Kétségkívül perverzoid téma. De izgalmas. Íme gyűjteményem egy-két darabja.
Évekkel ezelőtt olvastam valami orvosi folyóiratban, a címére már nem emlékszem, hogy vannak nők, akiket a nőgyógyászati vizsgálat szexuálisan izgat, ill. úgy gondolják, „kockázatmentes helyzetben kipróbálhatják, miként hatnak egy férfira meztelenül (…) Az orvos megérinti a nemi szervüket, a mellüket is beleértve…” Majd figyelmezteti kollégáit, az orvosnak föl kell ismernie, miről van szó, ám a játékba nem szabad belemennie.
Női oldalról, ha az ember nem teljesen intakt némi mazo beütéstől: a kulcsszó a kiszolgáltatottság. Hagyományosan a nő eleve valami ilyesmiről szól (nem a szó rossz értelmében, feministáknak meg különben is kuss), mindez felfokozottan jelentkezik az orvosnál, főleg a nőgyógyásznál, főleg ha az férfi, asszem ezen nincs mit magyarázni. Félig meztelenül, kitárva fekszel egy vizsgálóasztalon, felöltözött emberek (férfiak) matatnak körülötted és benned, ennél indiszkrétebb szituáció nemigen lehetséges.
Na amúgy hogy én mit gondolok a dologról, az eléggé nem „mérvadó”, nem mondanám magam, és más sem, aki ismer, tipikus valakinek bármilyen szempontból is. Világéletemben fura egy szerzet voltam, annyi szent. Pl. egyszerre voltam vagány, fára mászós, verekedős (fiúkkal is) gyerek, és egyszerre sok szempontból idétlenül kényes, finnyás, érzékeny – lényegileg ma sincs másképp. Sok mindent, ami teljesen természetes, szégyelltem. Egész gyerekkoromban szinte képtelen voltam pl. kiejteni a számon, hogy „szar”. Ezenkívül utáltam a fogaimat. Nem konkrétan a fogaimat, hanem úgy általában, hogy az embernek és köztük nekem is fogai vannak. Fogai, gondoltam, legyenek a ragadozó állatoknak, de ne az embernek. Mondanom aligha kell, sosem bírtam húst enni, ma sem bírok. Ezenkívül azt is gondoltam, én nem ember vagyok, én lány (ami visszafelé nyál, ezt is utálom világéletemben. Közeledik hozzám valaki, és nyálszagú a lehelete, össze tudnám okádni magam). Na szóval csak illusztrációképpen.
16 évesen még nem rendeződtek a kislánykori menstruációs zavaraim. Rendszeresen görcsölt a hasam. Mivel a hipochondria és az aggódás az idő tájt személyiségem jelentős részét tette ki, rábeszéltem magam, hogy elmenjek a nőgyógyászatra. Lévén bár éretlen, ugyanakkor igen független és önálló gyerek, mindebbe a legkevésbé sem óhajtottam a szüleimet belekeverni. Így persze egy csomó előzetes információtól is elestem, és mivel a tudtam, hogy a barátnőim „beszámolóit” kellő kritikával kell kezelnem, hát orvosi könyvekből igyekeztem tájékozódni. Nagyjából tudtam, hogy lesz egy ilyen vizsgálóasztal, hogy valameddig le kell majd vetkőznöm, odalent mindenképpen, és hogy majd kutakodni fognak az altestemben, esetleg különféle eszközökkel is. Persze a könyvi ábrákon mindig teljesen meztelen körvonalak szerepeltek, úgyhogy eléggé bizonytalan voltam, ezt most vajon szó szerint kell-e érteni. Egy vonalas rajz különösen megmaradt az emlékezetemben, címe: A kismedencében lévő szervek tapintása. Egy kitárt női altest, premier plánban, combok csak egy darabig megrajzolva, jelezve, hogy fölfelé és szét; a vulva precízen kidolgozva, szőrzettel együtt; egy gumikesztyűs kéz több ujja igyekszik befelé, közben a másik fölül nyomakszik a hasba; mindeközben alul pimaszul figyel a végbélnyílás; a tüchtig grafikus szemmel láthatóan szinte kéjelgett benne, hogy mindent odarajzoljon, ami csak egy nő számára megalázó lehet. Nem tűnt valami hívogatónak, de szép lassan meggyőztem magam, jobb ha elmegyek, később úgyis mindenki rendszeresen jár és a többi. Aztán láttam felvilágosító fotókat is, az egyiken egy nagylány ül egy orvosi székben, egyetlen ruhadarabja egy blúz, amit lesütött szemmel, szégyenlős mosollyal éppen gombol, nem tudni, ki vagy be; meztelen lábai még vagy már szorosan összezárva, sőt, ha jól emlékszem, keresztben, és látszik odalent a szőrzete. Igen kiszolgáltatottnak tűnt. Valahogy az volt a benyomásom, attól az egy szál ingtől még meztelenebb, mint ha nem volna rajta semmi. Gondoltam, valószínűleg épp leveszi, nyilván a mellét is meg kell mutatnia. Na az enyémet aztán nézhetik; feltehetően lesz a rendelőben nagyító, gondoltam keserűen. Semmi kedvet nem éreztem hozzá, hogy vadidegen felnőttek előtt levetkőzzem.
Azt is írta a kiadvány, hogy az orvos gondosan vigyáz, hogy a szűzhártyát meg ne sértse.
(Színtiszta agyrém. Nem tudok rájönni, mi nem stimmel velem. Asszem, 30 évesen az ember lassanként tisztába jöhetne már magával. Én miért nem? Én már soha nem? O.K., nézzük a tényeket. Önbizalmam nincs. Csúnya nem vagyok. [Hát szép…?]. A fülem kicsit eláll. Fogszabályozót soha nem hordtam [nem is fogok]. Az orrom körül van néhány szeplő. Van, akinek kifejezetten tetszik. A szemöldököm nem szedem ki. A körmöm nem hosszú és nem lakkozom. Ezeken tudnék változtatni. Ha akarnék. Kinek nem tetszik?! Többször megkaptam már, hogy ennyire nem lehet valaki kényes meg finnyás. Még egy nő sem lehet ennyire kényes meg finnyás. Te nem is lány vagy, mondta kamaszkori barátnőm, te egy duplalány vagy. 4X kromoszóma. Mások épp ellenkezőleg. Hogy a durva, agresszív, fiús természetemet képtelenség elviselni. [Nem tetszik?] Tisztában vagyok vele, hogy ez az egész színtiszta regresszió. Ilyeneket egy kamaszlány ír le a naplójába. O.K., én egy majd harmincéves kamaszlány vagyok. Nem tetszik??)
