antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Mily szép a Föld! - mező ha zöldel S nyár derekán aranykalászt terem; A folyamakban hal tenyész s a háló Nem jő fel zsákmány nélkül sohsem.
A nyáj s a csorda legelész s a csengő Elhallik messze, - idyll, hangulat; Az erdő szélen kürt szól s roskadó Szarvast űz egy vídám 1ovascsapat.
A kertben méhkasok szép rendben állnak, Kis nyilásukon méhek nyüzsgenek, S ha édes mézzel megtelt már a kas, A méhtől elszedik - az emberek.
Mert emberek vagyunk! - urak! - s a földtekén Azért van állat, növény, - gyöngy s arany, -lsten rendelte igy, a jó, a bölcs: - Hogy mienk legyen minden, ami van.
S az oltárokról tömjén füstje száll Az Égbe, honnan minden jó ered; Hozsánna a nagy, szent, bölcs Gondozónak Ki minket embereket így szeret!
De ám a mezők liliomait Is ő teremté s öltözteti fel! S a póknak is ő adta, hogyha éhes Hálójával a legyet fogja el.
A vércsének, hogy gyors csapással A szegény fürjet fojtsa meg, Midőn a barázdákba' futva Rovarra vadász kicsinyeinek.
Ha erdő mélyén andalogsz s a lombok Között hallod a csalogány dalát: Nem látod-e sötéten elsuhanni A leselkedő fekete halált?
Öldöklés mindenütt - Az élet Ily zordon, sivár terven épült! Egy Alkotó szerzette ezt a sok kínt? Nagy nevének - díszül, dicsőségül?
Mi gyönyört lel ez alkotásban, Hogy teremtményi egymást falják? Hogy oda dobta a szegényt s a gyengét A zsarnoknak, - hogy azt uralják?
Mi gyönyört lel az ádáz küzdelemben, Mely nemzet s nemzet közt dúl véresen, A világtörténet évezrein ...? -Mondjátok hittudósok meg nekem!
Mondjátok meg, hogy mi értelme van A "fátumnak" mely vakon szórja szét: -Nem válogatva jóba', rosszba' - A pusztulás s a halál mételyét?
A véletlennek mért van ily hatalma? A rendszerbe hogy illlik ez bele, Amelyet alkotott s vezérel Egy gondviselő atyai keze?...
Nem, nem! Nem vagyok én hitetlen, De Zarathustra vallása igaz! Két Isten van: egy Jó és egy Gonosz! S amit látunk magunk körűl a földön,
Mérhetlen sok száz emberöltőn. Örömet, kínt, diadalt és nyomort, Mit a forgó szerencse szele összehord: E két Istennek örök harca az!
Orbán, népiesen Urbán (†230), Középkori hagyomány szerint pápaként ő rendelte el, hogy a miseáldozat kelyhét és tányérkáját (patena) aranyból vagy ezüstből készítsék. Ezért kehellyel, később szőlőfürttel a kezében szokták ábrázolni. Részben ezért választották a szőlőművesek, kádárok, kocsmárosok patrónusuknak.
Szent Orbán(Illusztráció a Pannonhalmán őrzött Legenda Aurea Sanctorum című ősnyomtatvány 1482-es augsburgi kiadásából)
Az Orbán napja körül( májusi Orbán nap) elhűvösödő időjárás az éppen virágzó szőlőnek ártalmára szokott lenni: segítsen tehát hívein.
..... Szegedi öreg parasztok ezért szokták tréfás-bosszúsan mondogatni, hogy azt is agyon kellett volna ütni, aki Orbánt beletette a kalendáriumba. Egy Szőregen följegyzett hagyomány szerint, amikor a kalendáriumot csinálták és a szenteket belerakták, Orbán a kocsmában mulatott. Későn ment haza. Kérdezte, hogy az ő neve hova került? Amikor megtudta, hol van, azt mondotta, hogy miért nem tették a tél közepére, akkor bele tudta volna fagyasztani a borjút a tehénbe, az asszonyba pedig a gyereket....
