Abban nem látok gondot, hogy a politika megjelenjen a zenében. Akkor van gond, és azt utálom, ha pártpolitikaszerű egy megnyilvánulás. Szóval most divatos Trumpot kritizálni. De éppen ezért megosztó, mert ezzel a másik (disznó) politikai oldalra állt.
Úgyhogy egyetértek veled, ezt biztosan így ki kellett volna így hagyni. Inkább a zene.
Bár engem a tavalyi lemez nagyon nem győzött meg (szerintem kevés momentumtól eltekintve kifejezetten unalmas), a The Wall-koncert élménye meg - valószínű az eltúlzott elvárásaimnak és a "kötöttpályás" koncepciónak köszönhetően - nem hozta meg a kedvemet az újabb Waters-koncerthez, most mégis azt mondhatom: nagyon örülök, hogy mégsem hagytam ki a tegnapi estét.
Ilyen professzionális audiovizuális közegben 85 %-ban PF-t élvezni még mindig nagy élmény! Igen, én is szívesen vettem volna 1-2 Waters-dalt egyéb lemezekről, a Sheep is hiányzott persze - de cserébe a Pigs számomra zeneileg az est egyik csúcspontja volt, ennek végén az volt az érzésem: a szinte túlzott látványorgia elvonta a figyelmet a lényegről, hogy alatta mekkorát muzsikáltak. Kimondottan tetszett a Gilmourénál egy árnyalattal karcosabb gitárhangzás, kicsit frissültek tőle az előadott tételek. Bár szentségtörésnek tűnhet: ezen az estén nekem Gilmour énekhangja jobban hiányzott.
TRUMP EGY DISZNÓ :) Hát igen, és ez volt a Pigs alatt a kivetítőkön futó sok-sok Trump-idézet végső konklúziója. Vérprofi, és igen látványos koncert volt, értem ezalatt a sok vetítést, a fényeket, az Animals-blokk alatt a küzdő- és nézőteret kvázi elfelező óriási Battersea-erőmű-kivetítővásznat, a nézőteret komótosan körbelebegő, feliratokkal ellátott óriási disznót, a Resist!-cetlik esőjét... Összesen tíz zenész/vokálos, összesen (csupán) öt albumról: a klasszikus Dark Side-Wish-Animals-Wall-kvartett, plusz az új Is This the Life We Really Want?, ami utóbbi egyébként szerintem a valaha bárkitől is készült, leginkább floydos nem-Pink Floyd-album. Engem amúgy nagyon meglepett vele Waters; már jó sok éve lemondtam arról, hogy a brilliáns Amused után valaha összerakna egy hasonló minőséget, és erre 74 évesen, tessék!... A kevéske hiányérzetem épp idekapcsolódik, egy hangot nem tolt ugyanis az Amusedról, pedig nagyon jólesett volna (nekem), és Us + Them-turnécím ide vagy oda, azért ez mégis egy Waters-, és nem PF-koncert volt... És nagyon hiányzott a Sheep, ami szerintem pont a legjobb dala az Animalsnek, és pont ezt az egyet nem tolták.
Mást viszont nem hiányoltam, sem a korai Floyd-klasszikusok közül, sem a Final Cutról, sem az egyéb szólóanyagokról; a nagyjából (csupán) kétórás műsoridő gerince mindenképp a Dark Side és az Animals volt, arányában kevés dolog ment a Wallról, és nem volt olyan dal, aminek ne örültem volna. Ami azt jelenti, hogy most elégedettebbnek érezném magam két és fél órás - a szerintem tök felesleges szünet terhére hosszított - műsorral, benne az elhangzottak, plusz a Sheep, plusz Perfect Sense/What God Wants/Bravery Being/bármi... De nem probléma, fasza volt ez így is, igen emlékezetes, és ez a lényeg. :)
Mondtam is a legvégén az énekesnek a merch pultnál, hogy ők voltak a legnagyobbak, és jöhetnének vissza önállóan. Imádtam amúgy a srácot. Sok mindent láttam-hallottam már, de amit ő művelt tegnap, az simán a legemlékezetesebbek közt van. Meg úgy az egész, huh... Még most is teli szájjal vigyorgok, ha csak a tegnap estére gondolok. Ritka nagy meglepetés volt.
Nem szoktam reklámozni, de épp ezért most kivételt teszek, elnézést érte.
