Keresés

Ana Blandiana: Esőbűvölő

Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
A dühöngő és a csendes esőket,
A szüzies záport és a féktelen asszonyos zivatart.
A felfrissitő esőt és a végnélküli
elálmosító kopogást.
Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
Szeretek hemperegni hosszú szárú
fehér füvekben,
szeretek letépni és fogam közé
venni egy-egy szálat,
hogy megpillantván ilyenkor,
elszedüljenek a férfiak.
Tudom: csúnya dolog ezt mondani:
“ A legszebb asszony én vagyok”.
Illetlenség, s talán nem is igaz.
De mikor esik,
Csupán akkor, amikor esik,
Engedd kimondanom e bűvös szavakat.
“A legszebb asszony én vagyok.”
A legszebb asszony vagyok, mert eső zuhog,
És fénylő rojtjai csillognak hajamban.
A legszebb nő vagyok, mert szél fúj,
És kétségbeesetten vergődik szoknyám,
hogy eltakarja térdeimet.
A legszebb asszony vagyok, mert te messze vagy tőlem,
És én várlak,
S te tudod, hogy várlak.
A legszebb asszony vagyok, és mégis várlak,
Mert tudok várni.
És az elhaladók az esőből szippantjak fel az illatot.
Ilyen esőben villamcsapásként sújt rád a szerelem.
Itt minden ember szerelmes,
És minden ember belém szerelmes,
És én várok rád.
Csak te tudod egyedül,

Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket.

Cseke Gábor fordítása

Ana Blandiana: Az ország, ahonnan jövünk

Beszéljünk
az országról, ahonnan jövünk.
Én a nyárból jöttem -
mely egy törékeny haza,
mit kiolthat
egy hulló falevél,
de a csillagoktól oly nehéz az ég
hogy néha akár földig is leér.
És hallod - amint közeledsz -
a fűcsikolta csillag-nevetést,
és oly sok a virág
hogy szinte fáj
a napégette száraz szemgödör,
és kerek napok lógnak
minden egyes fáról;
ahonnan én jövök
csak a halál hiányzik-
oly nagy a boldogság
hogy rád tör az álom.

P. Tóth Irén fordítása

Jó éjt mindenkinek!

Tudom, kedves Ferenc, de a tegnapi összeállításom a kedvenc költőmről szólt.

Köszönöm, hogy Te megemlékeztél  Márai Sándorról is.

Most én is hoztam tőle egy (talán) ritkaságot.

*

Márai Sándor: Ismeretlen kínai költő
 
Kr. után a XX. századból
 
- kézirat gyanánt -
Közreadja Tolnay Kári
 

A fordító jegyzete
 
A költő személyéről nem tudunk semmit. Valószínűleg nem volt a jelentősebbek közül való, mint Li Taj-Po, s mind a híresek, kiket a nagy Kosztolányi fordított magyarra. Névtelen költő volt, vékonypénzű, inkább alkalmi poéta, kinek lírai vénája a jelek szerint - rövid buzogás után elapadt. Verseiből annyit tudunk, hogy "a fővárostól távol" tengette sanyarú napjait, feltehetően száműzetésben, a nagy boxerlázadás idején. Egy levelét ismerjük még, melyben panaszkodik, hogy az irodalmi életből politikai ellenfelei és irodalmi vetélytársai száműzték. A fővárosban már senki sem emlékszik rá, mert ott most új csillagok fénylenek az irodalom egén. Egyik ilyen új csillagot a levelében szelíd gúnnyal Dilettánsnak nevezi, s zárójelben megjegyzi, hogy az illető nagyság "irdatlan marha".
Különben inkább rezignált kedély, aki csendes dohogással éldegél a száműzetésben.
Rekvizitumai nem újak: a nagy kínai költészet örök, halhatatlan vadludai húznak e szerény költő egén. Mi teszi hát verseit mégis érdemessé, hogy lefordítsuk és elolvassuk: Talán éppen ez az igénytelenség, mely nem akar többet, mint hangot adni egy banális és mégis örök - időkön és fajtákon túl örök - megrendülésnek, minden lírai vers és minden emberélet legmélyebb élményének. Ez a megrendülés természetesen a szerelem, mely egyszerre dobogtatja meg a sárga, fehér és barna testekben az emberi szíveket. Hangja ilyenkor csaknem őszintén személyes. Verseit egy távollévő nőhöz írja, aki a "Fővárosban" táncol és fintorog, valószínűleg egy volt császári táncosnőhöz, vagy színésznőhöz. A nő nevét nem ismerjük: kevéssé valószínű, hogy a híresebbek közül való volt, akik a lázadás
előtt a Császári Udvarban a tőrtáncot lejtették. De lehet, hogy az irodalomtörténeti nyomozás később egyszer még fényt derít erre a titokra is.
A versek magánügynek készültek. Nyomtatásban nem jelentek meg soha. Egyetlen példányban vetette papírra a költő, valószínűleg a kedves modell számára, suta-ravaszul és ugyanakkor megjátszott kedvességgel és szenvedélyességgel, ahogyan a költők ezt már szokták. Tartozunk az ismeretlen költő emlékének azzal, hogy e levelet is egyetlen példányban készítsük csak el. Név, személy, mindez amúgy is múlandó. Ami megmarad,
boxerlázadásokon, száműzetéseken, táncosnőkön és alkalmi költőkön túl, az mindig csak a szerelem, s a versek.
1945 Karácsony
 
 
 
EZT AJÁNLÁSNAK SZÁNTA
 
Reggel korán keltem, a kútba néztem
Fejem kapatos, múlt éjjel boroztam
A kút tükrén arcod úszott a fényben
Szomorú volt. Maradj velem a rosszban!
 