A fagyosszentek a magyar népi hagyomány szerint a Pongrác, Szervác, Bonifác napok (május 12., 13., 14.), valamint Orbán napjának (május 25.) a közös elnevezése. Az Ipoly mentén a néphagyomány Zsófia-naptól (május 15.) is fagyot várt
Tegnapmúlt 57 éve, hogy megszületett Rózsa-Flores Eduardo forradalmár, aktivista, író, költő, publicista, színész.
Rózsa-Flores Eduardo
IV
A virradat, mikor csak a madarak vannak ébren, és míhor a legcsendesebben ereszkedik a víz a folyón, amikor a puskacsöveken a harmat gyöngyei szikraként csillannak és magától értetődő a kopácsí mocsarak zöldeskék csendie, csak ezt, csak ezt az egyetlen pillanatot szeretem a háborúban.
117 éve, ezen a napon született Szabó Lőrinc, költő, műfordító.
Szabó Lőrinc
TÜCSÖKZENE
Rémálmok
Még mindig a rossz álmok! Sokszor úgy mentem ágyba, mintha kínpadra. Kút mélyébe néztem, szakadékba; és muszáj volt nézni! Húnyó szédülés csavart forgatag tölcsérekbe. Nagy farkas tört rám, bikák, bozontosak, s tányérszemű kutyaszörnyetegek - pedig útáltam a pecéreket! - és bőszűlt bivalyok. Házunk megett gyilkosok fenték fénylő késüket s rablók: órákig lestük fekete szorongásban, hogy hozzánk jönnek-e. Repűltem, zuhantam. Tető, palánk szakadt rám; tűz gyúlt fölénk és alánk; és vizsgáztam s nem tudtam: émely és szégyen őrjített s kétségbeesés; s üldöztek, s már láttam a vonatot, s az mindig-mindig tovarobogott.
Szép estét kívánok Mindenkinek Árpád és Benjámin napján!:-)
Ma Akács, Ákos, Balbina, Béni, Benjamina, Benő, Gujdó, Jelek, Johanna, Kornélia, Üllő, Zsanka és Zsanna napja is van!:-)
Szőke István Atilla
Árpád sírjánál
Holdvilág-árokban száll az ősi ének, Magasztosan áldoz Árpád szellemének. Lelke beivódott a rögökbe mélyen, Tovább él majd vélünk a Nagy Mindenségben!
Reménység világít a pilisi tájon, Örök csillag ragyog magyar éjszakákon. Egymást öleli a valóság és álom, Árpád hős alakját fényesedve látom.
Ő volt, aki nékünk e földet szerezte, Turulmadár röpte idáig vezette. Atilla honába, őseink földjére, Jó hun-magyar múltú Kárpát-medencénkbe.
Bátor harcosival sok csatát megvívott, Segítségül mindig égi erőt hívott. Zengte-zúgta nevét puszta, Pilis, Kárpát: „Atilla rokona, Álmos fia, Árpád!”
Eme szép, szent helyen mikor eltemették, Sírjára az Örök Fogadalmat tették: „Árpád fejedelem, neved nem felejtjük, Veres-ezüst zászlód magasba emeljük!”
Holdvilág-árokban száll az ősi ének, Magasztosan áldoz Árpád szellemének. Összeölelkezett valóság és álom, Árpád üzenetét fényesedve látom!
Kivánok szép napot Mindenkinek:) Ma Benőnapja is van...
***********************************************
A játék mint szórakozási forma, egyidős az emberiséggel. A homo ludens mindenkor megtalálta az eszközt és a módot, hogy szórakozzék és játékos kedvét kielégítse. A társasjáték és a lényegét képező versengés mint társadalmi jelenség, végighúzódik az emberiség történetén. Az egyik legrégibb társasjáték, a kártyajáték annyira népszerűvé vált, hogy része lett társas életünknek. Keletkezése, kialakulása tisztázatlan, századokra visszamenően alig maradtak fenn róla hitelt érdemlő feljegyzések. A legkorábbi forrás egy, a XVII. századból származó kínai enciklopédia, amely szerint a mai kártyajátékokhoz hasonló játék már 1120-ban ismert volt Kínában.
