Hogyha szerettél már nagyon -- egy testet, egy dalt, egy éjszakát --, akkor tudod, hogy az élet annál szebb és boldogabb nem lesz soha már. Akár a tébolyult vagy a látnok, csak azt a lángoló délidőt vállalod már, s hívod az emlékezet angyalát, hogy tartsa meg így ezután.
De újabb évek jönnek, s velük a délidő lassú békéje, tájak csituló szépsége, lehető világok már-már megadón eltűrt jelenléte. Szerelem-féleség, mellyel be is éred akár, bár ez a fájdalommal kötött becstelen alku lesz csupán.
Egyik markomból a másikba számolom, Amit aprópénzben adott a szánalom: Pár jó szó, szelet kenyér, féldeci öröm, És van egy biztos helyem kívül a körön.
Hűvös éjeken mindig arról álmodom, Hogy az árva Isten alszik a vállamon, Mert én vele lakom és ő velem lakik, Megosztott magányban didergünk hajnalig.
A harmonikámat néha el-elkéri, Éneke szomorú, de dallama égi. Utcasarkon táncba visznek az angyalok, S ilyenkor úgy érzem — talán boldog vagyok.
tanuld meg ezt a játékot képzeljél egy arcot melyet sosem láttál
most tégy úgy mint aki emlékezik mondjuk – tíz év múlva mint aki könnyen visszanéz ama valóságos színehagyott arcra és ma vagy holnap vagy holnapután s ha egyáltalán szembejön veled a lezárt de fölidézhető idődben teremtett arc játékod s a jövő árnya cinkostársa arcodnak pihent tíz év előtti mása tenyered kibomlik lassan szemedben új szem ébred ki ez az arc? kérded mi ez az idő amit élek s mi volt a másik amit éltem?
a költő beesteledik, felkattintja villanyát, a szavakat; megveti ágyát a sorok mögé s a millió olvasat közül kiválaszt magának egyet, amellyel álmodik.
Eljön az idő, hogy berozsdáznak gondolataink, Eljön az idő, hogy hitelbe se kellnek szavaink, Eljön az idő, hogy a fák se köszönnek már nekünk, Eljön az idő, hogy választ nem kapunk, csak kérdezünk, Eljön az idő s belebotlunk a tiltott szerelembe, Eljön az idő, hogy otthonosan mozgunk a verembe', Eljön az idő, hogy fényévekben mérjük a reményt, Eljön az idő s megszólítjuk a legszegényebb szegényt, Eljön az idő s zálogba adjuk megmaradt hitünk, Eljön az idő s a koldus mellett továbbsietünk, Eljön az idő, hogy fájni fog a legőszintébb szó, Eljön az idő, hogy égetni fog talpunk alatt a hó, Eljön az idő, hogy ritkább lesz körülöttünk a lét, Eljön az idő, hogy nem tudjuk már, mi legyen a tét, — s mikor kálvária lesz az út az első utcasarkig, Ünneplőbe öltöztet a Vers tetőtől talpig!
Ne hagyj el engem, levegő, engedj nagyot lélegzenem, angyalruhák lobogjanak mellkasomban ezüstösen, akár a röntgenképeken.
Egy ezüstnyárfát adj nekem, arcom a rezgő lombba nyújtva hadd fújjam rá lélegzetem, s ő fújja vissza szüntelen új, szennyezetlen életem, mig kettőnk arca közt lebeg a lélegzetnyi végtelen.
Akár a szótalanság, úgy fájt a sok beszéd, hallgattam sok éven át, a csönd titkos neszét, kevés, de szép szavakra vágytam, amiket nem szórnak szerteszét.
Falvédők, harangok, sírkövek föliratát többre tartottam ezernyi hírnél, mit hozhat és vihet bármely nagykövet, arról, hogy épp merre jár a hírnév, s miképpen divat fölcsatolni a győzteseknek kijáró díszövet.
