kell mondanom egy kis történetet: hallgasd meg. Ha emlékezetem nem csal, több ízben hallottam mesélni, hogy élt valaha egy kiváló és gazdag ember, s ennek kincstárában legbecsesebb drágaságai közt volt egy gyönyörűséges és értékes gyűrű; mivel pedig ezt értéke és szépsége miatt meg akarta becsülni, és azt kívánta, hogy utódról utódra szálljon családjában, meghagyta, hogy fiai közül az legyen az ő örököse, akihez hagyatékából e gyűrű kerül, s a többiek mint családfőt tiszteljék és becsüljék. Az, kire a gyűrűt hagyta ugyanígy rendelkezett utódaival és ugyanígy cselekedett, mint az ő elődje; szóval ez a gyűrű hosszú ideig utódról utódra szállt; végezetül pedig olyan embernek kezébe került, kinek három derék szép fia volt, kik híven engedelmeskedtek atyjoknak, miért is mind a hármat egyenlőképpen szerette. És mindegyik ifjú, mert mind ismerte a gyűrű hagyományát, s mind szeretett volna kiválni testvérei közül, tőle telhetőleg kérlelte apját, ki már elaggott, hogy halálos ágyán reá hagyja ama gyűrűt. A derék ember, ki egyenlőképpen szerette mind a hármat, nem tudott dönteni, hogy melyikre hagyja a gyűrűt, s mivel mindegyiknek megígérte, az az ötlete támadt, hogy mind a háromnak kedvére tesz: és egy ügyes mesterrel titokban csináltatott két más gyűrűt, melyek oly igen hasonlatosak voltak az eredetihez, hogy még az is, aki csinálta őket, alig-alig tudta megismerni, melyik az igazi. És halálos óráján nagy titokban mindegyik fiának adott egy-egy gyűrűt, ők pedig atyjok halála után sorban előmutatták gyűrűjöket, mindegyik ezzel bizonyítván, hogy neki van igaza, mivelhogy mindegyik számot tartott az örökségre és a tisztességre, és nem volt hajlandó a másiknak átengedni. Minekutána pedig látták, hogy egyik gyűrű annyira hasonlít a másikhoz, hogy semmiképpen nem lehet megismerni, melyik az igazi, eldöntetlen maradt, s ma is eldöntetlen ama kérdés, melyikök az atyának igaz örököse. És azért mondom neked, uram, ama három Törvény felől, melyeket három népnek adott az Atyaisten, s melyek felől kérdést intéztél hozzám: mindegyik azt hiszi, hogy az ő öröksége, az ő törvénye az igaz, s annak parancsait kell cselekednie; de, hogy melyiké az igazi, az a kérdés éppúgy eldöntetlen, mint a gyűrűk dolgában.
Szaladin észrevette, hogy ez igen ügyesen értette a módját, miképpen meneküljön a csapdából, melyet neki állított; és ezért elhatározta, hogy feltárja előtte szükségét, és meglátja, vajon hajlandó-e kisegíteni őt; és ekképpen cselekedett, és elárulta neki, hogy mit szándékozott tenni abban az esetben, ha nem ily okosan felelt volna meg, mint ahogy megfelelt. A zsidó bőkezűen rendelkezésére adta a rengeteg pénzt, melyet Szaladin kért; Szaladin pedig utóbb mindent az utolsó fillérig visszafizetett; ezenfelül pedig elhalmozta pompás ajándékokkal és minden időkben barátjaként tartotta környezetében, kiváltságos nagy tisztességben.
Száz rubáí 14 magyar műfordító 268 magyar változat
29
Egy alak hetykén előlép, hogy: én vagyok, én! Szájal, így jut előrébb, hogy: én vagyok én! Mohó terve már-már sikerül, de hirtelen Sarokból a halál előlép, hogy: én vagyok, én.
- Képes Géza
Elém áll valaki s azt mondja: én vagyok. Kincsekkel, arannyal jön és szól: én vagyok. S mikoron vágyai teljesülhetnének, a halál ott terem s azt mondja: én vagyok.
- Hegyi Endre
Van, lásd, aki célhoz érve szól: "Ez vagyok én." Jön más, csuda kincsek vele, szól: "Ez vagyok én!" Aztán, ha gyümölcse végre dús és érett, lesből a Halál kilépve szól: "Ez vagyok - én."
