Boda Edit: Két zsoltár és egy varázsének az anyanyelvről /részlet/
1. Zsoltár
Nem jött hegyről, dombról, sem a csillagokból, sem a lenyugvó nap aranykosarából, sem a holdanyónak csillámszőtteséből, fűzfavessző fényes, ezüst leveléből, csak jött szülőanyám pusztai lelkéből, csak jött szülőapám mesélt meséiből, igéből testté lett ismeretlen szélből, szarvasok között nőtt Krisztus tenyeréből.
Szerteolvasztottam szóostyám a számban, véremig elhatolt, kisarjadt a szárnyam. Fű-fa mellémzöldült, a madár hozzám ült, s megértettem nyelvét a kérges utaknak.
Ebben a világban asztalt terít nékem, énekelt szavak közt elfeledem vétkem, gránátalma törzsből építi elszántan nevető keresztem. Nevető keresztem? Vagy talán a bölcsőm? Égbeli tutajom szárnyait a felhőn?
Álmaim varkocsát a kezében tartja, lebukom, fölcibál örökké a karja, tiszta vizű égben fürdeti a testem, hintajában ülök, angyalait lesem.
Anyáimnak nyelve, apáimnak nyelve, szakadtas ruhájú idők fejedelme, az évek hálóján áthulló fénycsóva, mindent beborító kétágú diófa!
Nem jöttél a hegyről, sem a csillagokból, sem a lenyugvó nap aranykosarából, sem a holdanyónak csillámszőtteséből, fűzfavessző fényes, ezüst leveléből, csak jöttél anyámnak pusztai lelkéből, csak jöttél apámnak mesélt meséiből, igéből testté lett ismeretlen szélből, szarvasok között nőtt Krisztus tenyeréből.
Kedves Dolna! A fotó is saját. Nagyon szeretem fotózni a virágokat is. Nagyon szép verseket hoztál, örömmel olvasom ezeket a válogatásokat. Szép napokat! Ezt a fotót tegnap készítettem, a tojásokra én karcoltam a mintát.
Egyetlen mozdulat elég lett volna, hogy el ne veszítselek, de ez a mozdulat még meg se született. Nem született meg az egyetlen gondolat, amivel el tudnád gondolni láthatatlan arcomat.
Csillagaimtól szemedig, csillagaidtól szememig, testem és tested között fényhullámként terjed a vágy.
A tárgyak álmokká vágynak lenni, a vágyak testté lenni vágynak.
A valóság az álmokon át újjáteremti önmagát, s új-magában valóság már a volt-álom is, s e teljesebb világ újat álmodik. Így válnak vérünkké, idegsejtünkké, múltunkká, emlékeinkké az egykori vágyak, így teremti jelenvalóvá álmainkat a jövő, szemedben parányi, tűnődő anyaggá váltan így üzen a tágasabb létnek a szervetlen világ.
Fiam az ölemben ül. Ha megfoghatná nagyanyám kezét, nagyobb távolságot ívelne át, mint a vágy csillagainktól szemünkig, szemünktől csillagainkig.
II
Apám szabadságról álmodott - én úgy érzékelem a szabadságot, mint a füveket, a fát; fiam elvontnak fogja érezni ezt a s tisztelettel olvassa majd a történei] "felszabadulás". Az ő lételeme valami más, tágasabb öröm lesz. Apám és fiam csillagsorsa közt életem bolygóközi űrállomás.
Csillagaimtól szemedig, csillagaidtól szememig.
Az álom is valóság - ma dúdolva ezt magyarázom, szemekkel néz szét, kezekkel formál értelmem a világon; kezet adok, és úgy nézek rád, hogy álmaidat is látom.
Fehéren felszállnak a falak, ránkhull a kék s a fekete ég; ágyunkra, asztalunkra csillagok telepednek. Csak ilyenkor beszélek veled, csak ilyenkor hallom hangodat, csak ilyenkor hallom meg halk szavadat, mert nem élhetünk már a falak között s a csillagok alatt.
Ránk hull az ég, felszállnak a falak, mint bolygók keringenek a szavak szívünk körül.