Akkor most már elmegyek a héten a nődokihoz, ezt akkor elhatároztuk. Sokat nem mondott, milyen is lesz, de majdcsak kibírjuk valahogy. Valameddig ugye le kell majd vetkőznöm, lesz egy ilyen terpesztős szék, és az összes lányos cuccom megnézik, megnyomkodják, benyúlnak, nyilván a cickóm is meg kell mutatnom. Akkor lehet, hogy mégis meztelenre kell?! És egy nő… Pasi jobb volna? A csajok hülye sztorijai, azok igen. „Ezt most behelyezem és szétnyitom, de ne félj, nem fáj, csak egy kicsit hideg lesz. Úgy éreztem, széjjelszakadok. Az öklömet rágtam.” „Ha szűz vagy? Passz, valahogy akkor is benyúlnak szerintem, mért, te is beteszed magadnak a tampont, nem?” „Hanyatt feküdtem kiterítve, és hirtelen úgy éreztem, rám jött a hasmenés. Mondtam, azonnal ki kell mennem, irtó ciki volt.”
(Ülök a folyosón, és egyre idegesebb vagyok. Végül szólítanak. Nagy levegő, és bemegyek. Bent egy magas, negyvenes doktornő; tudtam előre, hogy egy nőci lesz, már körülnéztem, de azt nem, hogy néz ki. Nem különösebben riasztó, de nem is túl barátságos. Kimért és átható tekintetű. Mint egy élő röntgengép. Látom a főhelyen azt a vizsgálószéket. Elrejtőzésre semmi mód. A dokinő kikérdez. Nem tart sokáig, de a kérdései kínosak, szégyellek rájuk válaszolni. Majd fölszólít, hogy vetkőzzem le. Nincs külön helyiség, csak egy egy fogas. Meddig vetkőzzem? – kérdezem. A dokicsaj közli, hogy mivel nem voltam még, és épp kamaszkorban vagyok, látnia kell a testi fejlettségemet, így hát mindent le kell vennem. Aztán legközelebb már majd csak alul. A szívem a torkomban ver, ennek a fejleménynek nem túlzotta örülök. Így hát hozzáfogok… – minden megpróbáltatás előtt fantáziálni szoktam, elképzelve a legrosszabbat.)
Végül csak elvonszoltam magam a rendelőbe. Előtte hosszasan tisztálkodtam. Egy órát ültem a WC-n az idegességtől. Majd egy órát áztattam magam a kádban, aztán még külön lezuhanyoztam. Tükörrel ellenőrizgettem magam odalent, minden elég tiszta-e. Aztán fölállva a falitükörben vizsgálgattam az alakom, és természetesen igen elborzasztónak találtam, akármilyen szögből is. Persze színtiszta kényszerképzet- és -cselekvéssor volt az egész. Aztán hajat mostam. Meg fogat. Még külön belevilágítottam a tükörrel a számba, nem csúnyák-e nagyon a fogaim (már megint a fogaim…). Gondjaimba vettem a körmeim kézen-lábon. Aztán kb. egy óra hosszat próbálgattam-variálgattam a különféle ruhadarabokat, nem tudván pontosan, meddig is kell majd levetkőznöm, mit hagyhatok magamon. Aztán egy nagy sóhaj, és gyerünk…
A rendelőben egy kedves doktornő fogadott, és azzal kezdte, hogy hüledezve végigmért oda-vissza, na én aztán elég rendesen megnőttem és hasonlók; tény, hogy kb. a vállamig ért. Ez még külön feszélyezett, hogy egy felnőttnél ennyivel magasabb vagyok. Aztán megnyugtatott, hogy első alkalommal nem fog megvizsgálni, csak kikérdez a panaszaimról, meg megmutogatja a rendelőt, hogy is zajlik majd legközelebb, „élesben”. Némileg föllélegeztem, némileg meg csalódott voltam: nemsokára megint jönnöm kell, és most nem leszek túl semmin. De azért meg tudtam alkudni a helyzettel. Azzal leültetett és kikérdezett. Mondtam, nincs rendben a vérzésem, görcsölni szokott a hasam, és szűz is vagyok. Meg hogy aggódom. Ne aggódjak, mondta, szerinte nincs itt semmi rendellenes, igazán egészséges külsejű lány vagyok, bár lát némi hajlamot rossz kedélyre és idegességre, szorongásra. Mondtam, talált. Természetesen majd meg fog nézni, biztos, ami biztos, és természetesen szűzen fogok hazamenni, ezt megígéri.
Aztán megnézhettem közelről a rettegett bútordarabot. Valami középkori kínzóeszközre emlékeztetett. Elszörnyedve méregettem a két lábtartót. Hihetetlen, hogy szét leszek terpesztve. Egészen elborzasztó.
– No hát ide mászol majd föl szépen, miután derék alatt levetkőztél. Kint van az öltöző, senki nem fog közben se nézni, se sürgetni. Célszerű egy hosszabb pólóban jönni, az takar alul, amíg bejössz. És csak lazán. A vizsgálat lényegét, gondolom, tudod nagyjából. Elhelyezkedsz az asztalon, a lábikód a tartóba teszed, én meg széjjelnézek odabenn. Kétkezes tapintást végzek, egyik kezemmel benyúlva megemelem a méhed kicsit, a másikkal meg a hasadon át kitapintom. Kicsit sem fog fájni, legfeljebb szokatlan lesz elsőre. Aztán leszállsz, és még megtapintom a melled. Aki először van nálam, azt általában kicsit jobban megnézem, gondolok itt a testi fejlettségre, csontozatra, vagy ha úgy látom, idegrendszerre. Most pedig, ha gondolod, próbáld ki, milyen fölfeküdni, csak így, nadrágostul.
Dobbant egy jókorát a szívem, de engedelmeskedtem. Nagyon fura érzés volt. Ha belegondolok, hogy legközelebb alulsemmiben leszek itt.
Úgyhogy akkor tedd is magad szabaddá, mondta. Azzal kislattyogtam, és szépen, engedelmesen kezdtem kibontogatni magam a mondott ruhadarabokból. Minden lehetséges módon igyekeztem húzni az időt, valahogy nem akaródzott előjönnöm. Elsőnek az edzőcipőm kaptam le, és próbáltam gondosan elhelyezni, lehetőleg a falra merőlegesen. Aztán azzal húztam az időt, hogy próbáltam a zoknimat minél precízebben összehajtogatva belehelyezni. Többször újra kezdtem, némileg kényszeresen. Hajtogattam egy darabig a farmerom is, azt is többször újra kezdve, amíg teljesen gyűrődésmentes nem lett, pepecselve ezzel is pár percet. Végül sikerült kívül kerülnöm a bugyimon is. Kicsit töprengtem, hová is illene letennem, aztán arra gondoltam, diszkrétem elrejtem a hátizsákomban. Amikor már nagyon hideg lett a padló, elindultam befelé.
Emlékszem, mennyire undorodtam, amikor befelé trappolva a vizsgálóba a lábam a visszataszító, fertőtlenítőszagú linóleumpadlóhoz ért; azonnal tiszta lúdbőrös lettem.
