Hatszor olvasta föl nekem a Beszélgetések első oldalait, és mindig ugyanazoknál a fordulatoknál sírta el magát; lázasan ivott rá a gyógyszerre, aranyló rizlingködben élt a csillagok áramtól vibráló drótkerítése közt, mintha teremtő istenét Fjodor Mihajlovicsnak hívnák, és ő lenne, fél lábán zoknival, a Félkegyelműje… Ki tehetett volna érte már bármit is? A hatvanas évek elején együtt kóboroltunk, Zoro és Huru: megbénított sistergő verssora, a kazánból kicsapó gőz, de démonian ártatlan, kiscserkész lénye is; én táncoltam a nőkkel, ő megbabonázta őket, aztán megrémült és üzent nekik, hogy belázasodott… A hús egy marék hó, hát lavinaként mennydörög a mélybe, nem tartja föl sem a verses zsindelytető, sem a hit vasbetonfala.
Mire lesz aki felvegye a kagylót Mire az elektromágnesek az adott kapcsolásra forognak Mire a mentők szirénái végigvágnak a város űvegén Mire a fecskendő nyílásán kibuggyan a morphin próbacseppje Mire az oxigénsátor légvára felépül
Már csak a puszta szirtre kitett magány Már csak a sivatagi tehetetlenség Már csak az égboltot megroppantó légszomj Már csak a rettegés barlangrajzai Már csak az isten aki nem segíthet
Második: Higgy nekem és bízz bennem! Irányításoddal jó utat fogok választani. Ha magam mellett tudlak, nem történik velem semmi rossz.
Harmadik: Szeress és hagyd, hogy szeresselek, akkor is, ha rossz vagyok! Jó érezni a szeretetedet akkor is, ha tudom, hogy nem tetszik neked a viselkedésem.
Negyedik: Bocsáss meg nekem! Fejezd ki a megértésedet, ha tévedek! Add értésemre, hogy mindig van lehetőség, hogy újra kezdjek bármit. Engedd meg, hogy a tetteimért én vállaljam a felelősséget. Javíts ki és mondd el, ha tévedtem, de ezt ne mások előtt tedd. Kérlek, ne hasonlíts engem másokhoz, különösen a testvéreimhez, barátaimhoz ne mérj.
Ötödik: Ne vegyél nekem olyan dolgokat, amelyekre valamikor te hiába vágytál! Ne érezz bűntudatot, ha nem tudsz megadni mindent, amire fáj a fogam! Néha csak azért kérek tőled valamit, hogy kiderüljön számomra, hol a határ.
Hatodik: Kérdezd meg úgy igazából, hogy mi történt az iskolában és figyelj arra, amit mondok ilyenkor! Beszélgess velem arról, hogy mit gondolok! Érdeklődj, hogy miképpen oldom meg a feladataimat. Vitasd meg velem a terveimet. Bátoríts a választásaimban és dicsérj bátran, ha megérdemlem. Ha pedig tévedtem, terelj a jó útra.
Hetedik: Büntess meg, ha rosszat teszek! Meg kell tanulnom különbséget tenni jó és rossz között. A büntetés után viszont bocsáss meg nekem! Ismerd el, ha jót cselekszem. Sose parancsolj nekem, inkább kérj tőlem, mert a kérés az összetartozásunkat erősíti.
Nyolcadik: Bánj velem úgy, mint a legjobb barátaiddal! Figyelj rám, ha szeretnék megbeszélni veled valamit! Még gyerek vagyok ugyan, de nekem is vannak gondjaim. Kérlek, vedd figyelembe a bánatomat és a fájdalmamat.
Kilencedik: Erősíts meg abban, hogy szeretni fogsz, bármi is történjen! A Te részed vagyok, s tudod, hogy különös érzelem, a szerelem teremtett.
Tizedik: Taníts meg engem is a szeretet képességére! Adj hitet és nevelj belém bizalmat az emberek iránt! Azért, hogy társat találjak majd és a hazámban otthon érezhessem magam.