Összeadtam, s kivontam mindent, hogy meghallgattam sorra véneket, keresnivalóm nem maradt idelent, más választásom nincs már énnekem, meghalok és szépen kipihenem az életem.
Így, amikor az ember elmenni készül, s szoktatja szemét a feketéhez, nem angolul tanul már, hanem sötétül, így, amikor az ember elmenni készül, s ragaszkodna mindennek feléhez, beérné végül a maradék-élet negyedével, így, amikor az ember elmenni készül, s barátkozik a szürkeséggel, hálát ad annak is, ha mint a gyertyacsonk, lobogás nélkül, csöndben ég el.
A készenlétbe belefáradtam most már, csak lépkedek le s fel, mint aki régen nem járó villamost vár. Ezt a várakozást nehezen viselem, ki tán még szeret, napestig kínlódik velem.
Úgy terveztem eddig, hosszú távon és nem jön, hogy higgyem, oda készülök, hová semmit elvinni nem kell innen még azt sem, mit féltve őrzök legszebb emlékeimben. Nem lesz szükségem semmire odaát, nem vigasz, hogy itt is eltörlik majd lábam nyomát.
Úgy tervezek most is, hosszú távon, apró dolgokat nem is tartok számon. Csak ami fontos, az jut eszembe:
emlékszem, egyszer Nevadában, nagy sunyin, csak a körítést ettem, persze, ingyen, egy buszállomáson, most van pénzem, kifizetném a flekkent, pincér úr, nézze, nem szöktem meg.
Csak ami fontos, az jut eszembe, de föltehetné a kérdést bárki, mért szólok erről most meghatottan, hát barátom, a választ várd ki, majd néked is átszólok onnan, mert sejtem már: engem az Úr várakozással vert meg, azt akarja, vigyek magammal legalább egy őszinte verset.
Milyen szépen jött be hozzám ezen a hajnalon a Csönd, puhán jött, tapintatosan, mint aki nem akar zavarni, lábujjhegyen jött, kis ujját odatette a szája elé, lassan lépegetett felém, föltűnés nélkül, hogy is mondják, amikor így jön valaki, lopódzva szinte, de nem tétovázva, andalgott talán, hozzá sem ért a kilincshez, nem is sejtem, miképpen tudott bejönni a becsukott ajtón, semmi zörrenés a záron, lába sem érte a földet, nem botlott bele az ajtónál felejtett cipőmbe, helyén maradt az üres váza is, amelybe valami virágot akartam tenni néhány hónappal ezelőtt, csak kiment a fejemből, most itt áll előttem mosolyogva, nézzük egymást zavartan, mondanám, fogadjon örökbe engem, törődjék velem, mert éppen elárvultam a nagy várakozásban, nem jó a bizonytalanság, már nem hiszek abban, hogy jöhet valami más moccanás, amiért érdemes lenne megöntözni a hervadó violát.
Nézem az apró falvakat, ahogy a házak fogynak, itt-ott még hull a vakolat, nem kérdi senki, hogy vagy.
Kitántorogtak mindenünnen, úgy mentek el innen, vitték fél kézzel mindenünket, vitték oda, hol mindenből több van, cifrább a gomb az ingen, olykor csörren a pénz a kalapban, de egyéb nem jár ingyen.
Lassan egy nemzet így fogy el, néhány öreg, s talán az őzek nézik félve, nagy szemekkel, nem maradt senki őrizőnek.
