Keresés

Bródy János

VALAHOL VÁR

Az álmodtam éjjel, hogy egy angyal szállt fölém,

Jó hírekkel érkezett és most az égi fény

Valahol vár.

Tizenhétezerszer fordult alattam a föld,

Nem tudom már, hol keressem, hol találom őt.

Valahol vár.

A kertben minden megterem ott, ahol lakom,

De szeretném, ha tudnád, hogy még mindig álmodom.

A természet harmóniája ég és föld között,

A lélek tiszta fénye homályos tükör mögött,

Valahol vár, valahol vár.

Az egyensúlyát el nem vesztő józan gondolat,

Az elbukottat felsegítő jóindulat

Valahol vár, valahol vár.

A véletlenben értelmet kereső szenvedély,

Mert mindenkinek kell, hogy legyen még esély.

A szíved még a régi, de ez már egy más világ,

Te indulnál még újra, csak az út nem visz tovább.

De feltámad még benned a régi szenvedély,

Mindenkinek kell, hogy legyen még esély.

Valahol vár, valahol vár a régi szenvedély,

Tudom, hogy vár a régi szenvedély.

Valahol vár, valahol vár,

Mert mindenkinek kell, hogy legyen még esély.

Bródy János

AZ ISMERETLEN ISMERŐS

Ki tudja, honnan érkezett egy téli éjszakán

És az is lehet, hogy találkozásunk véletlen csupán

Én mégis azt hiszem, hogy vártam rá nagyon

Ha nem jött volna, másképp szólna most az én dalom

Szívem mélyén elhervadt már minden virág

De megtanultam, mit jelent egy igazán jó barát

Ha bajban vagyok, elég az, ha rágondolok

Hisz nélküle már nem lehetnék az, ki most vagyok

Azóta minden mosolyban már ő nevet felém

És nem hagy engem el, akárhol járok, a remény

Azóta mindig őt látom, ha csillognak a szemek

És úgy érzem, hogy rá hasonlít minden gyerek

Én azt hiszem a szívünkben, ha nyílna még virág

Boldogabb és szebb lehetne az egész világ

Ha véletlenül találkozunk, egy mosoly legyen a jel

Hogy ismeretlen ismerősként búcsúzunk majd el

Az utca másik oldalán, (1986-1989) [389.]

Bródy János

SEMMI SEM TÖKÉLETES

A végtelenhez mérve semmi sem tökéletes

Az ember nyughatatlanul mégis mindig keres

Az örökös vándorút véget soha nem ér

S ha nincsen gyökerünk – elvisz a szél

Mindenkinek vannak különös vágyai

De felelősséggel tartozunk, ha számít ránk valaki

Lehet belőle száz is, az az egy többet ér

S ha elfelejtenéd – elvisz a szél

Jól csak a szívével lát az ember

Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan

Az igazságot átérzi lelkünk

De te is tudod, hogy kimondhatatlan

A végtelenhez mérve szinte nem is létezünk

A csillagévek óráin egy perc az életünk

Az ember önmagában semmit sem ér

Ha nincsen barátunk – elvisz a szél

Jól csak a szívével lát az ember

Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan

Az igazságot átérzi lelkünk

De te is tudod, hogy kimondhatatlan

Minden sivatag egy kutat rejt valahol

S ha lelked mélyén rátalálsz, már nem csodálkozol

Az ember ezen a Földön csak egyszer él

s ha nincsen barátod – elvisz a szél

Az utca másik oldalán, (1986-1989) [374.]

Bródy János

MOSOLYOD VIGASZTAL

Mikor a szívem mélyén félelem ébred

Mikor a dalból szökni készül a lélek

Mikor a remény elhagy

Olyankor jó, hogy itt vagy

Mosolyod vigasztal, mosolyod vigasztal

Mikor az ember őszi bánatot érez

Mikor a főnév is rosszul áll az igéhez

Mikor a kedvem elhagy

Olyankor jó, hogy itt vagy

Mosolyod vigasztal, mosolyod vigasztal

Veled egyszerűnek tűnik minden

Oly egyszerűnek tűnik minden

Veled soha nincsen semmi baj

Téged soha semmi nem zavar

Veled egyszerűnek tűnik minden

Oly egyszerűnek tűnik minden

Veled vízszintes az igazság

S függőleges a boldogság

Mikor a rossz irányból fújnak a szellők

Mikor az ember azt is bánja, hogy felnőtt

Mikor a bátorság elhagy

Olyankor jó, hogy itt vagy

Mosolyod vigasztal, mosolyod vigasztal

Mikor az égről fénylő csillagok hullnak

Mikor a dolgok végleg átalakulnak

Mikor a remény elhagy

Akkor, ha mellettem itt vagy

Mosolyod vigasztal, mosolyod vigasztal

Az utca másik oldalán, (1976-1978) [250.]