Mikor „kacsalábon” jár a két cipőd, Mikor méretlen és örök az időd; Mikor az ajtókilincshez ágaskodni kell, Mikor az asztalt alig éred el;
Mikor a játékból soha nem elég, Mikor a képzelet világot tár eléd; Mikor a homokból lisztet szitálsz, S a sárból édes csokitortát csinálsz;
Mikor úgy lépsz az útszéli pocsolyákba, Mint vörös szőnyegre a mesék királya; Mikor látod még az angyalt karácsonykor, És látod a nyuszit kinézni a Holdból;
Mikor kavicsot gyűjtesz tenyeredbe, És drágább neked, mintha arany lenne; Mikor a sötét szobában még rémek lapulnak, Mikor tündére van fának, fűnek, kútnak;
Mikor csupa horzsolás és kék folt a lábad, Mikor fakockákból építed a házad; Mikor megeteted gondosan a babát, És sztetoszkóppal hallgatod – hasát ;J
Mikor királyfi vagy, bátor, hős, vitéz, Ha az udvarra egyedül kimész; Mikor homokból tornyos várat emelsz, Mikor a kérdésre kérdéssel felelsz;
Mikor - ha mást sírni látsz - sírva fakadsz, Mikor még biztosan tudod, mit akarsz; Mikor anyu ölében nyom az álom el, És édesen alszol, mint lábasban a tej;
Mikor jót lovagolsz a nagyapa térdén, S a cigarettáról azt hiszed: kis kémény; Mikor még mindenből minden lehet, S hatalmas sátornak látod az eget;
Mikor a mennydörgéstől megriadsz, S dobogó szívvel anyuhoz szaladsz; Mikor a mesékből soha nem elég, És kérve kéred, hogy mondják újra még;
Mikor kezétcsókolomot köszönsz a libáknak, És azt hiszed: a szél csinál frizurát a fáknak; Mikor a fészkéből kiesett csupasz verebet Megsiratod, és kis sírba temeted;
Mikor megmásznivaló minden magaslat, És kíváncsivá tesz fiók, ajtó, ablak; Mikor számolod, hogy hányat kell aludni, Míg a születésnapodig el fogsz jutni;
Mikor a papírcsónak tengerjáró hajó, És a kabátzsebedben lakik egy manó; Mikor egy nap százszor kérdezed: miért, És senki-senki sem szid meg ezért;
Mikor minden cicáról azt hiszed, leány, És a kutya? – Az fiú mindahány! Mikor lábadra próbálod anyu cipőjét; S boldogan pipiskedsz: igaz kicsit bő még;
Mikor lopva belesel a tükör mögé, Tán ott van valaki – az arcod az övé; Mikor bújócskát játszva azt hiszed: Senki nem lát, ha behunyod szemed;
Mikor a betűk még érthetetlen ábrák, És a könyvekben csupa csoda vár rád; Mikor összerajzolod a hófehér falat, És sehogysem érted, miért nem szabad;
Mikor a léggömbökről tudod: égre szállnak, És titkokat súgsz este a babádnak; Mikor a fürdőkád neked a tenger, S te a kapitány vagy, samponhabos fejjel;
Mikor még azt hiszed, hogy lehetetlen nincs, Mikor még nem tudod: a képzelet a kincs; A gyermekkor múlik, mint a nyár, Mire rájössz, hogy volt – már tovaszáll;
De ha a szívedben helyet adsz neki, Onnan a felnőttkor ki nem űzheti.
Amikor azt keresgéltem, mikor tartották Magyarországon az első gyermeknapot, több írást is megnéztem, de ezekben különböző időpontokat olvastam. Érdekelt, vajon melyik lehet a valós dátum. Aztán megtaláltam Ady Endre 1906-ban megjelent cikkét:
Ady Endre: Gyermekek napja (részlet)
"...holnap lesz Magyarországon az első gyermeknap, s kérve-kérünk mindenkit: szeressék a gyermeket. Ne csak az úriruhást, de szeressenek minden gyermeket. Mert mind a mienk, a rongyos, ...a béna is. ... A gyermek legyen a modern társadalom szentje, mert az is. Az akaratunk az életünk a jobbulásunk, a jövőnk. Élni és örülni jobban tudnak, mint mink. Elszomorodni és sírni is jobban tudnak. Mi, szegény, szamár felnőttek, gyakran zuhanunk le az élet Halászbástyájának fokáról. Úgy kell nekünk, vén haszontalanoknak. Mi boldogtalan s boldog rókái az életnek, nem érdemlünk mást, mint ami éppen ér bennünket. De a gyermek: az más, az szent, az örüljön. És végre, hogy a Nyugat ilyen módon is hódít nálunk. Háromszázhatvanöt napból a madarak és fák után végre adunk egy napot a gyermekeknek is. Legyen szép és megáldott a holnapi nap. A magyar gyermek első napja. Fakadjon belőle áldás azoknak is, akik e napon a gyermekre gondolnak. Csak meg ne egye ezt a napot a magyar parádézás. A felnőttek szereplő-vágya, a hűhó."
