De bizony. Emlékszel Vedres Csaba Zappa-elemzésére? http://frankzappa.blog.hu/2004/11/09/xx_szazadi_remekmuvek A Vedres által felállított formai, zenei tudatossági és szerkezeti mércét egyetlen Pink Floyd-opus sem éri el. Ez nem baj (nem is azért citálom), s persze nem kell mindenhol mindenkinek ezt a mércét alkalmaznia, de azért nem árt a tényekkel tisztában lenni. De mondok pozitív példákat is: az Emerson, Lake & Palmer, a Gentle Giant, a King Crimson több darabja és pl. a Yes Awaken-je megüti ezt a szintet is.
"összességében a stílus győzelme a tartalom felett. De a Pink Floyd szerintem mindig is ez volt"
Szerencsére nem - amit részben igazol az életmű önálló élete: a hivatkozások, előadások, stb. A "klasszikus" Pink Floyd daloknak nagyon karakteres, sokszor formabontó szerkezete van, okos, ravasz és tudatos építkezése - és ennek az építkezésnek négy fontos pillére a négy, önmagában is karakteres zenész, akiknek azonban az "elegyítése" (mint a főzésnél) nem azok összességévé, hanem valami új minőséggé állt össze.
Csalódás, mint a Yesé vagy Mike Oldfieldé, de sokkal kevésbé kínos vagy sokkoló. A hangzás profi, a zene az, ami (tehát ötletek egymásba fűzése, nem kidolgozott dalok sora), az életműre való (szerintem szándékolatlan) visszakacsintgatás kellemes, összességében a stílus győzelme a tartalom felett. De a Pink Floyd szerintem mindig is ez volt. Igen, jobban esett volna a TDB jubileumi újrakiadásának bónuszalbumaként, és nem sorlemezként, de elfogadom Gilmourék érveit.
Visszatérve az új albumra: tényleg kíváncsi vagyok hogy bárki tud-e mutatni olyan alapos, mély kritikát ami pozitív végkicsengésű az albummal kapcsolatban, és nem áll meg néhány szavas méltatásnál? Ahogy korábban írtam, én azt találtam hogy a nagyobb lélegzetű írások jellemzően inkább negatív kicsengésűek.
Szerintem is hanyagolni kellene a személyes(kedő) vonalat és a zenére ill. a Floydra koncentráljunk.
Terelő téma:
Létezik-e olyan PF szám fordítás, ami az eredeti angol szöveg ritmusképletével azonos? Egy sorban azonos szótagszám, soron belül az angol szöveg hosszú és rövid szótagjaival megegyező szótagrím (időmérték) és sorvégi rímek összecsengése.
(nem biztos hogy értem .. :-) az "alapos" alapost jelent, nincs a szónak olyan sok jelentése: részletekbe is belemenő, konkrétumokkal sem fukarkodó, kifejtő... Kitérő: most is kicsit azt érzem mint a korábbi megszólalásodnál: nagyon előtérbe kerül a személy vagy eg ykiragadott apróság az elhangzott vélemény helyett (és az album helyett): ez felesleges, félreviszi a témát, ami itt csak-csak a ZENE lenne. Az iménti valóban szerencsétlen felvezetésű cikket is belinkelte korábban valaki más, legyen ez agy nyomaték arra hogy maga az írás az érdekes és nem a szerző személye, felesleges ezt tovább ismételgetni.
Visszatérve a konkrétumokra: van olyan pozitív értékelés ami [félve írom le...] alapos, részletes és elemző? Szívesen olvasnám, tényleg. BÓNUSZ: tegnap megvettem a Dark Side lemezt a koncertváltozattal, végre - a bakelit, az mp3 után most CD-n is megvan. :-) )
Remélem, hogy egyértelmű, hogy nem az írás tartalmával van bajom (Dirty Harry óta tudjuk, hogy mindenkinek lehet, és van saját véleménye; az már más kérdés, hogy az egyezik-e a sajátunkkal...), hanem a túlméretes ego-ra utaló beharangozással...
