Keresés

József Attila

 

 

ISTEN

 

Én az Istenem úgy szeretem,

hogy a szívemet földbe vetem,

megérik, akkor learatom,

fölösét pedig másnak adom.

 

Meg is köszöni, akárki az,

akárha huncut, akár igaz,

ha mindörökre, ha csak percre,

de az isten fölébred benne.

 

Ha lány az, hozzákomolyodva

rongyos kabátom megfoltozza,

hogyha meg ember, csak megállít,

ki is kísér az ajtajáig.

 

Ha éppen főzik az ebédet,

ottan marasztnak várt vendégnek

s ahol az asszony sose hamis,

meghínak ott még máskorra is.

 

Aztán csak amikor dolgoznak,

rólam is el-elgondolkoznak.

S hogy munka közben megpihennek,

erejét érzik a szivemnek.

 

Nem csinálnak egymás közt mozit,

bennük már isten álmodozik,

álmodik tágas, erős égről,

kicsiny fiának nagy szivéről.

 

 

 

József Attila összes versei,

1925. május [153-154.]

József Attila

 

 

JÓZSEF ATTILA

 

József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még

         anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt,

         látod, a világra hozott.

Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító

         intézethez, mégiscsak másért örülünk neki.

Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tud-

         nak gyufát se gyujtani, ha így megy tovább,

         nem törődöm vélük.

Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz,

         hogy bennetek lakik, az bizonyos.

Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat,

         így lesznek frissek és épek.

A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük

         a szivünk alá.

Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen

         is gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében

         heverészek, mégis túljutottam a szakadékon.

Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan

         őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az

         ünnepekre.

 

 

 

József Attila összes ver-

sei, 1925. ápr. [?] [157.]

József Attila

 

 

KERTÉSZ LESZEK

 

Kertész leszek, fát nevelek,

kelő nappal én is kelek,

nem törődök semmi mással,

csak a beojtott virággal.

 

Minden beojtott virágom

kedvesem lesz virágáron,

ha csalán lesz, azt se bánom,

igaz lesz majd a virágom.

 

Tejet iszok és pipázok,

jóhíremre jól vigyázok,

nem ér engem veszedelem,

magamat is elültetem.

 

Kell ez nagyon, igen nagyon,

napkeleten, napnyugaton –

ha már elpusztul a világ,

legyen a sírjára virág.

 

 

 

József Attila összes versei,

1925. április [142-143.]

József Attila

 

 

ISTENEM

 

Dolgaim elől rejtegetlek,

Istenem, én nagyon szeretlek.

Ha rikkancs volna mesterséged,

segítnék kiabálni néked.

 

Hogyha meg szántóvető lennél,

segítnék akkor is mindennél.

A lovaidat is szeretném

és szépen, okosan vezetném.

 

Vagy inkább ekeszarvat fogva

szántanék én is a nyomodba,

a szikre figyelnék, hogy ottan

a vasat még mélyebbre nyomjam.

 

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarját

én zavarnám a fele varjat.

S bármi efféle volna munkád,

velem azt soha meg nem unnád.

 

Ha nevetnél, én is örülnék,

vacsora után melléd ülnék,

pipámat egy kicsit elkérnéd

s én hosszan, mindent elbeszélnék.

 

 

 

József Attila összes versei,

1925. április [142.]

József Attila

 

 

ISTEN

 

1

 

Hogyha golyóznak a gyerekek,

az isten köztük ott ténfereg.

S ha egy a szemét nagyra nyitja,

golyóját ő lyukba gurítja.

 

Ő sohase gondol magára,

de nagyon ügyel a világra.

A lányokat ő csinosítja,

friss széllel arcuk pirosítja.

 

Ő vigyáz a tiszta cipőre,

az utcán is kitér előre.

Nem tolakszik és nem verekszik,

ha alszunk, csöndesen lefekszik.

 

Gondolatban tán nem is hittem.

De mikor egy nagy zsákot vittem

s ledobván, ráültem a zsákra,

a testem akkor is őt látta.

 

Most már tudom őt mindenképpen,

minden dolgában tetten értem.

S tudom is, miért szeret engem –

tetten értem az én szívemben.

 

2

 

Én már fiatalember lettem,

a boltba gyerek megy helyettem.

De ha Néki valami kéne,

a boltba én futnék el érte.

 

Fütyörészve a szép időben,

esernyő nélkül az esőben,

a kocsiúton lenn szaladnék,

magamra kabátot se kapnék.

 

De az autót frissen, fürgén,

ha nem is töfföl, kikerülném.

Hisz ha valahogy elgázolna,

hiába mentem én a boltba.

 

Megválogatnám a portékát,

ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád.

S mielőtt akármit elhoznék,

hosszan, sokáig alkudoznék.

 

Aztán, hogy Néki odaadnám,

jó kedvét meglátnám az arcán.

Szeme csillogna, megköszönné,

mást nem is küldne boltba többé.

 

 

 

József Attila összes versei,

1925. ápr. [140-142.]

József Attila

 

 

ÁPRILIS 11

 

A talló kalászait hányva

s a verebek közé belesvén

nagy szél kapott föl egyszer engem

hirtelen, áprilisi estén.

