Mintha kihaltak volna az évszakok, megdermedt zöldben fürödnek a fák. Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok, megkövült idő, haláltalan világ. Nem merek élni, lélegzeni sem, azt hiszen néha, nem is ver szívem, csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog. Rettenetes nehéz az idebenn. Hát élek, félek, alakoskodok.
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, világosságból a világosságnak, magas falakkal, hajnallal, csupa déllel, megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel.
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának, vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon, s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony.
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, négymilliárdan a négymilliárdnak
ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:
Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény, hogy mindezt így kitaláltad.
Láttad-e már életedben, ahogy leszáll az ősz, sápadtan, egy lemeztelenített kertbe, hol újjászületését élte egy elkésett faág virága?
Álltál-e meg ott, az úton, megérteni: miféle titkot- mit nem láthat bölcs gondolatod,- rejtenek e fázós szirmok, ha felhők takarják a napot?...
S ahogy itt állsz, mint élő kérdés, és szemed fényét eltakarja egy szelíd, érzékeny rezdülés, érted-e, hogy ki a vétkes, és virág szirmát mért siratja?
A napfény az, ki néma ősznek küldött tavasz hangulatot. Bús halála közelében csepegtetett észrevétlen, feltámadás-dal pillanatot...
Körülöttem akkora a csend, hogy szinte hallom ablakon koppani a holdsugarat.
Mellkasomban egy idegen hang született, és valami vágyról énekelt, mely nem enyém.
Mondják, hogy azok a korán halt őseink, kik ereikben ifjú vérrel, vérükben nagy szenvedéllyel, eleven Nappal a szenvedélyben, jönnek, jönnek tovább élni bennünk meg nem élt életük.
Körülöttem akkora a csend, hogy szinte hallom ablakon koppani a holdsugarat.
Jaj, Lelkem, ki tudja mily mellkasban játszod majd egyszer, századok múlva édes csend húrjain, és sötétség hárfáján - a fojtott vágyat és tört életörömöt? Ki tudja? Ki tudja?
Még van egy kagylóm és néhány kövem, hogyan építhetnék belőlük tengert, partot, ahol ülnék a homokban, és hogyan győzzem meg magam, hogy jártam egy ilyen parton, mikor boldogan követtem egy madarat, mely ma már aludni sem hagy? Egy kagyló, néhány kő, és egy furcsa név, amit senki nem ért, és bennem a remény, elérni azt, hogy egy napon ne érthessem meg én sem. Az ünnepnek vége, üres lelátók előtt várom büntetésem, de délben még láttam egy felhőt elégni, és hallottam a dalt, mitől térdre borultak a vadlovak is, mondják, nem csak mese az a part, én láttam a felhőt és hallgattam a dalt, és boldoggá tett a Nap, mielőtt legyőzött volna.
Csak egy lépés választ el minket. Nem tudom, e hiányzó lépés az enyém vagy a tied. Te állsz az egyik partján, én a túlsón, és közöttünk folyik az éj. Hogy annyira közel kerüljünk egymáshoz, és hogy maradjunk annyira távol, csak egy lépés választ el minket, s a hiányzó lépésen át folyton folyik köztünk az éj.