Csúszik a jég a folyón, foltosra sötétül a part is, olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábnyomán már kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol. Száll a tavasz kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán, fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében, s csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld. S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon kék lánggal lobban az ég.
Száll a tavasz kibomolt hajjal, de a régi szabadság angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, a sárga sárba fagyottan, alélt gyökerek közt fekszik aléltan, nem lát fényt odalent, sem a cserjén pöndörödő kis zöld levelek hadait nem látja, hiába! nem ébred. Rab. S a rabok feketén gyürüző vad bánata csobban álmaiban s föld és fagyos éj nehezült a szivére. Álmodik és mellét nem emelgeti sóhaja sem még, lent nem pattan a jég.
Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal! rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya! ébredj már aluvó!
ma voltam kint a "rancson!" a nárciszok,tulipánok és jáccintok nyilnak, de a fák a japán cseresznye diszfákon kivul még nem nyilnak-azért mi Toletek jóval északabbra vagyunk-szerintam legalább egy hét kell még nekik ahhoz hogy virágba boruljanak
(egy kis ízelito a tavalyi virágjainkból-a "rancsról" )
173 éve, ezen a napon született Paul Verlaine, francia szimbolista költő.
Paul Verlaine
A NAIV FIÚK
A magas sarkok és a hosszu szoknyaaljak csatájában, az út s a szél szerint, bizony néha a boka is előtünt - óh, nagyon ritkán! - de már ez is öröme volt a napnak.
Máskor meg szépeink fehér nyakát a zöld homályban szúnyogok fulánkja simogatta, s villant ilyenkor a vakító váll, riadva, s gyerekszemünk csak úgy habzsolta a gyönyört.
S leszállt az est, az ősz, sejtelmes esti óra: karunkon csüggtek a szép hölgyek álmatag, s oly izgató szavak hagyták el ajkukat, hogy lelkünk remegő csodálkozás azóta.
Wolfgang Amadeus Mozart (Salzburg, 1756. január 27. – Bécs, 1791. december 5.) osztrák bécsi klasszikus zeneszerző, zongorista, karnagy és zenepedagógus
Barbara Krafft-W.Amadeus Mozart-portré
1782-ben feleségül vette Costanza Webert. Még ebben az évben bemutatta Szöktetés a szerájból ímű daljátékát, amely első komoly operasikere volt Bécsben.. 1786-ban megírta első közös operáját Da Pontéval, a Figaro házasságát.
A prágai színház új operát is rendelt tőle. Nem sokkal Bécsbe való visszatérése után értesült édesapja haláláról, akinek temetésére sem utazott haza. 1787-ben a Don Giovannit óriási sikerrel mutatták be Prágában.1790-ben Prágából ismét felkérést kapott: operát rendeltek tőle II. Lipót cseh királlyá koronázására. Mozart eleget tett a kérésnek, minden más munkáját félbe hagyva megkomponálta a Titus kegyelmét, amely szép sikert aratott. Nem sokkal utolsó operája, A varázsfuvola bemutatója után ágynak esett. Egy rövid időre jobban lett, de 1791. november 20. után már nem volt képes elhagyni otthonát. December 5-én hajnali egy óra körül hunyt el.
Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek. Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén, A riadó vak mélységet fölverje szavával, S késő százak után, méltán láttassa vezérlő Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát? Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség. A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól. Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel, S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén. Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték. Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván, Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről, S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról, Párducos Árpádról... Óh hon! meghallasz-e engem, S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra? Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő Lelkem előtt lobogós kopják és kardok acéli Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék. Látom, elől kacagányos apák, s heves ifju leventék Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni, Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl. Óh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat, Későn hangzik már; de magában hordja halálos Harcok fergetegét, s hű a haladékony időhöz. Alpár messze terűlt síkján búsongva körűlnéz A fejedelmi Zalán. Valamint a sárga halálnak Birtoka, oly szomorú csendes most vára, s előbbi Pompáját alacson gyásszal fölváltva hanyatlik. Büszkén állt ezelőtt: ellenségére hatalmas, Jámbor szívvel jött szomszédnak kedvet ajánló: Szüntelen a szabados vigságnak zenge zajától.
Az egész világ feléledt S az elérkezett tavasznak Örömére minden örvend; Csak az egy Vitéz nem örvend.