Hát, igen, mivel nagyon szigorúan vették, hogy ez lemezbemutató, és a koncert 75%-át toweres dalok tették ki, és ugyebár nekem nagyon tetszett, ebből annak kellene következnie, hogy akkor az a fránya lemez is tetszik, mégiscsak. Ezért írtam, hogy legyőztem a démonokat, nagy volt a kísértés. Aztán én is meghallgattam otthon, és továbbra is azt gondolom, nem egy jól sikerült darab a Tower. Persze ha úgy szólna, mint a koncerten, lehet, hogy más lenne a véleményem :))
:DDD Én simán megvettem a végén a Towert. Nagyon nem bántam meg, most is az szól. Valahogy sikerült megértenem a koncerten az új számokat. Az Intrepid Explorert már pedzegettem előtte is, de a java csak most esett le. Mondjuk sokat segített, hogy végre láthattam, mit művel Bent a bárdjával.
Én középen álltam, onnan mindhárom hangszert szépen hallottam. Hangos volt, az ének meg halk, de még tűréshatáron belül. Lehet, hogy kezdés előtt lenéztek a szellős nézőtérre, és mérgükben úgy döntöttek, aznap metál lesz, gerjedéssel, hangerővel, kíméletlenül. Egyébként kinézem belőlük, hogy mindennap mást és máshogy játszanak, ez a koncert tényleg a csodálatos hetvenes éveket idézte, amikor pl. a Zeppelin húsz percig gyúrta a Dazed And Confusedot, ha épp ahhoz volt kedve. A Spin meg milyen volt már így??? A lemezes verzió is eléggé különbözik az eredetitől, de a koncerten aztán tényleg teljesen más dal született belőle.
Annyira belelkesültem, hogy utána majdnem megvettem a Towert, de végül sikerült legyőzni a démonjaimat.
A hangzás kegyetlen szar volt (A38-on ilyen bénát még nem hallottam), de nekem betalált a koncepció.
Ugyanaz jött le kb., mint Thornál, hogy itt van három ember, csodálatosan belefeledkezve a zenébe, tele energiával. Mintha az aranykorban lennék, és végre megtapasztalhatom, milyen volt '70-ben egy őserejű koncert. Voltak üresjáratok, feleslegesen elhúzott darálás, de összességében lenyűgözött a teljesítményük. A csúcspont a Spin, spin,spin volt, meg amikor középtájon az egyik egyakkordos középtempós zúzdában a dobos tökéletes Klaus Dinger figurákat vetett be, végre megértettem, miért címkézik őket néha krautrocknak.
Nem a keménységgel volt bajom, és nem is a hangerővel, hanem a maszatos hangzással - ami persze elfed mindent - de ezúttal nem hiszem, hogy ez lett volna a koncepció.
Nekem nem hiányzik egy ilyen koncertről sem a sztárság, sem a látvány, sem "slágerek" és nem is arról van szó, hogy a lemezt szeretném hallani élőben, de ne csak a dobosról lehessen azt mondani hogy "atomkirály", mert tisztán csak az ő működése hallatszik! Lehet, hogy túl sokat kívánok ezzel, mert akkor ez már maga lenne a RUSH!? - nem hiszem.
Furcsa, nekem pont az jött be, hogy ennyire keményen tolták. Igen, szét volt torzítva, igen, hangos volt, de én azért felismertem mindegyik dalt. Valóban más karaktere volt így a zenekarnak - mintha egy prog/stoner metálbanda játszott volna. Az új dobos szerintem atomkirály, és nyilván a gitárosok is, a csendesebb, szöszmötölősebb részeknél (is) ez azért kihallatszott. Az ének pusztán halk volt a zajhoz képest, viszont azért ott volt, aminek ott kellett lennie (kipróbáltam füldugóval, úgy mindig sokkal jobban hallatszik az ének, ajánlom mindenkinek, akinek ilyesmi problémája van).
Viszont a keménység ellenére is azt gondolom, hogy pont egy kis adag jó értelemben vett rocksztárság hiányzik ezekből az emberekből. Túlságosan introvertáltak, főleg ha minden este ilyen felfogásban játszanak. Meg néhány rövidebb, egyszerűbb "sláger" is kellene, mint a Spin, Spin, Spin, ami persze pont nem saját szám, de olyasmik, amikkel jobban oldani lehetne a hosszú hangszerkínzásokat.
Különben meg a hőskor jutott az eszembe, amikor három ember kiállt a színpadra, semmi show, semmi image, semmi felszínes külsőség, csak ment az irgalmatlan nagy zenélés. A szigetes feszélyezett babrálgatáshoz képest hatalmas kellemes csalódás volt, nekem nagyon tetszett.
Áq