Úgy nőttünk fel itt, észrevétlen: nem volt egy fuvintás piramis körülöttünk, se tenger, se márvány obeliszk, és hajót nem láttunk soha, se nagy hidakat, és nem jutott nekünk egy marék sivatag, arasznyi oázis, pálma, a megváltott világ, jaj, messzi volt tőlünk, fagyos szelekkel söpört köves útjainkon csak rozsdás pléhkrisztusok zörögtek, s kéz nem kötött babért senkinek. Úgy nőttünk fel itt, észrevétlen, kik jöttünk gyalog egy hajnalon, hallgatagon a Rez felől, Firtos felől, kiket apáink hoztak meszesszekéren döcögve holdvilágos éjjel, úgy nőttünk fel itt, hogy piramist rakni tanultunk lóúsztató székely legények virtusából, s hűségből obeliszket, hogy tisztesség adassék őseinknek, és kemény hidakat vertünk barátságból és elküldtük első szerelmeknek papírhajóit, és lett oázisunk az iskola, ahonnan világmegváltó hittel indultunk el minden júniusban fagyos szelekkel söpört új utak felé és nem tudjuk még, babérral térünk-e meg, de visszatérünk, hogy mindenért tisztesség adassék.
Elekes Ferenc: Jöttem, hogy lássalak Az én apám soha nem mondta anyámnak, szeretlek, Emma. Az én apám nem mondta soha nekem se azt, szeretlek, fiam. Az én apám az unokáját nem vette ölébe piciny korában, később szólt neki, ne üljön oda kertünk friss füvébe, mert azt letapossa. Az én apám gondozta apját, amikor tehetetlen volt, pedig nem kedvelte őt. Az én apám különösebben nem szeretett senkit és azt hiszem, különösebben őt sem szerették. Az én apám félig árva volt és megjárt minden poklot, de nem beszélt a pokolról, csak említette néha. Az én apám a boldogsággal nem találkozott, de sejtette, hogy van, mert cipőjét időnkint kipucolta. Az én apám a fákkal volt barátságban, kezében olykor fűszálakat hordozott, fölkelt éjjelente, hogy megnézze, helyükön vannak-e a csillagok. Az én apám sírkövén a dátum ki van javítva. Az én apám büszke ember volt, de kalapját levéve köszönt az utcán és bort vett elő, ha vendége jött. Az én apám nem kérdezte tőlem, mi szeretnék lenni ebben az életben, ezért nem is lett belőlem semmi. Az én apám csodálta a nedves orrú borjakat, s a híres tudósokat. Az én apám, ha csak tehette, elkerülte a táskás embereket, de soha, senkinek nem tartozott. Az én apámnak nem kellett a másé, de ami övé volt, ahhoz ragaszkodott. Az én apámnak nem voltak szokásai, amiket figyelembe kellett volna vennünk, talán csak az, hogy tányérjába levest magának soha nem merített és általában, amikor ettünk, hallgatott. Az én apámat nem csípték a méhek, mindenre talált megoldást, biztos volt abban, semmi nincs a világon, aminek ne lenne megoldása. Az én apám egyszer, haragjában becsapta az ajtót és elgörbült a rézkilincs, amire úgy nézek most is, mint valami híres műalkotásra. Az én apám szerette az igaz történeteket, verseket nem olvasott, fütyörészni soha nem fütyörészett, de könnyezett, amikor sercegett a tű a lemezen, s azt énekelte a patefon, Granada gyöngye volt az a fekete lány. Az én apámat egy napon, valamiért otthagyta anyám és elköltözött. Az én apám másnap, először életében virágot vett és megkereste anyámat. Az én apám megállt anyám előtt azzal a virággal, s csak annyit mondott, jöttem, hogy lássalak.
Köszönöm Néked, azt az egyszerű esti imát, amit eszembe juttattál, köszönöm Néked, Uram, ezt a fennkölt ébrenlétet, a meghitt beszélgetést köztem és Közted, köszönöm az utat, melyen találkozhattam Veled, a fényt is köszönöm, Istenem, fohászom fölött a csillag-aurát, melyet Te adtál nekem mindörökre...