Napjaink történelmi paradoxona, hogy nagyobb épületeink vannak, de kisebb lelkünk; szélesebb autósztrádáink, de keskenyebb agyunk. Többet költünk, mégis kevesebb, amink van; többet vásárolunk, de kevésbé örülünk. Nagyobb házaink vannak, családunk mégis kisebb, több a kellékünk, és kevesebb az időnk; több állásunk van, de kevesebb eszünk, több ismerősünk, csökkent ítélőképességünk; több szakértőnk, több problémánk, több orvoslás, gyengébb egészség. Túl sokat iszunk, túl sokat dohányzunk, meggondolatlanul költekezünk, keveset nevetünk, túl gyorsan hajtunk, túlontúl idegeskedünk, túl későn fekszünk, túl fáradtan ébredünk, keveset olvasunk, sokat tévézünk és keveset imádkozunk. Megsokszoroztuk gazdagságunkat, elvesztettük értékeinket. Sokat beszélünk, ritkán szeretünk és gyakran gyűlölünk. Megtanultunk létezni, de nem tudunk élni. Éveket adtunk az életnek, de nem életet az éveknek. Eljutottunk a Holdig meg vissza, de nehezünkre esik átmenni az úton, vagy megismerkedni egy szomszéddal. Meghódítottuk a világűrt, de nem a bensőt. Nagyobb dolgokat vittünk véghez, de nem jobbakat. Megtisztítottuk a levegőt, de beszennyeztük a földet. Meghódítottuk az atomot, de nem előítéleteinket. Többet írunk, de kevesebbet tanulunk. Többet tervezünk, kevesebbet alkotunk. Több számítógépet gyártunk, hogy több információt tároljon, hogy annyi másolatot készítsen, mint eddig soha, de egyre kevesebbet kommunikálunk. Ez a gyorsételek, és lassú emésztések ideje; nagy emberek, és kicsinyes természeteké; gyors profitok és felületes kapcsolatoké. Mostanában két jövedelmünk van, de több válóperünk, szebb házunk, de szétrombolt otthonunk. Ez az idő a gyors kirándulásoké, az egyszer használatos pelenkáké, lyukas garasos moralitásé, egy éjszakás kalandoké, túlsúlyos testeké, és bármilyen állapotot előidéző bogyóké, boldogságtól a nyugalomig és a halálig. Ezek azok az idők, mikor túl sok a kirakat, de belül semmi. Olyan idők, mikor a technológia elviheti neked ezt a levelet, és mikor eldöntheted hogy megosztod-e ezt az álláspontot, vagy kitörlöd ezeket a sorokat. Ne feledj több időt tölteni szeretteiddel, mert nem lesznek melletted örökké. Ne feledj egy jó szót szólni a gyerekhez, aki tisztel, mert nemsokára nagyra nő és elmegy mellőled. Ne feledd el megölelni a melletted lévőt, mert ez az egyetlen kincs amit szívből adhatsz, és nem kerül semmibe. Ne feledd azt mondani "Szeretlek" szerelmednek, és azoknak az embereknek, akiket szeretsz, főként szívből mondani. Egy csók és egy ölelés enyhíti a fájdalmat, ha őszinte. Ne feledd kézen fogni szeretteidet, és megbecsülni a pillanatot, mert egy napon már nem lesznek melletted. Legyen időd szeretni, legyen időd beszélni, szánj időt arra, hogy megoszd másokkal értékes gondolataid.
Hirdesd a várnak, a földnek, hogy létezik eső! Az embereknek, hogy hinni kötelező! Egy költő ki némán áll egy kiégett ég, egy felperzselt rét előtt és nem képes dalolni, esőben bízni, eszünkbe juttatni, hogy az eső virágoztatja a szenvedő földet, tehát egy költő, aki nem prófétája a reménynek, és lángoló ajkakkal sem érzi szükségét a világ esőit megénekelni, nem érti, miért a vers a remény egyik főalakja. Mire jó egy költő szárazság idején? - Hogy fohászt küldjön az esőhöz akkor, mikor legnagyobb szükség van rá, mikor hiányzik és fáj, mikor éget a Nap és kezeink kétségszagúak, mikor legkisebb fuvallatra homokfák szóródnak, mikor az emlékek tévedésízűek, és a remény nehezen kimondható szó, és mikor az esőénekest kiközösíttetik és megköveztetik, istenek és emberek megfigyelhetik, mert őrültség és bátorság is egyben megénekelni az esőt, mikor az emberek égre meredő kezekkel megfeszülten állnak, mint a Golgotán. Ki hirdesse az esőt, ha nem a vers? Kinek legyen mersze kopár égen esőfelhőket látni, és vállalni kockázatos jövőt, ha nem a versnek, mely már ott állt a görögökkel Trója falai alatt, és Dante-val együtt a Pokol zeg-zugait járta?