Lélekben készülsz s indulsz nagy útra egyenes és egyszerű, lelkiekben nagyszerű testvérekkel - emberek Erdélyből, de messzi távolból is száz s ezer kilométerekről... itt nem a kényelem s a panzió a lényeg, mégis ezrek és ezrek mennek és mennek gyalogosan, ősi énekekkel, panasz nélkül, verheti bár őket jégeső, lelkük égig ér... az egység, a remény, mely Csíksomlyó hegyén szívekhez ér és fér... s valami katarzis, a mindennapoktól elszakadott magasztos élményig, mi az emberben hosszú hónapokig töltekezik, feldolgozásra vár, maga az élet, a remény, hisz szavak nélkül is kristálytisztán értik egymást, kik itt vannak: a kétkezi munkás s a többdiplomás... s ha a keresztutaknál zászlóaljak találkoznak, a tömegben nincs szó, csak hang nélküli értés és túláradott érzés... ha a zászlók földig hajolnak, csak a forró könny felel... jöjj hát, Szentlélek, tudjuk, elérkezel...
Száz év, és ez az élet nyomtalanul egy madár röptévé lesz. Száz év, és ebből a ruhából már egy egyetlen egy foszlány, egy szál sincs. Száz év, és az a kevés, amit tudok, titokká válik.
" s ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra?" Nagy László
Negyvenegy év a reményből, negyvenegy napsütött mező, negyvenegy kerék a mindenségből, negyvenegy sínen gördülő, negyvenegy fütty, szabad a váltó, negyvenegy kalauz szedi a jegyet, negyvenegy vonat, zakatoló;
Negyvenegy éve csak megyek.
* Rejtem vágyamat szemedbe. Szeretlek. Másra nem telik. Fáradt lelkemet fogadd be. Kapudon zörgök. Nyittatik?
Túlsó part. Mint a reklámok. Kevés a pénzünk. Nem megyünk. Mint óriássá nőtt bábok; Száraz szemünkkel könnyezünk.
Túlsó part. Hón alá mankó. A padló alatt rág a nyár. Ki született, mind múlandó? Vérző ujjamon a halál.
* Túlsó part; (mint egy rossz mesében) csak megyünk, csak megyünk, baktatunk. Észre sem vesszük a nagy menésben, hogy otthon hagytuk;
Önmagunk.
* Túlsó part; lesz-e még Szerelem, ha véget érnek a mesék?
Lábainkat felsebzi-e majd, egy-egy partra vetett verstöredék?
Szárszó, több mint harminc éve. "Mit szeretsz rajta?" - kérdezik értetlenül a kulturáltabb helyek hívei. Valóban, mit is? Mit szeret az ember az élete egy darabján? A fa a gyökerein? Mit az ember azon a mozdulatlan utazáson, amelyben nem a fölszínen változtatja helyét, hanem befelé utazik és lefelé, önmagába, földjébe, múltjába? Oda, ahol személyessé válik számára népének és földjének kollektív és anonim múltja? Nehéz ezt megmagyarázni. Ki érti meg, hogy a szeptemberi nap felé húzó vadkacsák szárnya az őskor üzenetével hasítja a mozdulatlan levegőt? Hogy egy parti nádas tisztásán a dinoszauruszok lomha léptét hallani a földmélyi rétegekben? Hogy odaát a dörgicsei lejtőn, ahonnét a présházak hunyorognak, csukott pilláikon át egy római patríciust látunk olykor, amint még egyszer, utoljára végignéz a Lacus Pelso ezüstjén; málhái már készek, hajnalban indul haza Rómába: kis felhőt néz a tó keleti sarka fölött az égen - felhőt vagy felhőnyi barbár nyilat? Nehéz ezt megmagyarázni. Hogy ezt szeretem rajta. Meg a kertünk almaszagú csöndjét, az alkonyi társalkodásokat Csokonaival, Berzsenyivel, Virággal. És a sírt is, a sír emlékét. Akkoriban, első szárszói nyarainkon, még azt se nagyon tudták, hol van. Még leginkább a falu bolondja tudta, ez a torz vigyorú, rongyos, ártalmatlan Gólem, száraz kenyérből kötött lánccal a nyakában. Pestről néha jött egy raj fiatal, koszorút tett a sírra. És kirándulók