Bródy János

HA ÉN RÓZSA VOLNÉK

Ha én rózsa volnék

nem csak egyszer nyílnék

Minden évben négyszer

virágba borulnék

Nyílnék a gyerekeknek

nyílnék én a lánynak

Az igaz szerelemnek

és az elmúlásnak

Ha én kapu volnék

mindig nyitva állnék

Akárhonnan jönne

bárkit beengednék

Nem kérdezném tőle

hát téged ki küldött

Akkor lennék boldog

ha mindenki eljött

Ha én ablak volnék

akkora nagy lennék

Hogy az egész világ

láthatóvá váljék

Megértő szemekkel

átnéznének rajtam

Akkor lennék boldog

ha mindent megmutattam

Ha én utca volnék

mindig tiszta lennék

Minden áldott este

fényben megfürödnék

És ha rajtam egyszer

lánckerék taposna

Alattam a föld is

sírva beomolna

Ha én zászló volnék

soha sem lobognék

Mindenféle szélnek

haragosa volnék

Akkor lennék boldog

ha kifeszítenének

S nem lennék játéka

mindenféle szélnek

Az utca másik oldalán,

(1973-1975) [146-147.]

Bródy János

AZ ELSŐ VILLAMOS

Már csak néhány csillag él

újságpapírt hord a szél

Felébred az állomás

és vár, újra vár

Dülöngél egy nagykabát

álmosan néz rá a lány

Szemében még különös

álma jár

Az első villamos már elindult felénk

csilingel, amerre jár

Az első villamosra vár

a napsugár

Hosszú volt az éjszaka

égen-földön folyt a tánc

A korlát láncainak dől

a csillagász

Az első villamos már elindult felénk

csilingel, amerre jár

Az első villamosra vár

a napsugár

Az utca másik

oldalán, (1973-

1975) [161.]

Pákolitz István

HÓPEHELY

Csahos pulikutya-szelek

terelik a föllegeket,

csattog szárnyuk vitorlája,

gyürkőznek téli tanyára;

felhőnyájak hömpölyögnek,

dalmahodnak és nyüzsögnek;

bozsognak a habtarajok,

csipkedik vadliba-rajok;

sirályseregek rikácsa

karistolja egyre-másra;

fekete varjak körmözik

itt egy kicsit, ott egy kicsit;

hogyha szegélyük kireped,

elég egy szellő-lehelet,

s a fehér pillangó-pelyhek

szanaszéjjelre szélednek,

billiószor milliárdnyi,

ki tudná összeszámlálni?

Hullong a gyöngyfehér pihe

ébenfekete semmibe;

hulldogál a mindenségbe,

szemvakító fehérségbe;

a világ négy szegletére,

holt s születő csillagképre;

kavarog a széljárásban,

égtől-földig-áramlásban,

földtől-égig-utazásban,

alkonyatban, pirkadásban;

pilinkező rebbenése

pilleszárnyak rezzenése,

zenén-túli zizzenése

sóhajok ölelkezése.

Jeges orkán ha kavarja,

ömlik-zúdul zuhatagja,

ziheg-zuhog záporozva,

szikrázik fehér-izzóra.

Csöndre hulló ezüst álom,

csillagpor a szivárványon;

kökénybokor sűrű szirma

gyöngyözik, mintha lány sírna;

repes – kisded, járókában –

csipcsiri: szárnyát próbálva;

pille, virágról-virágra,

leány a legény karjába;

fodrozó gyöngyház-hullámhab,

kláris-gyűrűző hattyúnyak;

akác libegő virága,

táncos menyecskék szoknyája;

lágy madárszárnytoll pihéje,

a szív jóra-rezdülése;

lenge virághintő lejtés,

nyest-pamaccsal sziromfestés;

dallamtalan égi zene

ismétlődő moll üteme;

szabálytalan ritmus-szabály

mennyek-földek partjainál.

Hópehely, tiszta könnyűség,

áttetsző-halk gyönyörűség;

pontos törvényű szerkezet:

lehelet-finom lemezek

kristályos csillag-mértana,

lírai geometria;

fészekmeleg otthon dísze,

mestermíves áttört csipke,

kilenc angyalbrigád szőtte

mosolyát is beleszőve;

almavirág sziromselyme,

hermelinszőrszálú kelme,

mályva-ciráda-erezet,

kalácsszegésű szeretet.