 
PANASZKODIK A VIDÉKI ÉLETRE
 
A fővárostól távol, bárdolatlan
Magányban körmölöm árva dalom
Nem tudhatom, mily jelző van divatban
S miről zeng a Magas Irodalom?
Vidékies lettem, suta balog
Nem is értem hát, miért dalolok?
Talán, - de ezt ne tudják az itészek! -
Reménykedem, hogy versem Te megérted
 
 
AZT HISZI, SZERELMES
 
Az erdő alján már olvad a hólé
Csörömpöl házam csorba ereszén
Konyhám, kamrám elkerülte a jólét
Nincs Pártfogóm, vizes rizst eszem én
Papucsom lyukas, kis fiam is fázik
S te nem vagy itt, redves, üres a ház itt
A kancsal sors magánnyal büntetett meg
Lúdbőrzöm. Miért? Azt hiszem, szeretlek
 
 
MINDENFÉLÉT ÍGÉR
 
Ha majd szeretlek, vásárlok neked
Teknőc-fésűt, ezüst karperecet
Fecskefészket hozok, ezüst papírba
S a verseim, kék s zöld tussal leírva -
Így élünk majd. De ez mind semmiség lesz
Ha jő az éj, s fohászkodunk az éjhez
Átkarollak, mint gyermeket a felnőtt
Szájamba veszlek, mint gyermek az emlőt
S így állongunk - két őrült, kéz a kézben! -
Megizzadunk a borzas szenvedélyben
 
 
BESZÉL ÉLETKÖRÜLMÉNYEIRŐL
 
Negyvenhat éves vagyok és sovány
Már sok éve tengek így ostobán
A falu végén élek és a lomha
Csendben a tücskök szólnak csak dalomba
Fejem fölött felhők és vadludak
Húznak. Mutatják hozzád az utat.
 
 
ELMONDJA, HOGYAN ÉL
 
Hogy élek én? Várj, elmondom neked.
A szél! a szél Szobámban sepreget.
Ablakom nincs, repedt sárkánypapír
Borítja csak, s a rozsdás kályha sír -
Mi ez a fájdalom? Talán a tested,
Ó, megenném én, mint a kannibálok.
Mi ez a vers? Csak annyi, hogy az este
Leszállt reám, s nem az ágyadba hálok
 
 
NEM CSEKÉLYSÉG: LEKÜZDI GŐGJÉT
 
Méltóságom leteszem, mint a büszke
Mandarin a zöld-bojtos kalapot,
Ha rásütik, hogy lopta a napot
S a népet. Így bámészkodom a tűzbe.
Künn hó esik. Ne legyek senki többé,
Csak engedd, hogy megcsókoljam a térded.
Egyetlen nagy költőnk sem élt örökké -
Hadd éljek hát egy pillanatra érted!
 
 
TÜNEMÉNYNEK NEVEZI
 
Te fintorogsz s táncolsz a nép előtt -
Csönd van köröttem, téli délelőtt
A zöldes ködben látlak, karcsú, ringó
Jégtáblán állongó, sápadt flamingó
Rózsaszín bőröd lúdbőrözik, szegény te
Úgy élsz, mint halott gyermek a mesébe
No, jer haza, elég volt. Lesz parázs is
A vas-ibrikben, s kerül egy kanál rizs.
A gyékényt megvetem, barna hajad
Megigazítom a nyakad alatt -
Zsugorin és kajánul nézlek. Én:
Többet tudok! Te: több vagy! Tünemény!
 
 
A HALLGATÁSRÓL IS BESZÉL
 
Akarsz hallgatni velem? Jere, hallgass.
("A szó a hallgatásban lesz hatalmas" -
Idegen költő írta ezt, szegény,
Egyedül élt a föld másik felén -)
Hallgass velem. Úgy hallgass, mint a csókban
Hallgat a száj, mint vágy a bujdosókban,
Hallgass, mint magzat a mély anyaméhben
Vagy mint a nő, ha némán mondja: "Még nem!"
 
 
FELÉBRED ÉS NYUGTALAN
 
Most fölriadtam. Éj van, künn a rabló
kocog az úton ösztövér lován -
Ó, merre vagy? Vén kezem tétován
Tapogatja, hol a kova s a tapló -
Hol élsz, hol alszol, jaj, ki őrzi álmod?
Érted-e ezt az őrölt, vad világot?
A tengeren, éjen, falvakon át
Hívlak! Hallod? Aludj. Jó éjszakát.
 
(Ez az utolsó vers. A levél kézirata elveszett)


*

Erről a kötetről és szerzőjéről olvasható egy beszélgetés az Irodalmi Jelen 2009/2. számában.