 

Gyerekeit kereste arra

s engem talált ott épp az útban.

Bömbölt, örült s én mosolyogva

rengeteg mellén elaludtam.

 

Vitt falvan, földeken keresztül,

meghempergetett jó sárosra,

cibálva és kacagva vitt egy

pesti, csatakos külvárosba.

 

Az uccán vidám jasszok lógtak

s még vidámabban verekedtek,

kiabáltak, kiabáltunk és

a jasszok végül berekedtek.

 

Mondom, valami nagy ünnep volt,

a hívek templomokba mentek

s reszketve, szomorú kézzel

áldották őket meg a szentek.

 

S hogy a harangok búgtak, fölnőtt

a szívekben nagy, esti béke.

A gyilkos végzett emberével

s úgy menekült, kalaplevéve.

 

Reménységnek és tulipánnak

kicsikis deszka-alkotmányba

1905-ben ígyen

iktattak be az alkotmányba.

 

A kártyás munkásnak fiúként,

s a szép, ifjú mosóasszonynak,

ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,

fejkendőbe kötözött gondnak.

 

A szegényasszony rég halott már,

de fiát a szél el nem hagyja,

együtt nyögünk az erdőn éjjel

s együtt alszunk el virradatra.

 

 

 

József Attila összes versei,

1925. április 11. [147-148.]

József Attila

 

 

SZÉP CSÖNDESEN ALUDJ

 

Szép este van. Szép csöndesen aludj.

Szomszédjaim is lefeküsznek már

Az uccakövezők is elballagtak.

Messze-tisztán csengett a kő

meg a kalapács

meg az ucca,

s most csönd van.

Régen volt amikor láttalak.

 

Dolgos két karod is oly hűs,

mint ez a nagycsöndű folyó.

Nem is csobog, csak lassan elmegy.

Oly lassan, hogy elalusznak mellette a fák,

aztán a halak,

a csillagok is.

És én egészen egyedül maradok.

 

Fáradt vagyok, sokat is dolgoztam,

én is elalszom majd.

Szép csöndesen aludj.

Bizonyosan te is szomorú vagy,

azért vagyok én is szomorú.

 

Csönd van,

a virágok most megbocsátanak.

 

 

 

József A. összes versei,

1925. ápr. eleje [146.]

József Attila

 

 

ÉRIK A FÉNY

 

Megrázhatom fáimat, már közelednek testvéreim.

 

Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat látod-e vállainkon?

Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér –

Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.

 

A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek telepednek küszöbeinkre,

gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt

aknák pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden felrobbannak csókjainkban.

 

Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk.

Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk vidékeit.

Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre, aki hajnalonta gyönge

                               virágokat okoz.

 

 

 

József Attila összes versei,

1925. február [?] [156.]

József Attila

 

 

A TÁVOL ÚJ ÉS ÚJ EGEKET SZÓR

 

A távol új és új egeket szór,

szép testem napos szavakat szól

s a kenyerek erősen, bízva

kelnek.

Harangszó ömlik a Tiszába,

frissen, nyujtózva, kel a lárma.

Derékig mosdok s a vizet

reápaskolom szivemre.

Oly hűsen, tisztán símul hozzám,

úgy ring a tálban, úgy zenél,

mint a danoló lányok melle.

Akinek kitárt a szobája,

ahhoz a világ így szalad be

és mint papához a gyerek,

mikor új ruhát kapott

s abban is szabad karikázni.

Nem fogok senkit se magyarázni,

hiszen mi jól ismerjük egymást

és tagjaimból a kenyéríz,

tej, víz s a csók is szerte árad.

A munkások közé megyek,

elvégzem jól én a munkámat.

Fürgén, vígan viszem magam,

most úgyis én vagyok a legszebb

és szépet, tisztát kell már egyszer

fölmutatni az embereknek.

Szeretnek majd, ha eljövök,

együtt jártunk a széles uccán

s zápor előtt velük loholtam.

A gyönyörű elevenek,

kik a házakat összerakták

s jólépített szivükből már

az én szivem ki nem tagadják.

 

 

 

József Attila összes versei,

1924 [143-144.]

József Attila

 

 

A KUTYA

 

Oly lompos volt és lucskos,

a szőre sárga láng,

éhségtől karcsú,

vágytól girhes

szomorú derekáról

messze lobogott

a hűvös éji szél.

Futott, könyörgött.

Tömött, sóhajtó templomok

laktak a szemében

s kenyérhéját, miegymást

keresgélt.

 

Úgy megsajnáltam, mintha

belőlem szaladt volna

elő szegény kutya.

S a világból nyüvötten

ekkor mindent láttam ott.

 

Lefekszünk, mert így kell,

mert lefektet az este

s elalszunk, mert elaltat

végül a nyomorúság.

De elalvás előtt még,

feküdvén, mint a város,

fáradtság, tisztaság

hűs boltja alatt némán,

egyszer csak előbúvik

nappali rejtekéből

belőlünk

az az oly-igen éhes,

lompos, lucskos kutya

és Istenhulladékot,

Istendarabkákat

keresgél.

 

 

 

József Attila

összes versei,

1924 [134-135.]