Gyerekkoromban a lakótelepen sokat játszottam fiúkkal. Egyszer, lehettünk vagy 12 évesek, az eső elől többen behúzódtunk a lépcsőházba, azon belül is volt ilyen kulcsra zárható folyosó a bicikli- meg babakocsi-tárolóval, oda sodródtunk egyre beljebb, lehettünk vagy öten-hatan, többségében fiúk, meg rajtam kívül még egy-két lány. Az egyik srác fölvetette, hogy na, ki mer itt most levetkőzni. Nem tolongtunk. A másik lány visszakérdezett: Talán te? Igen, igen, te, mondták a többiek is erre, aki kitalálta, csinálja az. Csak ha leoltjátok a villanyt, mondta ő. Mi van, csak nem szégyelled magad a lányok előtt? – kérdezte a nálam lényegesen vagányabb és agresszívebb barátnőm. Azt már nem, mondta a srác, és elkezdett komótosan vetkőzni. Mi lélegzet-visszafojtva figyeltük, amint szépen, lassan leveszi a cuccait, végül ott áll alsónadrágban. Na gyerünk, szépen csak azt is! Most legyél vagány! – parancsolta a barátnőm, a srác pedig elbátortalanodott. Végül megvonta a vállát, és megszabadult az alsónadrágjától is. Mi is baromi zavarban voltunk, és egyszerre csak tapsviharban törtünk ki. A srác hirtelen lekuporodott, és kezdte villámgyorsan magára rángatni a ruháit. Na most akkor egy lány! – mondta hirtelen valaki, bennem meg megállt az ütő. – Azt ugyan lesheted! – sikította incselkedve a barátnőm, és kiszaladt, én a többi lánnyal utána. Valamiért egész nap föl voltam dúlva, egyfolytában csak a történteken járt az eszem. Csak este az ágyban jöttem rá, hogy mi spannolt föl úgy. Ha a barátnőm nem csinálja a műhisztit, hát tulajdonképpen nekem, ha minden igaz, lett volna kedvem a vetkőzéshez. Ebből is látszik, milyen kis hülye, éretlen p… voltam, ő pedig igazi nő.
Ott feküdtem azon a visszataszító bútordarabon, lábam az égnek, a doktornő valahol a szoba másik végében matatott, és be nem állt a szája. Persze biztos feszültségoldásnak szánta, de engem kezdett lassan halálra idegesíteni.
Mindig éretlenebb voltam a koromnál, testileg-lelkileg egyaránt, de 13 évesen hirtelen baromira megnőttem. Azelőtt sem voltam éppen gyönge virágszál, és amikor fiúkkal – akikkel általában együtt játszottam – összeverekedtem, többnyire ők húzták a rövidebbet (egyszer azért úgy elvertek, persze többen, hogy bőgve mentem haza). Ma 187 centi körül vagyok, és akkor sem voltam már sokkal alacsonyabb, de maradtam ugyanaz a kölykös, éretlen kislány. Hirtelen nyakamba szakadt magasságommal nem is igen tudtam mit kezdeni, jobb híján elkezdtem hát szégyellni. Az osztálytársnőim ekkorra már rendszerint jártak valakivel, persze nagyfiúkkal, én meg azoknál is általában magasabb voltam. Emlékszem egy utálatos nyári edzőtáborra. Illetve nem lett volna utálatos, de magamat utáltam, képtelen voltam egyik napról a másikra belakni hirtelen jött termetemet; színtiszta kínlódás volt az egész minden szempontból. A fiúkban, főleg a későn érő, kisfiús típusokban rendszerint kisebbrendűségi érzést keltettem. Pedig még velük jöttem ki úgy-ahogy; mindig is szerettem pátyolgatni az elesetteket.
Persze este, álmomban sem bírtam leszállni a témáról, annyira sikerült vele telítődnöm. A nőgyógyásznál vagyok, iszonyú sokan várakoznak. Nyílik az ajtó, kijön a doktornő, és utasít, hogy vetkőzzem. Nem csodálkozom, valahogy tudomásul veszem, hogy a folyosón vizsgál meg. Anyaszült meztelen vagyok, és a kövön kuporgok, görcsösen ölelve a térdem. A váróban férfiak-nők vegyesen, vannak, akik illemtudóan elfordulnak, mások röhögcsélve nézelődnek felém. Lassan egyre jobban kezd zavarni a helyzet, érzem, hogy ez az egész valahogy nem stimmel így. Baromi hideg a kő, lúdbőrös mindenem. Van valami asztalféle a falnál, vagy inkább amin a csecsemőket szokták tisztába tenni, oda kell fölmásznom. Ekkor dühöngve fölébredek. A francba. Eszembe jut a délutáni eset az orvosnál. Forgolódom darabig, majd visszaalszom, nem jön elő a téma többet.
Emlékszem, aztán többé-kevésbé rendszeresen járogattam ide, de képtelen voltam megszokni. A kezdeti bestiális szégyenérzet persze nem jelentkezett többet, de azért volt egy-két húzósabb menet. Tolongás a rendelőben, és nem akar vége szakadni, na ez a kedvencem. Először egy doki jön be, egy viszonylag fiatalabb pasi, persze elnézést kér, a doktornőmmel van valami dolga; úgy tűnik, órákig szövegelnek, ráadásul, ahogy kiveszem, nem is orvosi, hanem valami munkaügyi, szervezeti témáról nem bírnak legerjedni. Valamint egy tizenéves, pökhendi hidrogénszőke nővér vagy asszisztens is folyton ki-be járkál, ő még elnézést sem kér, csak be az ajtón, ki az ajtón. Én meg vagy fél órája fekszem kiteregetve, legalábbis minimum egy félórának tűnik; hát azt mondom magamban, most kezd elmenni a kedvem az egésztől, lassan legalábbis szinte majdhogynem. Ott fekszem, és egyetlen görcs vagyok, mikor fog bele a hasam valami önhatalmúba; becsukom a szemem, és próbálok nem gondolni rá, sem szakadásig szétterpesztett lábaim közére; pár perce nézett körül odabenn pár gumikesztyűs ujj, enyhe égő érzést hagyva maga után, közben a hasamat meg egy teli tenyér dolgozta meg alaposan, és erre a dupla stresszre a hasam lassan reagálni kezdene a maga keresetlen módján, csak hát a testhelyzetem nem változott, mivel a kutakodás fent említett okokból félbemaradt; ha a falra vetítenék, amint otthon a vécén ülök, kihangosítva, az sem volna megalázóbb. Görcsösen igyekszem ellazulni, csak most ne, csak most ne jöjjön semmi altesti működés. Mintha a helyzetem önmagában nem volna elég méltatlan. Mintha a torkomig lehetne föllátni. Vagy még följebb. Óvatosan, föltűnés nélkül próbálom összeszorítani a fenekem, ettől aztán mindannyiszor a gyapjas elülső dombocska is beránt egy jót fölfelé, daliásan kilökve odújából a csiklandós bábut, és a kagylócskák is elnyílnak még egy csöppet. Még bepisilni kéne talán. A hidrogénnővérke már meg sem próbál elfordulni, tartja a fejét, amerre kényelmes neki. Hogy rúgnálak arcon, te koszos, beképzelt kis ribanc. Nézegesd otthon saját lábad közét, te kis görcs, rendelés után megvárlak, és beletaposlak a hóba. Fél kézzel összeroppantalak, te kis senki. Milyen lehet egy peep show-ban dolgozni? Lehet, hogy elmegyek a nyári szünetben, kis pénzt keresni. Vagy orvostanhallgatóknak demonstrálni, most már van némi gyakorlatom. Vagy mi volna, ha legközelebb hoznék egy vibrátort, és az ehhez hasonló szünetekben elkezdenék magammal játszani, mintegy lazításképpen? Esetleg csinálhatnának velem felvilágosító fotókat is.
