A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt - néztem a határt: egykedvü, örök eső módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd, ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok!
...Én dolgozik akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
Ha tényleg vetélytársak voltak, egyenlő felek, ellenek egy bizonytalan végű küzdelemben, ahol a vesztes vére megered - ahol a győztes biztos halálosztó, és nem sokra megy, mindhiába nyert;
ha tényleg pont egymásba kapaszkodtak, és valamelyiküknek bukni kellett, elveszítettek emlékezést, tervet, értéket; el a józanság vizét;
ha megtagadták, ami érthető, de elrejtették végleg, ami szép (és ami jó, rég eltemettetett -);
míg vannak szépek, incselkedő hangú, kísértő pillantású, puha léptű lányok vagy asszonyok, mert ugye mindegy;
míg letehetjük szörnyű terheinket;
elgondolkozhatunk, hogy ő vagy ő; hogy miért volt az vonzóbb, mint a másik, hányszor telt meg a hold; a szó, a pázsit hányszor égett ki köztük, hogy lett volna?
(A képzelet csöndrögökbe botolva. A vágyakozás zsibbadó zsilipbe. József Attila a reménybe, a hitbe, Tündér-Flórába, Illyésbe; a mégbe és az ésbe -)
„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők – szabadok, kedvesek – s mind ember, mert az egyre kevesebb…” J. A.
Ahogyan egykoron Thomas Mannt kérted, halkan lépkedve járulunk elébed,
gyermekek, ifjak és őszülő vének, serdülő, repeső, kérges remények,
József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott. S megtanította, hogy az árvákat nagyon kell szeretni. Kisgyermekek mind. Ölbe kell őket venni. De a haláltól tudom, e tudás rajtad már nem segít. Rég elcsitultak konokul fájdalmas gondjaid. Valódi hazádba, végül a másvilágra szereztél jegyet, Oda, hol a világ gyalázata többé már nem a te szégyened. Látod? Ünnepet ülünk születésed felett. Talán sírsz rajtunk, vagy nevetsz. Vagy elfordítod a fejed, S a meg nem rakott nagy-nagy tüzet hiába keresed. Látod, mi nem tudunk azóta sem gyufát gyújtani. Elvesztünk, gyere minket bármilyen fokon tanítani. Mert a rend még áll, melyben lelked nem volt honos. Itt könnyebben teng még mindig az alattomos. A nép retteg, hogy ha választ, Szemét lesütve fontol sanda választ. Gyere hát, ülj le közénk és mesélj. Látod, itt egyre sűrűbb az éj. Elfeledtük közös múltunk, kivágtuk az élet fáit, Eltemettük mi magunkat, nemcsak szegény Kosztolányit. Foglalj hát helyet köztünk. Köztünk, hol néhányan még értjük a szót. Itt, hol a világ még világot jelent s a való valót. Kik próbálunk megmaradni férfiak s nők kevesen, Kik könyvedet lapozzuk szépen, türelmesen. S akarjuk hinni, hogy halálod nem volt hasztalan, Áldozatod megvált minket s e szennyfolyó nem parttalan. De benne élünk, s a mocsok úgy tapad ránk, Mint beteg testre a borzalom, a rák. Ülj le hát közénk, itt hazug eszme még nem hódít. Mondd az igazat, az sem baj, ha csak a valódit. Csak mondj valamit, hogy hihessünk, éljünk, Segíts, hogy kibírjuk, s többé ne féljünk. Mondd, hogy nem volt hasztalan a tisztaságod, Hogy zászlónkra tűzhessük árva igazságod.
Holnap nem lesz rá időm, ezért ma teszem fel a költészet napjára szánt válogatásomat.
Fehér Miklós: József Attilának
főhajtás 1999-ből
Te makacs, nyakas, konok, beképzelt, Örök telhetetlen, szerelemre éhes Magányos harcosa voltál a szónak, Eretnek gondolatok alkotója, Barátok nélküli mindenki barátja, Ki adni nem akart, Nem érdekelte hála, Ki úgy szállt alá poklok mélyire, Hogy vele volt az ég minden hite, Kiből a szavak vad indulattal, Mint sebből húsa, vérzőn kiszakadtak.
Te a szürkék közt színes szivárvány, Ki fent az égen is magányos árván Tündökölsz, tudva, hogy csodálnak, Kik lesunyt fővel földre nézve járnak És isten-fényedtől rettegve félnek, (Mert ők homályban, sötétben élnek) Átkozzanak, gyűlölve megvessenek; Hisz holt lelkek csak - nem elevenek, Ők fáklyaként égni sohasem tudva, Péterfillérükért földig hajolnak..
Rossz frázisok közt, üres szólamokban, Bántó fegyver minden értelmes mondat! Kínban, görcsben kántáló dalnokok, Marakodnak uraktól lökött koncokon, És féltékenyen mindenkit gyaláznak, Akiben igazi tűz ég, és nem alázat Hajlítja derekát, vezeti tollát, Akinek nem epe böfög föl torkán, Hanem szépség, a szó tiszta varázsa, Az emberi lét örök hozsannája.
Így lettél Te irigyelt - megvetett, Örökön magányos, örökké sértett, Szakadt gúnyájú éhező koldusa, Minden szeretetnek, minden szépnek, Kiben lassan, ahogy teltek az évek, Gyűlt a harag, a pusztító méreg: Hiábavalósága pusztában a szónak, Szivárvány színei a szépre vakoknak, S melyben elpusztulsz, mint sziklán a magok, Mint tested, mikor sínekre hanyatlott.