József Attila

 

 

IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK

 

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.

Gyerekeink sem azért vannak,

hogy tiszteljenek bennünket

s mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.

Hiszünk az erő jó szándokában.

Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,

akár az égben laksz, akár a tejben,

a nevetésben, sóban, vagy mibennünk.

Te is tudod, hogyha mi sírunk,

ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,

akkor szivünkben zuhatagok vannak,

de erősebbek vagyunk gyönge életünknél,

mert a fűszálak sose csorbulnak ki,

csak a kardok, tornyok és ölő igék.

Most mégis, megfáradván

dicsérettel keresünk új erőt

s enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:

Szabadíts meg a gonosztól.

                                            Akarom.

 

 

 

József Attila összes

versei, 1924 [134.]

József Attila

 

 

ESTI FELHŐKÖN

 

Esti felhőkön fekete fű nő, lassan fölszíjja a fényességet

        és gyémántlevegőt locsol izzadt arcainkra.

Nyugodt lehelet a világ, ellebeg a jéghegyek fölött.

Ezek ilyenkor egész elolvadnak.

Ha követ dobunk föl, nem esik vissza, hanem csókká

válva nagy meleg szárnyakon röpül föl föl

        egészen mihozzánk.

Csontjainkban a velő foszforeszkál, akár a sarkcsillag,

kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret, melyek

        elbújtak tenyereinkben.

Mi az igazság, kérdem a falaktól.

Erre eltűnnek és a csillagok alatt valamennyien

        itt ültök körülöttem.

A szemhéj selyemüvegből van, simogat, ha lecsukjuk,

        de azért tovább látunk.

Az áloé másodpercenként virágzik álmainkban.

Ismeretlen kedvesünkkel hálunk, ő az, aki cirógatván

        figyelmeztet, ha takarónk lassacskán lecsúszik.

 

 

 

József Attila összes versei,

1924. szeptember [?] [156-157.]

József Attila

 

 

MILYEN JÓ LENNE NEM ÜTNI VISSZA

 

Mikor nagyokat ütnek rajtunk,

milyen jó lenne nem ütni vissza

se kézzel, se szóval,

világítni a napvilággal,

elaltatni az éjszakával,

szólni a gyávaság szavával,

de sose ütni vissza.

 

Lelkeimmel pörölnöm kéne

s élvén is vagyok most a béke.

Kristály patakvíz folydogál

gyémántos medrű ereimben.

Szelid fényesség az ingem

és béke, béke mindenütt,

pedig csak én élek vele!...

Fölemelnek a napsugarak,

Isten megcsókolja minden arcom

és nagy, rakott szekerek indulnak belőlem

a pusztaság felé.

 

 

 

József Attila összes versei,

1924. július 10. [120.]

József Attila

 

 

CSUDÁLKOZÁS AZ ÉLETEN

 

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,

de ha szomjazom, akkor friss patak,

az én kedvesem az egeknek nyílhat,

de megcsókolni csak nekem szabad.

 

Haja szurokkal elkevert arany,

harmatos erdők az ő szemei,

küszöbe elé teríteném magam

lábtörlőképpen, de nem engedi.

 

Szavunk zugában megbuvik a csók,

testvéreihez lopva jön ide...

Mező álmodhat össze annyi jót –

az én kedvesem a füvek szive.

 

Este a csókok megszöknek velünk

s végigfutván a világi teren,

a hajnali égre leheveredünk

és csak csudálkozunk az életen.

 

 

 

József Attila összes versei,

1924 első fele [119.]

József Attila

 

 

MAGYAROK

 

Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,

nyisson ajtót nekünk a reménység!

 

Űlünk, űlünk a mindenség szélén,

tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?

És várunk, csak várunk szomjasztó várásban

átalfolyik rajtunk a világosság,

de elhagytuk valahol kőedényeinket,

elhagytunk valahol minden akarást

s most minden volt és jövendő szomjúság

itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,

hogy friss kenyereink halomra száradnak!

A négylábúak, melyeket megettünk,

most előjönnek és kinevetnek minket,

ezer és harmincegynéhány esztendő

zuhog végtelen szomorú szemünkből

s nem bírja elmosni buta bűneinket.

 

Most nagyon messze van tőlem a föld,

mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,

keserű számnak ki mutatna cukrot?

Ki hinné még el, hogy élni akarok?

Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,

mert hogy adhatnék eleget kettővel?

Két bárány volt én adó két kezem,

s a farkasok elbántak mindkettővel.

Most minden kedvem holtan terül el,

mert levegőtlen vihar a jajom:

 

Leszámítva az ostobaságot,

multunkat, életünket és a gyomraink,

ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,

nyisson ajtót nekünk a reménység!

 

 

 

József Attila összes versei,

1924 első fele [109.]

József Attila

 

 

GYÉMÁNT

 

Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

 

Gyémánthegyen állunk,

de zsebünkben kavicsok vannak.

Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,

kövér vánkosokká tömtük fehér szárnyaink.

Most könyörgések szomjazzák erőnket

és térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,

szivünkben a csillag megfagyott.

 

Igen. Igen.

Elsüllyedtek a haditengerészek:

szelíd révészek csónakáznak isten felé.

