Köszi az értő olvasást ☺, és az idézést. Nem volt dolguk a Zalakomári állomás felé, de ott tettek ki minket. A hétvégén volt még egy hasonló élmény. Vizet kértem az orgonista hölgytől a Homokkomááromi apátságnál, mondta ott a kerti csap, töltsek nyugodtan, csak zárva volt. ☺. Mondjuk lehet nem tudta. A faluban egy háznál kint lévő roma nénitől kértem, ő töltötte meg a flakkonomat. Én még "Kezdő" túrázó vagyok többekhez képest, de rossz élményem még nem volt.
A html kódokkal nem boldogul a fórumszoft. Vagy csak magát a linket tedd be - ezt általában felismeri a fórumszoft (beszúrás után kisárgítja a szöveg körül a hátteret), vagy ha így sem megy, akkor használni kell a link beszúrása ikont a szerkesztőablak fejlécén.
Van egy kis okítás, hogyan lehet szerkeszteni a hozzászólásokat, ez elérhető a lap alján a Tudnivalók menüpontból is, itt a linkje: http://forum.index.hu/Custom/showEditorHelp
Alapvető dolog, hogy nem szabad megijedni tőlük. (Nem úgy csinálni mintha..., hanem nem szabad betojni!) Azt hiszem jól gondolod, hogy mivel "közömbösen" viselkedsz, nincs felszólítás támadásra. Ha nem érzi magát beszorítva a kutya, és nem konkrétan a territóriumát védi, ez a taktika tökéletesen működik. De ahogyan ódorvári említette, van olyan helyzet (bár ritkán) amikor nem szabad feszíteni a húrt. Ilyen, amikor szigorúan a területét védi a kutya. Ilyenkor, beszorítva érzi magát, ekkor nem viccel, ekkor akár támad is. De azt lehet látni a viselkedésén és a mimikáján, olyankor teret kell neki hagyni, vissza kell vonulni.
-Ilyen eset volt, amikor a DDP-n egy gazda szántójára tévedtem és a kutyája erősen neheztelt érte. Na ekkor bizony csináltam egy tisztességes kerülőt és körbejártam a szántást. Már a túloldalon a következő helyzet alakult ki: állok egy jámborul kérődző bocival szemben, próbálom fényképezni, tőlem 5 lépésre vadul csahol a kutya, a közeli domb tetejéről meg bambán figyel a gazda. De mivel ekkor már nem a territóriumában álltam, a fénykép elkészült, a kutya lassan lemaradt, a gazda meg tovább szántott.
Mondjuk én utálom, ha a hátam mögött "sunnyog" a kutya, mert nem látom a szemét, tehát nem engedem magam mögé közel. Ha harcra kényszerülök, legalább lássam, kivel állok szemben.
Amióta leírtam, ezen gondolkodom. Nem jó szó a kutyákkal kapcsolatos viszonyomra a közömbösség, de nem tudtam rá jobb szót találni! Inkább arról van szó, hogy mivel soha nem volt kutyánk, így nem tudtam velük kapcsolatban valamilyen viselkedést kialakítani. Egyébként érdekes, hogy a kutyák sokszor ismerkedni akarnának velem, egyáltalán nem ellenséges szándékkal, de mivel tapasztalatok híján nem tudom kezelni a helyzetet, ezért inkább továbbmegyek.
Kutyás sztorijaim persze nekem is voltak, vannak, párat leírok belőlünk a honlapom, de a többségüket nem említem, mert nem tartom lényegesnek. Olvastam például egy túrám előtt a pecsételőhelyek fórumán, hogy vigyázat, Simonfaipusztán mérges kutyák vannak! Tudtam az első bejárásomról, hogy a földút a bekerített épületek kapuja előtt vezet el, de valahogy az egészről megfeledkeztem túra közben. Aztán Simonfát elhagyva kapcsoltam, hogy már késő délután van, nem biztos, hogy a dombok között lesz térerő a telefonáláshoz, haza kellene még szólni akkor, amikor még nem vagyok messze a falutól.