Hát aztán lassan végül elkezdem köszörülni a torkomat. Jaj, máris, ne haragudj, de meg kellett beszélnünk a doktor úrral a szabadságokat, máris itt vagyok, egy perc. Hát a nénikédet most már.
Aztán becsoszogtam a vizsgálóba; ott állt az a visszataszító bútordarab. Mássz föl szépen, simított végig biztatóan a doktornő a lepedővel borított asztalon. Nagyot sóhajtottam, és fölkínlódtam magam. Lemondóan kinyújtóztam, és hideg rémület futott végig rajtam; ahogy szétterpesztettem a combom, a póló fölcsúszott a hasam közepéig, és éreztem, ahogy az altestem minden zuga föltárul. Lenéztem lapos, lúdbőrösen ziháló hasamra, és kétségbeesetten próbáltam kicsit valahogy összébb húzni magam. Jó szőrös voltam odalenn, és ezt még külön szégyelltem, a szőrzet kétoldalt kicsit ráterjedt a combom belső felére; hol volt akkoriban még a mai borotválós divat, még a hónaljak is lobogtak! Az osztálytársnőim közül nekem volt az egyik legbozontosabb intim szőrzetem, bár szerencsére a hasamra nem jött föl, egyenes vonalban abbamaradt, ahogy kell. Ahogy most ez az egész kíméletlenül széttárult, tudtam, milyen látványt nyújthatok, számtalanszor megnéztem magam otthon a tükörben. Próbáltam kínkeservesen homorítva a csípőmet lefelé fordítani, hogy legalább a fenekem ne látszódjék, de hasztalan erőlködtem, rá kellett jönnöm, ezt a terpesztős helyzetet pont arra találták ki, hogy minél több látszódjék belőlem, lehetőleg mondjuk minden; képtelenség volt akár összehúzni magam, akár a csípőmet máshogy tartani; éreztem, ahogy kezdek téglavörösödni. És hát a levegőbe nyújtott lábak. Amikor inkább szerettem volna magam alá húzni őket, eldugni, mint anno az edzőtáborban a strandon… Hogy mennyire utálom kirakni, mutogatni a mai napig… Kétoldalt görcsösen markoltam az asztal peremét, és nagyon szerettem volna már hazafelé menni innen. Egész egyszerűen maga volt a színtiszta abszurdum, hogy ilyen helyzetbe kerüljek valaki előtt. Mindent, amit szégyellek, pofátlan csupaszsággal szétterpeszteni, kinyújtani, odatukmálni közszemlére, őrület.
Mire úgy-ahogy elhelyezkedtem, jött is. Futólag közém nézett, és úgy éreztem, még az eddiginél is elebb vörösödöm. Majd félrefordult, és matatni kezdett valamivel. Közben az iskolai ügyekről kérdezgetett, nyilván feszültségoldásként. Elmesélte, hogy velem egykorú fia van, de az jóval alacsonyabb, mint én, meg hasonlók. Meg hogy érdekel-e valamilyen tantárgy, mert a fiát nem, őt csak a foci. Mondtam, én is szoktam néha focizni. De annyira nem érdekel a játék, csak a fiúk kedvéért állok be, tetszik, ahogy számítanak rám. Stb.
Aztán odajött. Na nézzük, hogy helyezkedtél el. Nagyjából jó, bár egy kicsit még közelebb csúszhatnék a peremhez. Úgy, na még egy kicsit. És lazítsak. Na persze, leginkább azt lehet ebben a helyzetben. Ezek azért impozáns combok, így a dokinő, miközben még állított valamit a lábtartókon; neki bezzeg milyen satnya kis rövidek jutottak. Amúgy jók az izmaid, tette hozzá, és megpaskolt, mint egy lovat. Nem, hát ez az asztal nem egy ilyen kosaras amazonra van méretezve, morgott, és még tovább vacakolt azokkal a visszataszító kengyelszerű terpesztőkkel. Talán most, mondta. Kicsit még széjjelebb, úgy, mondta kedvesen, és határozottan úgy tűnt, tetszem neki. Jó csaj volnék??
…na akkor kezdjünk hozzá, mondta, és kesztyűt húzott. Oda se néztem. Amikor hozzám ért, sóhajtottam egy hatalmasat. Teljesen újszerű élmény volt, még semmiféle idegenkezűség nem talált meg azon a tájon. Némileg zavart, hogy épp egy nő csinálja, de hihetetlenül intenzív, alig elviselhetően csiklandó volt, amint széthúzta az ajkakat, és finoman végignyomkodott kívül kétoldalt. Éreztem, hogy valami forróság kezd odalenn szétáradni, és jön föl, a fejem irányába, a fogsorom, már megint a fogsorom, meg elkezd bizseregni. Aztán azt éreztem, hogy a mellbimbóm megmerevedik a póló alatt, a lábujjaim meg összerándulnak. A hasfalam megfeszült, a combjaim össze akartak záródni, de persze a lábtartó nem engedte, és mintegy öntudatlanul próbáltam lecsúszni az egyre indiszkrétebben kutakodó ujjról. Persze a dokinő nem tágított; ahogy húzódtam el, úgy nyomult tovább, és éreztem, hogy duzzadnak a szeméremajkaim meg a csiklóm; reméltem, nem látszik. Közben a bal vádlim szép lassan elindult a görcs jól kitaposott, igaz, még viszonylag keskeny ösvényén. Csak ezt ne, gondoltam, üvölteni fogok, ha most rákezd. A nálam ha két évvel idősebb asszisztensnő gondolatolvasó lehetett, mert odajött, és nyugtatólag megfogta a kezem. Ezúttal kimondhatatlanul hálás voltam neki (amúgy különben a pokolba kívántam).