Itt:
http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/1158

Köszönöm a költészet napjára hozott, nagyon szép versedet.

Cseh Katalin, *Erdőszentgyörgy, 1961. ápr. 11.: költő

CSEND SZÖSZMÖTÖL

A fákon, a fákon

csend szöszmötöl

holdvilágban

holdkuncogásban

az ösvényen

egy üres vödör

kié lehet, vajon kié?

meg nem tudhatjuk

soha már

egyenletesen lélegzik

a határ

puha csillagölben

magány szundikál

Szófogyatkozás,

(1993) [30.]

Márai Sándor

HALOTTI BESZÉD

Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk.

Por és hamu vagyunk.

Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.

Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?...

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat.

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak

Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.

A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt,

Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt

És megértették, ahogy a dajkaéneket

A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.

Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,

A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.

A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:

„A halál gyötrelmei körülvettek engemet!”…

Az ohioi bányában megbicsaklik kezed,

A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.

A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát,

Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.

Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon,

A tested is emlékezik, mint távoli rokon.

Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat...”

De már tudod! Igen, lehet... És fejted a vasat

Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.

Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár.

A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét,

Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. –

Havi ezret kap és kocsit. A mistress s a baby

Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?

Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?

Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?

„Az nem lehet, hogy annyi szív...” Maradj nyugodt. Lehet.

Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.

Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál,

Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.

Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved

A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.

Még azt hiszed, élsz?... Valahol?... És ha máshol nem is,

Testvéreid szívében élsz?... Nem, rossz álom ez is.

Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad...”

Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad...”

Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten...”

Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”

Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért?

Vagy: „Rosszabb voltam mint ezek?...” Magyar voltál, ezért.

És észt voltál, litván, román... Most hallgass és fizess.

Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.

Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,

A radioaktív hamu mindent betemet.

Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,

Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,

Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég

Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.

Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,

Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet.

Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,

Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.

Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény

Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –

Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted

A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet,

És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,

És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet,

És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk,

Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?

Íme, por és hamu vagyunk.

Halotti beszéd, Posillipo,

1950 [256-258.]

Márai Sándor

A HERVADÓ VILÁG

                          I.

Az éj megóvott benned minden csöndet,

két jó szemedből ömlik jó derű,

veled vagyok és minden egyszerű,

két kezed közt a világ csoda csönd lett,

szájamhoz emeled s iszom a csöndet,

hűs, jó tüzét két kis melled felönti,

fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán,

idők, világok, hitek múltán

jó hozzád hazajönni.

A titkomat nem kérdezed,

magyarázat a két kezed,

ki léteddel a létet magyarázod,

egyszerre hallgatsz és felelsz:

szeretem benned a világot!

A hervadást én benned ölelem

hervadó nő, egy világ hervad benned,

a te utad a mi utunk,

te már megálltál, mi futunk,

mosolyogsz napos, halott szemmel,

így nevet az ősz, vak leányok

kacéran, furcsán, súlyosan,

a karod terhesen jár, mint a tenger,

ha felhúzza a hold, egy telt erő

a nappal titkait benned cseréli,

az éj föltükröz benned feketén,

te hulló csillag vagy és múló ember,

isten elsóhajtott lehelete,

hullok veled én

jón, sűrűn, mélyen, lefele.

                          II.

Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal.

Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves,

én sose tudom, e szerelmi kardal

nem tréning-e egy eljövendő vershez?

sose tudom, lüktet-e benne élet,

hit és erő, benne ver-e a vérem?

Vagy hiú, kapkodó kísérlet

emberen, világon, téren?

A hívők boldogak, övék a jó rész,

a hallgató növények boldogak,

a kutyák üde csaholása boldog –

a könnyenfecsegők, hülyék, bolondok,

akiknek titkos százarcuk a dolgok

egy maszkja alatt mutatják meg priméren

céltalan királyvíz a gondokat

emberen, világon, téren.

                          III.

Franz Werfel in tiefster Ehrfurcht!

Sétánk zenitje ez a domb.

Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb

sárga zenével. A tó lent: könnycsepp

legördült kövér arcán a földnek.

Pörköltek a füvek, hervadt a felhő,

a folyó dünnyög, mint az öreg dajkák:

mi megérkeztünk. Szomjas, fonnyadt ajkát

Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő.

Feléd nyújtom a szomjamat

te fonnyadt, itatlak belőle,

szüretek tikkadt sűrű csöndje

e perc, érett és hallgatag,

lenn kérdez a világ s felel,

sirat, fütyörész, nevet, jajgat:

némán súgja egy végső értelem

mély válaszát szótlanul: az ajkad.

Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz.

A perc s az ember elpereg,

időtlen egy, mi volt s mi lesz még,

vagyunk: a föld, a víz, emberek,

vagyunk: ez a zenit s betelt

öncélját zengi rét s az erdő,

az alkonyat kristálya csengő

zenét vert és a föld felelt:

vagyunk: élve és halva, egyre

a víz, a fenyők, te meg én,

így szabta meg egy isten kedve

s járunk egy ritmus ütemén –

nyújtózik egymáshoz karunk,

ez a zenit. A kéj. Telj el vele,

ősz összesodort két falevele

egy végtelen szélfúvásban: vagyunk.

                          IV.

Meg van még minden egyben: te meg én.