Hát így esett, hogy telefonnal a kezemben értem el a kaput, ahonnan azonnal előrohant három nagytestű, komondorszerű kutya. Nagyjából a földút közepén ballagtam ekkor és egy pillanat alatt felmértem, hogy az ebek lecövekeltek pontosan a kapu előtt és onnan acsarkodtak csak. Akkor meg szüret! Egy pillanatra se lassítva, de nem is gyorsítva a lépteimen továbbmentem az utamon, még csak rájuk sem néztem. Ahogy elhaladtam az ebek előtt, lassan elhallgattak, aztán pár lépésre mögöttem a nyomomba szegődtek. Együtt sétáltam el velük a kerítéssarokig, addigra a telefonhívást is lebonyolítottam. Ott aztán a kutyák megálltak, de éreztem, hogy figyelemmel kísértek addig, míg el nem tűntem a kanyar mögött. Végül is csak a dolguk végezték: vigyáztak a a birodalmukra.
Több hasonló esetem is volt: a tapasztalataimból alakítottam ki ezt a viselkedést, vagyis hogy anélkül, hogy akár a lépéseim tempóján változtatnék, anélkül, hogy a legkisebb figyelemre is méltatnám őket, elhaladok előttük. Nem vagyok egy kutyapicológus, de úgy gondolom, ezzel viselkedésemmel egyszerűen nem illek bele a "sablonjaikba"! Ha menekülni kezdenék, azonnal utánam rohannának, ha támadóan lépnék fel, ők is támadnának. De így nem vagyok a számukra se hús, se hal. Lehet, hogy szerencsém volt, de eddig ez a technika mindig bevált.
Magányos kutyákkal szemben az is bevált, ha nagyon acsarkodik, akkor hirtelen felé fordulok, toppantok és ráordítok. Erre általában hátrál egy-két lépést. Ha nem, hirtelen lehajolok, mintha egy követ akarnék felkapni. Ez is segíteni szokott. Ha ez sem használ, de úgy látom, hogy csak pár lépésről ugat, akkor jön a korábban már ismertetett technika.
Nekem is vannak kutyáim, mentettem is már párat, hiszek a kollektív tudatukban és abban hogy mivel szeretem őket és így ők is engem. Jól foglaltad össze azt amit én is gondolok erről a dologról.
Lépten-nyomon csodálkoznak a kutyasétáltatók egyébként hogy mennyire megállnak mellettem a kutyák, és ismerkednek.
Ugyanakkor van az a helyzet, és van olyan kutya amellyel nem vagyok benne biztos hogy ezeket a dolgokat meg tudnám beszélni, mint például a két komondor a Kányi csárda mellett a Csereháton.
Aztán a példák alapján amiket meséltél lehet hogy csak egy kis türelem és bátorság kellett volna, nem pedig farkafelvágva elrohanni...:-))
Szerencsére nekem sem volt soha gondom a kutyákkal. Én nem a közömbösségre magyarázom a dolgot, mint Hörpölin, hanem úgy érzem "szót tudok érteni" velük. Pedig voltak kalandjaim:
- Egy mocsaras szakaszon akartam rövidíteni egy jó nagy ívet, de a megáradt patak megakasztott. Vissza kellett fordulnom, csakhogy a teheneket őrző kutyáknak ez már sok volt. Mint az őrültek, vad ugatással rohantak felém vagy tízen. Gondoltam is, nekem itt "csengettek": vagy megesznek a kutyák, vagy elnyel a mocsár. De amikor közelebb értek, látom ám, hogy az egyik riszálja a fenekét. Kihasználva a helyzetet, leguggolva magamhoz hívtam, s bár nyakig sáros lettem, a haverkodó kutyától a többiek is lenyugodtak. Díszkísérettel hagytam el a "harcmezőt".
- Egy bekerített karám mellett haladtam el, amikor a nem kicsi komondornak elege lett belőlem. Vad ugatással rohant utánam, még a gazda is kisétált az ajtóba, de egy szót sem szólt, csak nézett. Aztán fél perc múlva csalódottan fordult vissza (na, ez a vérfürdő is elmarad), miután látta, hogy pillanatok alatt országos cimborák lettünk.
Nem igazán tudom a titkot, talán az, hogy "emberszámba" veszem a kutyát, és ezt megérzik. Volt még jó néhány eset, de azok már szót sem érdemelnek.