Most lazíts el még jobban, és lélegezz mélyeket… Mindig ilyen görcsös vagy? – kérdezte, én meg azt hittem, rögtön lepisilem a kezét: ahogy megnyomta az alhasamat, úgy éreztem, azon nyomban szétreped a hólyagom; nyilván korábban is kellett már, de nem vettem észre. Próbáltam inkább a medencém belsejében zajló dolgokra figyelni. Cuppogó, lucskos hang járt a kotorászó ujjak nyomában, időnként meg égő, kaparó érzés, időnként úgy éreztem, szétfeszítenek, közben néha meg-megtaláltak különféle pontokat, amikről azelőtt sejtelmem sem volt, ilyenkor hol tompán kellemetlen, hol kifejezetten izgalmas hullámok öntöttek el. Nyilván most nyomkodja a női cuccokat bent, gondoltam. Amikor már untam a kotorászást, inkább a hasamat tapizó kezére fixáltam; az meg amikor épp nem nyomott, úgy csiklandozott, hogy a hasfalam is állandóan meg-megrándult. Amikor már a liftező köldököm látványától is elment a kedvem, visszairányítottam a figyelmemet a bennem kutató kézre. Most mindenképpen rohadtul föl vagyok fedezve, gondoltam. Mit találhat odabenn? Mindenesetre ennél kiszolgáltatottabbnak soha az életben nem találtam még magam. Aztán kihúzta az ujjait, további cuppogó hanggal a nyomukban. Tényleg olyan rettenetes volt, mint ahogy mutattad? – kérdezte a doktornő, és letörölte a síkosító trutymó maradékét a szőrzetemről egy papírvattával. – De talán kibírtad valahogy. Egyébként meg tiszta feszülés vagy. Nincsenek emésztési problémáid? Inkább errefelé kell keresni a panaszaid okát, azt hiszem; a női testtájak ugyanis rendben vannak.
A végén még föl kellett húznom a pólómat, persze közben az alul semmi is maradt, nehogy már ilyesmivel vacakoljunk, és megnyomkodta kicsit a cickómat, azt már gumikesztyű nélkül. Hideg volt a keze, mint a jég, a bimbóim megint csak ágaskodtak, mint a jó tanuló feleltetéskor.
„Na hát azt a lánykát látnod kellett volna az előbb itt! Ilyen elbűvölő gyereket! 16 éves, makkegészséges virgo; jól fejlett, de tiszta görcs; két méter magas; olyan helyes, rosszcsont, fiús pofija volt, derékig érő haja, istenem, de gyönyörű! Valami arisztokrata család lehet; már a tartása is… Nagyon rosszul tűrte a vizsgálatot, szegényke egyetlen feszülés volt. De az egész lány olyan finom, olyan érzékeny, olyan nem átlagos; még lesz belőle valaki, az hétszentség… Közben meg kisportolt, csupa izom, bár szerintem hízni is fog még. Feszes, robbanékony constitutio, illetve inkább szangvino-melankolikus. Elmondása szerint későn érett, első menses 14 évesen. Kiemelkedő intelligencia, zárkózottság. Uterus korának megfelelő, a panaszolt spazmikus tünetek mögött szervi okot nem láttam. Külső genitáliák rendben, emlő kifejlett. Pubes erős és kiterjedt, testszőrzet nemének megfelelő. A hasfal kőkemény, alig bírtam betapintani, gát úgyszintén, hymen intakt. Anus gyakran összerándul és egyáltalán, állandó görcsös feszülésben, obstipatio szerepe a panaszokban nem kizárt. Egyébként végig nagyfokú látható szégyenérzet mellett, clitoris ingerülete meg a szokásos rándulások mellett, medencéjét mozgatta, lába berándult és hasonlók, szabályosan menekült; collaboráltam végül vele, szegény úgy elvörösödött. Idegileg nagyon érdekes, úgyhogy erre lesznek szerintem a gyökerek. Feltűnően hevesen reagál mindenre. Általában nagyon egybe működik az egész teste, itt hozzáérek, és még három helyen berándul, az emlőknél úgyszintén, érintésre heves és akaratlannak tűnő reakció. Tenyerek érdekes módon nem izzadtak és jéghidegek. Persze ez a szenzibilitás még jó lehet később ugye. Visszarendeltem, meglátjuk, el tud-e lazulni, ha nem, esetleg neurológia vagy psychológus…” Ezt sikerült elkapnom hazafelé menet, az ablak alatt, minden orvosi terminust pontosan értve, hála nővérem egészségügyi végzettségének. Hmmm… Ez mindent észlelt, amit nem szerettem volna… Amúgy meg szerintem én már most is vagyok valaki, gondoltam. De hogy gyönyörű volnék??
Egyik éjjel megint forgolódtam az ágyban… Bár már „azt hittem”, az egész mint olyan nem is érdekel, már lefekvéskor éreztem, hogy parázson akarok elaludni. Hiába voltam dögfáradt, hajnali háromkor elemi erővel fölriasztott a zombi-effektus. Persze megint megijedtem, mert mi lesz, ha egyszer mégis találok valakit, és akkor élesben is ezt fogom csinálni? Volt már rá példa! A dolog úgy néz ki, hogy fölriadok, az egész tudatomat betölti valami elemi szexuális vágy, hogy éppen mire irányul, az kiszámíthatatlan, bár vannak visszatérő „típusok”, a tudat még nem tisztult ki, illetőleg az Én még nincs jelen, és azt veszem észre, mondok vagy csinálok valamit, ami utólag elég snassz lesz, és a tudati kontroll teljesen hiányzik. Például egyszer, amikor volt barátom, és ott aludt mellettem, fölébredtem, és mintegy kívülről hallottam magam, amint azt mondom, „azt akarom, hogy nyaljál be, most azonnal!” Mármost én soha nem lelkesedtem az orális szexért, semelyik irányban sem, a pasim megdöbbent, röhögött, és azonnal engedelmeskedett (ő bezzeg imádta). Körülfontam a combjaimmal, hatalmasakat sóhajtottam, aztán újra elaludtam. Reggel az egészre csak homályosan emlékeztem, de a barátom megerősítette, tényleg így volt, csodálkozott is, de tetszett neki, nem szokta meg tőlem az ilyen direkt dolgokat. Egész nap égett az arcom utána. Mondom, megint ez volt, csak most – szerencsére – egyedül, fölriadok, és egyetlen gondolatból állok, valami elemi erejű vágyból, és azt mondom magamban, rendben van, most akkor felöltözöm, kimegyek az utcára, és az első szembejövő férfinak, aki egy fokkal kevésbé ronda, mint a házunk horpadt, rozsdás garázsajtaja, azt mondom, légy szíves, azon nyomban gyere föl hozzám, és basszál meg!!! És már öltözöm is, és akkor még mindig nem az jut eszembe, hogy mekkora állat vagy, ébresztő, hanem hogy fáradt vagyok ehhez, és inkább visszafekszem, és zutty, vagy filmszakadás, vagy valamelyest föltisztulok, mint most legutóbb is, ellátom magam kézzel ideig-óráig: visszarogyok az ágyra, hisztérikusan fölrántom a hálóingem, letépem a bugyim, így fekszem ott, és akkor arra gondolok, nincs elég sötét, ezt valaki látja, persze színtiszta agyrém, hogy látná bárki is, nem is úgy értem, hogy szó szerint, hanem hogy akár láthatná is, vagyis mintha nem volnék egyedül a lakásban, a szobában, az ágyban, és akkor hanyatt vágom magam, és betakarózom, kinyújtózom, és a mellem kezdem simogatni, először csak szelíden, tenyérrel, és arra gondolok, csinálhatná ezt nekem valaki, nagyjából el is képzelem, hogy nézhetne ki, aztán konstatálom, most egyelőre be kell érnem saját magammal, erre aztán gyengédebb leszek, na jó, hát ennyit igazán megérdemlek, először csak az ujjaim hegyével, éppen hogy érintve, körbe-körbe, aztán kezdek bedühödni, egyre szorosabban markolom magam, tenyérrel, alkarral, könyökkel dörzsölöm magam, egyre vadabbul, aztán le, elkalandozom a hasamon, a finom kis hasamon, először megint csak az ujjaim hegyével, aztán tenyérrel, aztán filmszakadás, hangosan felnyögök, és a combom markolom, meg a fenekem, hogy már fáj, végül letépem magamról a paplant, és fölhúzom a lábam, és széttárom, és megint filmszakadás…