ZsoldosBenő
1971-ben a Londonban alakult meg az International Playing-Card Society, mely a játékkártyagyűjtők és kutatók legfontosabb szövetsége lett. Az alapító tagok között találjuk Zsoldos Benőt (1905-1991), aki elsőként foglalkozott tudományos igényességgel a hazai kártyakészítés történetével, kutatatta és gyűjtötte e téma írott és tárgyi emlékeit. Cikkeket írt a Magyar Grafikába és 1980-ban jelentette meg A játékkártya és története című kártyológiai alapművét, melynek egyik erénye, hogy legendáktól mentesítve elsőként mutatta meg rendszerezve és szinte teljes körűen a játékkártyák világát.
Zsoldos Benő egy angol magángyűjteményben bukkant a mai magyar kártya legkorábbi példányára, melyet Schneider József Pesten készített 1835 körül. Zsoldos Benő kártyagyűjteménye a pécsi Janus Pannonius Múzeumba került.
***********&
Gajdács Pál: A kártya
Az unalom ha ugy ellátogat hozzám, Ugy eltépelődöm az emberek sorsán; Itt is, ott is látok vergődő alakot. Kit előbb a jólét lágy karja ringatott, Annak fejealját ma az ínség gyártja, Ki tette koldussá? Ki más, mint a - kártya.
Otthon a nő hordja a nehéz keresztet: Öt-hat éhes gyermek falat után reszket, A szoba ablakát szél ha veri, rázza, Sir a sok apróság dideregve, fázva . . . Hej de ezt az apa nem érzi, nem látja: Füstös korcsmában ül, kezében a - kártya.
S ha az átkártyázott éj után, ugy reggel Bortul tele fővel és üres - zsebekkel, Mint a derékban tört eb, haza tántorog, Káromlásra nyilik a gőzölgő torok; Istent, embert - le a sárga földig rántja: Nincs előtte szent más semmi, csak a kártya.
Így a míveletlen, bárdolatlan lélek; De ehhez hasonlót másutt is szemlélek, És nem is kell éppen oly messzire mennem: Hol a ,miveltséggel' hivalkodnak fennen, S ahol minden szépnek, nemesnek van pártja-. Legszebb szórakozás ottan is - a kártya.
Valóban szép, nemes ,mívelt' szívből ered; Véres verejtékkel áztatott kenyeret Társunk családjának szájából kivenni, őt koldussá tenni, - az egész csak ennyi! A balszerencsének őt lesújtó bárdja Korántsem mi vagyunk, hanem csak a kártya.
S ami őt leverte, ami neki ártott, Forgatta ellenünk ő is azt a bárdot, Ki dob hát ránk követ? Védekezvén, ma is Megengedett fegyver, védelem a paizs; Bűnt nem követtünk el, mindenki belátja! Kezünkben egyenlő pajzs volt a kártya.
Így a kártyajáték szép férfi-sport, torna, Átkot, romlást szülő bűn hát hogy is volna !? Épp azért e mai feminista század Magas lovon ülvén, föl azon sem lázad, Sőt benne a ,sikk'-nek szimbólumát látja, Szép női kézben is ha reszket a - kártya.
Miért ne élvezné ő is néhány percet ?! Mit férje napközben verejtékkel szerzett, Azt ha egy éjen át eljátszta, elverte, Ezért ugyan pálcát ki törhet felette? Mit neki a konyha, gyermeke, családja!? Ott a cseléd, dada ! Öt hívja a kártya.
Ami ezután jön, az is csak kicsinység! Ha, a boldogságot felváltja az ínség, És az élvezetnek aztán az a vége: Elfogy a becsület, a családi béke, S önszívébe a férj ha a gyilkot mártja, Nem a nő az oka annak ! Csak a - kártya.