Tanulságos történet egy másik időről-időre visszatérő neuralgikus "problémáról",vitatémáról topictársunk blogjában:
"Itt már lassult a tempó, szegény Balázs lába nem bírta a bakancsot. Ahogy kiértünk Nemesvidből le is vette és tangapapucsra váltott. Reméltem, hogy stoppal elérjük a vonatunkat Zalakomárban, feladva ezzel a mai terveinket. Somogysimonyiig kellett csoszognia, miközben stoppoltam,de nem vettek fel. Már éppen a taxit szerveztem, amikor egy kisbusz visszafordult értünk. Öten ültek az autóban de a csomagtartóban a földön elvittek minket Zalakomárba. Kiderült közben, hogy a négy roma srác a főnökkel Szekszárdról jöttek, ott dolgoznak egy hétig. Másnap hajnalban indulnak vissza. Külön becsülendő, hogy kevés idejükből szántak ránk is."
hát igen többet érdemelne a Püspöki Lovarda. A két vállalkozó harcának ennek a tulaja lett a vesztes(rendesen)Pedig ha jól tom eredendően társak voltak....
Érdemes egy kicsit eltávolodni a főlátványosságoktól és igazi csemegékbe botolhatunk,melyek egy kissé árnyalják a képet. Pedig csak néhány száz méter. A külső várfal környéke ráadásul iszonyúan szemetes (legalábbis ottjártamkor) is.
Hetek óta dolgozom az RPDDK 2014-es bejárása során felvett GPS trekkek feldolgozásán. Már készen vannak az útvonalmetszetek és a jellemző útpontok közötti táv- és szintadatokat mutató táblázatok is. Szóval egy kis támogatást onnan is kaphatsz a bejárásodhoz! Meg persze ott vannak a túraleírások is. Persze a "szkeptikus, kicsit lesajnáló hangulat" talán azokon is átérződik! :-)
Nem akartam erre még célozni sem, mert ez a te dolgod hörpölin, de igen, erre gondoltam mikor azt írtam hogy nem a csomaggal volt bajod.
Ugyanakkor köszi a részletes tájékoztatást, nekem nagyon hasznos volt, mert bár jelenleg nem nagyon izgat, de azért el tudom képzelni hogy egyszer belevágok az AK-ba.
Csak előbb haladni is kéne már azzal a DDK-val is. :-)
Megkernem a rajongomat, hogy szigoruan itt minuszoljon, masik topikban ne. Ott nem szokas a +- osztogatasa... De mi a baja velem, irja mar le itt, ha tokos legeny/leany, nem egy kis ovodas!
"A hátizsákban nem mindig csak fizikális teher van..."
Nem bizony! De Te pontosan tudod is, hogy egy ilyen lelki teher miatt én egyszer úgy magunk között ki is jelentettem, hogy emiatt utálom az AK-t! De ezt csak a bennem felgyűlt indulatok és a tehetetlenségem miatt mondtam. Mert csak önmagam hibáztathattam akkor, senki és semmi mást! És hogy ez meghatározta a későbbiekben az AK-hoz való hozzáállásomat? Minden bizonnyal, ezt anélkül is tudom, hogy cihomókus lennék! De mindegy is, ez egyéni szocprobléma.
Viszont imádok gyalogolni, gyalogtúrázni! Szeretem járni az országot, megismerni a tájakat, embereket, mindig valami újat látni! Ebből a szempontból szerettem az Alföldön is gyalogolni. Szerettem a végtelen vándorlásokat, azt, hogy szinte zavartalanul elmélyedhettem a gondolataimban, meg a beszélgetéseket az emberekkel, akikkel összeakadtam az utam során. Egyedül az Alföld mint táj, nem tudott megragadni! Hogy nem nőttem volna még fel az Alföldhöz? Szerintem 80 évesen sem vélekednék másként. Persze lehet, hogy a hiba az én készülékemben van.
"...deHörpölinnek szerintem távolról (és közelről) sem a túrazsák tartalmának elosztása miatt volt baja az AK-val."
Valóban nem. Én mindig hangsúlyt fektettem arra, hogy alsó-középkategóriás túrafelszereléssel járjak, mert meggyőződésem, hogy nem kell márkás holmi ahhoz, hogy valaki gyalogtúrázzon. Természetesen az AK-ra is a szokásos felszerelésemmel indultam, ugyanaz volt a hátizsákomban mint addig bármikor, erről már megemlékeztem itt pár nappal ezelőtt, nem akarom ismét leírni, a konkrét lista pedig fenn van a honlapomon. A most következőkben inkább csak pár tapasztalatom osztanám meg veletek, ami eddig valahogy elsikkadt.