A legkínosabbnak azt találtam, hogy a vizsgálat közben is folyton kérdezgetett mindenféle intim dologról, ráadásul a fiatal nővér füle hallatára. Nem voltam-e fölfázva, nem pisilek-e sokat. Rendben van-e az emésztésem. Ráadásul úgy csiklandozott az alhasamat tapogató keze, hogy minden mozdulatára összerándultam, várva, mikor dől össze alattam az egész alkotmány. Amikor leszállhattam végre az asztalról, megkérdezte, a hátam nem szokott-e fájni, majd fölhúzatta nyakig a pólómat, állva előrehajoltatott, és kitapogatta a csigolyáimat. Majd fölültetett a normál rendelői heverőre vagy mire, keresztbe rakatta a térdem, és megütögette mindkettőt egy reflexkalapáccsal, mint kisgyerekkoromban az ideggyógyász. Aztán lefektetett, és a hasamat csiklandozta a kalapács nyelével. Meg belevilágított a szemembe. Megnézte a tenyerem. Majd megint fölültetett, és meg kellett érintenem csukott szemmel az orrom hegyét. Aztán még keresztbe kellett raknom egyik lábam a másikon – persze mindeközben továbbra is alulsemmiben üldögéltem ott, talán a pólóm takart valamelyest –, hogy a meztelen talpam fölfelé nézzen, és többször végighúzta rajta az eszköz jéghideg nyelét. Áthatóan kellemetlen volt, megint mintha a lényem közepéig hatoltak, pontosabban pofátlankodtak volna, hatalmasakat rándultam, az asszisztenslány meg kíváncsian sasolt. Aztán a dokinő fokozatosan pszichés témák felé kezdte terelni a kérdéseit, mindig ilyen feszült vagyok-e, hogy alszom stb. Szokatlan részletességgel faggatózott, nem voltam rá fölkészülve. Végül csak mehettem öltözni. Elfelé menet közölte, a női testtájak nagyjából rendben vannak, az idegrendszerem viszont szerinte nincs, zaklatott, feszült és hiperérzékeny vagyok, az altesti izmaim pedig állandó görcsös tónusban; a gátam olyan feszes, hogy ilyet még nem látott; amúgy menjek a belgyógyászhoz, az meg majd továbbküld, ahová kell. Aztán, biztos ami biztos, majd jöjjek vissza egy hónap múlva.
Összességében semmi rémes nem történt, de az eset mint nem túl kellemes maradt meg az emlékezetemben. A doktornő lelkiismeretességéhez nem fér kétség, azóta sem voltam senkinél, aki ennyire mindenre kiterjedően vizsgálódott volna, de az egész annyira indiszkrét volt. Például azt hittem, hogy az asztalba süllyedek a szégyentől, amikor vizsgálat közben olyanokat mondott – a korombeli asszisztenslány jelenlétében –, hogy „egyfolytában görcsösen össze van húzódva a végbélnyílásod, nincsenek problémáid a székletürítéssel?” A lány, jobb elfoglaltságot nem találván magának, a doktornő minden megjegyzésénél kíváncsian az épp soron lévő testtájamra fordította a tekintetét. Nem tudtam, hová vörösödhetnék még. És folyton úgy éreztem, föl vagyok fedezve, ki vagyok kutatva, minden porcikám közszemlére van téve, semmit nem tudok elrejteni.
Már egy év is eltelt, amikor egy éjjel álmomban előjött megint az első alkalom a nőgyógyásznál, és – szexuális izgalom társult hozzá. Furán éreztem magam utána egész nap. Határozottan emlékszem, hogy az álomban is szerepelt a szégyenérzés, és valamiképpen izgatott, hogy szégyellhetem magam. Azt élveztem, amit élőben nem.
Aztán egyre többször jelent meg önkielégítéses fantáziáim közben. Eleinte spontán tolult az agyamba, később egyre többször hívtam elő tudatosan. Általában tovább is gondoltam, pl. úgy képzelem el magam, hogy teljesen meztelenül fekszem, az orvos még indiszkrétebb stb. Azóta a felnőttrendelőbe járok, természetesen már nem görcsölök annyit egy rutinvizsgálat előtt, és persze attól is távol vagyok, hogy élvezzem a procedúrát. De volt már rá példa, hogy amikor a vetkőzőbe értem, átfutott rajtam valami bizsergés egy pár másodpercre.
Volt kb. két évig egy normálisabb barátom, szexuálisan is megértettük egymást. De egyre többször fordult elő, hogy szex közben nem egészen ott járt az agyam, sokkal inkább valamiféle orvos–beteg kapcsolatban, ahol őt mint az orvosomat láttom. Már arra is gondoltam, elmondom neki, hátha hajlandó velem doktorosdit játszani, mint az óvodában… De azt hiszem, ez valami perverz dolog kezd lenni, fétis vagy ilyesmi, és semmiképpen nem szeretném, ha idáig vagy valami függőségig fajulna. Balhénak egy darabig jó volt. Aztán széjjelmentünk, egész más okokból.
Na forogjunk szépen körbe. Ezek vagyunk. Jó magasak. Zavar?! Kit zavar? Sokan megvesznek érte. Például én. Krisztike szereti a magasságát. Krisztike szeret 187 centi lenni. Mondd utánam. Krisztike így szép, ahogy van, és azért lehet ilyen magas, mert egészen kivételes valaki. Nem lehet akármelyik lány ilyen magas, ehhez föl kell nőni. Ez baromi értelmesen hangzik.
Nézzük a pofázmányunkat. Mosolyogjunk. Krisztike arca hosszúkás. Hosszú, sötét, egyenes haja van. Ha kioldom a copfokat, így ni, valóságos zuhatag lesz. Vízesés. Indián vízesés. Ha most így megrázom, melyik az a fiú, aki nem indul be?! Ez haj, kérem szépen. Ez egy fej. Erre oda kell figyelni. Nézzük a szemet. Itt egy erőteljes, sűrű szemöldök. Eszemben sincs kiszedni! Fekete, mint a szemgolyóm. Így van egyben.
Na most az orr. Egyenes orrhát. Se nem pisze, se nem görbe, se nem ívelt. Nagy és egyenes. Mint én. A tövében pár szeplő. Kinek nem tetszik?!
A száj. Mármost ezek itt erőtől duzzadó, telt ajkak. Önmagam legszigorúbb kritikusaként is el kell ismernem. A fogak… Erről hallani sem akarok. Fölháborító, doktor úr, hogy ilyen tépő-harapó szerszámok vannak az ember szájában. Hát mi vagyok én, állat? Nem baj, legalább utálod a húst.
