antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Emese az ősi magyar hitvilág szerint az Árpád-házi uralkodócsalád ősanyja.
Juhàsz Gyula: Emese álma
Ázsiai sátor mélyén, Ázsiai éjek éjén, Hulló csillag fénye mellett Álmodott Don vize mellett.
Szépanyánk volt, sorsok anyja, Álmodott föl-fölriadva, Megborzongott babonázva, Ázsiai éjszakába.
Szíve táján a jövendő, Lelke mélyén ősi erdő, Napnyugatra terjedendő, Melynek méhe sohse meddő.
Álmodott és látta kéjjel, Ágyékából messze, széjjel Hódító folyam dagadva Mint rohan borús Nyugatra.
Népek útján büszke haddal Söpri gátját diadallal, És föléje vén turulnak Védő szárnyai borulnak.
És az álom egyre mélyebb, Mélyebb, szörnyebb és sötétebb, Ősi folyam vérrel árad S égig nyúlnak szolgagátak!
Álom, álom, terhes álom, Messze ázsiai tájon, Mikor érsz már boldog véget Anyaálma Emesének?
..............
Vers, az amatör müvészek oldaláról (név nélkul)
Emese álma valóra vált megszülte, Álmost, harcos népe fiát. Legenda szerint a turulmadár adta őt, Ajándékozva bátorságot és harcos erőt.
Élete útja nem volt egyszerű, Ősi legenda szerint mondhatni keserű, Nem érhette meg álmát, mert az ármány, Álmost körülvette, elvéve hitét vágyát.
Nem érhette el útja során Pannóniát, Életét rút cselszövés vette el ostobán. Erejét Árpád fia kapta, mint adományt A legenda valóra vált, így kaphattunk új hazát.
Álmos, Árpád fejedelemsége az erős kéz nyomán, Rendezte a törzsek lázongó sorát, bár haláluk után, Némi szürkeség ülte meg a zöldellő Pannóniát, Ismét erőre kapott mikor Géza lett az első méltóság.
Uralkodásában követte őt fia a pogány Vajk, Az első felszentelt magyar király, István. Az államalapító keményen harcolt élete során, A sors azonban elvette két szeretett fiát.
Századok alatt küzdve belső, és külső ármánnyal, Erősödött a királyok sora, erős kezük alatt virágzott a haza. Volt azért a magyar nép árva, s volt Julianus barát, Szájról-szájra járt a megénekelt ballada, ősi hagyomány.
Majd jött az Aranyhorda, és zúgó nyilaik sora, Sors kezétől második államalapítónk lett negyedik Béla. Felemelte népét, de a század végével lezárult a korszak, Három évszázad után kihunyt az utolsó Árpád csillaga.
Ha felnézünk az égre, lelki szemeink láthatják, Őseinket az üzenő fényen át, mint Emese álmát. Pogány népből a szükség, szervezett államot formált, Mely vérzivataron át, küzdve, rangot adott, s hazát.
................................
Emese's dream from Hungarian Mythology - Emese álma- sumerian-scythian past
Szép estét kívánok Mindenkinek Ulrik és Berta napján!:-)
Ma Aggeus, Babett, Babetta, Betti, Bettina, Erzsébet, Fédra,Felda, Illés, Ince, Karitász, Odiló, Odó, Ódor, Prudencia, Rajmond, Rajmund, Ramón, Szvetlána, Údó és Ulla napja is van!:-)
Faludy György
Parasztnóta
Mit érdekel, Landsknecht, a pápa s a véghetetlen hitviták? Mit kell neked a wormsi máglya, s a potrohos Luther barát? Kinek hátán diófát vágnak, van annak, mondd, paraszt, köze ahhoz, hogy ősünknek, Ádámnak volt vagy nem volt-e köldöke? Béküljetek ki, hitvitázók, a nagy kérdés elétek állt: elég a teológiából, előbb kenyért, aztán morált! …Csak egy parányi földet kérünk számunkra, kik milljók vagyunk, Ulrik von Hutten a vezérünk, s a szabadság a jelszavunk.
A vártermek a kánkánt járják, s kártyában, borban nincs hiány, s Károly császár gonosz pofáját bíborra festi Tizián. Ne fesdd most, Tizián, a császárt, kit száz kaszával várnak itt, hallgasd a sorskiverte Lázárt, ki szétlapítja jármait, kinek leányát elrabolják, s pőrén, mint rossz ringyót, kidobják s fiát pestisbe és halálba küldik zsoldosnak Indiába: …csak egy parányi földet kérünk számunkra, kik milljók vagyunk, Ulrik von Hutten a vezérünk, s a szabadság a jelszavunk.