Még a nagyon öregek is

kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára

s türelmet prédikálnak messze,

a mulandóság halainak.

 

Igen. Igen.

Ne higgyük el hát barátaim,

hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!

Mindent meg kell simogatni,

a hiénákat, a békákat is.

 

Gyémánthegyen állunk,

szigorú hó, takard el bűneinket,

oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!

Te határtalan kristály!

 

 

 

József Attila összes versei,

1924 első fele [94-95.]

József Attila

 

 

KEDVESEM

 

Bizony a szirmok összeborulnak este.

Nem akartalak megcsókolni se,

csakhogy kicsit is érezzelek mellettem,

mint kisgyerek az édesanyját.

A vackorfa a beojtott ággal összenő,

én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal,

én kedvesem,

és szebb is vagyok, miként az éjszaka

a számlálhatatlan csillagoktól.

 

Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél,

mely fogócskára tanítja a gyerekeket

és fölkelti a sáros füveket.

Régóta várt mellem bozontos rengetegje,

hol éhesen meg félfagyottan

indulatok aggancsos csapata öklelődött

és most, íme,

békén legelgeti liliomszavaidat,

meg a violákat.

 

Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd,

én kedvesem.

 

Még sötét van,

leheletünk se látszik,

de ablakunkon ragyognak már a jégvirágok,

odaki hajnalodik

s én még mindig csókokat beszélek.

 

 

 

József Attila összes versei,

1924. január [122-123.]

József Attila

 

 

MIÉRT MONDOTTÁL ROSSZAT NÉKEM

 

Miért mondottál rosszat nékem?

Én nem bántottalak, barátom,

hogyha valamiért haragszol,

szivesen bocsánatot kérek

s szeretném, ha most velem jönnél,

megnézzük majd a favágókat,

s leheverünk együtt az erdőn,

fejünk fölött hullámzanak a lombok,

hűs tengerfenékről az eget nézzük,

ahol meg zsenge felhők lombosodnak.

Ott nagy nyugalom karol majd belénk

és nékünk az most olyanigen jó lesz,

háromszoros a jó, ha kettő kapja,

azért szeretném, hogyha velem lennél,

míg odahallik este a harangszó,

a bogáncsokat leszedjük egymásról

s hazaballagunk éppolyan fáradtan,

miként a kapás, szótalan munkások,

akik a földek békés erejébe

százannyit termő magokat vetettek.

 

 

 

József Attila összes versei,

1924. január 23. [100.]

József Attila

 

 

IDE ÚJRA A SZERETET JÖN

 

Fejünkre tapodták a múltat,

hanem a jövő csak megérik,

dudvából föl a magas égig,

mely ízes gyümölcsű embert hirdet.

 

Már izmainkká lett a szándék,

túl-túl a szemek már nem sírnak

s volt-göthös anyák szerelmes pírnak

a napot kendőzik magukra.

 

Szándékoló, roppant kohókból

már ömlik a vas okos formába

s nótás acél zeng majd, hol máma

és tegnap aranyat imádkoztak.

 

Az átkok már elátkozódtak

a vér elvérzett, széjjelmarva,

és elrothadt gonosz hatalma

a gyümölcsdögvesztő rothadásnak.

 

Ide újra a szeretet jön

s gonoszok vége nyögi jöttét,

nem mint eddig, hogy leütötték

s a jókat áldozták eléje.

 

Ide újra a szeretet jön

s mindenkinek fakad bocsánat,

de addig jaj, kik látva látnak

s a vaknak sem adnak szemükből!

 

 

 

József Attila összes versei,

1924. január 22. [108.]

József Attila

 

 

KIÁLTUNK ISTENHEZ

 

Isten!

Kiáltunk hozzád:

Légy a mi érző, meleg bőrünk,

mert megnyúztak bennünket,

a fájdalomtól már semmit se látunk

és hiába, hiába tapogatózunk,

nem érezzük meg a dolgokat,

csak azt, hogy irtózatosan fájnak.

 

Mihaszna, ha tudjuk, de nem látjuk,

hogy belőlünk lobbannak ki tavasszal a rügyek,

hogy fáradságnál hősebb a karunk

s agyunk robbantóbb minden dinamitnál.

Szavunk gyapjúja megpörkölődik

és keserü füstként hordozza a szél,

mert nem takarózik senki sem bele.

Mindenkiből kicsurog a lelkünk,

mint rozsdalyukasztotta kannákból a tej.

Szeretetünkkel sajttá ojtjuk mégis,

hogy legalább a fiaké legyen.

Mert most leaggathadd magadról a csillagokat,

itt a garasok fénye maradandóbb.

S nem fogad az asztalához senki,

hegyek barlangos gyökereit rágjuk,

az égen sem nap – aranytallér ragyog,

a mezőkön kutyatej sem érik,

ó, légy a mi érző, meleg bőrünk,

hogy a fájás leperegjen rólunk,

mint a ludak tolláról a víz,

hogy végre egyszer megfaraghassuk már

a márványszobrot és a deszkalócát –

nem akarjuk, hogy holnapra maradjon

s a vizeken már delelnek a felhők,

eztán már az árnyak sokasodnak,

dologvégezetlen kell, hogy hazatérjünk,

meghálni lecsukódó szemeid alá.