Mi átfutottunk sok-sok emberen

míg egyen lettünk: te meg én,

mondd mi ez a titkos megoldás,

egyedül vagyunk, sose volt más

ember a földkerekén.

A tagjaid mind kis csodák,

tájak vannak benned és naplementék,

százarcú változás és emlék

a tested, egy szavad, egy szalagod.

Tompán nézzük az idegent,

ki padunk mellett megy, az ostobát:

s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.

Halotti beszéd, 1921 [68-71.]

Márai Sándor

ZSOLTÁR

A gyönyör fáj

Kéjes a bánat

Erős sodrával

Örökre árad

Ha elhord messze

Visszahoz egyszer

Mély folyóteste

Úgyse ereszt el

Partok dalolnak

A fák jó zöldek

Ne bántsd a csöndet

Ki gondja a holnap?

Karikakörbe

Útját e görbe

Pályán tán járja a föld, talán nem

A célt ne kérdjed

A nap talán áll

Az élet régibb

A halálnál

Ámen

Halotti

beszéd,

1921 [46.]

Márai Sándor

FÜZÉRTÁNC

Voltam.

Idő s történelmi napok

felületén kit pergettek a percek:

pusztulva, múlva, hullva, egyre vertebb,

mégis vagyok, vagyok, vagyok!

Halotti beszéd, 1921 [47.]

Márai Sándor

IGEN!

A pléhkrisztus lóghat szomjasan az út mentén, a kereszten:

a csorda csak jön jóllakott rengéssel a mezőkről,

vékony kis patakok fehér sávja csillog a szántókon,

a gazda fütyörész. Karját megfonja melle fölött,

s dolgozik benne egy maréknyi erős élet, s hallgatja mint hallgat az este.

A magvak iparkodnak a földben s az asszonyok méhében

édes gerjedéssel. Minden rendben van a világon.

De mellem összeszorítja a fájdalom s fölvetett fejjel

dacoltan a vonuló csorda között fölszólok a szomjas

pléhkrisztusnak, míg szememből kitolakszik a könny:

– Igen!

Halotti be-

széd, 1921

[44.]

Márai Sándor

ANYA

Amit egy titkos kéz irat:

lágy arcod fonódott redője

bonyolult, fakult kézirat,

nézem, betűzgetem belőle:

mit írtak az évek, az élet?

Ez én vagyok, az én sorsom,

e mély sor a homlokodon:

bocsáss meg,

nem így akartam, ennyi lett,

ki sorsa ez, enyém, tied?

nem tudom.

Szobákban, éjjel, idegen

tükrök előtt néha megállok:

nézd anyám, fiad idegen

arcán indulnak már a ráncok,

hasonlók, mint a tieden,

és kopva, elomolva, mállva

két testünk visszaporlik lassan

egy testbe, egy porba, egy anyába.

Összegyűjtött versek, 1921 [39.]

Márai Sándor

A HÍVŐKHÖZ

A mérföldnyi tócsa föltükrözni a mérföldes hegyet:

tenyérnyi lelkünk föltükrözni a határtalan világot:

célja nincs semminek, csak fényverés egyik is, másik is,

nem dicséri senki a tócsát, nem dicsér minket se senki.

Kéri valaki a mi hitünket? S ugyan kinek van haszna belőle?

Mégis csillogtatjuk szavakkal, tettel a határtalan világot,

elmajmoljunk sok hasznosat s minden változatlan marad:

higyjünk hívők: úgyis felszikkad a napban minden tócsa.

Mi összegurult esőcseppek: emberiség,

egyre szétpárázó atomok, s egyre újra összegurulók,

valami titkos kohézió összetart minket mégis.

A hegyek orma fölött a felhőkben, s lábuknál a tócsában,

el kell hinnünk ezt a tényt, hogy: vagyunk,

valami titkos kohézió összetart minket mégis.

Halotti beszéd, Zürichi tó, 1920 [50.]

Márai Sándor

HALLGATÁS

amelyről a költő utólag mímelt szavakat mond kedvesének

Nézd, most lépett be a szobába

az este árnya,

Csönd.

A bútorok halk lelke sóhajt

hosszú sóhajt,

Csönd.

Forró képeknek színe vásik

a bőrszék ásít,

Csönd.

Kis szíved lüktet, ajkad néma,

kezed béna,

Csönd.

S hallgat a bús tik-takkú óra

nyugovóra

Csönd.

Halotti beszéd,

1917 [23-24.]

Márai Sándor

SEMPER IDEM

Már rámtalált megint, amit kerestem

és kielégült messzeségbe

sodródott a tegnapi énem,

a gazdagságom, szegénységem

furcsa káosza:

játékos kéz ossza

számomra a lapot,

most, lám, boldog vagyok:

ez oly hirtelen s édes ájulás,

e szédülésben eltompul a tegnap

friss lüktetése,

a vágyó tegnapé,

a dolgos tegnapé,

a ma után törtető tegnapé –

s a ma nem több, mint lomha kanapé,

melyen lustán s kéjesen elterülök

s nem dolgozok

nem is örülök

és szunyókálva s nagyon üresen

álmos szemmel

a holnapot lesem.

Halotti beszéd,

1917 [19.]