Hullongál a hó a földre,

hogy didergését befödje;

hogy sebeit eltakarja,

gyolcskeszkenőbe csavarja;

gyógyír a világ szívére,

permetező mannás béke;

puha bársony hullongásod,

áldott a harmatozásod:

a fák karját bepólyálod,

sírokra hinted virágod;

dunyha takarja a búzát,

rozsot meg az ősziárpát;

suba kerül hegyoromra,

báránybőrkucsma toronyra;

prémbunda jut az erdőnek,

meleg paplan a mezőnek;

örökzöld tűfenyő-ágon

dérezüstös lenge fátyol;

pocoktúrást, ürgelukat,

gyalogösvényt, dűlőutat

menyétszőrme-szőnyeg borít,

őrzi őzek lábnyomait;

szánkó alatt sikló pálya,

rendes háznál söprött járda;

világsugárhosszú csúszka,

Holdra érünk rajta csúszva.

Állok a téli ablakban,

szakad a hó szakadatlan;

hócsatára municiót

gyömöszlök százhúsz hógolyót;

hóembert is gyúrok, azám,

kócmadzagöv lesz derekán,

nehogy még utóbb megfázzon

s nátha miatt reklamáljon;

– talán csak visszaálmodom

egyszervolt tündéri korom:

karácsonyváró csillagom

reszkető szívem ringatom;

elszállt egek magasából

hullik a hókristály-zápor;

szállingózó csillag-pelyhe

röpikézik tenyeremre;

melegétől úgy elolvad,

mintha sohase lett volna;

– vagy én válok hópehellyé,

zizgőn lebegek fölfelé,

ösmeretlen csillagzatra

s visszaszállok virradatra.

Vargabetűk, 1978 [71-74.]

Pákolitz István

MÁS

Nemcsak a szemed nyugodtan csillogó

csöndessége az erőm;

nemcsak szájad bársonypiros virága

nyílik szívembe-remegőn;

nemcsak a melled cipómelegsége rejt,

ha hozzád sodor az este;

nemcsak a csípőd égő csipkebokra

hív az ajándék-szerelemre –

            más,

más erőd is van,

ami többet ér minden másnál:

miattam nem lehetsz

s miattad nem lehetek

            gyönge nádszál.

Esti dal, 1959 [23.]

Pákolitz István

NEM MÚLIK EL

Nem múlik el a szerelem,

csak fegyelmezett lesz:

szavak nélkül is mindentudó,

pillantásból is értő,

messzeségből is megérző,

a lélek-rezdülést is fölfogó

bizonyosság;

nem múlik el a szerelem,

csak aggódás lesz:

minden köhintést számontartó,

mindenben betegséget szimatoló,

mindig-virrasztó, örökös féltés

és bátoritó ölelés;

nem múlik el a szerelem,

csak ellenállás lesz:

reszkető, fájdalmasan-szép tiltakozás

a halványuló pipacs hullása ellen;

a ráncokban megbúvó

nagy törvény ellen,

minden, sirbahúzó emberi béklyóval szemben;

nem múlik el a szerelem,

csak tüntetés lesz

a mozdulatlanság,

a kimondhatatlan tehetetlenség ellen;

a kemény koporsó,

a meredtszemű, kibírhatatlan csönd,

a választ nem adó, néma temető ellen!

Nem múlik el a szerelem.

Szüret, 1958 [57-58.]

Pákolitz István

KÖNNY

Ha nyolcvan évet érünk is, kevés,

hogy mindig megérts, s én is értselek,

bár vonzásomnak fénykörében égsz,

s vonzásod ád erőt, célt, érveket;

de külön-bolygónk mégis két világ,

mit törvény szerint öntörvénye hajt:

az egyezések, differenciák

sürítenek villámot és sohajt;

s mit el nem érhet szép simogatás,

se súlyos érvü szó, asztalverő:

egy kibuggyanó könny, mint a varázs,

lehet perdöntő-igazságtevő,

mely láncnál erősebben köt veled,

s nem téphetem szét. Te sem tépheted.

Fény és árnyék, 1957 [70.]

Pákolitz István

SZOBRÁSZ

A márványtömbben nincs még semmi élet,

csak lehetőség, mely vésőre vár,

hogy szép formába vésse az Egészet,

ha ihletett nagy lélek rátalál;

ki nem a fehér kődarabot látja,

de gondolata benne testet ölt,

s formát keresve ég a lélek vágya,

mint esőért a tikkadt, szomjú föld.

Ki alkot: űzi az elérhetetlent,

vezérli hű vezérlő csillaga:

a ,,szépnél több a szebb” örök szerelme

emészti, nincsen éje, nappala;

de ellenáll az anyag; sem varázslat,

se parancsszó művészit nem terem;

csak nagyság s ikertestvére: alázat

alkothat nagyot és időtelent.

