visszont itt három akna is volt az egyik akna a meddöhányo domb mögött van lett pálinkáson .a meddödomb mögött az alagut és a meddö domb közt van a szénrakodo pálya maradványa is .
A régi akna még meg is van a bányának az erdöben pálinkáson .az erdöben a z oszloptol fel a domba kell menni hol láthato az akna teljes egészében .azért linkeltem mert igy nézetek több képet is meg . http://www.annavolgy.hu/banyaszat/annavolgy_banyaszata/37a.html pontosan leirom a kordinátorokat akit érdekel . ahol betomték az algutat pálinkáson feljövünk az alagutol egy szinetet utána még egyet és megyünk felfele pereces fele az erdöben az uton jobb oldalt van egy oszlop beton amin nincsen már meg csak a beton rész az oszlop eltünt az osszlopnál ven egy ut felfele kb 100 métere van egy domb szerü meddöhányonak kinézö hely attol kicsit jobbra van az akna ki van dölve ott pár fa . az a leg egyszerübb ha a betton oszlopal egyzintben elindulsz felfele a dombnak egyenesen 200 méter kb és meglátod az aknát.
Környebánya, Hauser Lipót és Társa Hungária Kőszénbányászatának osztályozója 1984-ben. 1925 és 33 között, a bezárásig volt vasútja is, a fentről.hu légifotóján már nincs, mert a II. világháború után felszedték. Hanem az épület még megvolt.
Odalent ez a látvány fogadott. Hasonlított a Kizmus úr másik képéhez, örvendtem is, hogy megtaláltam az utolsó bunkert is. A mai napig jó állapotban van, ha hidegebb lenne, borospincének megfelelne. Van bent egy kürtő a plafonon, de ki nem lehetett látni rajta, visszamászni meg már nem volt kedvem, hogy megnézzem, van-e fölötte valami a felszínen.
Utóbb kiderült, hogy amit fentről láttam, az pár méterrel odébb van, a bozóttól megközelíthetetlen, és zsaluzott beton. Hogy nem volt teteje, vagy volt, csak beszakadt, az nem volt megállapítható. Ami látszott belőle, azt a 11-12. képen lehet megtekinteni.
A következő képeken a dzsungel van, amin keresztül kellet törni, aztán meglepő módon kiértem az egykori kocsijavító csarnok háta mögött.
Visszanéztem a fotót, amit kaptam, és némi megdöbbenéssel kellett megállapítanom, hogy nem tudom, ez van-e rajta, csak közben szétverték a bejáratát, vagy ez még egy másik bunker. Ott van az utolsó előtti képen, annak az alapján kerestem.
Már a bányamúzeumnál jártam, mikor kiderült, hogy a lámpa egész végig ott volt a zsákomban, mert ki se vettem. Délután két óra és harmincöt fok körül járhatott... valahogy nagyon nem volt kedvem visszamenni.
A másik képen levőt, egy téglaépítésű bunkert nem találtam meg. Épp ezen mérgelődtem-azért mondanám, hogy ilyen helyen még ekkor is ajánlatos figyelni, mert mindenhol gödrök meg betonaknák vannak, és olyat bele lehet esni, hogy jobb szeizmográfok regisztrálják.
Bosszúságomban felmásztam a hegyre, hátha onnan meglátom. Hát nem láttam meg, de le lehetett látni a valamikori deltavágány helyére, továbbá megtaláltam ezt a betonépítményt, amire másképp nem bukkantam volna rá, és amiről fogalmam nincs, micsoda. Szerepel az állomás légifotóján is, fehér foltok alakjában a bal oldali utolsó épületek fölött.
Szép kilátás volt a Velencei-hegységre is, de sokáig nem értem rá vele foglalkozni, mert közben lejjebb értem a hegyen, kivenni véltem a bozótban egy betonfal derékszögű körvonalait, és már másztam is lefelé.
Még nem ér oda az ember a két megmaradt épülethez, mikor meglátja az első bunkert. Mondjuk, az nem csak úgy megy, hogy meglátjuk, ha a Kizmus úr, mármint Kizmus Szabolcs, az első fotó készítője, nem küld térképet, az életben nem találtam volna meg. Csak egy sötét nyílás látszott a bozótban (ezért kell ilyen helyre késő ősszel / télen / kora tavasszal menni), és a nyílásnak szabályos alakja volt.
