kút messzi ligetekben. A hang madár: elhalkul, tovalebben, s ideje jöttén szent erdőbe fészkel,
szent csöndbe, titokba temetkezik.
Az ember versbe mártja kezeit. Hamuba? Friss vizekbe? Minden fölöslegeset elveszít, emelkedő vagy zuhanó a kedve, imádság jön, dal vagy elmélkedés, elhangzó szólamok, elfeledett nyelv -
A szavak, tudom, nem pótolnak semmit; felszínre hozzák, vagy mélyebbre rejtik elsüllyedt gályák mesés kincseit, s bekalandozzák a legapróbb sejtig az idő porcikáit! Mi pedig keressük elveszített és veszendő értékeinket: közöny, némaság hullámai takarnak messzi múltban s messzi jövőben minden hófehér vitorlát – A szavak nem pótolnak semmit, de jó tudni, hogy visszatérnek, mint a dagály a kikötőbe, s akkor a horgonyt felszedik – A szavak élnek: szárnyas csapatuk a kormányhídon pihent reggelig! Játék, szabadság, szépség, áldozat jött és tűnt el velük, úgy hiányoznak! Még akkor is, ha nem pótolnak semmit.
Szél kapdos a gyertyalángba: nyugtalan a rózsa árnya a falon. Imbolygok, mint árny a falon; mire vágyom, azt se nagyon akarom. Egy-egy nyugodt pillanatot életemben ha még kapok: jutalom, amiért – bár mit se várva – időzöm, mint rózsa árnya a falon.
Láttam Uram, a hegyeidet S olyan kicsike vagyok én. Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, Hogy küszöbödre ülhessek, Uram. Odatenném a szivemet, De apró szivem hogy tetszene néked? Roppant hegyeid dobogásában Elvész ő gyönge dadogása S ágyam alatt hál meg a bánat: Mért nem tudom hát sokkal szebben? Mint a hegyek és mint a füvek Szivükben szép zöld tüzek égnek Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott állsz az utjuk végén - Meg nem zavarlak, én Uram, Elnézel kis virágaink fölött.
Mintha kihaltak volna az évszakok, megdermedt zöldben fürödnek a fák. Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok, megkövült idő, haláltalan világ. Nem merek élni, lélegzeni sem, azt hiszen néha, nem is ver szívem, csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog. Rettenetes nehéz az idebenn. Hát élek, félek, alakoskodok.
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, világosságból a világosságnak, magas falakkal, hajnallal, csupa déllel, megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel.
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának, vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon, s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony.
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, négymilliárdan a négymilliárdnak –
– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:
Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény, hogy mindezt így kitaláltad.
Láttad-e már életedben, ahogy leszáll az ősz, sápadtan, egy lemeztelenített kertbe, hol újjászületését élte egy elkésett faág virága?
Álltál-e meg ott, az úton, megérteni: miféle titkot- mit nem láthat bölcs gondolatod,- rejtenek e fázós szirmok, ha felhők takarják a napot?...
S ahogy itt állsz, mint élő kérdés, és szemed fényét eltakarja egy szelíd, érzékeny rezdülés, érted-e, hogy ki a vétkes, és virág szirmát mért siratja?
A napfény az, ki néma ősznek küldött tavasz hangulatot. Bús halála közelében csepegtetett észrevétlen, feltámadás-dal pillanatot...
Körülöttem akkora a csend, hogy szinte hallom ablakon koppani a holdsugarat.
Mellkasomban egy idegen hang született, és valami vágyról énekelt, mely nem enyém.
Mondják, hogy azok a korán halt őseink, kik ereikben ifjú vérrel, vérükben nagy szenvedéllyel, eleven Nappal a szenvedélyben, jönnek, jönnek tovább élni bennünk meg nem élt életük.
Körülöttem akkora a csend, hogy szinte hallom ablakon koppani a holdsugarat.
Jaj, Lelkem, ki tudja mily mellkasban játszod majd egyszer, századok múlva édes csend húrjain, és sötétség hárfáján - a fojtott vágyat és tört életörömöt? Ki tudja? Ki tudja?