S így ha ez a nemes, fölséges élvezet, Mint minden földi út, a sírhoz elvezet, Minek a sír fölé emlékoszlop, márvány? Ott a koldus gyermek, áll megtörten, Ott a sírkereszt is, utolsó barátja: árván... Kettétört koldusbot és egy tucat - kártya !
GAJDÁCS PÁL evangélikus lelkész, helytörténész, költő. (Békéscsaba, 1847. december 23. - Tótkomlós, 1929. november 13.)
Fordította: Révay József A verseket Jékely Zoltán fordította
HARMADIK NOVELLA
A zsidó Melkizedek a három gyűrűről mondott elbeszélésével megmenekedik ama nagy veszedelemből, melyet Szaladin tervez ellene
- Uram, a kérdés, melyet nekem feltettél, szép, s ha meg akarom mondani felőle véleményemet, el kell mondanom egy kis történetet: hallgasd meg. Ha emlékezetem nem csal, több ízben hallottam mesélni, hogy élt valaha egy kiváló és gazdag ember, s ennek kincstárában legbecsesebb drágaságai közt volt egy gyönyörűséges és értékes gyűrű; mivel pedig ezt értéke és szépsége miatt meg akarta becsülni, és azt kívánta, hogy utódról utódra szálljon családjában, meghagyta, hogy fiai közül az legyen az ő örököse, akihez hagyatékából e gyűrű kerül, s a többiek mint családfőt tiszteljék és becsüljék. Az, kire a gyűrűt hagyta ugyanígy rendelkezett utódaival és ugyanígy cselekedett, mint az ő elődje; szóval ez a gyűrű hosszú ideig utódról utódra szállt; végezetül pedig olyan embernek kezébe került, kinek három derék szép fia volt, kik híven engedelmeskedtek atyjoknak, miért is mind a hármat egyenlőképpen szerette. És mindegyik ifjú, mert mind ismerte a gyűrű hagyományát, s mind szeretett volna kiválni testvérei közül, tőle telhetőleg kérlelte apját, ki már elaggott, hogy halálos ágyán reá hagyja ama gyűrűt. A derék ember, ki egyenlőképpen szerette mind a hármat, nem tudott dönteni, hogy melyikre hagyja a gyűrűt, s mivel mindegyiknek megígérte, az az ötlete támadt, hogy mind a háromnak kedvére tesz: és egy ügyes mesterrel titokban csináltatott két más gyűrűt, melyek oly igen hasonlatosak voltak az eredetihez, hogy még az is, aki csinálta őket, alig-alig tudta megismerni, melyik az igazi. És halálos óráján nagy titokban mindegyik fiának adott egy-egy gyűrűt, ők pedig atyjok halála után sorban előmutatták gyűrűjöket, mindegyik ezzel bizonyítván, hogy neki van igaza, mivelhogy mindegyik számot tartott az örökségre és a tisztességre, és nem volt hajlandó a másiknak átengedni. Minekutána pedig látták, hogy egyik gyűrű annyira hasonlít a másikhoz, hogy semmiképpen nem lehet megismerni, melyik az igazi, eldöntetlen maradt, s ma is eldöntetlen ama kérdés, melyikök az atyának igaz örököse. És azért mondom neked, uram, ama három Törvény felől, melyeket három népnek adott az Atyaisten, s melyek felől kérdést intéztél hozzám: mindegyik azt hiszi, hogy az ő öröksége, az ő törvénye az igaz, s annak parancsait kell cselekednie; de, hogy melyiké az igazi, az a kérdés éppúgy eldöntetlen, mint a gyűrűk dolgában.
