Vállam ingemen átvérzik, Hátam, karom sebesedik, Körmöm karommá élesedik, Kétrét-derék szálasodik, Régi szívem magasodik, Rozsdás idő fényesedik.
Rozsdás idő fényesedik, Kő sziklává emelkedik, Aranygömbbé kerekedik. Aranygömböt szelek hajtják, Öblös égen átsodorják, Fényes évek kapuinál Isten elé mind lerakják.
Tegnap is, és ma is, még Anyám szelte a kenyeret és tette az asztalra elém. Mintha csak most történt volna, olyan eleven Ez a látomás, olyan ódon a remény, hogy egy percre Visszatérjen a múlt, s enyém legyen megint az a régi fény, Amellyel a régiek, az itt maradó szívének üzennek.
Szavuk susogják az öreg fák, ha feltámad a szél, S a rozsdás vizes hordók közt a pókhálók, Mint zászlók lengenek. Igen. „öreg minden”. Az emlék-áradat is, mely lelkemben sír, mint Otthagyott lelenc kölyök az árvaház küszöbén. Befelé könnyeznek vénülő éveim, s én Markomba szorítom ez itthoni föld rögeit, Ami még megmaradt, ami az enyém…
Már majdnem felnőttem, mikor elköszöntél egy novemberi délután. Azután csend lett, tövises magány.
Harminc november, karácsony, porladó levélen bogárnyi álom. Akaratlan akarások, tétova látomások sora sorsom azóta, mióta verssé nőtt álom-virágok angyala lettél.
Megintesz, tudom, oly szelíden, ahogyan fészkén ébred a fecske, oly türelemmel, miként éltél. Megáldasz engem, s csöndülő szemmel kéred: Most ne engedd el a párod kezét!
Fiad, látod, hajlik szavadra: Könnyeit kézfejébe törli, makacs bánatát bakancsba fűzi, jó szorosra húzza, ha elindul újra.
Jöttök a Somló felől, jöttök fehéringesen, Mikor az elképedt egekre bárányfelhőt karmol a szél. Pista nagy, karimás kalapban, mellette László lépdel Újranőtt inain ruganyosan, szinte szökell, Kormos és Zelk ballagnak egymásba karolva, Mögöttük, pár kortyra összehajolva Szilágyi, Sinka, Ratkó és Berda, Balladát dúdolva, körbe adja kulacsát. Mármori kövén ülve Dániel úr beszélget Ferenccel, elpergett közülük rég a sértett harag, S mint üde fuvallat, hangjukat derű szövi át. János melléjük telepszik, Sándor is csendesen Pipára gyújt. Tűnődve hallgatja őket Mihály, S könyvtárnyi magánya ott fénylik szemében. Endre és Attila, mintha csak éppen arra járna, Mosolyogva néznek szépen a régi társaságra, Akárcsak Miklós, aki új versét írja noteszába, S mint egy angyal, leszáll a béke csendesen. Jöttök a Somló felől, jöttök fehéringesen.
Harmat hullott a dolgokra, vagy ez nem más, csupán látszat? Lehet, azért sír az arcuk, mert mélyükben fájva fájnak. Szív dobog a dolgok mélyén? Körben ahogy állnak együtt, gondolat, vágy gyötri őket? Szemek nélkül, világlátón értelem rejtőzik bennük, és könnyekkel viselősek.
Ez az én házam. Odaát napfényes kert, kaptárokkal. Ti az úton haladva benéztek a kapu résein és várjátok, hogy szóljak. - Hol kezdjem? Higgyétek el nekem, bármiről lehet beszélni, akármennyit: sorsról és a jóság kígyójáról, az arkangyalokról, akik felszántják az emberek kertjét, az égről mely felé törekszünk, gyűlöletről és kudarcról, szomorúságról és keresztrefeszítésről és mindenekelőtt a nagy átkelésről.
De a szavak azok könnyei, kik sírni szerettek volna sokszor, de nem tudtak.