A pozitív kritikák/vélemények lehet, hogy nem elég alaposak (bár nem igazán tudom, hogy ez a te szótáradban pontosan mit is jelent), de az általam olvasottakban pontosan az élményszerűséget hangsúlyozzák leginkább (ami egy "hangulatlemez" esetén pozitív kicsengésű az én olvasatomban).
Jó írás, korábban is rátaláltam - az "objektív" meg "reális" szerencsétlen szóhasználat - azt mondanám hogy alapos - jól megírt és tág kitekintésű. Kösz!
(sajnálom hogy a pozitív értékelések közül mintha egyik sem venné a fáradságot hogy hasonlóan élményszerűen és alaposan elemezze a lemezt.)
így ennyi hallgatás után is az jön le, hogy vannak közben kicsit önfarokba harapó részek (autofelláció), viszont a kevésbé lekötő számok között, jobban eltalált, testesebb nóták is vannak. eddig tetszik : Sum, Skins (jó kis dobolások), allons-Y (1,2) (kifejezetten tetszik a wall féle gitár), Surfacing és persze az uccsó nóta, ami tényleg a végén üt legnagyobbat. továbbra is azt érzem, hogy kicsit több énekkel otthonosabbá tehették volna ezt a lemezt.
A hetvenes évek lemezeladási adatait értelmetlen összehasonlítani a jelenével. Ebben a közismert okok játsszák a főszerepet: az illegális letöltések.
Ma ha valaki 1 millió lemezt ad el, akkor a Billboardon garantált számára az listavezető első hely. Míg 30-35 évvel ezelőtt bukásnak számított 1 millió eladott lemez egy Floyd kaliberű zenekar esetében.
1 - 2 hallgatás után azt gondolom, hogy én szeretem ezt a lemezt. totál floyd. amire figyelni érdemes, hogy vagy valami atom hangrendszeren vagy fejhallgatóval éremes hallgadni, úgy jönnek elő a finomságok. igényes stúdió munka van mögötte. amúgy tényleg olyan, mintha több régebbi lemezből lenne összegyúrva, van kicsi wish you where here, egy kicsit division bell, egy kicsi obscrude by clouds, kis wall de engem nem zavar, ez egy floyd lemez. szívesen írnék hosszabban is, akár számonként de ahhoz több hallgatás és főleg több idő kellene : (( de ez most benne lesz egy darabig a zene queue-ban..
Én mindig meglepődöm a korábbi lemezekhez való hasonlításokon – egyáltalán nem érzem hogy egymás mellé lenne tehető régi és új (a régi nálam a ’84 előtti). Persze, az elegáns billentyűszőnyeg és a szépen formált gitárpengetések ismerősek, de ez nem azonos a Pink Floyddal – ahogy Radics Gigi sem „hasonlít” Koncz Zsuzsához, csak mert mindkettejüknek hosszú hajuk van…
Ami a korai lemezeken szereplő számoknak VOLT, ami elemi részük volt és a minőségüket is jelezte, az a SZERKEZET. Nagyon egyszerű elemekből, de nagyon okosan építkező, sokszor meglepő szerkesztésű kompozíciók, amiben minden szenésznek szerepe volt: Wright adta a textúrát, Mason a kíméletlenül pontos ritmust és azok váltásait, néha széles amplitúdóit, Gilmour a mennyei szépséggel elpengetett dallamokat, Waters a meglepő váltásokat, sokszor a vadságot, a szövegeket.