Szaladin észrevette, hogy ez igen ügyesen értette a módját, miképpen meneküljön a csapdából, melyet neki állított; és ezért elhatározta, hogy feltárja előtte szükségét, és meglátja, vajon hajlandó-e kisegíteni őt; és ekképpen cselekedett, és elárulta neki, hogy mit szándékozott tenni abban az esetben, ha nem ily okosan felelt volna meg, mint ahogy megfelelt. A zsidó bőkezűen rendelkezésére adta a rengeteg pénzt, melyet Szaladin kért; Szaladin pedig utóbb mindent az utolsó fillérig visszafizetett; ezenfelül pedig elhalmozta pompás ajándékokkal és minden időkben barátjaként tartotta környezetében, kiváltságos nagy tisztességben.
Száz rubáí 14 magyar műfordító 268 magyar változat
29
Egy alak hetykén előlép, hogy: én vagyok, én! Szájal, így jut előrébb, hogy: én vagyok én! Mohó terve már-már sikerül, de hirtelen Sarokból a halál előlép, hogy: én vagyok, én.
- Képes Géza
Elém áll valaki s azt mondja: én vagyok. Kincsekkel, arannyal jön és szól: én vagyok. S mikoron vágyai teljesülhetnének, a halál ott terem s azt mondja: én vagyok.
- Hegyi Endre
Van, lásd, aki célhoz érve szól: "Ez vagyok én." Jön más, csuda kincsek vele, szól: "Ez vagyok én!" Aztán, ha gyümölcse végre dús és érett, lesből a Halál kilépve szól: "Ez vagyok - én."
Csúszik a jég a folyón, foltosra sötétül a part is, olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábnyomán már kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol. Száll a tavasz kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán, fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében, s csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld. S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon kék lánggal lobban az ég.
Száll a tavasz kibomolt hajjal, de a régi szabadság angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, a sárga sárba fagyottan, alélt gyökerek közt fekszik aléltan, nem lát fényt odalent, sem a cserjén pöndörödő kis zöld levelek hadait nem látja, hiába! nem ébred. Rab. S a rabok feketén gyürüző vad bánata csobban álmaiban s föld és fagyos éj nehezült a szivére. Álmodik és mellét nem emelgeti sóhaja sem még, lent nem pattan a jég.
Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal! rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya! ébredj már aluvó!
ma voltam kint a "rancson!" a nárciszok,tulipánok és jáccintok nyilnak, de a fák a japán cseresznye diszfákon kivul még nem nyilnak-azért mi Toletek jóval északabbra vagyunk-szerintam legalább egy hét kell még nekik ahhoz hogy virágba boruljanak
(egy kis ízelito a tavalyi virágjainkból-a "rancsról" )
173 éve, ezen a napon született Paul Verlaine, francia szimbolista költő.
Paul Verlaine
A NAIV FIÚK
A magas sarkok és a hosszu szoknyaaljak csatájában, az út s a szél szerint, bizony néha a boka is előtünt - óh, nagyon ritkán! - de már ez is öröme volt a napnak.
Máskor meg szépeink fehér nyakát a zöld homályban szúnyogok fulánkja simogatta, s villant ilyenkor a vakító váll, riadva, s gyerekszemünk csak úgy habzsolta a gyönyört.
S leszállt az est, az ősz, sejtelmes esti óra: karunkon csüggtek a szép hölgyek álmatag, s oly izgató szavak hagyták el ajkukat, hogy lelkünk remegő csodálkozás azóta.
Wolfgang Amadeus Mozart (Salzburg, 1756. január 27. – Bécs, 1791. december 5.) osztrák bécsi klasszikus zeneszerző, zongorista, karnagy és zenepedagógus
Barbara Krafft-W.Amadeus Mozart-portré
1782-ben feleségül vette Costanza Webert. Még ebben az évben bemutatta Szöktetés a szerájból ímű daljátékát, amely első komoly operasikere volt Bécsben.. 1786-ban megírta első közös operáját Da Pontéval, a Figaro házasságát.