Enyelegnek a juhnyájak, Tehenek, lovak futosnak, Danol a pacsirta s a pinty; Az egész berek homályja Zeneg édes énekekkel: Egyedűl csak én kesergek.
Ihon, a kinyílt mezőkben, Ligetekbe, rétbe, kerten Hiacintok illatoznak, Tulipánok ékesednek, Mosolyognak a virágok: De mi kedven a tavaszban, Ha az ő viráginál szebb Lili nem virít ölemben?
Nyájasbb artzúlattal arany szekerére fel-űlvén Innepi fényt ereget Phoebus az ékes egen. A fagyos Északnak zúgó fúvallati szűnnek A bádjadt Zephyrek lengedezési között. Harmatban feredett keblét a róza ki-fejti; A vőlgy illatozó Májusi gyöngynek örűl. A le-folyó kövitsen lassú patakotska tsörög-le, S tsendes habjaival pázitos hantot öblít. Fel-veszi télben el-hányt ékét a bánatos erdő, Zöld árnyéka kies szenderedésre vezet. Itt epedő hangonn a sérűlt fülmile gyász-dalt Zengedez: ott a bús gerlitze jajnak ered. Ím kezeit Pómóna gyümőlts-fáinkra ki-nyújtá, A feselő bimbó ritka gyümőltsre mutat, Hajnal hasad: gyapjas nyájával el-hagyja tanyáját A daloló Pásztor, s friss legelőre siet.
A vágy-fuvalmas nyári éjszakában az árkádoknak csarnokába léptem, hol a dicsőség zordon nagyjai kő- s érc-mezükben hallgatag virasztják a végtelenség hosszu éjjelét. Sütött a hold, s a kert gyepűire kékes, sugárzó fényivet bocsájtott, és én, a nyári hőtől elcsigázva a csillagos, sejtelmes éjjelen csukló inakkal és fuló kebellel egy kőszobor talapzatára rogytam, s figyelve fényes, nagy szemébe néztem.
Zord arcu bölcs volt, ráncos homlokán a felkelő holdnak sugára lengett, s mig arca a kétes sötétbe rémlett, merev szemekkel néztem rája én, és átéreztem ott az életem... Mily semmi a világ tünő zaja, a szappan-bugyborék szétpattanása hatalmasabb és színesebb, miként egy röpke emberélet eltünése! Az a tudós egykor rajongva élt; kőarca, amelyen hideg közönnyel csupán az észnek fénye éledez, egykor mosolygott, sírt, haragra torzult, és az öröm rózsáitól kigyulladt: s most bús, komoly fagy ül vonásain, s nem rezdül arcán a meredt ideg, ha háborogva mozdul a talaj, s a nyári orkántól meging a csarnok, vagy hogyha hóviharban összerendül az ősi kőház széles ablaka. Az a szobor mindig fagyos, komoly, akár a tenger szürke pusztasága, akár az éj sötétlő gyász-szine - örökre egy, örökre mozdulatlan. Egyhanguan szemléli az időt, mert ami itt a létben elmulandó, tisztább alakba az már mind övé, s az eszmehonból bágyatag mosollyal nézhet ma már e változás-világra, hol fogcsikorgva, lázadozva, sírva, nevetve s elfuladva küszködünk mi, a látszat-életnek halottjai, kik a szobor-alapzatok alatt mozgunk, eszünk, elnyűve testerőnket, kapkodva a türemlő semmiért s megvetve azt, ami a létező.
S éreztem akkor, hogy a durva tömb él, s minden mi eltün ez árnyék-világból, a lét komor tárcsarnokába jő. Csupán mi, a percnek bohócai, a változás serény kengyelfutói, kik satnya félelem honában élünk s rabláncokon szilaj táncot ropunk, vagyunk kizárva az élet honából. E honba térnek, kik elmennek innen egy misztikus, dicső feltámadásra. És a halott, kit könnyel, énekekkel a sírnak éjjeli szádjába visznek, szoborszerű, dermedt vonásival az életet jelképezi nekünk, a változatlant, a tökéletest. Mert minden, ami elmulott, egész és minden, ami itt van: csonka, tört s az elmulásnak halvány áldozatja, amelyre bátran azt mondjuk mi: nincs, a végtelenség fínom művü szobra, min egy kicsinyke karc se látható.