A tűzzel-áldott öntüzében ég,

szivedbe vési az örök jegyet:

az osztott világ osztatlan tiéd,

mívelj csodákat várt csodák helyett!

Évezredek porába hull a forgács,

a kalapács, a véső nem lohad;

nem alkuszik és nem pihen a szobrász,

hogy testet öltsön a nagy gondolat.

Ó, alkotás, Teremtő erő! Élet!

Ki alkot, azért verejtékezik,

hogy a márványon kigyúljon a lélek

s emberi arca legyen emberibb!

Szobrász, úgy vésd, hogy nyílt tekintetére

ne vonjon fátylat kancsal félelem,

s ha igazáért lesz majd igaz érve,

hát ne sunyítson szenvedélytelen;

a fehéret ne mondja feketének,

s ne puszta szólam legyen a hite;

emelje méltóság, akárha ének

lendíti föl a bátor, nagy szivet!

Márványabb márvány-anyagod az ember:

csiszold fényesre örök művedet,

hogy bízó szívvel, tiszta értelemmel

emberként álljon a világ felett!

Fény és árnyék, 1956 [96-97.]

Pákolitz István

HŰSÉG

Immár nem is lesz hiányérzetem,

hisz nők után nem futkostam loholva;

ámokfutó bolond lehettem volna,

s hogy mégse lettem az, nem érdemem:

ilyen vagyok. Mindig, mindent lemértem,

tudván, hogy mindeneknek súlya van,

s mert szélbe fújtam, ami súlytalan,

így nem siettem el, de el se késtem;

s azért őrizhetsz egyedül magadnak,

mert ahogy nőnek férfi adott s adhat,

úgy adtam minden kincsemet neked;

s ahogy a gyökér őrzi a virágot,

úgy őrzöd szívemben az ifjuságot,

a megújuló, örök életet.

Fény és árnyék, 1956 [77.]

Pákolitz István

PILLANAT

Egésszé válni törekszik a rész,

de mérhetetlen-röpke idő múlva

a beteljesülés is már kevés,

s mi eggyé vált, részekre bomlik újra;

a pillanat varázsát őrzöm én,

ha nem nyit még, csak nyílnikész a bimbó –

alig-hajnal remeg a völgy ködén –

a vers, a még csupán szivemben ringó –

s a nagyvakáció előtti nap –

könnycseppé érő harmat a pilládon –

álom helyett a szendergő tudat –

az örök pillanat varázsát áldom:

kigyúl a test, a lélek megremeg,

s lehúnyod hívó-biztató szemed.

Fény és árnyék, 1956 [65.]

Pájer Antal

LITÁNIA

Egy szegény ács szűz, szent felesége,

Gazdag Isten anyja, dicsősége;

Földieknek (noha sok megbántja)

Az egekben ragyogó gyémántja;

Angyalok közt koronás királynő

(Koronául a fején sugár nő);

Üldözöttek kikötő révpartja,

Ki szent karját védelmünkre tartja;

Könnyeinknek végjutalma, gyöngye,

Miket a legszomorúbb szív önte;

Utazónak fényt özönlő tornya,

Kit másképp az örvény besodorna;

Örömünknek végső oka, lelke,

Ha szerencsénk napja elközelge;

Kérelmünknek aranyos tárháza,

Hol Istenhez jut szívünk fohásza;

Együgyűek bölcsessége, szíve,

Küzdelmünkben diadalnak íve;

Betegeknek édes gyógyszertára,

Égi balzsam a seb fájdalmára;

Rózsák színe, liliomnak éke,

Melyen a szűz ártatlanság ége:

Szólj mellettünk, édes egy szűz Máriám!!!

Reggel, este ez az én litániám.

Régi nagy patrónánk [115.]

Paizs Tibor

MINT A HÓ

Úgy kéne élni, mint a hó,

szántalpak alá feküdni,

emberformára gömbölyödni,

csatákban labdává gyúrva,

fáradva háztetőn pihenni.

Csírát pólyálni vetésen,

belopakodni ajtórésen,

a napsütésben olvatag

szelídke csermellyé válni,

folyton hullani, kószálni.

Felhőből kélni volna jó,

úgy kéne élni, mint a hó.

Bestiárium [106.]

Vészi Endre

EGÉSZ ÉS MEG NEM BONTHATÓ

Ez is vagyok, az is vagyok,

bánat, derü meg nevetés,

felhő, de közben napsütés,

beszélek is, meg hallgatok.

Mint szervezetem, komplikált,

ellentétekből épitett,

része a múló réginek,

s az is, ki véle harcba szállt.