Márai Sándor

RAPSZÓDIKUS TAVASZ

A hold magasan járkál

és véresen lebámul

olyan, mint torzó bálvány

és szegény szemed kábul

és szegény orrod lázad,

füled neszez a csöndre

s a fák tavaszi lázban

mind kibuggyannak zöldbe.

Már félkilencre jár tán,

lézengenek a járdán,

a kávéházban égnek

fehér és tompa fények.

Mily magányosan járok

és senkire se várok

kezem szívemre tettem

és beszélgettünk ketten.

Dadogva kérdez engem

és számadásra híva,

a sok tavaszi esten

mért ültem itthon ríva?

Párnám miért haraptam

és miért nem szerettem,

randevút sose adtam

zöld fűbe sose estem.

Talán jobb is, hogy így van,

hogy úr – magam maradtam,

hogy kölcsön sose kaptam

és hogy mindig csak adtam.

Én nem bántottam élőt

és nem bántottam alvót

csak beteszem majd csöndben

magam után az ajtót.

A gázlámpához állok

és játszom a botommal

meg egyéb tarka lommal

amim van: élet, átok,

fény, árnyék, s ami múlt már

kis elvetélt szerelmek,

a hold ott fönn az égen

s itt lenn útszéli lelkek.

Halotti beszéd,

1914 [11-12.]

Márai Sándor

KÁLVÁRIA

Nagyon lassan megyek, a kezem a zsebemben

és minden fordulónál tünődve meg-megállok,

végig a földeken bús-füstű rőzse-lángok

acsarkodnak az égre, fázó tavaszi kertben.

A három fagyos szentet didergi erre minden,

a nyírt, fekete fák és a gledicsiák:

s kinek alig egy fillér féltenivalója sincsen,

didergek s félek én is, bús, kóborló diák.

A nagy kereszt tövében kalapom elhajintom

s magam is elhajintom a gyönge, puha fűben

(milyen fehéren úsznak… mint nyári lányok… ringón…

a kis… fehér felhők… a nagy… kék légi űrben…)

A hegyek milyen messzik és mily szürkék a rétek

ó, mennyi, mennyi szín, káprázz, szegény szemem,

s köröttem sok halott, akik már ideértek –

én is meghalhatok, mily furcsa, istenem.

Játékos órán nékem pedig olyan kevés volt

és nem is mindig szívből, s csak keveset nevettem

s jártam egy lány után, kinek szeme az égbolt

színéhez volt hasonló és neki se kellettem.

Engem soha se kérdtek, nagyon fáj-e a gőgőm

és bizarr kalapom miért húzom szememre,

sose kérdtek, mi az, min néha eltünődöm

és miért ül ki néha két könnycsepp a szemembe?

Milyen magamban voltam, de egyedül is éltem,

domb oldalán hevertem egyedül órahosszat,

egy lankás erdőt, kertet vagy vasutat néztem

és ajkaim bús, hosszú verssorokat dadogtak.

A sorompónál álltam, a sínek mentén mentem,

ha várni kellett, vártam, mentem, ha menni kellett,

s csöndeske megvetéssel még enmagam figyeltem

választott életem, hogy íme már milyen lett.

És elindultam lassan és ide föl is értem

s közel vagyok az éghez a nagy kereszt tövében,

…követ nem dobhat senki, s mit akartam, elértem,

mert boldog az, ki végre egyedül van szívében.

S nézem az esti várost és szívem meg se dobban,

elindulok most vissza, mert alkonyatra jár

és tovább kutatok a földi nagy titokban,

hogy miért van tilalomfa és miért is van határ?

Halotti beszéd, 1914 [12-14.]

Márai Sándornak is ma van a születésnapja.

József Attila

[NE LÉGY SZELES...]

Ne légy szeles.

Bár a munkádon más keres –

dolgozni csak pontosan, szépen,

ahogy a csillag megy az égen,

úgy érdemes.

József Attila összes

versei, 1935-1937

[413.]

József Attila

HAZÁM

1

Az éjjel hazafelé mentem,

éreztem, bársony nesz inog,

a szellőzködő, lágy melegben

tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem

s háltak az uccán. Rám csapott,

amiből eszméletem, nyelvem

származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg

ölbecsaló anyatermészet

férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,

vagy itt töpreng az éj nagy odva

mélyén: a nemzeti nyomor.

2 

Ezernyi fajta népbetegség,

szapora csecsemőhalál,

árvaság, korai öregség,

elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,

mely, hitetlen, csodára vár,

nem elegendő, hogy kitessék:

föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó

nép okos gyülekezetében

hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében

mint bánja sor törvényhozó,

hogy mint pusztul el szép fajunk!

3 

A földesúr, akinek sérvig

emeltek tönköt, gabonát,

csákányosokkal puszta tért nyit,

szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,

ki védte menthetlen honát,

mint állatot terelni értik,

hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,

mosolyognak és szavatolnak,

megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve

magával kötve, mint a kéve,

sunyít vagy parancsot követ.

4 

Sok urunk nem volt rest, se kába,

birtokát óvni ellenünk,

s kitántorgott Amerikába

másfél millió emberünk.

