Hová jutottam? Nem tudom. Szeretni, nem szeretni: vétek. Ha volna még akáclevél, azon számlálnám érverésed. A magamét is számolom, a csontok közti félsötétet fél-éjszakán át szaggatom – ha volna még akáclevél, felelni tudna értem, érted – egy alvadt vér a mellkasom.
Hogy füstölgött az a folyó, hogy füstölgött a téli alkonyatban! Érzett az alvilági hő, még átsütött a földalatti katlan, melyből zuhogva dőlt elő – a zúzmarás, fehér sötétben egy sor fekete nád, s a gyéren hófoltos, néma, sík mező – hogy füstölögne itt a vérem, az alvilágból felszökő, hogy füstölögne a félsötétben.
Hosszabbodik a nap az évben, ez szült: téli napforduló. Most kéne újra megszületni, mint egy folyó. Vagy a sötét, magánvaló természet odvaiba halva, hol nem nő már akáclevél, inkább letérdelek a partra, s a sűrű, alvilági vízzel míg gyéren szálldogál a hó keresztet rajzolok magmara.
Belémfagy lassan a világ, mint téli tóba nádbugák, kis torlaszokban ott ragad egy kép, egy ág, egy égdarab – ha hinnék Benned, hallgatag széttárnád meleg tenyered, s az két kis napként sütne fönn a tél felett, a tó felett, hasadna jég, mozdulna hab, s a tárgyak felszökellve mind csillognának, mint a halak.
Rossz időket élünk, hogy fessem ki jónak? Ki hisz ma Százéves Jövendőmondónak? Mikor maga sem hisz, öreg csont, magának, Húzván gond gyümölcse vén ágát nyakának?
Mégis, hivatalból, ő lévén az ember, Kinél a naptáros jobb időket rendel, Varázsló-süvegét most is félrecsapva, Üti a jövendő kongó űrét csapra:
Csorduljon sok jóval a sok jövő hónap, Rossz nap elmaradjon, több legyen a jó nap, A rossz úgy se jöjjön, ha ki tán hivatja, - Ez legyen az új év legszebbik divatja!
Ül a tél a hegy tetején. Fehér kucsma van a fején. A hátán meg fehér suba. Készülődik a faluba. Tápászkodik, fölkel s jövet fehér terveket szövöget. Szórja, hinti, hol elhalad, két marokkal a friss havat. Fehéredik domb és lapály. Olykor-olykor a tél megáll.
Gondos gazdaként széttekint, aztán munkába fog megint. Ahol kilátszik a vetés, vet oda egy marokkal, és mire a mi falunkba ér, mögötte már minden fehér. Egy kicsit még tipeg-topog, befagyasztja a patakot. Lepihen és a szürkület csöndjében füstöt ereget.
A tó beállt, a tó türelmes, bólint, ha a tél szól neki, ám a patak nem engedelmes, az fut, ha a fagy kergeti, s mikor fehér inát harapják a jég fogai, felkiált; visszarengik ringó haragját az aranyszemű vadlibák.
A hegy alját levágta a köd fodros szélű kése: csak a csúcs beszédes vonala, a vár falai látszanak,
a pára tartja tenyerén, a semmin űl a csúcs, a rom, egy felleg kusza szövetén, laza pára-boltozaton.
Minden fehér, csakhogy törékeny, kemény fehér ez, nem puha. Karját lóbálja a fenyéren egy állig üveg körtefa. A fia is, egy csepp bokor, színjátszó, szűk üvegzekében, ott cseng, nevetgél, ott guggol, és térdét öleli a szélben.
Ebben a versben, ebben a csendben kinyújtózkodik az Isten. Ő tudja már, örömöm mit ér, vele nyújtózik a fa, a fű, a gyökér, az örömnek együgyű templomot csinál, ablaka a fény, kupolája a nyár, otrombán mozgok: sejtek halmaza, pedig hív a hang: jer haza! Én dacosan: tudjuk, mi a kettős spirál! Ő mosolyogva hellyel kínál.
Januári hó hull, fehér lesz minden, tiszta lapot nyit az új év. Mit írunk rá? Itt a nagy lehetőség, egy pillanatra költő lesz mindenki, a hóra íródik a közös költemény! Áhítattal figyelem, mint jó kolléga, s igazán csak egy kicsit vagyok irigy. A rigó menekülő csillagokat ír, zaklatott ritmusa kihagyó szívverés, a macska talpa sötéten pontozza a sorvégeket, pont, pont, pont, lehet tűnődni, lehet borzongani, hogy semmi se változott, s hogy erről sohasem a vers tehet. De bosszúsan eltörli e sorokat az ég, belepi hóval, s rábólint a bennünk lapító, mi is? Talán a remény, vagyis az az összevissza fércelt szövevény, hogy mindenáron élni akarunk, ha lehet, persze büszkén, önérzetesen, ha nem, hát valahogy, s mohón várjuk-olvassuk a biztatást, íme, szánkó siklik gyerek-fenék alatt, muzsika szól: vidám kacagás, röpítik hegyen-völgyön a kottavonalak, ez igen, ez szép, e végtelenbe-utazás! Meg is állhatunk e derűs képnél, de hull a hó s belepi puhán ezt is, kell a hely, mert még sok az írnivaló, el lehet merengeni ezen is, de már nem bírom tovább, viszket bennem a költő, öltözöm és sétálok egy verssorra valót!