Ez is vagyok, az is vagyok,

saját képletü ötvözet,

amelyben megolvadt hegyek

érce-salakja bugyborog.

Ne követelje senki hát,

hogy kék legyek csak, mint az ég,

mint sós a só, – egyféleség,

egyhangu rossz egyformaság.

Bennem is tél, nyár változik,

lelkesség, fáradt fájdalom,

s akarom bár, nem akarom,

nevet a szív, kiáltozik.

S együtt e sok: élő, ható,

együtt e sok: a szenvedély,

a szirti csúcs, a bányamély:

egész és meg nem bontható.

Vészi Endre válogatott

versei, (1948-1952) [30.]

Zömbik József

A KÖLTŐ ELŐADÁST TART

Bocsánatot kérek, becsukná az ajtót?

Köszönöm! Kissé huzat van

Most pedig, ha megengedik, rátérek

arra, amiért ma ideutaztam

Hogy tudniillik, mi, bizonyos megjelölt egyedek,

versben fejezzük ki, amit másképp nem is lehet

Versben beszélünk, versben gondolkodunk,

viccesen azt mondhatnám, a vers, az mi vagyunk

Verselni könnyű egyébiránt, gyerekjáték,

szavakat teszünk-veszünk előrébb, hátrébb,

vesszőt pottyantuk közibük, egy-egy írásjelet,

és máris kész a versszerkezet

Már, ha van hozzá elegendő rímünk,

mert ez fontos, e nélkül végünk!

Tehát, aki erre a pályára adja fejét,

töméntelen rímet gyűjtsön össze elébb

Mondjuk annyit, mint egy vödör féreg,

vagy egy kiló bacilustenyészet…

A lényeg: legyen párja málnának, madárnak,

hadseregnek, nőnek, gólyalábnak

Például málnára jó a málha,

– csak egy betű különbség, de el van találva! –

vagy hadseregre a vasnyereg, esetleg vasderes, vagy bableves

Mindegy, csak legyen legalább egy, ami tökéletes

Gólyalábra jó a porkoláb, ha kicsit odaerőltetjük,

végeredményben nem is hangzanak rosszul együtt

Azt pedig már kitalálhatják önök is, röhögve,

mi jó a nőre

Kihagytam valamit? Hopp, a madár!

Rímelhet rá csatár, batár, határ, szakáll, fatál, kanál

De vadál-lat semmiképpen, ugye érzik?

Sántít itt a szó, már szinte vérzik

Ha nem gördül a szekerük kereke,

kenjék meg egy pohár borral, he-he

Éltes hegy levében sok-sok okosság van,

bizonyította már…, bizonyították százan

Nem ragozom hosszan, írni muszáj, nagyon

Különben nem lesz szobrunk márványtalapzaton,

de még rézmetszetre sem kerülünk soha

Ki nem költő, mind rém ostoba

Zelk Zoltán

BIZTATÓ

Az értelem szűk pitvarában

nyüzsögnek törpe napjaid.

Túlnéznél olykor a palánkon?

a semmi fénye megvakít.

A téboly társadul szegődik,

föléd hajol, ő súgja már:

„Ölts nyelvet e talmi valóra,

különb hazát bír a halál…”

Különb hazát? Lehet. Eléred

ama honnak is partjait,

de számlált éveid tövében

a lét rejtett aranyait

kutassad addig… S ha hiába?

Ha nincsenek? Ha nem leled?

Hát akkor is! Ha ez a dolgod:

addig s ahogy rendeltetett!

Nyöszörög elméd? Hánykolódol

űrszinű, zűrös éjszakán?

melledre ül s torkod szoritja

léted lidérce, a talány:

Miért? Mi értelme? Mi célja?

a rekedt kétség kerepel –

Figyelj! A hajnal jő s talán egy

rigó füttye majd megfelel…

Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve

az omló légben, vagy talán

egy hirtelen pattanva bomló

kisded levél az almafán,

melyekkel végre elmulathat

az ész s húga, az érzelem –

és küszöbödre ül kibontott

hajjal s liheg, a szerelem.

Miként a gyermek, aki pénzt lel

és örömében felkiált,

hányszor kiált, sikolt a lélek

örömében, mert rátalált

egy árnyra, színre, hangra, fényre,

mely tetszhalottként rejtezett,

de él eztán, mert szólitottad,

mert te adtál neki nevet.

Az értelem szűk pitvarában,

a végesben a végtelent,

a nem szünőt az elmulóban

im megleled, amig teremt,

munkál az ész s vele a lélek,

mint gazda, aki nyáron át

esővel, fénnyel összefogva

ápolja kertjét, udvarát.