E gondolat futott által velőmön ott az öröklét hűvös csarnokában, mig az özönlő holdsugárba fázva bámultam a nagyok köztársaságát, kiknek ma már nem lüktet az erük, nem fáj az élet lassu tengetése, s köztünk, halottak közt, örökre élnek. Nagyon soká merengtem így az égen, hol tarjagos felhők között suhant az óriás ezüsthold tiszta gömbje, fényben fürösztve a nagy csarnokot, és én, az élet árva páriája, remegve fordultam felétek ekkor, fájó rebengéssel rátok tekintvén: ti óriások, kővé vált erők. S forró fejem lehajtottam szerényen állványotok márványpárnáira.
Szent Cirill (Thesszaloniké, 827 – Róma, 869. február 14.) bizánci filozófus, hittérítő, nyelvtudós, a szláv írás megalkotója, Európa társ-védőszentje, Szent Metód testvére
A Szlávok apostola-Cirill
Konstantin (a Cirill nevet nemsokkal halála előtt vette fel) tanulmányait Konstantinápolyban végezte, s később az egyetem filozófiatanára lett.860-ban mindkét testvér (Ciril és Metód) császári utasításra a kazárok földjére ment, ahol a keresztény tanokat terjesztették. Küldetésük ideje alatt Herszónban (Krim félsziget, Szevasztopol mellett) felkutatták Szent Kelemen vértanú földi maradványait.
Rasztiszláv morva fejedelem szláv nyelvet beszélő szerzeteseket kért Bizánctól. A küldetéssel a szláv nyelvet jól ismerő Konstantint és Metódot bízták meg, akik társaikkal 863-ban érkeztek meg Rasztiszláv udvarába, ahol a szláv nyelvű liturgia bevezetése mellett, iskolát alapítottak, lerakva a szláv nyelvű papképzés alapjait. A szláv írás, a glagolita ábécé megalkotása és elterjesztése, valamint egyházi könyvek szláv nyelvű fordítása szintén Konstantin érdeme volt
Szent Metód és Szent Cirill
nálunk július 5.-én állam unnep Ciril (Cyril) és Metód tiszteletére
Szép napot kívánok Mindenkinek Jónás, Auguszta és Bertold napján!:-)
Ma Augusztina, Baracs, Barancs, Bercel, Bertolda, Cirill, Dioméd, Gerle, Kirill és Lestár napja is van!:-)
Babits Mihály
Jónás imája
Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s úgy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos útakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rím előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt mégvakabb és örök Cethal szájában végképp eltünök, a régi hangot, s szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
Rossz lábon állt a vers-zenével, Untig skandálhatunk neki: Jambus? choreus? botfülével Meg nem különböztetheti. Mit ér Theokritos, Homeros? Ő Adam Smith-szel jut ma célhoz; A gazdaságtan bölcse lett S arról mond mély itéletet: Az állam jólétben s erőben Hogy nő meg és hogy boldogul, S hogy még aranyra sem szorul, Ha van nyerstermelése bőven. Az apja erre csak legyint, S földjét zálogba adja mind.
8
Mindent, amit tud Jevgenyijem, Időm leírni nem jutott, De van, miben túltesz zseniken, Mit mindennél jobban tudott, Mitől öröm volt ifjusága, De kínt is szerzett szomjúsága, Mi elfoglalt minden napot, S a lusta vágynak célt adott; Tudománya a szenvedély lett, Melyet Naso megénekelt, De érte kínnal vezekelt, S kihúnyt a fényes, lázas élet, S zord Moldvában kihűlt szive, Itáliától messzire.
Ó, hogy tud tettetőn szeretni, Reményt titkolni, félteni, Kijózanítni s elhitetni, Komor képpel csüggeszteni! Most büszke volt, majd engedelmes, Közömbös kedvű vagy figyelmes, Bágyadt s epedt, ha néma volt, Lángolt, ha áradozva szólt. S mily fesztelen titkos levélben! Egy vágy fakasztja sóhaját, S hogy elfelejti önmagát! Gyengéd s futó a fény szemében, Ma szégyenlős, holnap merész, S ha kell, könnyet hullatni kész.
