Ne kerítsd be a kerted. Hadd nyíljon a hegyekre. Lehulló lágy gyümölcsét szelíd őz szüretelje. Ne zárd el az erdőtől, kerítését ne ácsold, Borítsák el a földjét füvek és vadvirágok. És amely dús tenyérrel a gyümölcsét kínálja, Legyen pirosló ágad az erdő almafája.
Az ünnep, az ünnep halandó. Csak a hétköznap maradandó. A mívesnap, a meg-megújuló kín, a keserv, soha-el-nem-múló, élet-ígéző és halálra vált, örök életre hoz örök halált, örök halálra örök életet, az ég alatt, a rögös föld felett, folytatódás, folytatás, mind, ami napról napra megtart, és vallani késztet – hogy e kényre-kedvre talált lét – állítólag – csakis így szilárd.
Az ünnep, az ünnep halandó. Csak a hétköznap maradandó.
Szemhatár-tágító hétköznapok. A nappalokból jó reményt lopok, álmot az éjekből, kisded halált, halál-kisdedet, elmúlás fiát, cipelem végig az életen át, hol másokért, hol csak magam miatt.
Jönnek a napok, tova is múlnak, vénül a tegnap, ifjul a holnap, orgonák virradnak, orgonák hullnak, májusok jönnek, májusok múlnak, hajnalok lihegnek, dalok virulnak, kísértő árnyékok mankóval járnak, küldöttei hajdan-halálnak, szemhatár-tágító hétköznapok, a nappalokból jó reményt lopok, álmot az egekből, kisded halált, jövőnek vállalt reménye szállt vállamra, hordozom, megtartó átkot, holnapok, tegnapok terhével láttok.
Békét a csönddel, békét ki köt? Hagyjatok hétköznapjaim között, mívesnapokon benn s odakint oldani a félszet, győzni a kínt, adjatok erőt a hétköznapokra (az ünnepekre talán még futja), mindig-váratlan halálunk előtt élnünk erőt és túlélnünk erőt, lépést tartani – lélek se rebben - lépést tartani szerelemben, undorban, bájban, nyomorban, félszeg napokon legyőzni a félszet, teremni feledést, amely gyógyít, hazugságot, amely nem lódít, teremni, teremni, teremni erőt hétköznapokra az ünnep előtt.
Könnyű vagyok, elfúj a pillanat, vízirigó a fészkébe fogad, te elfelejtesz, mint ízét a bornak az asszonyok. Mint mindent, elfelejtesz. Nem próbálok több lenni: nem lehet! Majd elvetődsz a régi vadvizekhez, s válladon érzed könnyű röptömet.
A cél szem elől veszthető! Az irány eltéveszthető! A fontos jel, a kedves tárgy, a lélek nyugalma, a vágy elveszíthető, elveszíthető, elveszíthető! A félelem, a fájdalom (felleg az égen s válladon), a tépelődés szemeidben, hogy szabad-e (nincs, ki segítsen eldönteni), hogy szabad-e – Belefeledkezhetsz a hóba, a késlekedő válaszokba, melegedet kérő kezekbe, s magadra ébreszt az idő; de a kékség, a lehetetlen, a hazugság szavakban-tettben (hiába sírsz, hiába futsz:) el nem veszíthető!
Ha világgá mehetnék, akkor a tegnapokból, jobb magamból megmenteném, amit lehet; neked adnék jövőt, hitet, fekhelyet lombos fűzfaágból; s ha kívül-belül mégis fázol, nem engedném el a kezed!
Bűnös a hó. Őrzi a nyomokat, rokkan a napfény terhe alatt, és bűnös a villám: elevenbe ütött, lángra gyújt felleget, lelket, időt, és bűnös az éjjel: elbújhat a vágy, nem látszik a szenny, csillog a magány és a csillag, bűnös a fű, nőni akar, a varázserejű, s nőni fog: töri az út burkolatát, kardja kibomlik: szép a világ! Bűnös a pinty! Csöpp hangjaitól nap szíve kondult, hold szíve szól és zajlik az élet, mint hóolvadás: bűnös vagyok, szeretlek, confiteor.
kút messzi ligetekben. A hang madár: elhalkul, tovalebben, s ideje jöttén szent erdőbe fészkel,
szent csöndbe, titokba temetkezik.
Az ember versbe mártja kezeit. Hamuba? Friss vizekbe? Minden fölöslegeset elveszít, emelkedő vagy zuhanó a kedve, imádság jön, dal vagy elmélkedés, elhangzó szólamok, elfeledett nyelv -
A szavak, tudom, nem pótolnak semmit; felszínre hozzák, vagy mélyebbre rejtik elsüllyedt gályák mesés kincseit, s bekalandozzák a legapróbb sejtig az idő porcikáit! Mi pedig keressük elveszített és veszendő értékeinket: közöny, némaság hullámai takarnak messzi múltban s messzi jövőben minden hófehér vitorlát – A szavak nem pótolnak semmit, de jó tudni, hogy visszatérnek, mint a dagály a kikötőbe, s akkor a horgonyt felszedik – A szavak élnek: szárnyas csapatuk a kormányhídon pihent reggelig! Játék, szabadság, szépség, áldozat jött és tűnt el velük, úgy hiányoznak! Még akkor is, ha nem pótolnak semmit.
Szél kapdos a gyertyalángba: nyugtalan a rózsa árnya a falon. Imbolygok, mint árny a falon; mire vágyom, azt se nagyon akarom. Egy-egy nyugodt pillanatot életemben ha még kapok: jutalom, amiért – bár mit se várva – időzöm, mint rózsa árnya a falon.
Láttam Uram, a hegyeidet S olyan kicsike vagyok én. Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, Hogy küszöbödre ülhessek, Uram. Odatenném a szivemet, De apró szivem hogy tetszene néked? Roppant hegyeid dobogásában Elvész ő gyönge dadogása S ágyam alatt hál meg a bánat: Mért nem tudom hát sokkal szebben? Mint a hegyek és mint a füvek Szivükben szép zöld tüzek égnek Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott állsz az utjuk végén - Meg nem zavarlak, én Uram, Elnézel kis virágaink fölött.