S ha jő a tél, ha hó lepí be

majd udvarát s a kerteket,

az égiekkel nem száll perbe,

ki mindent megtett, mit tehet.

Ezt mondogasd eztán magadnak,

ha vigasz kell, ha bíztató –

mig jő teled és élted keskeny

nyomát betemeti a hó.

Sirály, (1936-1942) [145-147.]

Zelk Zoltán

ÚGY TUDLAK TÉGED

Nem rejtőzhetsz el már előlem,

nem menekülhetsz. Fogva tartlak.

Rab vagy. S megalvadt bánatomban

már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem

ha futni vágysz, én futni hagylak.

S mily könnyü szívvel! hisz tudom már

emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...

bennem, köröttem rezgő részek.

De ha úgy akarom, belőlük

fölépíthetem az egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,

az utcát is a béna fákkal.

S a napszakot... Így kaplak vissza

tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? –

Megtanulta szemem az ívet,

amit karod hasít a légben,

ha magadra húzod az inget.

S a guruló vízgyöngyök útját

a két mell közt, a test árkában,

amikor nyújtózkodva, lassan,

felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,

elloptam, íme, minden titkod.

Tudom félő, lágy harapásod

s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek

gőzét. Síró, kis lihegésed.

Megtanultalak én örökre,

nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,

mint az isten, aki megteremtett.

Rezgésből, árnyból és szinekből

újból és újból megteremtlek.

Sirály, (1936-1942) [141-142.]

Zelk Zoltán

CSAK TÉGED

Úgy mondom néked, mint egy leckét,

mert szeretném, hogy megtanuljad,

ha felelnem kell egyszer érted,

akkor te is, már vélem tudjad,

hogy én csak tégedet szeretlek:

meglestem a szomoruságot,

nem magamért, de temiattad

szövi-fonja körém e hálót.

És szivemet is rajtakaptam,

engem elárult, a te lépted

után fülel a jövendőben,

miattad virraszt. Mondd, megérted?

Figyelj ide hát, példát mondok:

ha fekszem álmatlan s képzelgek,

félek valami szörnyű kórtól,

nem magamat, téged képzellek…

A te tested retteg testemben,

a te jövőd az én jövőmben,

így élek én magam veszitve

s téged kettőzve az időben.

Az időben, az elfogyóban,

mely nem örök, csak az istennek –

tanuld meg hát, hogy tudjad vélem:

én már csak tégedet szeretlek.

Sirály, (1936-1942) [133.]

Zelk Zoltán

A LÉLEK PANASZAIBÓL

Emlékeztek még, hogy ki voltam? –

Én egykor férfi-testet hordtam,

a Gyönyörűt karral karoltam,

a füveket lábbal tapodtam,

bújkáltam szemben, fülben, orrban,

fogak és íny közt nyelvvel szóltam –

egy voltam én a sűrű sorban.

Boldogtalan is boldog voltam.

Elmondanám most, mit tanultam,

amíg csont és hús közt lapultam.

S hogyan bolyongok szabadultan

a végtelenben, megvakultan.

Elmondanám, de úgy szól hangom,

oly hangon szólok, csak én hallom,

szavamnak nincs útja fülekben,

én hallhatom csak, a fületlen.

*

Ha szólnék szájjal s értenétek,

a halált jobban rettegnétek,

tudnátok, nincs igazabb házunk,

hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

Mert ő a Van, ő a Valóság –

börtön az örökkévalóság!

börtön, habár cellája nincsen,

de mennyezete, földje sincsen.

Nem őriz senki, nem vágysz futni,

de mégsem tudsz kiszabadulni,

egyedül vagy, ámde magadban

nem lehetsz, anyag vagy anyagban.

*

Csak az boldog, ki szemmel nézhet,

ki nem ismeri az Egészet,

aki mindent részekre téphet –

ó, újuló, teremtő részek!

Ó, ész és szem, igaz teremtő:

ez itten rét, az ottan erdő,

ez itten kék, az ottan sárga... –

aki szemmel lát, még nem látja,

hogy egy a fa és véle árnya

s az alkony, mely leszáll a fára,

hogy egy a folyó és a partja,

egy azzal is, ki vállán tartja.

*

Ó, színek, hogyha láthatnálak,

ó, szagok, ha szagolhatnálak,

ó, kínok, lázak, szenvedések,

ha éreznélek, szenvednélek!

Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,

ujjongva, boldogan kiáltnám:

Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! –

ó, drága kínok, szenvedések!

*

S te félelem is, százszor drága,

te jó bizonyság, testünk vára!

a vak halállal szembenézve,

létünk utolsó menedéke:

ha felénk már a Gyilkos intett,

felöltünk, mint a páncélinget,

fogunk vacog, vad koccanása

megannyi „nem”! „nem”! a halálra.