Még van egy kagylóm és néhány kövem, hogyan építhetnék belőlük tengert, partot, ahol ülnék a homokban, és hogyan győzzem meg magam, hogy jártam egy ilyen parton, mikor boldogan követtem egy madarat, mely ma már aludni sem hagy? Egy kagyló, néhány kő, és egy furcsa név, amit senki nem ért, és bennem a remény, elérni azt, hogy egy napon ne érthessem meg én sem. Az ünnepnek vége, üres lelátók előtt várom büntetésem, de délben még láttam egy felhőt elégni, és hallottam a dalt, mitől térdre borultak a vadlovak is, mondják, nem csak mese az a part, én láttam a felhőt és hallgattam a dalt, és boldoggá tett a Nap, mielőtt legyőzött volna.
Csak egy lépés választ el minket. Nem tudom, e hiányzó lépés az enyém vagy a tied. Te állsz az egyik partján, én a túlsón, és közöttünk folyik az éj. Hogy annyira közel kerüljünk egymáshoz, és hogy maradjunk annyira távol, csak egy lépés választ el minket, s a hiányzó lépésen át folyton folyik köztünk az éj.
Napjaink történelmi paradoxona, hogy nagyobb épületeink vannak, de kisebb lelkünk; szélesebb autósztrádáink, de keskenyebb agyunk. Többet költünk, mégis kevesebb, amink van; többet vásárolunk, de kevésbé örülünk. Nagyobb házaink vannak, családunk mégis kisebb, több a kellékünk, és kevesebb az időnk; több állásunk van, de kevesebb eszünk, több ismerősünk, csökkent ítélőképességünk; több szakértőnk, több problémánk, több orvoslás, gyengébb egészség. Túl sokat iszunk, túl sokat dohányzunk, meggondolatlanul költekezünk, keveset nevetünk, túl gyorsan hajtunk, túlontúl idegeskedünk, túl későn fekszünk, túl fáradtan ébredünk, keveset olvasunk, sokat tévézünk és keveset imádkozunk. Megsokszoroztuk gazdagságunkat, elvesztettük értékeinket. Sokat beszélünk, ritkán szeretünk és gyakran gyűlölünk. Megtanultunk létezni, de nem tudunk élni. Éveket adtunk az életnek, de nem életet az éveknek. Eljutottunk a Holdig meg vissza, de nehezünkre esik átmenni az úton, vagy megismerkedni egy szomszéddal. Meghódítottuk a világűrt, de nem a bensőt. Nagyobb dolgokat vittünk véghez, de nem jobbakat. Megtisztítottuk a levegőt, de beszennyeztük a földet. Meghódítottuk az atomot, de nem előítéleteinket. Többet írunk, de kevesebbet tanulunk. Többet tervezünk, kevesebbet alkotunk. Több számítógépet gyártunk, hogy több információt tároljon, hogy annyi másolatot készítsen, mint eddig soha, de egyre kevesebbet kommunikálunk. Ez a gyorsételek, és lassú emésztések ideje; nagy emberek, és kicsinyes természeteké; gyors profitok és felületes kapcsolatoké. Mostanában két jövedelmünk van, de több válóperünk, szebb házunk, de szétrombolt otthonunk. Ez az idő a gyors kirándulásoké, az egyszer használatos pelenkáké, lyukas garasos moralitásé, egy éjszakás kalandoké, túlsúlyos testeké, és bármilyen állapotot előidéző bogyóké, boldogságtól a nyugalomig és a halálig. Ezek azok az idők, mikor túl sok a kirakat, de belül semmi. Olyan idők, mikor a technológia elviheti neked ezt a levelet, és mikor eldöntheted hogy megosztod-e ezt az álláspontot, vagy kitörlöd ezeket a sorokat. Ne feledj több időt tölteni szeretteiddel, mert nem lesznek melletted örökké. Ne feledj egy jó szót szólni a gyerekhez, aki tisztel, mert nemsokára nagyra nő és elmegy mellőled. Ne feledd el megölelni a melletted lévőt, mert ez az egyetlen kincs amit szívből adhatsz, és nem kerül semmibe. Ne feledd azt mondani "Szeretlek" szerelmednek, és azoknak az embereknek, akiket szeretsz, főként szívből mondani. Egy csók és egy ölelés enyhíti a fájdalmat, ha őszinte. Ne feledd kézen fogni szeretteidet, és megbecsülni a pillanatot, mert egy napon már nem lesznek melletted. Legyen időd szeretni, legyen időd beszélni, szánj időt arra, hogy megoszd másokkal értékes gondolataid.