II
Most néhány ezer ember azt gondolja, amit én; a tengert nézi, virágot morzsol el a tenyerén, ruhát mos - arcom súrolja a száradó ruha -, esztergapad fölé hajol - belémhasít a kés: gondolata.
Olyan bizonyos bennem a vágy, mint mindnyájunk felett ez az éjszaka.
III
Kezem nyújtottam könnyedén neked - kezet nyújtottam, öt világrész nyújtotta kezét velem, kétmilliárd kézfogáson át szívembe szállt az értelem. Apáink, múltunk, csillagaink e végtelen kézfogásban elkeverednek, s a mindenségbe öltözötten állok szemben veled.
A mindenségbe öltözötten, meztelen szívvel állok szemben veled.
Én azt hittem, a tányérok csengve énekelnek körülötte, megszólította a vasaló s a kimosott ruha, lobogtak a tiszta ingek, felszálltak könnyen, vele együtt ő is, bólogattak a bolygók, szép volt, szerették a tárgyak, körülölelte a víz, az ég; csak akkor volt szomorú, ha üresen körülzárta a konyha; az abrosz kockái határolták napjait, ellenségesen sorakoztak a polcon az üres lábosok, üvegek; csöndben elmosogatott, s a tiszta tányérokkal leborította fájdalmait.
Két összeborított tányér közé egész élete belefért.
................."a jövő azé lesz, aki bestiább!" - harminckét év mélyéről kiált felém a verssor rácsai közül a rab, már nem is vergődő gondolat. .................a jövő azé lesz, aki szabadabb! - vágok vissza e régi versre, boldogan s mégis szégyenkezve, hogy most mondom, mikor már így van - s egy kicsit magamnak is felelve - döbbenek rá -, s most már tudom, hogy ki kell mondani annyiszor, valahányszor a múlt, akár ösztönökön vagy versen át, idegekben vagy betűkben valahogyan visszaüzen.
Emberhez méltó fájdalmat hordozok idegeimben. Több ez, mint az ösztönök öröme; mély zengés, egész valóm remegteti, rezeg körülöttem a világ. Vibráló fényből kottázok szimfóniát. Zeng az ősz is, mély kürtön felharsan a tél, a közelgő; nincs szükségem rá, hogy behavazza kínjaimat. Fájdalmaim arra hajtanak, amerre a társadalmat hajtja az idő, fájdalmaim íjként kifeszítenek, s előrehajítanak, pontosan abba az irányba, amerre a társadalom hajtja az időt. Mint villamosok a reggelekben, vibrál bennem az izgalom, érzem, amint sejtekké alakul bennem a teremtő akarat, nyitott szívvel állok az ablak előtt: kint zeng a reggel, mély zengés, egész valóm remegteti, rezeg körülöttem a világ. Vibráló fényből kottázok szimfóniát.
Beékelődni a jövő ajtórésébe. A muszáj jogán. Kiszabadítani arcod magánzárkájából mosolyod. Látlak egy ütközés lassított felvételén, amint kihullasz a történelembe. Tüdődön elveszett kutyákról plakát. Halott tárgyaidon idegen kezek hagyják az árulás ujjlenyomatát.
Legenda vagy. Visszaperelhetetlen szivárvány a díszlet-fasor fölött. Nem faggat a szél, miért viseled ikonarcodon a fájdalom festett maszkját. Napfogyatkozásos tekintetedben elnémulnak a kereszttelen kenyerek. Szememmel nézed a szabadságukat visszakövetelő folyók tüntetését. Mellkasomban azóta zúg a félrevert harang, mióta tudom, nem akarsz egy újabb halálra feltámadni.
A szarkofágszürke ég alatt lábujjhegyen járkál bennem a remény, hogy egyszer mégis találkozunk ezután a lábon kihordott élet után. És többé nem szembesíthetik rebarbara illatú szavaidat a besúgó óramutatókkal, és a villámok nem tanúskodhatnak ellened, hogy azért vetetted Isten ítélőszéke elé magad, hogy testeddel minket megvédj.