Szive szorult, rezgett a lába,

acsargó habon tovatűnt,

emlékezően és okádva,

mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól,

s társa, ki tudta, ily bolondtól

pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva

s mint szorongó kivándorlókra,

ránk is úgy vár az új világ.

5 

A munkásnak nem több a bére,

mint amit maga kicsikart,

levesre telik és kenyérre

s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre

engedik meggyűlni a bajt

s mért nem a munkás védelmére

gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről

álmodik, nem tud kartelekről.

S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:

kuncog a krajcár: ennyiért

dolgoztál, nem épp semmiért.

6 

Retteg a szegénytől a gazdag

s a gazdagtól fél a szegény.

Fortélyos félelem igazgat

minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,

ki rág a paraszt kenyerén

s a summás sárgul, mint az asztag,

de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,

hátán kis batyuval, kilábol

a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,

holott a sírt, hol nyugszik atyja,

kellene megbotoznia.

7 

S mégis, magyarnak számkivetve,

lelkem sikoltva megriad –

édes Hazám, fogadj szivedbe,

hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve,

láncon – nekem ezt nem szabad!

Költő vagyok – szólj ügyészedre,

ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,

adj emberséget az embernek.

Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.

Hadd írjak szépet, jót – nekem

add meg boldogabb énekem!

József Attila összes versei,

1937. május [367-370.]

József Attila

SZÜLETÉSNAPOMRA

Harminckét éves lettem én –

meglepetés e költemény

         csecse

         becse:

ajándék, mellyel meglepem

e kávéházi szegleten

         magam

         magam.

Harminckét évem elszelelt

s még havi kétszáz sose telt.

         Az ám,

         Hazám!

Lehettem volna oktató,

nem ily töltőtoll-koptató

         szegény

         legény.

De nem lettem, mert Szegeden

eltanácsolt az egyetem

         fura

         ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért

a „Nincsen apám” versemért,

         a hont

         kivont

szablyával óvta ellenem.

Ide idézi szellemem

         hevét

         s nevét:

„Ön, amíg szóból értek én,

nem lesz tanár e féltekén”

         gagyog

         s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,

hogy költőnk nem nyelvtant tanul,

         sekély

         e kéj –

Én egész népemet fogom

nem középiskolás fokon

         taní-

         tani!

József Attila

összes versei,

1937. ápr. 11.

[362-364.]

József Attila

FLÓRÁNAK

Most azon muszáj elmerengnem,

hogyha te nem szeretnél engem

kiolthatnám drága szenem,

lehunyhatnám fáradt szemem.

Mert jó meghalni. Tán örülnék,

ha nem szeretnél így. Kiülnék

a fehérhabú zöld egek,

fecsegő csillagfellegek

mellé a nyugalom partjára,

a nem üres űr egy martjára,

szemlélni a világokat,

mint bokron a virágokat.

Hajósinas koromban, nyáron,

a zörgő, vontató Tatáron,

egy szép napon munkátlanul,

mint aki örömöt tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,

libegtetett leveles ágat,

úgy kanyarított sok fodort,

deszkát harapdált és sodort

olyan sok szép villogó dinnyét

a sárga ár, hogy el se hinnéd

és én se hinném el talán,

ha nem tenéked mondanám.

Piros almák is ringatóztak,

zöld paprikák bicegve úsztak,

most ez, majd az lett volna jó.

S állt és bólintott a hajó.

Ilyen lenne az űri szemle.

Milyen szép! – bólintva mindenre,

meglátnám, milyen kéken ég

az ég, mely hozzád illenék.

Mert a mindenség ráadás csak,

az élet mint az áradás csap

a halál partszegélyein

túl, űrök, szívek mélyein

túl, túl a hallgatag határon,

akár a Duna akkor nyáron...

Mert szeretsz s nyugton alhatom,

neked én be is vallhatom

az elmúlástól tetten érten,

hogy önmagamba én se fértem,

a lelkem azért közvagyon

s azért szeretlek ily nagyon.

József Attila összes versei,

1937. március [357-358.]

József Attila

ARS POETICA

Költő vagyok – mit érdekelne

engem a költészet maga?

Nem volna szép, ha égre kelne

az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,

nem lógok a mesék tején,

hörpintek valódi világot,

habzó éggel a tetején.

Szép a forrás – fürödni abban!

A nyugalom, a remegés

egymást öleli s kél a habban

kecsesen okos csevegés.

Más költők – mi gondom ezekkel?

Mocskolván magukat szegyig,

koholt képekkel és szeszekkel

mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,

az értelemig és tovább!

Szabad ésszel nem adom ocsmány

módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!

A mindenséggel mérd magad!

Sziszegve se szolgálok aljas,

nyomorító hatalmakat.

Nincs alku – én hadd legyek boldog!

Másként akárki meggyaláz

s megjelölnek pirosló foltok,

elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.

A tudásnak teszek panaszt.

Rám tekint, pártfogón, e század:

rám gondol, szántván, a paraszt:

engem sejdít a munkás teste

két merev mozdulat között;

rám vár a mozi előtt este

suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok

verseim rendjét üldözik,

fölindulnak testvéri tankok

szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.

De képzeli, hát szertelen.