néha konzervdobozban pár szál mezei virágot a sírtábla tövébe. A temető azóta megváltozott. Megnőttek a fák, a bokrok. Akkor még kopárabb volt itt; mindent sivataggá perzselt a nap. És jobbára nem hátra temetkeztek, a földvári lejtőre, a halottasház köré és mögé, hanebb előrébb, oda, ahol most a hajdani sírok helyét csak a föld hullámai jelzik, meg egy-egy ottfelejtett, hanyatt döntött, korhadó kereszt. Ide jártunk ki nyaranta a sírhoz, napról napra, naplementekor, amikor enyhült a hőség. Akkor még egy-egy magasabb sírdombról le lehetett látni a tóra. De azóta, mondom, megnőttek a fák. A vaníliabokrok azonban változatlanul megvannak, hátul, a temető végéban. Bolyhos-tejes levelek, csillagos lila gömbök; gyerekkoromnak is kedves virágai voltak, örökös méhzsongásban a kakucsi kertben. Rozsdás koszorúdrótok, foszló szalagok közt mindig megkeresem a vaníliákat a szárszói temetőben. Feléjük menet, a földvári lejtőn van most az új, a jelképes sír. Zöld cölöpökre feszített drótkerítés mögött három tölgycsemete - a negyedik kipusztult - s köztük egy szürke kő: "E föld befogad mint a persely. József Attila első sírhelye." Állok, nézem, és eszembe jut a régi sír, az igazi. Az elhagyatott, a nagy-nagy ég alatt, rég holttá száradt koszorúján a rajzó katicabogarak élő virágfürtjeivel. Nem itt a lombok alatt a lejtőn, hanem előbb, a fennsíkon, ahová ma már nem temetkeznek: ott, a régi sírokat jelző földhullámok közt volt a persely nyílása. Fényképem is van róla, az utolsó évből, mielőtt vonat roncsolta testét elvitték volna egy másik temetőbe. Kettérepedt sírtábla, és rajta a név, tövében konzervdoboz, virággal. Kamilla, vasfű, harangvirág, margaréta.
Hull az eső, április könnyei az égből. Szomorú tópart fogad, s ahogy átrobog a vonat Szárszón, töprengeni kezdek pár szón: ”Félek a játszani nem tudó emberektől…” – vélte a mosónő-szülte költő. Már elmúlott fél emberöltő, már elhullott annyi minden ami – mint ő – nincsen…, már elnémult annyi könnyű trilla, de a szó, amit nem vitt magával a sírba, az itt van! Abban fürdünk meg, mint a hitben. S míg átrobog velünk a vonat Szárszón sírva, e név dobog lelkünkbe rejtve: József Attila.
Megkésett vándorként érkezem. Találkozunk a Saint-Germain Auxerrois előtt, a fények városában. Melléd telepszem. Lehajtott fejed, tűnődéseid hová vezetnek el? Idézed azt az éjszakát, Bertalanét, hiszen mögötted konok szépségében a templom: hitek háborúja, ős-világ-halál, vagy Abdát gondolod, halálod hithű perceit; talán a jövőt latolgatod, minek szemlélője vagy, szobortest csupán, Radnóti Miklós, e párizsi délután...
Beke Sándor: Radnóti Miklós megíratlan verse a noteszből
Sárosan fekszem, testeken, hátamra zuhog az ólmos eső, csodálkozom, a víz még csak nem is találkozik a bőrömmel, lefolyik gyorsan fenekem árkán, s kalciumszegény végtagjaimon siet tovább, le, ismeretlen barátom bomló testére —
Szeretnék imádkozni, de nem tudok, szívemben pásztortüzet gyújtott a fájdalom, lelkemben kialudtak a sárga csillagok; megírtam én ezt egyik versemben Szentkirályszabadján, s most nem félek, ugye, te sem félsz, porhüvely-sorstársam? A tömegsír, mint őszi gaz, füstölög; talán attól, hogy lelkek szállnak fel belőle Isten csillagos kertjébe.
Talán attól, mert olyan nagy itt az összefogó szeretet, amilyent leírni nem lehet: holt testek olvadnak egybe; mondjátok meg, létezik-e a földön ennél végzetesebb szeretet?