A prágai színház új operát is rendelt tőle. Nem sokkal Bécsbe való visszatérése után értesült édesapja haláláról, akinek temetésére sem utazott haza. 1787-ben a Don Giovannit óriási sikerrel mutatták be Prágában.1790-ben Prágából ismét felkérést kapott: operát rendeltek tőle II. Lipót cseh királlyá koronázására. Mozart eleget tett a kérésnek, minden más munkáját félbe hagyva megkomponálta a Titus kegyelmét, amely szép sikert aratott. Nem sokkal utolsó operája, A varázsfuvola bemutatója után ágynak esett. Egy rövid időre jobban lett, de 1791. november 20. után már nem volt képes elhagyni otthonát. December 5-én hajnali egy óra körül hunyt el.
Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek. Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén, A riadó vak mélységet fölverje szavával, S késő százak után, méltán láttassa vezérlő Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát? Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség. A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól. Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel, S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén. Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték. Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván, Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről, S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról, Párducos Árpádról... Óh hon! meghallasz-e engem, S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra? Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő Lelkem előtt lobogós kopják és kardok acéli Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék. Látom, elől kacagányos apák, s heves ifju leventék Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni, Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl. Óh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat, Későn hangzik már; de magában hordja halálos Harcok fergetegét, s hű a haladékony időhöz. Alpár messze terűlt síkján búsongva körűlnéz A fejedelmi Zalán. Valamint a sárga halálnak Birtoka, oly szomorú csendes most vára, s előbbi Pompáját alacson gyásszal fölváltva hanyatlik. Büszkén állt ezelőtt: ellenségére hatalmas, Jámbor szívvel jött szomszédnak kedvet ajánló: Szüntelen a szabados vigságnak zenge zajától.
Az egész világ feléledt S az elérkezett tavasznak Örömére minden örvend; Csak az egy Vitéz nem örvend.
Enyelegnek a juhnyájak, Tehenek, lovak futosnak, Danol a pacsirta s a pinty; Az egész berek homályja Zeneg édes énekekkel: Egyedűl csak én kesergek.
Ihon, a kinyílt mezőkben, Ligetekbe, rétbe, kerten Hiacintok illatoznak, Tulipánok ékesednek, Mosolyognak a virágok: De mi kedven a tavaszban, Ha az ő viráginál szebb Lili nem virít ölemben?
Nyájasbb artzúlattal arany szekerére fel-űlvén Innepi fényt ereget Phoebus az ékes egen. A fagyos Északnak zúgó fúvallati szűnnek A bádjadt Zephyrek lengedezési között. Harmatban feredett keblét a róza ki-fejti; A vőlgy illatozó Májusi gyöngynek örűl. A le-folyó kövitsen lassú patakotska tsörög-le, S tsendes habjaival pázitos hantot öblít. Fel-veszi télben el-hányt ékét a bánatos erdő, Zöld árnyéka kies szenderedésre vezet. Itt epedő hangonn a sérűlt fülmile gyász-dalt Zengedez: ott a bús gerlitze jajnak ered. Ím kezeit Pómóna gyümőlts-fáinkra ki-nyújtá, A feselő bimbó ritka gyümőltsre mutat, Hajnal hasad: gyapjas nyájával el-hagyja tanyáját A daloló Pásztor, s friss legelőre siet.
A vágy-fuvalmas nyári éjszakában az árkádoknak csarnokába léptem, hol a dicsőség zordon nagyjai kő- s érc-mezükben hallgatag virasztják a végtelenség hosszu éjjelét. Sütött a hold, s a kert gyepűire kékes, sugárzó fényivet bocsájtott, és én, a nyári hőtől elcsigázva a csillagos, sejtelmes éjjelen csukló inakkal és fuló kebellel egy kőszobor talapzatára rogytam, s figyelve fényes, nagy szemébe néztem.