Az első az, hogy nyugodtan lehet nagyobb napi távokat tervezni, mert a szintek hiánya miatt kevésbé fárad ki az ember menet közben. Nagyjából akkora erőfeszítéssel, amit beleteszek egy 25 km-es középhegységi túrába, az Alföldön jóval 30 km feletti távot lehet elérni. Nyugodtam lehet úgy kalkulálni, hogy 100 méter szint egyenértékű 1 km távval. Így egy 25 km-es, 1000 méter szinttel bíró középhegységi túra nagyjából egyenértékű egy 35 km-es síkvidéki menettel.
A túrabotjaimat persze ide is magammal vittem, pusztán azért, mert már megszoktam a használatukat. Megkönnyítik az életem: ahogy Gizi is írta, a túrabotok két plusz lábat jelentenek, átveszik a súly egy kisebbik részét, csúszós terepen növelik a lépésbiztonságot, meg olyan jó dolog rájuk támaszkodni, ha egy pillanatra megállok kifújni magam!
Már előre számoltam azzal, hogy nyáron pokoli hőségek lehetnek a túra közben! Fehér bézból sapka általában volt nálam, aztán volt úgy, hogy nem hordtam napokig, ugyanis az időjárással több esetben is hatalmas mákom volt: három túrámat is pont erős hidegfrontok átvonulása után kezdtem meg! Ezek pár napra visszavettek a hőségből, és kellemes túraidő kerekedett! Nálam ez véletlenül alakult csak így, de javaslom az utánam következőknek, hogy tudatosan tervezzék így a túrájukat!
A homokkal szívtam néha, de igazi nehézséget nem okozott! Amolyan igazi, süppedős szaharai homok ritkán került az utamba, ilyen terep volt Ósükösd és Sükösd között a síkon átvezető út, a Kiskunság homokhalmai, meg pár rövidebb szakasz a Nyírségben. A legtöbb helyen, ha mélynek találtam a homokot az úton, kicsaptam a füves-gazos szélére, vagy a nyomok közötti gazos sávon mentem, mert ott könnyebb volt járni. Mindenesetre a homoknak használ az eső, mert összetömörödik tőle, jobb menni rajta!
A sárral már más a helyzet! Csak egyetlen nagyon saras napom volt Dévaványa és Körösladány között, de az annyit kivett belőlem, hogy fel is adtam a túrát, és nem mentem tovább Vésztőig, a tervezett kiszállási pontig! A poros alföldi utak már egy komolyabb zivatar után is dágvánnyá válnak, és nem csak kifárasztanak, de komolyan vissza is fogják a tempót! Az utolsó túrámon volt még sár a Bodrogközben, de ott csak rövidebb szakaszokon, ahol a munkagépek összetúrták a mezei utakat, de akkor már úgy voltam vele, végigmegyek rajtuk és befejezem az AK-t, ha a fene fenét eszik, akkor is! :-)
A vízről: alapvetően úgy álltam a kérdéshez a felkészüléskor, hogy csak településeken tudok utánpótlást szerezni! Emiatt is vittem egy-egy hosszabb lakott területektől távolabb vezető szakaszra 5 liter vizet is. Ettől függetlenül a hosszú gátmenetek közben elhaladtam lakott gátőrházak mellett, ahol kaphattam volna vizet, ha nagyon szükséget szenvedtem volna benne. Nyilván ezeken a helyeken nincs vezetékes víz, de kútból biztosan kaphattam volna ivóvizet, de én nem szeretek az emberek jóindulatára építeni. Az vagy van, vagy nincs, de a hátizsákomban mindig volt víz!
A hátizsák cipelése egyáltalán nem volt probléma, megszoktam már a súlyát, meg a kilométerek meghozták a kondit is. Egyszer tréfált csak meg a zsákom, de akkor komolyan! Október 23-án indultam neki Kisvárdáról az utolsó 3 napos szakasznak Sátoraljaújhelyig, és alig hagytam magam mögött a várost, eltört a hátizsákom nagy derékcsatja! Egy pillanat alatt rázuhant a vállamra a zsák teljes súlya, és a törött csat pótlására esélyem sem volt az ünnepnapon! Végül pár perces próbálkozás után sikerült egy olyan beállítást találnom, hogy a csatot össze tudtam akasztani, de mindig a legváratlanabb időpontokban ugrott szét a túra folyamán!