Megkeseredett minden szó, ezért – engedjétek, hogy némán járkáljak köztetek, és behunyt szemmel fogadjalak.
Az idő homályában látom, ahogy ülsz a konyhaasztalnál a viaszosvászon hokedlin, ég a karmos kályha, ott pattog, ropog benne a lopott fa. Lábasból eszed a paprikás krumplit és szagolod a mosószappan lúgos illatát. Amíg a Mama tesz-vesz, mos, ruhát vasal a vicsorgó parazsú vasalóval, addig Te gondolatban új versedet fabrikálod.
Vonatok ontják magukból a gőzt, tolatnak, zörögnek, fütyül a gőzsíp. Emberek jönnek-mennek megemelve kalapjukat, köszöntenek, mint ismerőst, de mégsem tudják, ki vagy voltaképpen. Ki az a kitérdelt nadrágú, kopott kabátú költő, aki értük, helyettük törekszik a szépre, szűri át lelkén a szót, adja mások szájába az elmondhatatlant. A nagy gyermek, aki fogait növeszti, hogy belemarjon a múló időbe. Várja, hogy szeressék, hogy valaki ölbe vegye, cirógassa, simogassa, akinek mesélhetne... „Születtem, elvegyültem és kiváltam..." Kiváltál, mert nem tudtál elvegyülni. Óh, pedig mennyire akartál olyan lenni, mint mások, hogy egyszer befogadjanak. Ehelyett rád csodálkoztak. „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog..." Istent tagadtad, mégis mint önmagát emésztő, esendő, keserű ember érte kiáltoztál. Harcoltál a rendért, a világosságért, békességért, az egyszerű, ámde hálátlan emberért. Mennyire akartál szerelmes lenni, hogy beléd is szerelmesek legyenek. Flóra, Judit... Lelket simogató, képzelgések, vergődő versek a beteljesülésért. Az ölelések, csókok elmaradtak, elkallódtak valahol. Hiány... A Mama és a viszontszerelem hiánya. Helyette rejtelmek, Siesta szanatórium, pszichoanalízis. Balatonszárszó, tehervonat. Értünk, miattunk éltél harminckét évet. Fájdalmasan keveset. Egy versedben azt írod: „Valami nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek" A tüzet megraktad, s mi örülünk, hogy őrzői lehetünk.
Hát itt voltunk, a Nap átölelt, és szerettünk, életet adtunk gyermeknek és földnek, hantjaiba belekapáltuk szépségünket. Felhasadt párnáinkból szálltak az évek, hol pillézve, hol meghajolva a jégverésben. Itt jártunk, átöleltünk, hagytuk, hogy öleljetek, megérintsetek. Hitünket vigyétek tovább konduló harangokkal, csavargó szelekkel.
Csak megérinteni szerettem volna azt a világot, ahonnan jöttetek. Érezni ruhátokra ivódott petróleum illatát. Lábaitok nyomán mérni a bejárható távolságot. Az összegyűjtögetett maroknyi kalászt a szétcsipegetett nyárban. A tisztes szegénység alapköveit építeni magamban egy templommá. Elmentetek, s itt maradt a ház gazdátlanul, a bitorló idő betördelt ablaküvegein jár át. Átfúj rajtam a múlt. Körbejárom ezt a lezúdult csendet, a széttárt ajtóknál beköszönök nektek. Magamban cipellek benneteket, amíg időt kapok rá.
Reményem lógó gombként fityeg a kapkodó idő kopott szövetén. Anyám halott, nincs ki becézve megbocsásson elherdált éveimért, gerendasúlyú tévedéseimért. Milyen új-szövetségben éljek Istenem, mikor létemmel szövetkezem.
az éles fény, mely talán égetett is, vagy még előbb maga a gondolat, a visszhangok faltól falig csapódva, aztán a tömör, fekete anyag, a szétfeszített térben az idő, mit egy gyöngéd kéz darabokra vágott – fájt-e akkor az Istennek vajon világra vajúdni a világot?