Az állam lehetne kicsit erőteljesebb, de még így is kiáll egy csöppet.
Probléma a fül. Kicsit eláll. És akkor mi van??????? Probléma a fül?????
Összkép. Ez egy kicsit valóban fiús, ámde kimondottan érzéki, ugyanakkor értelmes arc. Mondjuk ha eltakarom a hajam, simán nézhetne valaki kissrácnak. De jóképű kissrácnak. És ez a lényeg!!!!!!!
Na jó, forogjunk akkor körbe. A vállunk széles. A csípőnk is. A hasunkon van újabban egy kevés párna, mióta abbahagytuk a labdacsattogtatást; ez sürgősen megszüntetendő. A combunk is vastagabb pár centivel a kelleténél, hogy a fenekünkről ne is. De így most nemigen látszik. Na kapjuk le szépen ezt a ruhát, felöltözve nem tudlak megvizsgálni, kislányom.
…vastag. Igen, vastag, vastag! Le kell adni. Futni fogunk. Megígérem, doktor úr, csak ne tessék injekciót adni. Szép vékony leszek!
A mellem, hát az akkora, amekkora. De áll, a szentségit!
Na mutassuk csak a kezünket. Igen, lapátkéz, mekkora legyen, mi magunk is nagyok vagyunk. Különben meg lapát a fenét. Hosszú! Hosszú és keskeny, mint egy fotómodellnek. Azt hiszem, nincs vele különösebb bajom. A körmeim is hosszúkásak, maguktól, akkor is, ha nem növesztem, ez a lényeg. nagy, hát nagy. A formáját nyugodtan megirigyelhetnék páran akkor is. A tenyerem, hát az meg kifejezetten intellektuális, ezt bárki láthatja.
Na dobáld le szépen le, ami még rajtad van, cipő, harisnya, bugyi. Most már egész jól látom az alakod. A vádlid is vastag. De a bokám nem!!!!!!! És nem is lesz soha, beeeeeeeee. Igazából egy lovacskára emlékeztetem magam. Persze jó értelemben, hát hogy máshogy. Most nagy kicsit a fenekem, igaz, de nem volt az mindig! Úgyhogy: nem kell hogy nagy legyen! Ez számít, a többi nem. Föllépek fél lábbal a kád szélére, tessék megnézni. Na, azért jó kis combok ezek! Azért, ha kicsit így behúzom a hasam, még mindig atlétikus jelenség vagyok. Nyugodtan lehetnék a női Diszkoszvető, nem?
A lábfejem, hát ez sem képezi egyértelmű viszonyulás tárgyát. Tulajdonképpen szépnek találom. Hosszú, keskeny, magas rüszttel, ép sarokkal. Hosszúak az ujjaim, a második a leghosszabb, szóval nem lehet okom panaszra. Ugyanakkor valami fura lelki görcs kapcsolódik nálam a lábhoz gyerekkorom óta. Valahogy nem szívesen mutogatom, csak annak, akinek bármi egyebet is akár. Azt hiszem, az ember egész lénye rajta van valamiképpen. Azt hiszem, többet le lehet róla olvasni, mint egy arcról. A talpamat mutogatni, hát ettől megőrülök. Mintha egyszerre volna látható a széttárt alfelem és a legtitkosabb gondolataim egy kivetítőn. Hogy ez másokat hogy nem zavar…
Mindenesetre szép lábam van, ezt talán kijelenthetjük. Jó nagy, 42-es vagy még nagyobb, de igazából ki nem állhatom a kis méreteket még nőknél sem. Egy 36-os láb nem tud igazán szép lenni, nincs is helye kibontakozni.
Na másszunk be szépen a kádba. Kriszta baba fürödni fog.
Nagyon félszegen, szemlesütve jött be, szégyenlős mosollyal, fejét is lehajtotta kicsit. Egyetlen öltözéke hosszú ujjú fehér pólója volt, annak az aljába kapaszkodott görcsösen, mintegy próbálva lejjebb húzni, talán nem is tudatosan, talán észre sem véve. Nagyon magas volt. Hosszú, sötétbarna haja kioldva a derekáig ért. Ahogy lépkedett, jól látszott, milyen izmos a combja, vádlija; az izmok ritmikusan feszültek-lazultak, élesen kirajzolódva, majd elernyedve; aktív sportos életmódról árulkodtak. Bal lábszárán zúzódás halvány nyoma. A hosszú lábszárak nagy, erőteljes, de arányaiban mégis keskeny lábfejekben végződtek. Termetéhez képest valószínűtlenül könnyed léptekkel haladt, hangtalanul, mintha nem is érintené a padlót. Hatalmas termet, még csak nem is kifejezetten vékony, mégis csupa légiesség. Csupa erő és csupa félszegség, keménység és lágyság, feszesség és anyagtalanság egyidejűleg, ez sugárzott belőle.
Nagyot sóhajtva mászott az asztalra. A doktornő megfogta a lábát, és segített a tartóba helyezni; ez szemmel láthatóan feszélyezte.
– Ahogy mondtam, csak lazán, mondta, és hüvelyk- és mutatóujjával széthúzta a szeméremajkakat. A hosszú combok összerándultak.
– Ilyen kőkemény hasfalat még életemben nem láttam, mondta a doktornő. Alig bírok betapintani.
Pár éve multicégünk jóvoltából szerencséltetett néhány hónapot lehúznom németországi anyavállalatunknál. Egyszer a cég befizetett minket egy procc magánklinikára; aki akart, elmehetett grátisz kivizsgáltatni magát, nekünk csajsziknak ez egyebek mellett nőgyógyászatot is magában foglalt. Mivel többek között munkaidőben zajlott, meg amúgy is rég voltam, gondoltam, elmegyek.
Semmi különösen falrengető nem történt, de elégé másképp zajlottak a dolgok, mint ahogy itthon megszokhattam. A kapott időpont előtt vagy fél órával odamentem; egy csupa üveg és króm váróban kellett leülni; a lányok-asszonyok között fölfedeztem pár kolléganőmet. Láttam a szemem sarkából, amint nyílik az ajtó, és valaki ki, másvalaki be. Aztán visszasüllyedtem gondolataim közé, majd egy örökkévalóság után megint nyílt az ajtó, megint beszólítottak egy lányt, és ezúttal jobban fölnéztem, úgy tűnt, negyedóra telt el. Aztán elérkezett a számomra kijelölt időpont. Nos, másodpercre pontosan nyílt az ajtó, lány ki, és engem szólítottak. Semmi kétség, percre pontosan negyedórát foglalkoznak mindenkivel, öltözéssel-vetkőzéssel együtt.
Bementem, ez még nem a rendelő volt, hanem valami adminisztratív helyiség. Korombeli vagy kicsit idősebb doktornő fogadott, leültetett, visszafogott udvariassággal föltette a feltehetően szabvány kérdéseket, majd továbbküldött az „Umkleidekabine”-ba (vetkőző), a nővér kíséretével, hogy ott „szabaddá tegyem” magam. Megint egy nőci fog bennem kotorászni, mint régen legelőször, gondoltam, és nem repestem az örömtől.