Az erdő szélén, ahol a vadon nyílik, az elemlámpa fényében megcsillant a szemed: lilás volt, kékes, tüköréles. Te mozdulatlanul néztél, s én a kerítésnél állva mozdulatlanul néztelek. Te féltél tőlem, én is féltem tőled. Sejtettem, hogy ragadozó vagy, Te tudtad, hogy én nem lehetek más, mint az, akitől mindig félned kell, a mindig gyarló, s rád vadászó Emberóriás. Nem tudtam, hogy medve vagy-e vagy farkas, hiúz vagy netán valami más, de néztük rendületlenül, néztük mozdulatlanul az éjszakában egymást. Néha eltűnt a szemed a párálló föld fölött az egyenes, kíméletlen fénysugárban, de mindig visszatért hozzám. A fenyvesek koronáin ekkor megpihent a Hold. Amikor fénye rámsugárzott, te megláttál engem. Ezért vesztes vagyok e játékban, de az is világos, hogy soha nem fogom megtudni, ki voltál.
A legutolsó állomáson beérkezik egy tehervonat szerelvényében legszebb szavainkkal de itt a csipkézett ködben liliom csend van kiengedném a szerelvényből kimondanám az árnyékok arcát de nem félelemből csupán magunkért nem teszem még azt mondják bazedov kóros vagyok lelkemben ádáz szellemek fenyegetnek szívembe eképp üszkösödik a hallgatás Szememből könny folyik ki s lefut füveink homlokán
A távolságnak is van zenéje. De a távolság zenéjét csak akkor hallod meg, ha eltávolodsz a szülőföldtől. Ilyenkor, ha felnézel, a felhők bércein muzsika hangja szól, Te meghallod a szívfájdító zenét. Hazamennél.
Az ősz ablakából nézem a lelkemben égve muzsikáló Hargitát, a diadalmas hegytetőt, a délceg óriást. Fáradt hit-szárnyak vergődnek a hegy s a völgy között, mint ősi szent álom a kék fenyők fölött. Itt az aljban elhagyja a fákat a napsárga lomb, s miközben érted imádkozom, hegyem, hullnak, egyre hullnak a levelek, egymásra avarulnak, s pördülnek-vonaglanak a szélben: árva kiáltások a kétségbeesésben. Vad neszek járják zugaidat a sötét éjszakában, falánk farkasok barangolják testedet, érdes kezével cibálja üstöködet az ősz-kapitány, a letaroló elmúlás katonája. De ne félj, hegyem, nem vagy egyedül a pusztulás és újjáéledés örök mítoszában. Az álmodó bérceken megsimogatom arany koronádat, Hargita, Te, az erdélyi havasok királya — ünneplő vén őzbak a Kárpátok felett.
November elsején kint jártam a temetőben, a sír mögött a vetkőző bokron csipkebogyó ragyogott még az őszi napfényben.
…Szeretném, ha most is élnének… Mit nem adnék azért, ha akkor, amikor megérkezem, nagytata és nagymama a kapuban vagy az ősi házban köszöntene!
…A temető szélén — mintha aranyból lett volna — egy-két gyümölcs ragyogott még az almafán. Messze a fenyők — mint óriáskatonák — egyenesen és némán őrködtek a hideg havason.
A temető mindig megnyugtat, mert arra gondolok, ilyen szép pihenése nem lehet másnak, csak annak, aki szeretettel szerette a népét, a földet, a fát és a házat.
A zilált kószaság összhangot szül. Ez a meglátás nem vitára váró kihívás, hanem olyan törvényszerű jelenség, amit a költő magában érez. Hiszen ez nem más, mint a költői látomások halmazában a szépért vívott harc, az elenyészőnek tűnő elemek szembesülése az el nem enyészővel — — —
Örömmel látom, hogy Téged is megihletett a táj:-). Nincs miért elnézést kérned, hiszen igazán szépek a szösszeneteid. A "topikmami" megszólításról most nem nyitnék vitát:-), de Te is tudod, hogy ezen a helyen én (is) csak vendég vagyok. Hol feltűnök, hol eltűnök (mostanában az utóbbi a gyakoribb), de a számomra kedves(ch) verseket időről időre igyekszem ide feltenni, hátha elolvassák néhányan.