Elvész, vesződik, olvas, vesztegel; elkallódik, de megkerül hajnalra, akár az alvók; a képzelet böjtje így segíti el a rózsák hitéig, visszatalálni a szavak közé, hol vers várja, bűnben fogant ima, holtak beszéde, utolsó esély.
Amit az ágak hegye ír az égre, olvashatatlan, mégis üzenet, érthetetlen, de hinni gyámolít, hogy a déli fény illusztráció a kedvesek gondolataihoz, s ha fölviláglik is a bensőséges, csak a gyökerek titkosírásában.
Kilábalni a kegyelemből, mennyi erőt kíván és hitet a játszótól, hogy jellé válni ne féljen utóbb, teljes például nem vártan maga elé kiálló lélek, színfehér árnyék, ha Isten és Isten között kalligráfusi kéz von élőbb sorsot.
Nem tudni többet, nem akarni tudni, az alvót éggel ki takarja be, s ki lesz a fák bizalmasa, mikor minden levélnek saját színe van, a hangokat elengedik a húrok, a búcsúzót a sírásra maradtak, a sírást művészetre elcserélők.
Betűhíven a teremtett világot, újra kiadni, versnek, madrigálnak, freskónak álcázva az eredendőt – a gondviselést tanúsító műgond időt formázó mozdulata munkál a kéz művében, a kézműves létben, a rózsák szívében s az alkotásban.
Kiismerni a gyöngyöket, olvasni a kristályok gondolataiban ikonfestők türelme, templomszolgák hite segíti és bronzból a szentek; a fényben fénnyé lesz az arca, nap süt a tenyeréből, s azt mondja a könyvre, irodalom, de irgalomra gondol.
Önmagamnak soha nem voltam elegendő, függve, mint lebbenő széltől az ágon a gyümölcs mint kifeszített íjtól a nyílvessző, mint szófejtéstől a szó, ha megfejthető.
Mi voltam, mielőtt valami lettem a földön, mily megálmodott cél - mely már csak holt remény- borzongat, átlépve sorok között lévén belőlem a bizonyíték
és halasztott rejtély élő láncszeme mely másképpen folytatná, de elevenen és vétkéért kamattal megfizetve
mit örökül hagyok későbbre neked hogy megérthesd és gazdagodj vele - te, meg sem született olvasó - akár egy gyerek...
Szeretem az esőket, szenvedéllyel szeretem őket, A dühöngő és a csendes esőket, A szüzies záport és a féktelen asszonyos zivatart. A felfrissitő esőt és a végnélküli elálmosító kopogást. Szeretem az esőket, szenvedéllyel szeretem őket, Szeretek hemperegni hosszú szárú fehér füvekben, szeretek letépni és fogam közé venni egy-egy szálat, hogy megpillantván ilyenkor, elszedüljenek a férfiak. Tudom: csúnya dolog ezt mondani: “ A legszebb asszony én vagyok”. Illetlenség, s talán nem is igaz. De mikor esik, Csupán akkor, amikor esik, Engedd kimondanom e bűvös szavakat. “A legszebb asszony én vagyok.” A legszebb asszony vagyok, mert eső zuhog, És fénylő rojtjai csillognak hajamban. A legszebb nő vagyok, mert szél fúj, És kétségbeesetten vergődik szoknyám, hogy eltakarja térdeimet. A legszebb asszony vagyok, mert te messze vagy tőlem, És én várlak, S te tudod, hogy várlak. A legszebb asszony vagyok, és mégis várlak, Mert tudok várni. És az elhaladók az esőből szippantjak fel az illatot. Ilyen esőben villamcsapásként sújt rád a szerelem. Itt minden ember szerelmes, És minden ember belém szerelmes, És én várok rád. Csak te tudod egyedül,
Beszéljünk az országról, ahonnan jövünk. Én a nyárból jöttem - mely egy törékeny haza, mit kiolthat egy hulló falevél, de a csillagoktól oly nehéz az ég hogy néha akár földig is leér. És hallod - amint közeledsz - a fűcsikolta csillag-nevetést, és oly sok a virág hogy szinte fáj a napégette száraz szemgödör, és kerek napok lógnak minden egyes fáról; ahonnan én jövök csak a halál hiányzik- oly nagy a boldogság hogy rád tör az álom.