Vén kódexek közt eltemetve, míg ráragyog a hajnalpír, sápadtan, sárga pergamentre Erasmus doktor könyvet ír.
De nem segít könyv, szó, se mágus, ha a zsoldos négyrétre vág: ne könyvek közt légy most humánus, de tarts velünk, tudós barát. Elefántcsont-csipkéi vannak vállán Bianca d’Estenek, s pudvás tetőink ránkzuhannak, ruhátlan, rongyos emberek. …Csak egy parányi földet kérünk számunkra, kik milljók vagyunk, Ulrik von Hutten a vezérünk, s a szabadság a jelszavunk.
Jertek pikával és fustéllyal, jobbágy, paraszt és nincstelen, nyakunkra a császári héjja ezernyi zsoldost ingerel, de feje, ámbár birodalma egén mindig fenn áll a nap, le fog gurulni, mint az alma, mert a paraszt hatalmasabb. De hogyha vesztünk és legyőznek, s a régi rend lesz úr megint, s mindnyájunkat olajba főznek s karóba húznak szám szerint: kitartunk, míg egy csepp a vérünk, kitartunk s némán meghalunk: Ulrik von Hutten a vezérünk, s a szabadság a végszavunk.
Miképpen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát, s már félig fent lebeg a tiszta étheren, ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli, s a nagybetűk közepébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett meörökíteni, drága arany és kék szavakkal csak téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága, s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én szerelmem, világ legszebb virága.
Nótába nem írnak Gomblyukba nem tűznek Nem tesz kirakatba A virágos üzlet Mert te nem vagy ritka Mert te nem vagy drága Csak az árokpartról Nézel a világba Mintha kis nap sütne Orcád oly szép sárga Te pitypang, Te pitypang virágja
Az urak, a dámák Ugye rád se néznek Tán le is tagadnák Az ismeretséget Pedig hogy meggyúrtunk Hogy agyontépáztunk Te kezes, te kedves Falusi pajtásunk Hófehér lelkedet Szétfújtuk a nyárba Te pitypang, Te pitypang virágja
Ezennel én tőled Bocsánatot kérek Köszönöm azt a kis Könnyű gyermekséget Köszönöm hogy itt vagy Lehajlok utánad Gyere bemutatlak A kaméliának Csak nevess rá bátran Mezítlábos árva Te pitypang, Te pitypang virágja
A mai nap a nyugati krisztiánusok ünnepkörében Szent Tamás apostol ünnepnapja.
Szent Tamás - Diego Velázquez festménye
Tamás apostol, a „hitetlen” vagy Szent Tamás a bibliai 12 apostol egyike, aki Jézus föltámadásában nem hívén, ujjait a sebeibe téve győződött meg róla, innen elnevezése: hitetlen Tamás. Neve az arámi Taumá / Tómá-ból ered, ami „ikreket” jelent.
Apokrif evangéliumok szerint Mária mennybemenetelének hírében ugyancsak kételkedett, és jelet kért az Úrtól bizonyságképpen, amit meg is kapott egy, az égből lehulló öv formájában. Innen is eredeztetik „ikrek” elnevezését: „Aki kétszer kételkedett”.
*****
Engedelmeddel most én egészítettem ki a verset!:))
Egy nem volt ott, mikor a többiek ott voltak, Ő nem látta azt, amit mások láttak. Ő csak hallotta, hogy volt feltámadás, De a sírnál nem volt. Ez volt Tamás.
Mikor Jézus Jeruzsálembe előbb megjelent Egy nem volt ott, nem látta, mi végbement Mikor megmutatta kezét, oldalát. Aki hiányzott: ez volt Tamás.
Mikor megjelent és köszönt: „Békesség néktek!” S adjuk lehelvén mondta: „Vegyetek Szentlelket!” Ezek örömmel mondták, úgy ahogy hallották Annak ki nem hitte – ez volt Tamás.
Csak miután látott, azután hitt, Mikor érintette a Mester sebeit. De azután boldogabb volt mint más, Ez a boldog: ez volt Tamás.
Bokorsövény fölött a labda átszökött, a kőrakásra ugrott, s abban a pillanatban átrúgtatta a partot, s a gyors folyóba csattant: az ár csobogva továbbsodorta.