*

Ó, szoba padlóján tipegni,

ó, álmélkodva növekedni,

fogat hullatva öregedni,

világunk nap-nap megteremtni.

Megtanulni: erdő, patak, tó,

tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó...

lesni napszakok lassu táncát,

éj és nap táncos változását.

*

Így sírok én örök-szünetlen,

vad, olthatatlan szerelemben,

sikoltom: Csak magam szerettem,

a testet, melyért megszülettem.

Sikoltom, bár honom a semmi:

Nem, nem birom magam feledni!

Akit a féreg-fogú föld rág,

neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,

neked sikoltom: Nem felejtlek,

érted örök gyászban kerengek!

S legyek bár egy a mindenséggel,

a mindent legyűrő Egésszel,

nem felejtem, hogy ott ki voltam,

hogy akkor Én, Valaki voltam...

Sirály, (1936-1942) [104-107.]

Zelk Zoltán

SZÁMADÁS

Amit csak szemmel érsz el:

Próbáld letépni kézzel,

Ami elérhetetlen,

Azt megleled szivedben.

Amit közel vélsz: messze,

Amit soknak tudsz: egy se.

Nincsen más, csak káprázat:

Hazád az, földed, házad.

A légben verj hát sátrat,

A semmiben törj ágat –

Ha földön gyújtasz lángot:

Vaknak gyújtasz világot.

Amit lélekkel érsz el:

Azt markold szemmel, kézzel,

Mert mit is érsz e léttel,

Ha majd koldusként mégy el?

Térdig hamuban, 1936. október 25. [46-47.]

Zelk Zoltán

ÚGY SZERETLEK

Úgy szeretlek, mint egy verset

s e vers legyen dícséreted,

szemed színéből szeretnék szőni

e dícsérethez rímeket.

Mint drága, régi mesterek

tűnődését hűs verssorok,

úgy zárja ékszerként magába

e vers tűnődő mosolyod.

Szertehullnának szavaim,

de összefogja két kezed:

Te vagy a forma és a ritmus

s Te vagy a szín, a képzelet…

Mellettem állsz, s mégis, mintha

messze lennél: rád gondolok.

Formállak magamban, mint egy verset

s dúdollak, mint egy dallamot.

Térdig hamuban, 1935. január 6. [33-34.]

Zelk Zoltán

ARCOMBA HAJOLT

Arcomba hajolt két szemed:

gyönge ág verte homlokom

s hulltak alá a levelek

cirógatón az arcomon.

Ajkadról fölrebbent nevem,

lehelet hízelgett felém…

szemedbe hajolt két szemem:

aranymezőn ődöngtem én.

Aranymezőn ezüstfa áll,

alatta három őz hever…

a fán alszik három madár

s a szél homokból sátrat ver.

Enyém e táj: enyém szemed,

pillád alatt barangolok…

s ha ellep boldog döbbenet,

lehajtott fővel hallgatok.

Keserü évek míve ez:

szelíd gyümölccsé ért szivem

s mint lombot szellő, éji nesz,

úgy ringatja a szerelem.

Mosolyod szellejében ring…

roppant virág most fönn a menny

s reánk boritja szirmait,

ha összehajlunk csöndesen.

Mint égő lelkiismeret, 1932 [23.]

Zelk Zoltán

FÖDETLEN ASZTALOM: TÉLI MEZŐ

Mint a csók, mit anyám lop alvó homlokomra reggel,

mint a szegénység örök madarai ejtett vállamon

s mint az ének ezüstfodrai a letarolt mezők felett:

úgy törik át magányom keserű falait az álmok!

Szóálmok, fényszavak, amiket nem én mondtam,

ők mondanak engem és testvéreim ezer baját.

Fényüknél melengetem ernyedt tenyerem:

s ők fáznak, dideregnek teritetlen asztalomon.

S van úgy, hogy könyörtelenül magamra hagy minden

s én nehéz szavakat görgetek megbicsakló ínnal

és vérből vannak a tájak, miket homlokukra festek.

Szavak, fényszavak s a vérnek szavai,

födetlen asztalomon: hideg, téli mezőn,

Isten tenyere havat szitál rájuk.

De hófödte szavaimból a tavasz szaga zsendül!

a fehér fátyol alatt majdani kalászok fakadnak,

s dúslombu fák: madarak éjjeli hona.

Sirály, (1928-1930) [22.]

Zalár József

HAZASZERETET

Ha sírtok, a könnyet ennek áldozzátok,

A bús sóhajtásnak melege ő legyen,

Árnyát öltse fel a borongó gondolat,

S dobogó szivetek égjen keserviben.