Tudom, kedves Ferenc, de a tegnapi összeállításom a kedvenc költőmről szólt.
Köszönöm, hogy Te megemlékeztél Márai Sándorról is.
Most én is hoztam tőle egy (talán) ritkaságot.
*
Márai Sándor: Ismeretlen kínai költő
Kr. után a XX. századból
- kézirat gyanánt - Közreadja Tolnay Kári
A fordító jegyzete
A költő személyéről nem tudunk semmit. Valószínűleg nem volt a jelentősebbek közül való, mint Li Taj-Po, s mind a híresek, kiket a nagy Kosztolányi fordított magyarra. Névtelen költő volt, vékonypénzű, inkább alkalmi poéta, kinek lírai vénája a jelek szerint - rövid buzogás után elapadt. Verseiből annyit tudunk, hogy "a fővárostól távol" tengette sanyarú napjait, feltehetően száműzetésben, a nagy boxerlázadás idején. Egy levelét ismerjük még, melyben panaszkodik, hogy az irodalmi életből politikai ellenfelei és irodalmi vetélytársai száműzték. A fővárosban már senki sem emlékszik rá, mert ott most új csillagok fénylenek az irodalom egén. Egyik ilyen új csillagot a levelében szelíd gúnnyal Dilettánsnak nevezi, s zárójelben megjegyzi, hogy az illető nagyság "irdatlan marha". Különben inkább rezignált kedély, aki csendes dohogással éldegél a száműzetésben. Rekvizitumai nem újak: a nagy kínai költészet örök, halhatatlan vadludai húznak e szerény költő egén. Mi teszi hát verseit mégis érdemessé, hogy lefordítsuk és elolvassuk: Talán éppen ez az igénytelenség, mely nem akar többet, mint hangot adni egy banális és mégis örök - időkön és fajtákon túl örök - megrendülésnek, minden lírai vers és minden emberélet legmélyebb élményének. Ez a megrendülés természetesen a szerelem, mely egyszerre dobogtatja meg a sárga, fehér és barna testekben az emberi szíveket. Hangja ilyenkor csaknem őszintén személyes. Verseit egy távollévő nőhöz írja, aki a "Fővárosban" táncol és fintorog, valószínűleg egy volt császári táncosnőhöz, vagy színésznőhöz. A nő nevét nem ismerjük: kevéssé valószínű, hogy a híresebbek közül való volt, akik a lázadás előtt a Császári Udvarban a tőrtáncot lejtették. De lehet, hogy az irodalomtörténeti nyomozás később egyszer még fényt derít erre a titokra is. A versek magánügynek készültek. Nyomtatásban nem jelentek meg soha. Egyetlen példányban vetette papírra a költő, valószínűleg a kedves modell számára, suta-ravaszul és ugyanakkor megjátszott kedvességgel és szenvedélyességgel, ahogyan a költők ezt már szokták. Tartozunk az ismeretlen költő emlékének azzal, hogy e levelet is egyetlen példányban készítsük csak el. Név, személy, mindez amúgy is múlandó. Ami megmarad, boxerlázadásokon, száműzetéseken, táncosnőkön és alkalmi költőkön túl, az mindig csak a szerelem, s a versek. 1945 Karácsony
EZT AJÁNLÁSNAK SZÁNTA
Reggel korán keltem, a kútba néztem Fejem kapatos, múlt éjjel boroztam A kút tükrén arcod úszott a fényben Szomorú volt. Maradj velem a rosszban!