És mintha itt nem is volnék sehol, csak ott - hajóból kivetetten. Kimered a tarló, s följebb hatol, mint hajszálak a halott testen, s a földből kinyúló füvekben megélénkül a hangyaboly. A természet meg, szokása szerint, leszámol a múlttal. De a világra, bár arca az alkony sugára, önkéntelen is gonoszul tekint. És öt érzékem egyszerre remeg: csak az erdőtől messze, bárhogy! Uram! míg szememen a hályog, bíró ez ügyben nem leszek. És hogyha - nagy bajomra - így magammal nem jönnék ki végleg, Uram, vágd le kézfejem, mint akit lopáson értek.
IX
Itt, Polüdeukész, te jó barát, minden összefolyt. Már panaszra sincsen hangom. Állok, rajtam nyitott kabát, s szemembe a világ rostán jut át, az értetlenségén. Oh, Isten, én már süketülök. És vakulok. Nem hallom a szavakat, és a hold mintha húsz wattal égne. Hát legyen. Nem járok csillag s cseppek közt az égen. Ne énekem visszhangozzék, hanem a köhögésem.
X
Szeptember. Éj. Az ország: gyertyaláng. De vállam mögül még nézi az árny lapjaim, s vájkál a felszaggatott gyökerekben. S a gangon alakod mint víz zummog és buborékol, s felrántott ajtókban az égbolt csillagaként rám mosolyog.
XI
Felettem már alkonyodik. És minden nyomot víz borít. Mind jobban húz hozzád a szív, de nincs más sorsa: egyre távolabb tart. És beszédemben egyre több a fals hang. De mindent a sorsnak tulajdoníts, ne a követelődző vérre gondolj, s ne buta tüskére, ha fáj. És ha a mosolyom várod - megállj! Mert hogyha arra nyílik is a száj, örök sír, melynek mosolyom szól, s kályhafüstnél könnyebb, ha tovaszáll.
XII
Euterpé, te vagy az? Hova is kerültem? S alattam mi ez: a víz, a fű, a hanga-líra sarja, s a patkó, ami hajligatja, a szerencse képe - olyan lehet talán, mint menni, poroszkáló lépkedésben, ugyanolyan szusszal galopp után, amit te nem tudsz - de Kalliopé sem.
Amikor Ráhel odaadta Bilhát Jákobnak, talán úgy gondolta, hogy az imáival összhangban cselekszik. De Jehova nem így akart neki gyermekeket adni. Ebből levonhatunk egy tanulságot. Nem szabad türelmetlennek lennünk, ha valamit kérünk Jehovától. Elképzelhető, hogy másképp válaszol az imánkra, mint ahogy azt mi gondoljuk, és akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá.
Hogy ő se maradjon le, Lea is odaadta a szolgálóját, Zilpát Jákobnak. Tőle született Gád, majd Áser (1Mózes 30:9-13).
Egy eset rávilágít, hogy milyen vetélkedés folyt Ráhel és Lea között. A mandragórabogyókról volt szó, melyeket Lea fia, Rúben talált. Erről a gyümölcsről úgy vélték, hogy elősegíti a fogamzást. Amikor Ráhel kért belőle, Lea keserűen ezt mondta: „Talán kevesled, hogy elvetted tőlem a férjemet, most már a fiam mandragórabogyóit is elvennéd?” Egyesek a szavaiból arra következtetnek, hogy Jákob többet volt Ráhellel, mint Leával. Ráhel láthatta, hogy jogos Lea sérelme, mert így válaszolt: „Hát akkor háljon veled ezen az éjjelen a fiad mandragórabogyóiért.” Amikor aznap este Jákob hazament, Lea közölte vele: „Most velem fogsz hálni, mert bizony bérbe vettelek a fiam mandragórabogyóiért” (1Mózes 30:15, 16).
Leának született egy ötödik és egy hatodik fia is, Issakár és Zebulon. Ezek után kijelentette: „Férjem végre el fog fogadni, mert hat fiút szültem neki” (1Mózes 30:17-20).
A mandragórabogyók nem segítettek. Amikor hatévnyi házasság után Ráhel végre teherbe esett, és világra hozta Józsefet, az azért volt, mert Jehova „megemlékezett” róla, és válaszolt az imáira. Ráhel ekkor már kijelenthette: „Isten elvette gyalázatomat!” (1Mózes 30:22-24).