Tulajdonképpen az első kép az utolsó is, mert ezen a kapun kifelé jöttem. Két bejárat van, én a második képen lévőt találtam meg, a kettőt odabent egy félkör alakú vágat köti össze, három üreggel. A lámpámat elfelejtettem betenni a hátizsákba, így aztán maradt a gyufa, a telefon-LED, meg egy bot. A bottal a két szélső üreget körbe ki lehetett tapogatni, ezek nem voltak nagyok, a középsőt nem tudom, mekkora, mert a bot nem érte el a végét, én meg beljebb nem mentem. Egy nagyon kicsi fülkeszerű üreg volt a másik kapunál, amerre kijöttem, ezt be lehetett világítani a telefonnal.
Dolgozott itt néhány bontókedvű ember, azt azért látni.
A fotó készítési ideje: 1960. április 3. Ha a zámolyi elágazástól indul az ember, követheti az egykori vasút (sárga nyíllal jelölt) nyomvonalát a rendezőpályaudvar felé.
56 évvel ezelőtt még látszottak a háborús lövészgödrök. Hogy ma mennyi van meg belőlük, azt nem tudni, mert égig ér néhol a fű, de nem valószínű, hogy sok lenne, mert legelőnek használják amúgy, és be van kerítve villanypásztorral, a gazdálkodó aligha hagyta meg őket.
A Vaskapu-hegyen még nem voltak meg az orosz légierő pihenőházai, így azt a részt nem is mutatnám, aki akarja, az eredeti képen megnézheti, hanem a hegy túloldalán van a Lengyel tábor-völgy. Ma már mindent elnyelt a bozót, a nyíltabb területeken se látni semmit, de itt házak, vagy inkább barakkok alapjai látszanak, nincs kizárva, hogy tényleg menekült lengyelek szállásaként szolgálhattak, amíg az eredetileg magyar repteret el nem foglalták a németek.
A következő képen a rendezőpályaudvar látható, vágányokkal, vonatokkal, még két és fél évig működött, 1962. december 31-ével zárták be. A színes térkép mutatja a legtöbb épületet, amit csak láttam idáig térképen, összesen hatot, de a fotó szerint ennél is több volt. Fűtőház, műhelyek, raktárak, laboratórium-alaposan fel volt szerelve. Sosuke, akitől a mozdonyos képet loptam a Kisvasutak Index Fórumról, húsz gőzmozdonyt sorol fel, az adataikkal együtt.
Az utolsó képen az állomás utáni delta látható, balra , a nyugati irányba a melegesi, felfelé, északnak a hosszú-harasztosi bányaterület felé.
Egyszer egy bányászati szakembert hallgattam a rádióban, aki azt mondta, a bányaművelési módszerek sokat segítettek benne.(Nem pont a Márkushegyen, hanem általában.) A felsőbbség elvárta a minőségi szenet, de hát a föld alatt nem mind az van. Mármost nem módszeresen, sorjában művelték le a szenet, hanem hol erre, hol arra haladtak, amerre jobb minőségű volt, már bocsánat, de mint aki a levesből kieszi a sűrűjét.
Hozták is a teljesítményt, meg is volt a prémium, hanem, ha vissza kellene menni a bányákba, azt a szenet találnánk, amit annak idején nem tartottak érdemesnek felhozni, az viszont nem fedezné az újranyitás költségeit. Nem tudom, így van-e, nem-e, én ezt hallottam.
/Plakát Pécsről/ /Valamikor ilyeneket lehetett látni minden bányavárosban/
Lehet hogy hülye vagyok, de óriási pazarlásnak tartom egy milliárdokért megépített bányát és a hozzá tartozó infrastruktúrát milliárdokért megsemmisíteni amikor még van benne mit termelni.
Minden olvasótárs bocsánatát kérem, nem szántam ilyen hosszúra, de annyi anyagot találtam, hogy nem akartam kihagyni belőle. Ha hasznát veszik, akkor már megérte, ha nem, akkor pörgessék tovább az oldalt.