Hóember néz be az ablakomon s vigyorogva szól: január, hol a nyár? Visszamosolygok a fűtött szobából, kit érdekel most, hogy hol a nyár? A hó kéklik, fehérlik, eget játszik, mert puhán a görcsös földre szállt az ég, csillag is gyúl: az utcai lámpa mohos szemöldök alatt pislákolva ég, nappal is, mert rángó ideget oldva, egybemosódik a napszak s az évszak, körben föláll, egymás kezét keresve-fogva elindul felénk Kelet, Nyugat, Dél és Észak, s amíg ideérnek, baktatva, lassan, e budai utca Betlehem lesz, s kerek a világ, s mint magzatvízben az embrió-Jézus, születni készül a remény, ködben napvilág. Születni készül ama karácsonyi, ama hajdani, ami leépült elménkben egyszer már megszületett, mert mi csak Heródest jegyeztük meg, s iszonyodva bújna vissza minden megszületett. Így tántorgunk vakon s moccanatlan, elásva az időben, mint a kínai agyagkatonák; ha volt szívünk, mert anyánk még úgy szült, ágyúcsőbe töltötték golyónak a katonák, s ölnénk már ágyú nélkül is, foggal-körömmel, szuronyrohamra űzi a fát az utcán a szél, szív szív ellen, sejt sejt ellen… megbomlott képzeletünk, utolsó vigaszunk is félrebeszél – egymásra támadva, őrjöngve, magából kifordulva, az őrült agyunktól besugárzott, széthulló anyag, fű fűt eszik, baktérium baktériumot zabál, önmagát falja mohón, miből vétettünk, az agyag… Szüless meg, remény, gyúlj ki, csillag végre, míg nem késő, mert bizony az utolsó leszel, azután már a semmi szitálja a semmibe fertőzött porod, Föld, ha már nem leszel! Papírra ejtett fejemet emeld fel szépen, ami még hátra van, hadd töltsem az időt, bátran, tán vígan is, gyermeki hittel bölcsőnek s ne sírgödörnek higgyem az Időt, mely télre tavaszt hoz, s a hóember elolvadt mosolyára nyarat váró mosolyom felel,
mert eltűnünk persze, de a továbbguruló égitest felett üdvözült mosolyunk delel.
Keresem egy vers szerzőjét, tudnátok nekem segíteni?
A vers így szól:
Találkozunk-e még?
Ha már nem érzem ajkad ízét számom Talállkozunk-e még? Ha már hervadni kezd,minden kedves álom Találkozunk-e még? Esti szürkületben,esti félhomályban Fogom-e még kezed,súgom-e füledbe,
oly forrón,mint régen: kedvesem szeretlek Kiöntöd-e nékem szivednek panaszát úgy mint réges-régen Ábrándozásodban tölt-e még szerepet be személyiségem Álmodol-e arról,hogy együtt járjuk a vadvirágos rétet Szedünk sok virágot.koszorúba fonjuk Tenéked fejdísznek Majd egy vékony kendőt vékony fehér leplet teszünk fátyol helyett így vezetlek szépen,egy álmodott mesés Tisztelendő elé.
Ha a szavak bennünk néha elégnek, tovább süt, simogat, duruzsol a kéz.
Halk áramlásban nyugalom lakik. Kibontja ujjaim - tenyerem szirmait, s míg arcodat puhán átlengi valami virág - átveszi kezem minden hangulatát.
Az eddig tapintott dolgok most bőröm alatt égnek, az eddig simogatott arcok most arcodhoz érnek, s mert eddig embert is bántott már e kéz, - most arcodhoz ér, s önmagába néz.
Ha már a szavak bennünk néha elégnek, nagyon kell érezd, hogy süt, simogat, duruzsol a kéz.
Ki őrzi meg majd legtovább gyermekkorából az eget s hogy mindig mindig béke lett Barangolva mezőkön át bokrok nyújtottak kezet ki-ki játékban megtalálta a maga szelíd madarát
Ki őrzi meg majd legtovább a füvek s a fák jelbeszédét Ki lesz ki arcán muzsikát hordoz, mint lombjuk közt a fák Ki lesz akiben béke lesz ha a lélek fényességét roppant sötét öleli át