találkozunk egy harmadik helyen kiszikkadt ajkú mocsarak között lidérc a kétely nyomukba eredne hálót ereszt a reggel a füvekre de égre röppent ezüst bíbicek furulyáznak mert békességre vágyunk
találkozunk a rejtelmes vizeknél homályűző fehér utak között nem marad jel hogy örömünk jelentse nem oldódik fel alkonyatok terhe lékbe kiált a szélfejedelem
Elalszik majd a hívás, mint a gyertya. Hidak pillérét hó rajzolja körbe. Hajnalseprűkkel szavaink behordja az olvasztóba felejtés-anyó! Könnyedhez készít illatos kalácsot; meggyógyítanak házi jótanácsok, s kerül majd, hogyha elmerengenél, halaszthatatlan megtennivaló.
A járdasziget békéje vagyok, nem kezdet, nem cél utazásodon. Kitalálható történet vagyok, égabroszon szétmorzsált holdkenyér. Elalszik majd a hívás, mint a gyertya: volt-nincs. A többi kínzó hófehér.
Számíthatsz rá, hogy előbb vagy utóbb elveszíted szemed elől az ösvényt; köréd kúszik a cserje, és a lomb csalóka zöldjén túl a nap, a hold, a külvilág más szabályok szerint működik majd, mint ami most és itt segíthet élni és tájékozódni
(mit is kerestél? tavaszi helyet ábrándozásnak, szónak, szerelemnek? ó, telhetetlen!);
mint a mesében: erdei vizet kóstoltál, s félsz, hogy állattá varázsol, a tájat mégis magaddal viszed (pedig a tájból éppen te hiányzol, ha majd beilleszkedsz valami más és kényszerű és vágyott állapotba);
mind üresebb szívvel ébredsz, naponta felidézed a rügyező gyertyánost, a gömbköveket egy patakmederben, a szélcsendes időt, ha idehozza a fényhullám a kéreg illatát, más szabályok közt, de felejthetetlen tájak emlékképével zsigereidben harcolsz vagy tűrsz, sóhajtasz, mint a fák,
mint a mesében, bízol önmagádban, amit nem bírsz le, minden bájolás, számítasz rá, hogy elődbe is pattan erdőmanó, segítő óriás;
valamikor fehér titkotokat megértem majd, magam is ködbe veszve (ti sarjadoztok terheim alatt): virágzó vackorfáim messze, messze -
Most már a szürke, az ezüst, a nyers és az arany határán, most már a búza és a bor kalásza-fürtje hasonlít rám, most már a füstre, a hullámok mozdulatára hasonlítok, nem keresek vigasztalást, sem pusztítót, sem boldogítót; eltévedni a fény között, már soha vissza nem találni, eltapostatni észrevétlen, megszűnni, lenni bárki-bármi, most már választani lehet, mert nem haltál meg idejében, játszik a teremtő veled: a jutalmazó feledékeny, a büntető közelben jár, figyelmeztet gyarló magadra, a mágus perceket kaszál: ne feledkezz édes szavakba, leheletnyi érintésekbe; a nincs láncával vesz körül, vize tükrét összezavarja - tán a hajnalon könyörül, tán a halk csókon, ölelésen. Ha mégis: mégsem.