Már nem fáj a vállam, a karom, a bokám, a lábam, ízületeimet melegíti hűségesen kitartó hosszú viharkabátom.
Az ég kupoláján — ahol békét becézgetnek az öröknyugdíjas csillagok — hegedűszonáta szárnyal; ott vár rám síró hangszerével egy másik Miklós, agyonlőtt barátom.
Hideg van. November… Sötéten susognak a Rába parti füzek, csupán egy-egy csókaraj rebben itt szerteszét, s néhány nyikorgó szekér hallat magáról sírunk fölött. Szél fúj most, csípős szél. A folyóparti fákról holt leveleket szór melegítőnek az abdai hantra, az örök álmodók fölé.
Föl-alá jár az emberiség, hátratett kézzel, mint aki fontos, oda se figyel soha, mi ég, mi fordul meg gyönyörű agyakban, Istenem, micsoda elmék járnak közöttünk mindég, akárcsak pont most, amikor jobban tenném, ha a csöndesekre figyelnék, az árnyékban maradókra, Istenem, micsoda elmék roppannak össze hirtelen, ha jön valami balga óra, illene talán legalább intenem, ha valaki nem venné észre: egy világ csúszik ki alóla, szólnom kellene, lennék eretnek, bocsássuk meg neki, hisz nem tudja, kit is temetnek.
Házsongárd állomás felhőig ér a fenyő alatta maroknyi föld mit megkíméltek a holtak élők gödröt nem áshattak sírhelyet az elmúlásnak keresztet sem emelhettek árvalányhajas békédnek mégis döbbenten állnak meg a fűszaggatta kőfeszület határt szab és át nem ereszt szólni nem szól senki semmit portested hanggá nem némít már csak zölden fénylő keresztedet látják megszépítve a szavak múlását
Itt nyugszik tested a tölgyek alatt, őrt áll fölötte a Héthavas. Lelked derűjét mesévé csokrozzák síremlékedbe faragott Szervátiusz-képek, s fejednél a gyöngyvirágok zsoltárt énekelnek. Itt áll emléked fényes kapujában a magas kő… Áll az időben rendíthetetlen, dacosan, keményen. Áll nyomtatéknak e földindulásban, hogy ki ne csússzon lábunk alól a talaj, s jövő-menő szelek szerte ne fújják fényes álmainkat…
Versei hangjában van valamilyen gyöngéd és remegő dünnyögés, mintha egy őz dideregne és vinnyogna a hold- fénytől hideg és veszélyes világban. Valami nemes és állati van e hangban, valami sértett és tetemre hívó. Végzetes hang ez. Csak a fiatal Hamsun hangja hasonlít hozzá, ab- ból az időből, mikor Pánt írta és a Misztériumokat.
Miközben létigéink fonákját panaszoltad, a nincset tagadásnak vélők a népet és hazát megtagadók közé soroltak. De te 36 fokos lázban égtél, féltél és dideregtél, s minden szépet és jót másoknak reméltél.
Szavaid nem csak a földön járnak, de lelkünkkel is incselkednek, barátkoznak. Csodálom őket, mint a végtelen jóság őreit, (mert) hisz hozzák felém a szeretet simogató hullámköreit.
soha nem jutottál volna Ér nélkül az óceánig két pont között legrövidebb út az Igazság éneklésig
nem fáradtál el szeretni minket anyák kezével simogatod szelek harapta ajkunkon a vágyat amit nem oltott ki még e lendületbe dermedt század
melegítesz mint szított parázs hogy ne pusztuljon a termő akarás hogy szitáljon a fény az árnyék-rácsot oldó hogy ébredjen még bennünk lélektől lélekig visszhangzó álmok tisztaságát őrző dallá a szó
Fejed fölött hamis szólamok, szégyenteljes krizantémkoszorú glóriák—
A világmindenség hazug szigetén egyedül állsz az ünneplő Európa utcaszögletén — Vershazában édes-keserő vagy, bölcsőd felett — titokban — bagoly őrködik, de valahol, nagyon messze, a kigyulladt égből feléd néz és kezét homlokodra teszi Valaki…
Idegeidet őrlik az ünneprontók, dolgozik az idő-köszörű, szívedben székely temetők, düledező kopjafák, és várod, mint a legszebb árva, mint a legárvább szenvedő, mint a legkoldusabb koldus csudanagy türelemben a megkésett jövőt…