Úszott a labda, útra kelt, a víz alatta énekelt, hullám dobálta, elkapta hab, forgó lökött rajt jó nagyokat.
De ő nem bánta. Hej, bántam én! A parton állva sirattam én! Kértem is volna békítve már,- hullámsodorban rég messze jár!
Még egyre látom: föl-le bukik, habtaraj-háton tengerekig, úsztatja tőlem a gyors folyó, tűnő időben kalandozó!
10 éve, ezen a napon hunyt el Ács Károly, vajdasági magyar költő, műfordító.
ÁCS KÁROLY
ELKÉSETT MÁJUSI DAL
Immár elmenőben végképp távozóban fogyatkozva hőben hadd mondom el szóban vértelen-velőtlen ahogy még nem szóltam míg igazán éltem rníg köztetek voltam:
nagy-nagy irigységem piros húsotokban dühös gyűlölségem minden csókotokban rútságosan szépen szépségesen rútan hogy éltemben égjen hamvadjon holtomban
mert ez az én vétkem magam így átkoztam mért ne lássam ébren ha láttam álmomban ha láttam sötétben lássam világosban csak ne így időtlen csak ne így magamban
mondjátok: megértem mondjátok május van de én már nem értem amit oly jól tudtam amit szentül ígértem gyönyörűn akartam túl korán leéltem míg köztetek voltam
Indulj dalom, bátor dalom, sápadva nézze röptöd, aki nyomodba köpköd: a fájdalom.
Az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden, te semmi.
Ne mondd te ezt se, azt se, hamist se és igazt se, ne mondd, mi fáj tenéked, ne kérj vigaszt se. Légy mint a fű-fa, élő, csoda és megcsodáló, titkát ki-nem-beszélő, röpülő, meg-nem-álló.
Légy az, ami a bölcs kéj fölhámja, a gyümölcshéj remek ruhája, zöld szín fán, tengeren a fölszín: mélységek látszata.
No fuss a kerge széllel, cikázva, szerteszéjjel, ki és be, nappal-éjjel, s mindent, mi villan és van, érj el. Tárgyalj bolond szeszéllyel, komázz halál-veszéllyel, s kacagd ki azt a buzgót, kinek a mély kell.
Mit hoz neked a búvár, ha fölbukik a habból? Kezében szomorú sár, ezt hozza néked abból.
Semmit se lát, ha táncol fényes vizek varázsa, lenn nyög, botol a lánctól, kesztyűje, mint a mázsa, fontoskodó-komoly fagy dagadt üvegszemébe. Minden búvárnak oly nagy a képe.
Jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység és mily tömör a hígság és mily komor a vígság. Tudjuk mi rég, mily könnyű mit mondanak nehéznek, és mily nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek. Ó szent bohóc-üresség, szíven a hetyke festék, hogy a sebet nevessék, mikor vérző-heges még ó hős, kit a halál-arc rémétől elföd egy víg álarc, ó jó zene a hörgő kínokra egy kalandor csörgő, mely zsongít, úgy csitít el, tréfázva mímel, s a jajra csap a legszebb rímmel.
A céda életet fesd, azt, ami vagy te, tettesd, királyi ösztönöddel ismersz-e még felettest? Az únt anyag meredt-rest súlyát nevetve lökd el, s a béna, megvetett test bukásait a szellem tornáival feledtesd.
Hát légy üres te s könnyű, könnyű, örökre-játszó, látó, de messze-látszó, tarkán lobogva száz szó selymével, mint a zászló, vagy szappanbuborék fenn, szelek között, az égben, s élj addig, míg a lélek, szépség, vagy a szeszélyek, mert - isten engem - én is, én is csak addig élek.
Menj mély fölé derengni, burkolva, játszi színben, légy mint a semmi, te minden.
És ha mindenütt tilos az álom: álmodni gyerünk haza, haza, a papírpalotából, főnökeink leheletéből, éhes szemük elől: haza, álmodni gyerünk haza, a prériken át, a disznószinű bogáncs kövér kondáit átugrálva álmodni gyerünk haza, a verebes kalicka halottját eltemetni, álmodni gyerünk haza, koporsó-dobozát beragasztani szépen arannyal, pirossal, zölddel - álmodni gyerünk haza, zsolozsmázni gyászéneket: Jaj, hogy a te kis lábaid tenyeremben többé nem karmolásznak - de a macskát, azt agyonütöm ha kikapar a földből - jaj te gyönyörű, feltámadsz-e az Ítélet Napján velünk?