"A bányászat veszélyes üzem. A háború éveiben, és más, politikailag hisztérikus légkörű időkben még fokozottabban veszélyes, amikor nem csak bányabeomlás, vízbetörés, szénpor- és sújtólégrobbanás fenyeget, hanem a politikai beavatkozás is. Bende József éppen a legveszélyesebb időkben, 1942. november 16-tól 1948 közepéig állt az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. szolgálatában, az iszkaszentgyörgyi bányaüzem főmérnökeként.
Az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. helyzete 1923-ban a Bauxit Trust A. G. megalapításával szilárdult meg: a svájci tulajdonú holding koordinálta a Magyarországon, Csehszlovákiában, Görögországban, Jugoszláviában, Olaszországban és Romániában alapított bauxitbánya-vállalatok működését. A konszern tényleges irányítását azonban az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. látta el. A konszern ettől kezdve a világ bauxittermelésében a harmadik helyen állt. 1938-tól a magyar vállalat magyarországi és külföldi bányái a német hadiipar legnagyobb szállítóivá váltak, egyidejűleg a német befolyás is egyre erőteljesebb lett. Németország a teljes magyar bauxitkincsre igényt tartott, miközben az alumíniumgyártás magyarországi fejlesztését nem támogatta.
1944-ben a német hadsereg gyakorlatilag átvette a magyarországi bányák irányítását. A dunántúli bányákat a Wehrmachtsgefolge egyik legütőképesebb szervezete, az Organization Todt irányította. A vállalat vezetőjét, a magyar bauxitbányászat és alumíniumipar megszervezőjét, Hiller Józsefet 1944. június 22-én elhurcolták (1944-ben, ismeretlen időpontban Mauthausenben /Dachauban - helyesbítés tőlem, Pályaőr/ meghalt), és Dammang Andrást, a Fémáru-, Fegyver- és Gépgyár Rt. jobboldali beállítottságú vezérigazgatóját helyezték a konszern élére.
(A Frommer fegyvergyár 1935. szeptember 30-án új nevet kapott: Fémáru, Fegyver és Gépgyár RT. néven működött ezután. Frommer utóda: dr. Dammang Andrásnémet orientáltságú (de a kortársak szerint nem szélsőséges) a katonai körök támogatásával került ebbe a pozícióba, de semmilyen szempontból nem érte el nagy elődje univerzális tehetségét. Nem volt olyan jó üzletember, menedzser és szakmai tudása sem ért fel elődje nívójához.)
Az orosz hadsereg közeledésekor megindult a dunántúli bányák - Gánt, Halimba, Iszkaszentgyörgy, Óbarok - mozdítható készleteinek és üzemi berendezéseinek elszállítása Németország felé. Gántról 14 167 000, Iszkaszentgyörgyről 2 200 000, Óbarokról 80 000 pengő értékű bányafelszerelést és gépet vittek el a németek, de a mérnöki műszereket és a térképeket is vitték. Amit nem szállítottak el a németek, azt később elvitték az oroszok.
A helybeliek - mérnökök és bányászok - próbálták menteni, ami menthető volt. Bende József mérnök Iszkaszentgyörgyön Diesel -mozdonyokat, motorokat, szivattyúkat és egyéb, a bányaművelésben használt, általában nagy méretű berendezéseket rejtett el. Az igazsághoz tartozik, hogy a vállalatnak a németekkel együttműködő vezetői tudomásul vették Bende akcióját, miután a mérnök ehhez előzetes engedélyüket kérte. A vállalat vagyonát titokban azok a jobboldali érzelmű, de jóérzésű vezetők is próbálták menteni, akik különben szívélyes fogadtatásban részesítették a nyilasokat, és engedelmeskedtek a németek parancsainak.
1945-1946-ban az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. óriási erőfeszítéseket tett külföldre hurcolt javainak visszahozatalára. Ausztria, Németország, Csehszlovákia területéről, továbbá az amerikai megszállási övezetből sok gépet, berendezést sikerült visszaszerezni, persze, nem mindent. Az elhurcolt javak felkutatása céljából indult külföldi kiküldetéseket a magyar kormány azért engedélyezte, mert a potsdami szerződés értelmében a vállalatban lévő, a teljes vagyon 42,24%-át kitevő német érdekeltség szovjet kézbe került.