 

 

 

József Attila összes versei,

1923. dec. 13. [95-96.]

József Attila

 

 

TANÍTÁSOK

 

1

 

Lesznek, akik majd kinevetnek.

Ti ne hallgassatok azokra.

 

Olyanok ők, mint a cserepes

urasági kastély gyermekei:

nevetik a durvaorrú parasztot,

mikor trágyás szekerén elindul,

hogy kenyérré kovászolja a földet.

 

És lesznek, akik elszörnyülködvén

ilyesféléket beszélnek egymásnak:

miket össze nem fecseg ez az ember!

hisz ez bolond, zárjuk el hamar,

lázas hitét lehűti majd a magánosság.

 

Erre pedig csak azt mondhatom,

az én akarásom nem bolondság,

hanem tövigkalászos táblája a tibennetek

még csak csirázó búzaszemeknek.

 

Az én hitem a földnek melegsége

és miként a föld szétosztja melegét

gyenge füveknek, rengeteg erdőknek egyaránt,

az én hitemet úgy osztom szét közöttetek.

 

Ti mégse hallgassatok a szörnyülködőkre

és meg ne vessétek őket:

mindannyian és egyformán

testvéreim vagytok.

 

2

 

(Ti jók vagytok mindannyian)

 

Ti jók vagytok mindannyian,

miért csinálnátok hát rosszat?

 

Néha úgy vagytok a rosszal,

mint a gyermek a csavargással.

Ujjong, eltéved, sírdogál

s hazakívánkozik.

 

Ti mindannyian örültök a jónak

s fontoljátok meg, mit mondok:

nem sánta az, aki

együtt lelkendezik a csúszkálókkal!

 

3

 

Ne legyen bennetek kegyetlenség

és irgalmasság se legyen bennetek.

 

Ha kegyetlenek vagytok,

fiaitok is kegyetlenek lesznek.

Ha valamely bokron tövis terem,

sarjadékán is tövis terem.

S elszaporodván tövestül kitépi

és kemencére veti a gazda.

Így szakajtja ki kövér földjéből

az ártatlanul kegyetleneket,

már csak szüléjük miatt is,

s tűzre, háborúra veti: az idő.

 

Ne legyen bennetek kegyetlenség

és irgalmasság se legyen bennetek.

Az irgalmasok irgalmasságra várnak,

ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek,

hogy ne legyen szükségtek irgalomra

s ne legyen miért irgalmazni nektek.

 

4

 

(Jövendő férfiak)

 

Most a jövendő férfiakról szólok.

 

Ők lesznek az erő és szelídség,

szétszaggatják a tudás vasálarcát,

hogy az arcán meglássák a lelkét.

Megcsókolják a kenyeret, a tejet

s amely kezükkel simogatják gyermekük fejét,

ugyanavval kifacsarják az érckövekből

a vasat és minden fémeket.

Városokat raknak a hegyekből,

nyugodt és roppant tüdejük a vihart,

a fergeteget magába szívja

s megcsöndesülnek mind az óceánok,

mindig várnak váratlan vendégre,

az ő számára is terítenek

és megterítik a szívüket is.

Az Isten szerető öccsei ők.

 

Legyetek hasonlók hozzájuk,

hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal

ártatlanul mehessenek át

az előttük álló vértengeren.

 

5

 

(Üvegöntők)

 

Az üvegöntők nagy tüzeket raknak

és vérükkel, meg veritékükkel

összekeverik az anyagot,

mely katlanukban átlátszóvá forr.

Azután meg táblákba öntik

s erős karjuk fogyó erejével

egészen simára hengerelik.

 

És amikor megvirrad a nap,

a városokba meg a tanyai viskókba

elviszik vele a világosságot.

Néha napszámosnak hívjátok őket,

néha pedig költőnek mondjátok,

noha nem több egyik a másiknál.

Lassan egyformán elfogy a vérük,

ők maguk is átlátszókká lesznek,

ragyogó, nagy kristályablakok

a belőletek épülő jövendőn.

 

6

 

Előttetek egy ember ment el

s utánatok is jön egy ember.

Néhányatoknak mégis fáj a járás

s fájnak a földes, iszapos tavak,

hol a veritéket és az út porát

le kell mosni a fáradt tagokról,

irtóznak tőlünk s tisztaságra vágynak

s tán alázattal fürödnének mindig

kristályvérében a megváltóknak,

de nékik az élet iszapos gödör,

boldogtalanság öblögeti őket,

míg patyolat-fehérré facsarodnak,

mint a mosott ruha jó anyám kezében.

 

Reszketnek a vizek iszapjától

s mégis, mégis tisztátalanul

semmi kedvük sincsen továbbmenni.

 

Ti boldogtalanok, nem egyedül vagytok

előttetek egy ember ment el

s utánatok is jön egy ember.

 

Nézzetek apró unokáitokra:

boldog örömmel élik a fogócskát

és nézzetek ősz nagyapáitokra:

boldog örömmel ballagnak ők is,

miként azok a katonák,

kik akár vesztett, akár nyert csaták után,

békességet áhító szívekkel

fáradtan, de fütyörészve hazafele mennek.