Macskánk a leggazdagabb, háza van neki, övé a nyúlház, ott a szobája, létrás a feljárója, piros pokróc az ágya, fű a matraca, törött tükrében lakik a tündér. Ne vadássz a gyíkra, a leveli békára, barátom, menj a nádasba, Muszmüller di Micilla, ott fogjál vadakat, ezek a békák idomítottak, kötélen másznak, csillagai mind a trapéznak, csak a szomszédok előtt nem produkálják magukat, de a kisöcsém látta, ő megérdemli a csodát - menj a nádasba, vadszagú liliom-erdők trüsszögésedet várják, becirmítanak vörös arannyal, fogjál vizi-sárkányt: tüzeshasu tarajos gőtét, lófejü sáskát, vidrával mérkőzz, lovagokat keress magadnak, megnőttél, itt az idő - és este, lehet, találkozol velem is: odajárok én is a liliomok közé, a nádi királlyal, mert utálom a tintapacni-fülű iroda-fiúkat, keszeg kis fehér kezüket - az én szeretőm nem ilyen. Jaj, nem is aluszom, a Szürke Szörnyeteg várába úgy indulok álmosan, ó doktori főnök, ha az álmodozás építi fel a lélek mész-sugarú szerkezetét úgy itt mindenki angolkóros, vízfejü szavaikat nem értem, vicceiken a csattanónál nem röhögök, iparkodom pedig a keresetért, számolok, írok, de hosszú hajammal az irodavezetőt szájbacsapom, botrány, ledől az aktatorony, az ábécébe-rakott kartonok boldog zűrben szétrebbennek mint a káposztalepkék, diadal, diadala a neveknek, a rögzített, azonos kínba varázsolt személyiségek diadala - felmondok. Életem folytatólagos felmondás ezentúl, de csak Tuba Károly bácsi szakálla integet helyeselve. Életemben csak a macska ugyanaz, meg a gyalupad göndör aranycsiga-forgácsa, összesöpörve belefekszem és álmodok erdőkről, gyantás fa-könnyről, ácsolt hajókról, tengerészek kísérő madaráról, Baudelaire albatroszáról, s körülöttem mindenki felnő, toronnyá a megállapodott osztálytársak felmagasodnak, csak én csinálok sztaniol-lovat a húsvéti tojás burkából, lógva a villamoson csak én képzelem magamat a sárkány utasának, fülemig az alázat papírkoronáját lehúzom, nem vagyok különb nálatok, papírmasina-kezelők, ti akik gyerekek is voltatok, s a pörgő kötéllel ugráltatok és örültetek akár a szöcskék, verekedtetek piros tenyérrel, de mai sápadt kezetek spulnira a főnök bajuszát nem tekeri, kartonból az égő angyalt meg nem alkotja, nem gyújtjátok föl a tömegmagányt -
"Ülj csak le!", mordult rám, és máris új papírt feszített deszkájára. Túl a Róma villán, Kaposvár felett, oly gyöngéden bolyhozta az eget, mint a kabátom kékes hamva. "Ülj csak le!", mondta megint "most sikerül félóra alatt, vagy soha sehogy!" S már fogta a krétáit. Hónyomok integettek, sárguló, laza fény, a barázdákból s a karók hegyén, arrébb meg, barnán friss-zöld erezet, vetés vonalazta a földeket. Néztem a tájat s a Mestert (ahogy engemet ők): tavaszi áramok keverték köröttünk a színeket, s mikor az arckép kikerekedett: "Jól ment?", dörmögte ő, s gyors ujjai szignálták a pasztellt. "Rippl-Rónai".
Lombsuhogó erdőn három szarvas. Agancsukon gyertya lobog. Mind oly délceg, lassan lépnek, szép, fiatal vándorok. "Három királyfiak voltunk egyszer, ha ránk lőnéd nyilad, nem menekszel!"
Végesincs mezőkön három kis nyúl. Hószín szőrük naptól ragyog. Oly szelídek, csöndben ülnek, bámulják a pázsitot. "Három királylányok voltunk régen, ne bánts minket, szánj meg, kérünk szépen!"
Sugaras felhők közt három fecske hasítja a tágas eget. Magasan száll a szabadság, elejteni nem lehet. "Sose voltunk mások, három fecskék, de miénk a teljes végtelenség!"
94 éve, ezen a napon született Wisława Szymborska, Nobel-díjas lengyel költőnő, esszéíró, irodalomkritikus, műfordító.