Kisérje két szülője szemmel:

a szellem és a szerelem!

József Attila összes versei, 1937.

február-március [361-362.]

József Attila

NEM EMEL FÖL

Nem emel föl már senki sem,

belenehezültem a sárba.

Fogadj fiadnak, Istenem,

hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,

s amire kényszerítnek engem,

hogy valljalak, tagadjalak,

segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek –

ne viszonozd a tagadásom:

ne vakítsd meg a lelkemet,

néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,

hisz gondjaid magamra vettem,

az árnyékvilág árkain

most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,

hogy legyenek jobb szívvel hozzám.

Vizsgáld meg az én ügyemet,

mielőtt magam feláldoznám.

József Attila összes versei, 1937.

február-március [355-356.]

József Attila

FLÓRA

                  1

Hexaméterek

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,

elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,

buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.

Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság

s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!

E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,

mint sebről a kötést, te leoldtad – újra bizsergek.

Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,

és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

                  2

Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,

őrt állok, mint mesékbe’.

Bebujtattál engemet

talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,

elpirulsz, ha megérted.

Szól a szem és szól a szív,

folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:

ha már szeretlek téged,

tedd könnyűvé énnekem

ezt a nehéz hűséget.

                  3

Már két milliárd

Már két milliárd ember kötöz itt,

hogy belőlem hű állatuk legyen.

De világuktól délre költözik

a szép jóság s a szelid érzelem.

Mindenségüket tartani a fénybe,

mint orvos ha néz az üvegedénybe,

már nem tudom, megadom magam kényre

ha nem segítesz nékem, szerelem.

Úgy kellesz, mint a parasztnak a föld,

a csendes eső és a tiszta nap.

Úgy kellesz, mint a növénynek a zöld,

hogy levelei kiviruljanak.

Úgy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,

kik daccal s tehetetlenül remegnek,

mert kínjukból jövőnk nem született meg,

munka, szabadság, kenyér s jószavak.

Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun

villanyfény, kőház, iskolák, kutak;

mint gyermekeknek játék, oltalom,

munkásoknak emberi öntudat.

Mint minta, mint az erény a szegénybe,

s ez össze-vissza kúsza szövevénybe,

társadalmunkba, elme kell nagy fénybe’,

mely igazodni magára mutat.

                  4

Buzgóság

Ha oly buzgó volnék, mint szerelmes

s megbékülne e háborús család,

az emberek, keresném engedelmes

szívvel

az örökös ifjúság italát.

Nehezülök már, lelkem akkor boldog,

ha pírban zöldel a fiatal ág –

bár búcsút int nekem... E fura dolgot

űzném,

az örökös ifjúság italát.

Fecseghetnének nyelves tudományok –

mind pártfogolna, ki szivébe lát:

legalább keressem, amire vágyok,

bár nincs,

az örökös ifjúság italát.

                  5

Megméressél!

Már nem képzelt ház üres telken,

csinosodik, épül a lelkem,

mivel az árnyakkal betelten

a nők között Flórára leltem.

Ő a mezőn a harmatosság,

kétes létben a bizonyosság,

lábai kígyóim tapossák,

gondjaim mosolyai mossák.

Ízét adja a tiszta víznek,

száját adja a tiszta íznek,

hazaszólít, amikor űznek,

szemében csikó legelészget.

Ő az okmány, kivel a kellem

a porráomlás ellen, a szellem

az ólálkodó semmi ellen

szól, pöröl, szorongó szerelmem.

Érdekeimből megértettél,

bátorrá vakmerőből tettél,

kínlódtál, amíg nem szerettél,

egész világom ege lettél, –

hát dícsértessél s hirdettessél,

minden korokon át szeressél

s nehogy bárkiben alább essél,

mindig, mindenütt megméressél!

József Attila összes versei, 1937.

február-március [352-355.]

József Attila

AZ A SZÉP, RÉGI ASSZONY

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,

akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,

aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,

vidáman s komolyan lépett a könnyű sárban,

aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,

azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,

napozva, álmodozva amint ott ül a kertben,

s mint ő maga, becsukva, egy könyv van a kezében

s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan

mint aki gondol egyet a susogó lugasban,

föláll és szertepillant és hirtelen megindul

és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl

ott lappang elvezetni a távolokon által

két oldalán a búcsút integető fákkal;

csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,

azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

József Attila összes versei, 1936. július-október [333.]

József Attila

LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

      hazafelé menet?

A gyepre éppen langy sötétség szállott,

      mint bársony-permeteg

és lábom alatt álmatlan forogtak,

ütött gyermekként csendesen morogtak

      a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok

      a város peremén.

Az őszi szél köztük vigyázva botlott.

      A hűvös televény

a lámpák felé lesett gyanakvóan;

vadkácsa riadt hápogva a tóban,

      amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,

      e táj oly elhagyott.

S ím váratlan előbukkant egy férfi,

      de tovább baktatott.

Utána néztem. Kifoszthatna engem,

hisz védekezni nincsen semmi kedvem,

      míg nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam

      s mikor, miért, kinek.