Nemes Vilmosnak szintén meghatározó szerepe volt az anyagok, felszerelések elrejtésében. Aminek a kiszállítását megakadályozni nem tudták, azokat elkísérték Németországba, ahol Kasnyik János bányamérnökkel együtt Bajorországban, a Töging am Inn-i alumíniumgyár raktáraiban összegyűjtötték és leltárba vették. A Bodajkról elindított 200 vagonból mintegy nyolcvan vagonnyi bányafelszerelés maradt meg, a többi útközben szétszóródott vagy a légitámadások martaléka lett. Ők kezdeményezték a hazaszállításukat is, nem rajtuk múlott, hogy ez csak kis részben, és késve sikerült.
A németországi timföldgyárak leálltak, az export megszűnt. Helyette az 1943-ban megkezdett ajkai timföldgyár jelentkezett vevőként, azonban az emberhiány, a hiányzó gépek és a magas minőségi elvárások miatt még 1946-ban sem érte el a magyarországi összes bauxittermelés a 100.000 tonnát. Pedig a termelést meg kellett indítani, mert a szovjetek követelték háborús jóvátételi szolgáltatásként a számukra is kincset érő ércet. 1948-ban a magántársaságok többségét államosították, a vezetőiket koholt vádakkal letartoztatták.
1950. január 1-jén a vegyes vállalatok fúziójával létrejött a MASZOBAL, Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt., ezzel a térségi bauxitbányák irányítása szovjet kézre került. A magyar-szovjet vegyes vállalatok 1954-ben szűntek meg, amikor a magyar állam megvásárolta a szovjet tulajdonrészt. A bauxitipari vállalatok vezetését a Vegyipari és Energiaügyi Minisztérium Alumíniumipari Igazgatósága vette át.
(Az iszkaszentgyörgyi bányaüzem egy ideig önállóan működött, majd 1958. január 1-jei hatállyal a Gánti Bauxitbánya Vállalattal összevonták, és megalakult a Fejér Megyei Bauxitbánya Vállalat. A bauxittermelő és feldolgozó gyárak 1963-tól a Magyar Alumíniumipari Tröszt tagvállalatai lettek. A tröszti vállalatokból alakult meg 1991-ben a HUNGALU Rt., illetve a Bakonyi Bauxitbánya Kft. )
A gánti bányatelep lakossága 1945 nyarán kb. 170 fő volt. A gőzbagger itt maradt, és augusztus 3-án kezdett dolgozni a hosszúharasztosi letakarításon."
"1942. november 16-án lépett az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. szolgálatába, az iszkaszentgyögyi bányaüzem főmérnökeként, ahol komoly érdemeket szerzett a mélyműveléses bauxitbányászat megindításában. Szakmai körökben a hazai földalatti bauxitbányászat egyik úttörőjeként tartják számon. 1945. február 14-én a nyilasok letartóztatták, Sopronkőhidára, majd Németországba hurcolták. 1945. októberben tért haza, és kiemelkedő szerepet játszott az iszkai bauxitbányászat újjászervezésében.
1948-ban kártevés gyanújával elbocsátották az Alumíniumérc, Bánya és Ipari Rt.-től. Állítólag a Szovjetunióba „exportált" - azaz jóvátételre szállított - nyersanyagot „a megrendeltnél rosszabb minőségben szállította." Kiderítették azt is, hogy cisztercita gimnáziumba járt, és emiatt „klerikális beállítottságúnak" minősült.
1948. szeptember 1-jétől a tatabányai szénbányák XII-es aknájának vezetője lett, ahol sorsa ismét tragikusra fordult. A vezetése alatt állott aknában következett be a magyar szénbányászat egyik legsúlyosabb szerencsétlensége. 1950. december 30-án 23 óra 20 perckor egy sújtólégrobbanás 81 halálos és 15 sebesült áldozatot követelt.
A XII-es aknában bekövetkezett sújtólég- és sorozatos szénporrobbanás - mint azt az egyik vizsgálati jelentés megállapította - olyan erejű volt, hogy az a majdnem 160 m-es függőakna záró fedelét felnyomta, és az 550 m hosszú lejtakna bejáratánál is érzékelhető volt. A mentőcsapatoknak csak 79 áldozat holttestét sikerült megtalálniuk, és legalább kilenc holttest annyira összeégett, hogy azonosíthatatlanná vált.