 

7

 

A tegnapiak és atyáitok

a jajok lúgjával próbáltak mosakodni

s ime, tinéktek nem kell kutakat ásni

és nem szükséges,

hogy telesírjátok a kiapadt tavakat,

 

csak gyertek velem

és el ne maradjatok tőlem,

az én számról friss források fakadnak,

merítsétek bele véres értelmeteket,

hányjátok el fegyvereiteket,

mert a szerszámok nem férnek kezetekbe,

még a múzeumokból is vessétek ki azokat,

nehogy ők, akikből én előrejöttem,

titeket vessenek ki majd magukból,

mint a fegyverek fegyvereit,

mert hogyha már muszáj választani,

inkább testvéreink közül hulljon el egy,

mint két idegen felebarát.

 

8

 

A koldusszegénynek krajcárt adtok,

noha ti is igazságot kértek

s nem vagytok különbek a gyilkosoknál,

a sikkasztóknál, akik lányra pazarolnak,

mégis felakasztjátok, becsukjátok őket.

Vagy hová lett a békesség a földről?

És kik pazarolták ölebekre

a felebaráti szeretetet?

Bizony mindezek a dolgok

meglátszanak az idő könyvében.

 

Ó jaj azoknak, akik

nem másszák meg a magasságokat

s úgy kerülik szavamat, mint a szakadékot,

mert az anyák teje könnyekké változott,

testvéreink elhulltak úgy,

mint jégzivatarban a gyümölcsök,

amelyeket senki, senki, senki

kosarába többé nem szed össze.

 

9

 

Isten országát hirdetem néktek.

 

Szelíd lehelete megsimogat minket

és a börtönöket elsodorja.

Fölméri örökeddigi szenvedésünk,

fájdalmunk végtelen homoksivatagját.

Hiába hullott veritékünkkel,

könnyünkkel vérünkkel gondolatunkkal

televénnyé forgatja majd,

hogy víg erdők és komoly akadémiák

hazatrallalázzák bujdosó kedvünket.

 

Megbékélt nyáját a fegyvereknek

nyugodt szavával gyárakba tereli,

az irigy gépek szerelemmel magasztalják

s arató kezeit

alázattal nyalogatják a búzaföldek.

 

Isten országát hirdetem néktek,

aki eljön hozzánk: a földre,

aki nagyobb ünnep nálunk,

mert mindnyájunk ünnepe.

 

Készüljünk rája illendőképpen:

Igazi lelketek, melyet elzártatok,

hogy be ne szennyeződjék a robotban,

vegyétek elő immáron s öltsétek magatokra.

Foltozzák be a nem-törődömséget

és kössék maguk elé az asszonyok

legtisztább anyaságukat,

illatosítsák meg homlokukat

és szakállukat a férfiak

ősi testvériségükkel, jószándékaikkal,

a gyerekek kezében virágok legyenek

és gondatlanságot adjatok nékik.

Bölcs szivekkel örvendezzetek

és siessetek, siessetek,

 

mert alighogy méltón fölkészültünk,

akit elűztek a hadnagyok,

nyugodtan biztosan észrevétlenül

Isten országa hazatalál.

 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 

13

 

Mikor raktok parazsakat

már-máron látó szemetekbe,

hogy ne csak lássanak,

világítsanak is!

Szürke fáklyát gyujtanak szemükben

immár a hátulgombolós négerek is

s bennünk még sötétben alusznak a galambok.

 

Denevér-szárnyon röpködjenek?

Mert eljönnek a kormos fütyülő fickók

és darabos piros kiáltással behajítják

a földszintes mult apró ablakait.

                       

14

 

Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk.

De én, aki a füvek beszédjét

s a kométák dübörgését delelőtökre terelem,

tudom, hogy nemcsak por vagyunk:

por és Istenpor vagyunk.

 

Visszahullván

a por a porral elkeveredik,

visszahullván

így keveredik el Istennel a lélek.

 

Ki szagolta meg közületek az égi virágokat?

Ki állna nyugodtan robogó vonat előtt?

 

Lám, az örökké-könyörgők se

s mégis eltemetik a lelkük elevenen.

Le kéne vágni szemhéjukat, mert mindig lecsukják,

s akadna-e közülük is,

aki élő izmait elásná?

 

 

 

 

József Attila összes versei, kie-

gészítve a Magyar Elektronikus

Könyvtár változatával, 1923 ő-

sze [88-94.]

József Attila

 

 

URAM!

 

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,

ó én Uram, hogy megjelentél nékem,

tán már nem is bús fájdalmam lobog,

te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

 

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,

erény rongyán, bátorság mentebőrén,

mégis mindent levetkeztem, Uram,

s elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

 

Dús életemnek ifjú vára omlott

mohos magánnyá szépült és ma benne

csak csipkebokrok nőnek, ó pedig

egy lánynak csókja mind liliom lenne.

 

Uram, ki küldtél büszke vár urának,

engedd, már lelkem riadót ne fujjon,

szelíd remeteként az öregek

szűk szíve odvas odujába bujjon.