A nővér jött velem a vetkőzőbe, reméltem, nem azért, hogy végigsasolja a processzust. A csupa fehér és króm helyiségben szekrény működött kulccsal, benne króm vállfákkal. Ennek örültem, office-szerelésben voltam, nem szerettem volna csak úgy odahányni a kosztümöm valami fogasra. Vártam a szokásos derék alatt legyek szívest; előre elmondtam magamban németül az egészet. A következő meglepetés ezen a ponton ért, a nővér végigmutogatta, hová tegyem a ruháimat, mintha tökhülye volnék, majd megkért, hogy vegyek le mindent, utána vegyem föl ezt, és adott egy eldobhatós papírköpenyt, tisztára mint az amerikai filmekben. Unottan bólintottam, a cipőm orrát fixálva. A nővér gyorsan közölte, natürlich gibt es Bodenheizung, természetesen van padlófűtés. Ennek igazán nagyon örültem.
Aztán végre magamra hagyott, és nekifogtam. Iszonyú hülyén éreztem magam, ahogy ott álldogálltam teljesen meztelenül, és a ruháim rendezgettem a szekrényben. Szerencsére a köpeny elég jól takart, valamivel a térdem alatt; eszembe jutott, hogy errefelé nem olyan ritka a magasságom, mint odahaza. A padlót tényleg fűtötték, és tiszta volt, miután utcai cipőt gyakorlatilag nem látott. Az asztal valami lekerekített sci-fi rémség volt, bár sokkal kevésbé ijesztő, mint a hazaiak. Ahogy elhelyezkedtem, a köpeny persze azonnal szétnyílt, de mégis valahogy kevésbé éreztem magam kitakarva, mint amikor az ember alulsemmiben belejt. A lábtartó a belelépős fajta volt, jó hideg, azonnal lúdbőrös is lettem, ahogy a lábam hozzáért.
Aztán odajött a dokicsaj; a szokásos „lazítson!” nála sem maradt el. Benézett a lábam közé, egyetlen határozott mozdulattal széthúzott alul, és beküldte a kezét, olyan igazi határozott, menedzserasszonyos, nem vacakolós mozdulattal. Hirtelen nagyon furcsa volt, fájt is egy egész kicsit, és nem ugrott be azonnal, mi nem stimmel. A következő másodpercben rájöttem, hogy a hüvelyemmel párhuzamosan a fenekembe is benyúlt a középső ujjával. Az ember az évek során megszokja a nőgyógyászati terpeszt, úgy-ahogy megtanul elhelyezkedni azon a nyomorult bútordarabon, és odatartja a kíváncsi ujjaknak-szemeknek, amit kell, de a fenék az már tényleg olyan magánügy, végképp nem kirakni, mutogatni való; mindig bízom benne, hogy nincs nagyon képben, ahogy ott terpesztek. Erre pofátlanul bevágja az ujját a hátsómba ez a velem egykorú lány. Úgy éreztem, teljesen be vagyok töltve, éreztem a hasamban összetalálkozó tűhegyes ujjait. Mintha a lényem közepéig hatolnának föl. Úgy látszik, időről időre kell valami újabb kellemetlenségi fokozat. Ha nem a talpam kell mutogatnom, akkor seggen ujjaznak? De mire kiszégyenkeztem magam, már ki is húzta, ugyanolyan határozottan, mint ahogy betolta. A végén megkérdeztem, mire szolgál ez a dupla behatolás, azt mondta, így „tágabb képet kapni” a benti dolgokról; náluk ez a sztenderd vizsgálati eljárás. Szeretem, ha tág képet kapnak rólam; a gyereknőgyógyászat jutott eszembe, ahol kislánykoromban majdnem meztelenül, csaknem nyakig fölhúzott egy szál pólóban vizsgálgattak, és a minél tágabb képalkotás jegyében ott is jól belenéztek a seggembe. Nagyon érdekes lehetett.
Aztán még kenetet vett a dokicsaj, mondanom se kell, hogy nem rakta az üveget a hasamra, mint az itthoniak. Aztán ki a „székből” (ott így mondják), köpenyt össze, fölül szét, cicinyomkodás. És másodpercre negyedórát foglalkoztak velem, se többet, se kevesebbet. Németek.
Kinti kolléganőm, egy pörgős, vagány csaj mesélte, ő nem cicózik a dokinál („Gyn“), semmi kedve az oda-vissza öltözéssel-vetkőzéssel bajlódni, ő bizony lekap mindent, és anyaszült meztelenül lejt be a vizsgálóba, egy menetben le lehet így zavarni az altesti meg a mellvizsgálatot. Állítólag ezt többen is csinálják arrafelé, vagyis elfogadott dolog. Mi lenne, ha egyszer itthon én is kipróbálnám? Azt hiszem, néznének egy jót.
Meg azt is mesélte, neki is be szoktak nyúlkálni a fenekébe, külön, a hüvelyi benyúlás után, ez is gyakori dolog ezeknél a kényszeresen alapos németeknél. De nem zavarja, mert az anális szex számára teljesen megszokott dolog, és egy-két behatoló ujj semmiség neki.
…
Amúgy pedig szerelem környékez egy ideje. Alig érdekelnek már ezek a perverz baromságok. Egyre aligabb. Nem akarom magam tovább büntetni. Azt hiszem.
Amúgy pedig fétis, a rossebet! Szemétbe vele! Hozzuk felszínre, ami a legalján van. Amit elbír a szerelem. Ami félresöpör minden perverzitást.
Tulajdonképpen én egy dögös csajszi vagyok, és sok szépet megérdemlek az élettől. Erre jöttem rá. Kellett hozzá pár év. Holnap harminc vagyok.
Azt hiszem, csodálatosan ártatlan és megindító gesztus, ha egy ilyen hamvas, kislányos nagylány, mint én, valaki kedvéért hanyatt ejti magát, mondjuk ruhátlanul, lazán szétnyitva a hosszú, izmos combokat, feszes vádlikat és a keskeny fotómodell-lábacskákat, nem tolakodva, de azért mindent bőkezűen, odaadóan megmutatva; a pihenve elterülő, máskor peckesen előrefelé mutató félgömböcskéket az erőteljes barna bimbókkal; a párnásan feszes hasat a keskeny, ovális köldökkel; a legalul elterülő gyapjas fekete bejáratot; tetézve mindezt az arcocskával, amiről lényem igazi, nem evilági finomsága a napnál világosabban leolvasható; hát azt mondom, igazán, de igazán lennék a kedvezményezett helyében. Akire angyali magamat végre túlcsordulóan rááraszthatnám. Vagy túláradóan rácsurgathatnám. Vagy ahogy szeretné.
De ki érdemli meg?! Egyet mutasson már valaki!
Figyeled, hogy meg tud hatódni önmagától, hát az eszem megáll! |