Zord arcu bölcs volt, ráncos homlokán a felkelő holdnak sugára lengett, s mig arca a kétes sötétbe rémlett, merev szemekkel néztem rája én, és átéreztem ott az életem... Mily semmi a világ tünő zaja, a szappan-bugyborék szétpattanása hatalmasabb és színesebb, miként egy röpke emberélet eltünése! Az a tudós egykor rajongva élt; kőarca, amelyen hideg közönnyel csupán az észnek fénye éledez, egykor mosolygott, sírt, haragra torzult, és az öröm rózsáitól kigyulladt: s most bús, komoly fagy ül vonásain, s nem rezdül arcán a meredt ideg, ha háborogva mozdul a talaj, s a nyári orkántól meging a csarnok, vagy hogyha hóviharban összerendül az ősi kőház széles ablaka. Az a szobor mindig fagyos, komoly, akár a tenger szürke pusztasága, akár az éj sötétlő gyász-szine - örökre egy, örökre mozdulatlan. Egyhanguan szemléli az időt, mert ami itt a létben elmulandó, tisztább alakba az már mind övé, s az eszmehonból bágyatag mosollyal nézhet ma már e változás-világra, hol fogcsikorgva, lázadozva, sírva, nevetve s elfuladva küszködünk mi, a látszat-életnek halottjai, kik a szobor-alapzatok alatt mozgunk, eszünk, elnyűve testerőnket, kapkodva a türemlő semmiért s megvetve azt, ami a létező.
S éreztem akkor, hogy a durva tömb él, s minden mi eltün ez árnyék-világból, a lét komor tárcsarnokába jő. Csupán mi, a percnek bohócai, a változás serény kengyelfutói, kik satnya félelem honában élünk s rabláncokon szilaj táncot ropunk, vagyunk kizárva az élet honából. E honba térnek, kik elmennek innen egy misztikus, dicső feltámadásra. És a halott, kit könnyel, énekekkel a sírnak éjjeli szádjába visznek, szoborszerű, dermedt vonásival az életet jelképezi nekünk, a változatlant, a tökéletest. Mert minden, ami elmulott, egész és minden, ami itt van: csonka, tört s az elmulásnak halvány áldozatja, amelyre bátran azt mondjuk mi: nincs, a végtelenség fínom művü szobra, min egy kicsinyke karc se látható.
E gondolat futott által velőmön ott az öröklét hűvös csarnokában, mig az özönlő holdsugárba fázva bámultam a nagyok köztársaságát, kiknek ma már nem lüktet az erük, nem fáj az élet lassu tengetése, s köztünk, halottak közt, örökre élnek. Nagyon soká merengtem így az égen, hol tarjagos felhők között suhant az óriás ezüsthold tiszta gömbje, fényben fürösztve a nagy csarnokot, és én, az élet árva páriája, remegve fordultam felétek ekkor, fájó rebengéssel rátok tekintvén: ti óriások, kővé vált erők. S forró fejem lehajtottam szerényen állványotok márványpárnáira.
Szent Cirill (Thesszaloniké, 827 – Róma, 869. február 14.) bizánci filozófus, hittérítő, nyelvtudós, a szláv írás megalkotója, Európa társ-védőszentje, Szent Metód testvére
A Szlávok apostola-Cirill
Konstantin (a Cirill nevet nemsokkal halála előtt vette fel) tanulmányait Konstantinápolyban végezte, s később az egyetem filozófiatanára lett.860-ban mindkét testvér (Ciril és Metód) császári utasításra a kazárok földjére ment, ahol a keresztény tanokat terjesztették. Küldetésük ideje alatt Herszónban (Krim félsziget, Szevasztopol mellett) felkutatták Szent Kelemen vértanú földi maradványait.
Rasztiszláv morva fejedelem szláv nyelvet beszélő szerzeteseket kért Bizánctól. A küldetéssel a szláv nyelvet jól ismerő Konstantint és Metódot bízták meg, akik társaikkal 863-ban érkeztek meg Rasztiszláv udvarába, ahol a szláv nyelvű liturgia bevezetése mellett, iskolát alapítottak, lerakva a szláv nyelvű papképzés alapjait. A szláv írás, a glagolita ábécé megalkotása és elterjesztése, valamint egyházi könyvek szláv nyelvű fordítása szintén Konstantin érdeme volt
Szent Metód és Szent Cirill
nálunk július 5.-én állam unnep Ciril (Cyril) és Metód tiszteletére