 

 

 

József Attila összes versei,

1923. július 28. [87.]

József Attila

 

 

BÚS MAGYAR ÉNEKE

 

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,

valami kis kopott ember énekelget búsan, árván

bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról

s körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,

régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja.

Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,

zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,

rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.

Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján

s ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon

s elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.

Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset

s fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre

s hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.

 

 

 

József Attila összes versei, 1922 [35.]

József Attila

 

 

HAJNALI VERS KEDVESEMNEK

 

A csöndes hajnali égről szelíden száll szét a Hold-

    sugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené

    sóhaját ismeretlen útja felé.

 

A rózsaujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget,

    amerre csak feltünik csudálatos nagyszerűsége, daloló

    kedvvel a madarak köszöntik.

 

Ám Holdsugára a színek e fönséges fakadásában is

    némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az át-

    virrasztott éjszaka után otthona felé ügyekeszik, sze-

    rettei körébe.

 

Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal

    üdvözli Holdsugára szőke fürteit; épen most lépett ki

    hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol

    födi. – Íme, fátylát ledobja és pajkos örömmel futká-

    roz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életreébredt

    virágos kertjében.

 

Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Sze-

    relmük boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül –

    mily furcsa, hogy a két égi vándor az élet ébredésén így

    egymásra talált!

 

De nézd csak – Holdsugára ajka még vértelenebb

    lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még

    egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert

    utaik elválnak:

 

Sorsuk akarta így.

 

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül

    a diadalmas élet hozsannáját szűri. Holdsugára pedig

    sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

 

Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak,

    mert ösvényük elágazik.

 

De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

 

 

 

 

József Attila összes versei, 1922. július-augusztus [48.]

József Attila

 

 

CSÖNDES ESTÉLI ZSOLTÁR

 

Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.

Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem, minek zöldel, meg kinek zöldel.

Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja megégetni a szám.

Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok.

De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.

 

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked

elmondani, hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.

Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.

Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.

Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.

 

Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.

Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.

Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

 

 

 

József Attila összes versei, 1922. július-augusztus [18.]

József Attila

 

 

KERESEK VALAKIT

 

Tele vágyakkal zokog a lelkem,

szerető szívre sohase leltem,

zokog a lelkem.

 

Keresek Valakit s nem tudom, ki az?

A percek robognak, tűnik a Tavasz

s nem tudom, ki az.

 

Csüggedő szívvel loholok egyre,

keresek valakit a Végtelenbe,

loholok egyre.

 

Könnyim csorognak – majd kiapadnak:

vágyak magukkal messzebb ragadnak –

majd kiapadnak!

 

Búsan magamnak akkor megállok,

szemem csukódik, semmitse látok –

akkor megállok.

 

Lelkem elröppen a Végtelenbe,

tovább nem vágyom arra az egyre,

a Végtelenbe.

 

 

 

József Attila összes

versei, 1921. októ-

ber 31. [8.]

Végh Tamás

 

 

MAI FAVÁGÓK

 

„tövit töröm, s a gallya jut”

/J. A./

 

A költészet napjára

 

Mások aratják le mindig a babért,

Akik sehol sem voltak, mikor megfeszültél,

És tiéd lett minden fagyosan bíborló pirkadat,

Madarak röpte az alkonyi égen,

És az angyalok tánca Isten előtt.

 

Három napig nem ettél.

Mit tudják ezek, hogy ez mennyit ér,

Hisz kétsaroknyira már autóval járnak,

S a kopogó gond rájuk még nem talál.

Ilyenné lett a te néped most.

Fagyott lelkesedés zihál terített asztalainál.

 

Vissza hasztalan sietnél.

Körbenézve hinnéd: Rossz helyen jársz.

Mégis otthon éreznéd magad e szél-hordta

Díszletek között, mert a hold,

A gyártelep őre, megőrizte arcod.

 

A templom harangja simogatva kondul.

Odafenn az Isten is megjegyzett magának,

Mert olyan voltál idelenn,

Mint aki nemcsak kenyéren él.

/Bár néha jó lett volna, ha marad elég…/

 

Attila!

Százhárom év bennünk torlódik.

Azóta minden töredék,

Te vagy csak egész.

Lángoló arcod nem hűti lavór víz,

Nem temet hamuba a feledés.

 

Nem fedi el reszkető kezedben

A kést, mert az már költemény,

Egyetlen remény, ihletett menedék

Nekünk, kik még itt vagyunk

E befejezetlen, félkész világban,

Hogy felmutatva méltóságunk

Hihessük: Nem volt hiábavaló

A megváltásunk.

 

Segíts, hogy merjünk magunk lenni,

Külön is egymást szeretni,

Soha többé nem feledni Istent,

Ha már örök életet

Szánt nekünk odafent.

 

 

 

2008. április 12.

Végh Tamás

 

 

101. ÉVFORDULÓ

 

Ma ugyanúgy, mint tegnap

„fecseg a felszín s hallgat a mély”

s arcunkra hűlne bánat, lelkesedés,

álságos nosztalgia, félelem,

ha megengedném.

  

Ma ugyanúgy, mint tegnap

„fortélyos félelem igazgat”

s ordas eszmék

langy lelkeket puhítanak

közönyös, lassú tüzeken.