PANASZKODIK A VIDÉKI ÉLETRE
A fővárostól távol, bárdolatlan Magányban körmölöm árva dalom Nem tudhatom, mily jelző van divatban S miről zeng a Magas Irodalom? Vidékies lettem, suta balog Nem is értem hát, miért dalolok? Talán, - de ezt ne tudják az itészek! - Reménykedem, hogy versem Te megérted
AZT HISZI, SZERELMES
Az erdő alján már olvad a hólé Csörömpöl házam csorba ereszén Konyhám, kamrám elkerülte a jólét Nincs Pártfogóm, vizes rizst eszem én Papucsom lyukas, kis fiam is fázik S te nem vagy itt, redves, üres a ház itt A kancsal sors magánnyal büntetett meg Lúdbőrzöm. Miért? Azt hiszem, szeretlek
MINDENFÉLÉT ÍGÉR
Ha majd szeretlek, vásárlok neked Teknőc-fésűt, ezüst karperecet Fecskefészket hozok, ezüst papírba S a verseim, kék s zöld tussal leírva - Így élünk majd. De ez mind semmiség lesz Ha jő az éj, s fohászkodunk az éjhez Átkarollak, mint gyermeket a felnőtt Szájamba veszlek, mint gyermek az emlőt S így állongunk - két őrült, kéz a kézben! - Megizzadunk a borzas szenvedélyben
BESZÉL ÉLETKÖRÜLMÉNYEIRŐL
Negyvenhat éves vagyok és sovány Már sok éve tengek így ostobán A falu végén élek és a lomha Csendben a tücskök szólnak csak dalomba Fejem fölött felhők és vadludak Húznak. Mutatják hozzád az utat.
ELMONDJA, HOGYAN ÉL
Hogy élek én? Várj, elmondom neked. A szél! a szél Szobámban sepreget. Ablakom nincs, repedt sárkánypapír Borítja csak, s a rozsdás kályha sír - Mi ez a fájdalom? Talán a tested, Ó, megenném én, mint a kannibálok. Mi ez a vers? Csak annyi, hogy az este Leszállt reám, s nem az ágyadba hálok
NEM CSEKÉLYSÉG: LEKÜZDI GŐGJÉT
Méltóságom leteszem, mint a büszke Mandarin a zöld-bojtos kalapot, Ha rásütik, hogy lopta a napot S a népet. Így bámészkodom a tűzbe. Künn hó esik. Ne legyek senki többé, Csak engedd, hogy megcsókoljam a térded. Egyetlen nagy költőnk sem élt örökké - Hadd éljek hát egy pillanatra érted!
TÜNEMÉNYNEK NEVEZI
Te fintorogsz s táncolsz a nép előtt - Csönd van köröttem, téli délelőtt A zöldes ködben látlak, karcsú, ringó Jégtáblán állongó, sápadt flamingó Rózsaszín bőröd lúdbőrözik, szegény te Úgy élsz, mint halott gyermek a mesébe No, jer haza, elég volt. Lesz parázs is A vas-ibrikben, s kerül egy kanál rizs. A gyékényt megvetem, barna hajad Megigazítom a nyakad alatt - Zsugorin és kajánul nézlek. Én: Többet tudok! Te: több vagy! Tünemény!
A HALLGATÁSRÓL IS BESZÉL
Akarsz hallgatni velem? Jere, hallgass. ("A szó a hallgatásban lesz hatalmas" - Idegen költő írta ezt, szegény, Egyedül élt a föld másik felén -) Hallgass velem. Úgy hallgass, mint a csókban Hallgat a száj, mint vágy a bujdosókban, Hallgass, mint magzat a mély anyaméhben Vagy mint a nő, ha némán mondja: "Még nem!"
FELÉBRED ÉS NYUGTALAN
Most fölriadtam. Éj van, künn a rabló kocog az úton ösztövér lován - Ó, merre vagy? Vén kezem tétován Tapogatja, hol a kova s a tapló - Hol élsz, hol alszol, jaj, ki őrzi álmod? Érted-e ezt az őrölt, vad világot? A tengeren, éjen, falvakon át Hívlak! Hallod? Aludj. Jó éjszakát.
(Ez az utolsó vers. A levél kézirata elveszett)
*
Erről a kötetről és szerzőjéről olvasható egy beszélgetés az Irodalmi Jelen 2009/2. számában.