Szépsége gyulassza mosolyra az ajkat,

A homlok redőit keze simítsa el,

Ne szálljon egy örömpillantás a szemből,

Mely nem ölelkezett az ő örömivel.

Aki magában van, s csak merengő lelke

Társalkodik vele szótalan beszédben:

Öntudatlanul is e nevet susogja,

Mint susog a szellő, ha virágon mégyen.

Édessége legyen ez az anyatejnek,

A szerelmi csóknak boldogító lángja,

Testvértalálkozás forró ölelése

S oltárán legyen a barátság megáldva.

Csillagok írják föl az égre nevedet,

Hogy áttündököljön a fekete éjen,

Te légy a nappalnak fényes napvilága,

A szép szivárványban a te színed égjen.

Szemed szikráitól kapjon lángra a lég,

Ha zivatar támad terhős felhőt hajtva,

S ne legyen a földön hely, hova nem hat el

Szép napod fénye vagy villámod hatalma.

A tavasz völgyei, a tavasz halmai

Ültessék kertedbe legszebb virágukat,

Illatos szellőcskék lengessék fürtjeid,

S legtisztább habjával itasson a patak.

Szórja lábaidhoz a nyár gyümölcseit,

Neked énekeljen a madár legszebben,

S tőled bucsúzzék el a keletre szálló

Fecske, ha az ősznek hűs szele meglebben.

Te légy téli álma a megfagyott földnek

Tündér országodnak kincsét mutogatva,

S te csókold el lelkünk, mielőtt meghalnánk –

Ez lesz jótetteink legméltóbb jutalma.

És ha véghetetlen lesz is a haláléj,

Csak sírhalmom gyöpe érezze nyomodat,

Csak azt tudjam, hogy élsz, hogy még meg nem haltál –

Örömmel alszom én az örök álmokat…

Hol van az a régi zászló? [72-73.]

Weöres Sándor

ÜDVÖSSÉG

Csak azért

az egyetlen napért

érdemes volt megszületnem,

amikor szeretni tudtam,

és szeretnek-e, nem kérdeztem.

Csak ennyi történt teljes életemben,

egyébkor szakadékba buktam.

Csak azért

az egyetlen napért

érdemes volt megszületnem.

Weöres Sándor

A HALÁLRÓL

Ne bánd, hogy meghalsz. Csak tested alakja

és külön-léted, értelmed muló.

A többit a minden-befoglaló

végső keret magába átfogadja.

Mulandó minden forma és jelenség –

elbontható a hegycsúcs és parány:

mint állapot: halandó mindahány,

s mint állomány: időtlen, tiszta fenség.

Ílyen a lélek is: kihal belőle

az állapot – az érzés, értelem,

mely mindig csak a részekre halászik

s még ezt se bírja, betegecske tőle –

de ami benne állandó elem,

elér az el-se-hagyott Drága Házig.

A csodaszarvas nyomában, 1938 [796.]

Weöres Sándor

TÉLI DAL

      Zivatar, hóvihar,

                 megjöttél,

      szép idő, jó idő,

                 megszöktél.

A bokor csontváztenyér,

a hold rosszul kelt kenyér,

élesztőtlen, sápatag,

a mező hósivatag.

      December, rossz ember,

                 csontunk fáj,

      január, jaguár,

                 ne ugrálj.

Bármi balúl ver a tél,

szegény jobbkéz mégis él,

forró levest kanalaz,

forralt bort is poharaz.

      Zivatar, hóvihar,

                 távozzál,

      döngető csúf idő,

                 változzál!

Örök természet [276.]

Weöres Sándor

HA KÉRDEZIK, KI VAGY, EZT MONDD:

egynemű vagyok a széllel,

folyó sodrával,

esőcsepp hullásával,

madár röptével,

fapadlón járó facipős ember lába zajával.

Levegő-e a szél?

Víz-e a folyás és a csöppenés?

A röpülés madár-e

és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?

Megszűnik a szél,

a levegő nem szűnik meg,

de szél nélkül halott.

Elhullt a madár,

a teste új mezbe öltözött,

száz új alakba szétivódott –

de a röpte nem maradt meg

és el se veszett.

Többet nem is tudok magamról

és mire tudnék,

már több leszek annál,

hogysem tudhatnék bármit is.

Még nem vagyok egész

és mire az lehetnék,

már több leszek annál,

hogysem magamban lehessek egész.

Még nem is élek,

nem is fogok élni:

életnél teljesebb

leszek a holtom után. –

Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.

Kútbanéző, (1987) [7-8.]