 

Ma ugyanúgy, mint tegnap

magányától szenved

„az arany öntudat”,

s ostobaságtól leverten

kiáltja: „levegőt!”

 

Ma ugyanúgy, mint tegnap

hideg, karmos eső hull

„lágy talajra, tulajdonra,”

könnyes lelkű amazonra,

szívünkre szitáló, „országos eső.”

 

Ma ugyanúgy, mint tegnap

„valami nagy-nagy tüzet kéne rakni”

hazudott hiteinket elégetni:

Ne húzzák tovább szíveinket,

hogy kibírjuk jövő nyárig.

 

Ma ugyanúgy, mint tegnap

„ver az ér, visz az ár.”

Szabados, habzó hullámokon

siklik előlünk, gyöngyfényű

arccal a lírai láng.

VÉGH TAMÁS

 

 

EMLÉKÉVEK UTÁN

 

József Attila!

Szeretünk téged, nagyon szeretünk.

Soha nem voltál naprakészebb,

Soha nem voltál időszerűbb.

Mégis fecsegő felszínt idéz

Ma mindenki, aki rólad beszél.

 

Mi, álmodozó nyomorultak,

Csak nézünk csendben magunk elé

A márciusi szélben, a város peremén,

Ahol élünk, vaksin botladozva,

Tévedhetetlen reménnyel.

 

Peremén a sorsnak, él az arasznyi nép,

Ki még földig hajol, dicsérve istenét,

És félve urát, a pénzt.

 

A félelem fortélya ugyanúgy igazgat,

Mint régen, s elhallgatott információkat

Sustorogva tépáz a száj.

Mindenki mindenen kommunikál,

De nem lesz kapcsolat.

 

Szánalmas kísérletté vált ez az emberöltő.

Lelkünket vasmarokkal szorítja

Kozmikus hiány, tobzódó, tétova vágy.

A walesi bárdok máglyára mentek,

Csak te maradtál széttépni a nosztalgiát.

Légy pajzsunk a hamisság ellen!

Várkonyi nagy Béla

 

 

BALATONSZÁRSZÓN

 

                                        József Attila emlékének

 

Szegeden volt egy este. Kis Tisza-parti lócán

Ültünk Juhász Gyulával s szorongattuk kezét;

Új verset írt: „Turánról” dalolt, keletre vágyott,

Mert unta napnyugatnak sok talmi díszletét.

A Honvágy volt. A lócán született, ott előttünk,

Nyűtt noteszlapra írta lázittas szavait;

Látlak: a szemed lángolt, lobogtál, költő, én meg

A halhatatlanságról motyogtam valamit.

 

Ez jutott most az eszembe – Szárszón! Az esti holdat

Vigyázom; fénye érces és fagyasztó hideg:

A holtak álmát őrzi s a haldokló világot,

Mely süket volt szavadra s manap sem érti meg

A költőt! Hasztalan volt halálod! Ó, mihaszna

Az áldozat? Ki kérdi, mért vérzik el szívünk?

Mi végre most a vers itt? – Szép szavak tündöklése! –

Rontó köd fojtogatja legtisztább énekünk.

 

Az igazaknak most sincs szavuk! Csak álruhában

Jár-kél az ember s énje fojtott jaját viszi;

Bohócként áll a költő a porond közepében,

Eltorzult arcát rozsdás viharsisak fedi.

Valahol megpattant egy ér a mindenségben,

A roppant szerkezetből egy láncszem kikopott;

Bomlottan fut a lélek s nyomában dúlt s idétlen

Emberfaragta szörnyek ácsolnak kínpadot.

 

Rossz ösztönök s bitangul kirajzott szenvedélyek

Hajtják a csordát! Hallod? Imája: förtelem!

Az eszme-vemhes század igáját hordja vállunk

S a becsület csak unszolt, vak menedékverem.

Nincs szó, mi kifejezze, nincs toll, amely leírja:

Mankón csoszog az ész e szörnyű kép előtt;

A téboly ült le melléd! S a rémület kiszívja

Értelmed, agyad, véred, gerinced és velőd!

 

Ó, álmok visszatérő örök szerelme: versek!

Ki váltja meg az embert? Hány dermedt áldozat,

Hány Szárszó kell még: önként osztott halál s ítélet,

S hány tört kehely zokog fel még itt az ég alatt,

Míg győzni fog a Jóság, az Értelem, az Eszme,

S lesz újra Isten, Szépség, Költészet, Ifjúság? –

Ki most él, száz halállal feszül a kín-keresztre:

Lázálmok börtönében vergődik a világ.

 

Halott barátom! mennék, rohannék én is: undor

S útálat rázza testem! – Itt minden hasztalan!

De állnom kell a próbát, felelni kell a bűnért,

Felelni a világért: ítéletnapja van!

S valaki kell, hogy éljen, hogy törvényt üljön itt lenn,

Vagy vezekelve, törten induljon vallani,

S ki lenne más, ha nem mi, akik hiszünk még, költők:

A megfeneklett Jóság öngyilkos papjai!

 

 

 

Odysseus megtérése, (1941-1947) [90-91.]