Aktákba írják, miről álmodoztam,

      s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok,

előkotorni azt a kartotékot,

      mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak

      – anyám ott született –

az eleven jog fájáról lehulltak,

      mint itt e levelek

s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,

mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse

      s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem így képzeltem el a rendet.

      Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

      aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,

szemét lesütve fontol sanda választ

      és vídul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

      Pedig hát engemet

sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,

      mint apró gyermeket,

ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.

Én tudtam – messze anyám, rokonom van,

      ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban

      az idegen anyag,

mint szívemben a halál. De jogom van

      és lélek vagy agyag

még nem vagyok s nem oly becses az irhám,

hogy érett fővel szótlanul kibírnám,

      ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!

      Emberek, nem vadak –

elmék vagyunk! Szivünk, míg vágyat érlel,

      nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

       szép, komoly fiadat!

József A. összes versei, 1935.

november 21. [324-325.]

József Attila

ALTATÓ

Lehúnyja kék szemét az ég,

lehúnyja sok szemét a ház,

dunna alatt alszik a rét –

aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,

alszik a bogár, a darázs,

vele alszik a zümmögés –

aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,

s míg szendereg a robogás,

álmában csönget egy picit –

aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,

szunnyadozik a szakadás,

máma már nem hasad tovább –

aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a síp,

az erdő, a kirándulás,

a jó cukor is aluszik –

aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg

golyót, megkapod, óriás

leszel, csak hunyd le kis szemed, –

aludj el szépen, kis Balázs.

Tűzoltó leszel s katona!

Vadakat terelő juhász!

Látod, elalszik anyuka –

aludj el szépen, kis Balázs.

József Attila összes versei,

1935. február 2. [312-313.]

József Attila

MAMA

Már egy hete csak a mamára

gondolok mindig, meg-megállva.

Nyikorgó kosárral ölében,

ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám

s a ruhák fényesen, suhogva,

keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő –

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.

József Attila összes ver-

sei, 1934. október [302.]

József Attila

ESZMÉLET

                    I

Földtől eloldja az eget

a hajnal s tiszta, lágy szavára

a bogarak, a gyerekek

kipörögnek a napvilágra;

a levegőben semmi pára,

a csilló könnyűség lebeg!

Az éjjel rászálltak a fákra,

mint kis lepkék, a levelek.

                    II

Kék, piros, sárga, összekent

képeket láttam álmaimban

és úgy éreztem, ez a rend –

egy szálló porszem el nem hibbant.

Most homályként száll tagjaimban

álmom s a vas világ a rend.

Nappal hold kél bennem s ha kinn van

az éj – egy nap süt idebent.

                    III

Sovány vagyok, csak kenyeret

eszem néha, e léha, locska

lelkek közt ingyen keresek

bizonyosabbat, mint a kocka.

Nem dörgölődzik sült lapocka

számhoz s szivemhez kisgyerek –

ügyeskedhet, nem fog a macska

egyszerre kint s bent egeret.

                    IV

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.

                    V

A teherpályaudvaron

úgy lapultam a fa tövéhez,

mint egy darab csönd; szürke gyom

ért számhoz, nyers, különös-édes.

Holtan lestem az őrt, mit érez,

s a hallgatag vagónokon

árnyát, mely ráugrott a fényes,

harmatos szénre konokon.

                    VI

Im itt a szenvedés belül,

ám ott kívül a magyarázat.

Sebed a világ – ég, hevül

s te lelkedet érzed, a lázat.

Rab vagy, amíg a szíved lázad –

úgy szabadulsz, ha kényedül

nem raksz magadnak olyan házat,

melybe háziúr települ.

                    VII

Én fölnéztem az est alól

az egek fogaskerekére –

csilló véletlen szálaiból

törvényt szőtt a mult szövőszéke

és megint fölnéztem az égre

álmaim gőzei alól

s láttam, a törvény szövedéke

mindig fölfeslik valahol.

                    VIII

Fülelt a csend – egyet ütött.

Fölkereshetnéd ifjúságod;

nyirkos cementfalak között

képzelhetsz egy kis szabadságot –

gondoltam. S hát amint fölállok,

a csillagok, a Göncölök

úgy fénylenek fönt, mint a rácsok

a hallgatag cella fölött.

                    IX

Hallottam sírni a vasat,

hallottam az esőt nevetni.

Láttam, hogy a mult meghasadt

s csak képzetet lehet feledni;

s hogy nem tudok mást, mint szeretni,

görnyedve terheim alatt –

minek is kell fegyvert veretni

belőled, arany öntudat!

                    X

Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja

s mint talált tárgyat visszaadja

bármikor – ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.

                    XI

Láttam a boldogságot én,

lágy volt, szőke és másfél mázsa.

Az udvar szigorú gyöpén

imbolygott göndör mosolygása.

Ledőlt a puha, langy tócsába,

hunyorgott, röffent még felém –

ma is látom, mily tétovázva

babrált pihéi közt a fény.

                    XII

Vasútnál lakom. Erre sok

vonat jön-megy és el-elnézem,

hogy’ szállnak fényes ablakok

a lengedező szösz-sötétben.

Így iramlanak örök éjben

kivilágított nappalok

s én állok minden fülke-fényben,

én könyöklök és hallgatok.

József Attila összes versei,

1933-1934 tele [297-300.]