A balesetet az ÁVH által vezetett vizsgálat szerint az okozta, hogy bizonyos munkahelyeken nem szellőztettek megfelelően, a szénport nem kötötték meg, és ráadásul nem sújtólég-biztos robbanóanyaggal robbantottak (omlasztás céljából). Mivel a detonációt elindító robbantómester maga is meghalt, a szerencsétlenségért elsősorban Bende Józsefet, a bánya üzemvezető főmérnökét, másodsorban a főbányamestert, harmadsorban a körletaknászt tartották felelősnek a szellőztetés elégtelensége és a szabálytalan robbantás engedélyezése miatt. Bende esetében felemlegették azokat az okokat, amelyek miatt az Alumíniumérctől elbocsátották. Mivel mindhárman elismerték, hogy súlyosan megszegtek több bányabiztonsági előírást, minden készen állt a tudatos károkozás vádjához.
Az utasításnak megfelelően a Budapesti Megyei Bíróság 1951. február 12-én Bende József főmérnököt és Becsák József főbányamestert 15-15 évi, Kornély József körletvezetőt 6 évi börtönre ítélte emberi életek halálos veszélyeztetése és társadalmi tulajdon megrongálása miatt.
Másodfokon a Legfelsőbb Bíróság nemcsak elutasította a fellebbezésüket, hanem cselekményüket részben át is minősítette: mivel nem biztosították a megfelelő szellőztetést, ezért „a bánya üzemben tartásával, a szén kitermelésével kapcsolatos jogszabályok értelmében tett hatósági rendelkezéseken, az Általános Biztonsági Szabályzaton alapuló kötelességüket szándékosan megszegték, és ezzel a népgazdaságnak a tatabányai szénmedencére vonatkozóan előírt részletterv megvalósítását veszélyeztették."
Bende elítéltként is bányatervező munkát végzett. 1955-ben derült ki ártatlansága, február 1-jén egyéni kegyelemmel szabadult. Haláláig megbecsült szakembere maradt a Bányászati Tervező Intézetnek. Budapesten halt meg 1972. április 21-én."
"1949. november 19-én elrendelték a Gánti Bauxitbánya Vállalat és az Iszkaszentgyörgyi Bauxitbánya Vállalat megalapítását. Ekkor lett a Gánti Bauxitbánya Vállalat igazgatója Kasnyik János. 1954. október 1-jén a magyar állam megvásárolta a szovjet részvényeket, ezzel megszűnt a MASZOBAL RT. A gánti bauxittermelés 1953-ban 596.962 t-·val érte el a csúcsot. Ekkor már mind a letakarításban, mind a termelésben 100%-os gépesítéssel dolgoztak. Sajnos az Újfeltárás és Bagolyhegy termelésbe lépésével a bauxit minősége 10 modul alá csökkent.
Az 1953. évi termelési csúcsot követően a legsúlyosabb gondot a bauxit rohamos minőségromlása okozta; a kitermelt bauxit átlagminősége 1950- 1961 között 15,6 modulról 5,5 modul alá csökkent, a meglevő készletek minősége még ennél is alacsonyabb volt.
Mivel a gyenge minőségű bauxitra csak nagyon korlátozott mennyiségben volt szükség, a Nehézipari Minisztérium Színesfémipari Főosztálya elrendelte a gánti bauxitbányászat 1962. december 31-i hatállyal történő megszüntetését, az üzem felszámolását. Amikor a bánya sorsa bevégeztetett, megkezdődött a bányatelep lakóinak elvándorlása is. A közel 60 családból pár év alatt 8-10 maradt, a felszabadult épületekből pedig a betegek szociális otthona lett.
1968-ban azonban Gánton újra megindult a termelés, Új technológiával és 10-12 emberrel. Az országúton megrakott teherautók hordták a bauxitot Gántról Moha rakodóra. Az éves termelés 50-250 et között változott egészen 1987-ig.
Ezeket a kincseket láttam ma Székesfehérváron,egy fémátvevő telepen.