A konyha viaszosvászonnal letakart asztalánál egy hajós ember és egy öreg uszályrakodó malmozott. A hajós vándorkagylókat, az öregember kukoricaszemeket tologatott a koszos keménypapíron. Az asztalon egy cserépkorsóban fűszeres illatú forralt bor gőzölgött. A vízi emberek pirospettyes bögrékből kortyolgatták az italt. A csikósporheltben pattogott a tűz, a lenyitott sütőajtón gyújtós száradt, a gyújtós tetején macska aludt. A tűzhely mellett, szőrét hullató, kopott bundában egy roma asszony állt, aprócska porceláncsészéből kávét kortyolgatott. A kredenc előtt bőszoknyás vörsi parasztasszony hajladozott, kosarából túrót mért egy piros vejdlingba, aztán a tejfölt decizte át egy köcsögbe. A tágas konyha mennyezete alatt kuglófsütők és rézedények lógtak. A kuglófsütők az állatöv figuráit formázták, volt kos, bika, ikrek, rák, halak. Mindegyikből egy. A rézedények alatt színes képek függtek, melyek vízeséseket, tengeri hajókat és gyönyörű kastélyokat ábrázoltak. A konyhaasztal felett egy nagy, meztelen nő képe lógott, alatta felirat: „Májusi Vénusz”.
– A mester úr küldte – mondta Ambrus, és Táltos Rózsira nézett. A magas asszony zöld bársonyszoknyája felett kötényt viselt. Arca nagy volt, és szomorú, mint egy gazdátlan vadászkutyáé. Haja a háta közepéig ért, erősen őszült. Szabadon hordta, mint a fiatal lányok, csak a homloka felett tűzte meg két színes csattal. Szeme zölden fénylett, kegyetlen és gúnyos nézése volt. Szemében rejtegette erejét.
Lehajolt, felemelte az újságpapírt. Töprengve nézte a halakat, egyiknek a kopoltyúját is megemelte, és megvizsgálta a szilványait.
– Mit csináljak én ennyi hallal? – kérdezte.
– Nem tudom, asszonyság, a mester csak azt mondta, hogy hozzam ide.
– Az éjjel fogtátok?
– Igen, asszonyság.
– Reggel már itt járt Nyuszt, de nem említette.
Táltos Rózsi újra felemelte az újságpapírt, s a halakat figyelmesebben is megnézte. Váratlanul elmosolyodott és megszólalt:
– Mit adjak neked Ambrus, forralt bort?… Vagy inkább édes, cikóriás kávét?
– Nem kérek én semmit asszonyság, van nekünk a műhelyben mindenünk.
Táltos Rózsi a tűzhelyről felemelte a kávés kannát és egy csésze felett megbillentette. Tejet is öntött rá egy keveset, aztán a fiúnak nyújtotta.
– A detektívek jártak már nálatok?
– Nem jártak. Mit keresnének ott? Nekünk semmi közünk sincs a dologhoz.
– Mondd meg a Nyusztnak, hogy tegnap este, záráskor megtalálták Szász Maya búcsúlevelét. A műhelyt is megemlíti benn, és a Madelaine Royalt.
– A mesteremnek saját baja is van elég, nem keveredik a másokéba.
A viaszosvászonnal letakart konyhaasztal mellől felnézett a hajós.
Micimackó kihúzta a fejét a nyílásból; kicsit gondolkodott.
"Ez nem stimmel. Valaki csak bent van, ha egyszer azt mondta, hogy senki. Senki nem mondhatja azt, hogy senki, anélkül, hogy valaki lenne. Aki senkit mond, annak valakinek lennie kell."
Így hát újra bedugta a fejét, és folytatta a társalgást:
- Hé, Nyuszi! Te vagy az?
- Nem - mondta Nyuszi, megváltoztatott hangon.
- Ez nem a Nyuszi hangja?
- Nem hiszem - mondta a Nyuszi. - Legalábbis nem annak volt szánva.
- Vagy úgy - jegyezte meg Mackó.
Kihúzta a fejét, gondolkodott, megint visszadugta.
- Volna-e olyan szíves tehát megmondani, hol van Nyuszi?
- Micimackó barátját látogatta meg...
- De hisz az Én vagyok! - mondta Mackó nagyon csodálkozva.
- Ki az az Én?
- Micimackó.
- Bizonyos ön ebben? - kérdezte Nyuszi, maga is elbámulva.