A szakaszolásról: nekem nagyon bevált a Szekszárd-Érsekhalma-Petróczi iskola-Mindszent-Mezőtúr-Körösladány-volt Halápi csárda-Kisvárda-Sátoraljaújhely felosztás, ezekről a helyekről jó a közlekedés Budapest felé.
A jelzettségről: ahová lehet festeni, oda festettek is az útvonal mentén, a gátakon nem lehet eltévedni, ahol gond lehet, azok a hosszabb mezei szakaszok. Sok helyen megtalálhatóak a sárga nyilas oszlopok, és persze sok információjuk hasznavehetetlen, de legalább mutatják, hogy még az útvonalon van az ember. Kéktúrás betonoszlopokkal csak pár helyen találkoztam, de ezek közül is csak a Zsadány és Geszt közöttiek voltak igazán hasznosak. De a GPS-nek sok helyen a hasznát vettem, mert az igazolófüzet térképe tájékozódás szempontjából nem sokat ér!
A sátorozásról: nekem nagyon bejött a sátorozás az AK-n, gyakorlatilag a 4-5 napos szakaszokat körülbelül egyenlő részekre vágva ott ütöttem fel, ahol csak akartam! Ahol elfáradtam, elég volt csak körbepillantani, pár perc után találtam többé-kevésbé megfelelő sátorhelyet. Ha valaki szeretné tudni a konkrét sátorverési helyeimet, a 60431-es hsz-ben megtalálja.
Nos, nagyjából ennyi! Ha még az eszembe jut valami, azt megosztom veletek!
Pedig nincs semmi gond a ravatalozóval, mármint annak nyitott fedett előterével. Rengetegszer aludtam ott, a kék járás közben. Nyugodt csendes, eső nem ér, víz is van mosakodni, főzni. Amíg fiatalabb voltam teljes lista volt a fejemben az ilyen és ehhez hasonló alvóhelyekről. Vadászház terasz, elhagyott épület, sziklaüreg, kilátó, nagyobb fedett magasles stb.
Az a kis táska pont elég egy flakon víznek, meg egy jó vastag... bankkártyának. :-)
Ez megint egy másik komplett témakör, de sokszor mosolygok magamban a hiper-szuper szerkókban virító emberkéken, akik rohadt komolyan veszik a túrázást (magukat.)
Nem mondom hogy semmi nem múlik rajta, de egy kéktúrán nem sokat számít ki miben nyomja szerintem.
Inkább állva aludnék az erdőben, mint egy ravatalozóban, ez picit tisztelet kérdése is, de morbid is és némi szuiciditást is feltételez, szerintem.
A lány, aki két hónap alatt letolta az egész OKT-t és a végén elégette a füzetet mindössze egy darab vászon válltáskával közlekedett. Akkora volt a mérete, mint egy A0ás papír és tök lapos volt.
Pedig szabad ég alatt aludt - vagy ravatalozókban, hogy a fene egye az ízlését.
Távol álljon tőlem hogy ebbe beleszóljak, eddig sem tettem, ezután sem szeretnék, de Hörpölinnek szerintem távolról (és közelről) sem a túrazsák tartalmának elosztása miatt volt baja az AK-val. Túl lett ez tolva egy picit, mindemellett hasznos információkkal lettünk gazdagabbak.
Ráadásul ezek szubjektív dolgok, én eddig a pár ezer kilométeren amit túráztam 30 literesnél, és kb 6-7 kilósnál nagyobb táskát soha nem vittem. Inkább kisebbet.
Komoly túrázók simán kiröhögnek a zsákommal. (Sohasem érdekelt a felszerelés.)
Vagy már akkor is ha netán Széll úrral egyszerre mutatkozunk és van összehasonlítási alap. Stan és Pan, az egyik komoly túrázónak is néz ki, komoly felszereléssel, jókora pakkal, a másik egy vitamingolyó, farmerben egy kis szütyővel.
Nem, nem Széll úr a vitamingolyó. :-)
Lehet így is, meg úgy is csinálni, az AK-ra pedig mindenképpen meg kell érni, ebben igaza van hadidokinak.
Még én sem értem meg, egyelőre el sem tudom képzelni.
2015.dec.
Kisfaludy Sándor szülőháza
Udvarbíró ház
A külső városfalak