Ha ebből részek megvannak, azt azért még nem nevezném olyannak, „mint a Pink Floyd”. A felszeletelt hús kis kupaca sem pörkölt MÉG, ahhoz a többi összetevő és a főzés is kell – ahogy ennél a lemeznél kellene a szerkezet. Egymás mellé pakolt hangulatok kellemes összhatást adhatnak, de valamiféle felépítés nélkül, tudatos építkezés nélkül aligha mondható ki valós párhuzam. Ami marad – ahogy korábban is elhangzott lejjebb – az a hangulat, illetve a sablonok: MINDIG a Shine on-ra emlékeztető textúra, MINDIG ugyanaz a középtempó, MINDIG az ütem elején elinduló dallam, MINDIG ugyanaz a sablon-dobolás. Bárki feljátszhatta volna ezt az anyagot, klassz is lenne bármelyik hotel liftjében – Pink Floydként és albumként inkább szomorú.
Anno a gimiben én voltam az osztályban a PF fan (+TD), így a The Wall-ig minden hangjuk, minden rezdülésük benne van most is a véremben. Így a betett cikk alábbi három bekezdését teljes mértékben osztom:
A lemezt hallgatva sokszor azon kaptam magam hogy valamelyik régebbi Pink Floyd kedvencemet dúdolom, vannak helyek a lemezen, amikor tényleg az az érzés, hogy ez egy karaoke partira készült kísérőlemez. Van jónéhány szándékos zenei idézet is, de legtöbb esetben egyszerűen csak hömpölyög a langyos lassú Pink Floyd folyam a kényelmes, biztonságos medrében.
A hangzás persze vegytiszta Pink Floyd, egyszerűen nincs, amibe belekötni, érezni, hallani egyből hogy öreg harcosok vérprofiságával van kidekázva minden ami a fülünkig eljut. A stúdiómunka és az utómunkálatok, a mastering Andy Jackson hangmérnök keze és füle munkája, róla röviden annyit, hogy a nyolcvanas évek elejétől minden, ami Pink Floyd hangzás (nagylemeztől filmen keresztül világkörüli turnéig) az ő keze alól jött ki, vagyis ha éjjel álmából felverjük, akkor is tudja pontosan mi hol és hogyan kell szóljon.
Csakhogy a hangzás nem cél, hanem eszköz. Ez esetben sajnos legfeljebb a hangzásban lehet gyönyörködni, de ez a gyönyör nehezen fenntartható ötvenhárom percig és négy másodpercig. Egyszer meg kell hallgatni, ha nem másért rocktörténeti értékéért, de kétlem, hogy sokaknak ez lesz majd a kedvenc Pink Floyd lemeze. Egyszerűen nem sikerült életet lehelni a húsz éve félbehagyott munkába, nevezzük tehát inkább pinkfloydtörténeti adaléknak ezt a zenei anyagot és ne nagylemeznek.
Ennek ellenére már letöltöttem és hallgatom, élvezem a PF-hangzást. De ahogy a lemezeladások is tükrözik, az igazi vérbő és folyton igazi újdonsággal előrukkoló PF utolsó lemeze a The Wall volt. Ez nem jelenti azt, hogy a későbbiek nem profik, csak már nincs bennük igazi zenei innováció.
Pár éve egy felsőfokú továbbképzés egyik tárgy féléves zárófeladata egy szabadon választott dolog (szakmám miatt egy épület) kritikája (műelemzése) volt. Ehhez semmi instrukciót nem kaptunk, így elkezdtem kritikaelmélet után kutatni. Persze nem sok sikerrel. Amit találtam (filmelemzés), annak a végső konklúzióját így foglalhatnám össze:
Egy kritika legfontosabb eleme nem az ítéletalkotás, hanem maga a műről való értekezés ténye, egyfajta párbeszédre invitálás.
Nos, itt is lepörgött egyszer. Nekem tetszett, sokkal inkább 2x ez, mint egy Final Cut.
Azért elgondolkodtató, hogy mennyi Pink Floydot kellett meghallgatnom ahhoz, hogy egy szám egy másodpercének egy hangjából asszociáljak valamelyik régebbi számra. Többször előfordult, hogy valamelyik agyonhallgatott dsotm vagy wywh nóta szólamait várta a fülem egy ilyen hang folytatásaként, de amikor nem azt kaptam, akkor sem csalódtam.