míg útra kelsz míg elhagyod Kolozsvárt nem mondod Isten hozzád Csigadomb nyúlik a perc a messzi villamos vált holdtejben fürdik már a Bükk a Lomb nyúlik a perc csak amíg egyet gondolsz és nyelsz egyet az elhalasztott gondhoz álmok között matat a csöndsugár a csomagokban rossz ruháid rendben már harangoz a félsz a zsigerekben minden között élesebb a határ de elhagyod ha te is elhagyattál ha tudnál jobb kutaknál megmaradnál a Sétatéren gesztenyék arany beszéde észrevétlen semmivé lett egy csúf sirály kiált rejtett igéket összerezzen a tűzoltótorony a Malomárok bőre rinocérosz nyúlik a perc így sose jutsz a célhoz félrebeszélsz rossz helyen keresel a tél beállt a tavasz sosem áll be hová indulnál gyanús ráncú télbe egy szusszanásnyi csöndet követel egy szendergésnyi békét a világ megáll a szél míg elhagyod Kolozsvárt bereteszelheted az ablakot ezért-azért a tücskök visszamondják hogyan készültél eltévedt ragok hogyan bujkáltak lassú szavaid közt vizet bort vért mit éreztél eredben mire vártál még újra tehetetlen ki tartott attól nehogy lekörözd nyúlik a perc a hallgatás is bágyad ma útra kelsz ma meg se bontsd az ágyat ma megfürödtek a szobavirágok értelmetlen a küszöbön megállnod botlik az árnyék ácsorog veled a szó lehull a szó titokká foszlik nem jó a szó négy fal között marad akármint van te sosem lehetsz torkig csönddel telnek a kristálypoharak a Szappany utcában a műterem de jó művészek veszekedtek ottan de jó barátok árkon-bokron túl megint nevek tárgyak közé jutottam álmok fölött szigorú őr a szúnyog nyúlik a perc és elfelejteném gyékénykosárban szelet kenyér szunnyad meg fog száradni a nyarak helyén mi lesz ha nem hozhatunk semmi jót az ajándékok messze szállanak ólomkatonák rizspapírhajók bezár a hazahívó vállalat a Fellegvár kapuin jött a dér körülkémlelt a nyirkos városon a mondat vert csapásáról letér elhagylak rozzant szülővárosom de itt a csillag kéményed fölött de kenyeret sütnek az éjszakában nyúlik a perc egy dallam eltörött cserepeiben szétterjed a tájon a Postakertben kútba hullt a csillag sziporkázik a szenny a Szamoson míg elhagyod az elhagynivalókat jó hinni hogy még jó az Isten jót ad a Gorbó völgyben édesebb a som a rejtekforrás körül karcolt kőbe rejtőzött el a névtelen homály magaddal hordod úgy szaladsz előle sóhaj röppen a versbe beleszáll amit nem vittél zománcos cserépen nem takargattál kendőbe fehér papírlapok közé nem simítottál az mindhiába van soká nem él Kolozsvárt mondtál Bongár patakával sok földre döndült nyárfa-óriással akik itt éltek örültek beszéltek búcsúzó holdnak most érkező szélnek Kolozsvárt mondtál jó kimondani ha elmentél kimondja valaki helyetted a toronyból a Szobortól a Hója-erdő pihenőhelyén a sínek mentén kecskenyáj kolompol nyúlik a perc kihunyó vers világít mi lesz velünk az új találkozásig mi lesz veled elnémult Híd-kapu délibábbá lett ó Magyar-kapu lejárt a perc magány visszhangja voltál elejtett szó seregbe gyűlt soroknál
Nagymezőhavas. Messze van. Asztalkő. Cseresznyés tető. Minden messze van tőlem, ami tartós, vagy maradandó, ős, hatalmas.
Ma körbejártam veled, veletek a valaha volt Illyés-mezejét, Illyés tavát, jókedvünk öbleit. Innen a Cserepeskő mezején - és túl a megfogható hasznokon. Ha énekeltünk, úgy akartuk. Mozdult a lábunk táncra, szaladásra, mozdult Isten órája - úgy mulattunk, akár a vadkacsa a sós vízen.
A hölgyek ma virágot kaptak lovagoktól, kavicsot nyelt a sóstó szelleme, lángok lobbantak, mosolyok a csöndben.
(S bár nem lehetne, úgy is kellene tartóztatni a percet: oly erőtlen.)