Wislawa Szymborska
A gomolygásban
Vagyok aki vagyok. Érthetetlen eset mint minden eset.
Hiszen lehettek volna más ősök az enyéim, máris más fészekből repültem volna ki, más fatörzs alól kúsznék ki pikkelyesen.
A természet ruhatárában van öltözet elég. Póké, sirályé, mezei pocoké. Mindegyik mintha ránk öntötték volna és hordjuk engedelmesen míg szét nem szakad.
És se választottam de nem panaszkodom. Lehettem volna valami sokkal kevésbé személyes. Egy a rajból, bolyból, zümmögő gomolyból, egy látkép széltépázta darabja.
Valami sokkal kevésbé szerencsés, prémjéért tenyésztett, ünnepi asztalra szánt, tárgylemezen úszkáló.
Földhöz kötött fa, amelyhez tűzvész közelít. Érthetetlen események folytán eltaposott fűszál.
Egy fickó sötét csillag alól, mely másoknak világít. És ha félelmet keltenék az emberekben, vagy csak undort, vagy csak szánakozást?
Ha nem a kellő törzsbe születtem volna és bezáródnának előttem az utak?
A sors mostanáig kegyes volt velem.
Mi lenne ha nem emlékeznék arra ami jó volt.
Mi lenne ha nem hajlanék a hasonlítgatásra.
Ha én lennék – de csodálkozás nélkül, vagyis valaki egészen más.
Miként az uralkodók általában, Géza nagyfejedelem is politikai érdekből házasodott. Az erdélyi Gyula lánya, Sarolt azonban minden szempontból méltó párnak bizonyult. A honfoglaló Tétény törzséből származott, családja viselte a az uralkodó utáni legmagasabb méltóságot az országban. Török eredetű neve “fehér hölgymenyétet” jelent. Nagyapja révén feltehetően felvette a keleti keresztséget, ám az öreg Gyula halála után gyaníthatóan le is pergett róla.
A kortárs történetíró fehér úrasszonynak nevezi a Saroltot, akinek “szépségét a környező fejedelmek sokáig emlegették”. Szelídségnek azonban híján volt: “a szép úrnő szerfölött ivott és a lovat vitézek módjára ülte meg, egy embert pedig haragjában meg is ölt”. Nem csoda, ha a fenti sorokat lejegyző kortárs szász főpap kifakadt: “Ez a megfertőzött kéz jobban tenné, ha orsót forgatna és dühét türelemmel fékezné”.
Sarolt A Társulat István, a királyában Fotó: MTI / Mohai Balázs
Más külföldi keresztény papok is megrökönyödtek a magyar nagyasszony temperamentumán: “…férjét és ami a férjéé volt, maga kormányozta. Vezetése alatt megkezdődött a kereszténység, de pogánysággal vegyült a megfertőzött vallás, és rosszabb kezdett lenni a pogányságnál.”
Hiába volt a szentéletű atyák sápítozása, Sarolt egy erős ország keménykezű úrnője volt, ha el is ismert maga fölött bármilyen akaratot, az – a forrásoknak némileg ellentmondva – csakis ura, Géza lehetett. Azok alapján, amit a nagyfejedelemről tudunk, legalábbis rokonlelkek lehettek.
A kortárs német történetíró püspök szerint Géza “Roppant kegyetlen, hirtelen haragjában sokakat megölt. Midőn kereszténnyé lett, e hit megerősítése végett tombolt vonakodó alattvalói ellen”. Sőt, isteni látomás közölte vele azt is, miért nem lehet ő maga a magyarok királya: Ez pedig többet jelent néhány szolga vagy alattvaló agyonütésénél.
Bizonyítani nem lehet, de kizárni sem, hogy Géza módszeresen kiirtotta családja azon tagjait, akik fia utódlását veszélyeztethették volna. Tény viszont, hogy Árpád hét fiától származó, az ezredfordulón életerős, uralkodásra érett leszármazottai történetünk idejére egyszerűen eltűntek a forrásokból.
144 éve, ezen a napon született Hermann Hesse, Nobel-díjas német-svájci író, költő.
Hermann Hesse
Bach egy tocattájához
Ősi csend mered... A sötétség az úr... Felső résen át sugár tőre szúr, Vak nemlétből markolva világ-mélyet, Tereket épít, fénnyel éjbe ás, Csucsokat sejtet, lejtőt, hasadást, Légben hig kéket, földben sűrüséget.
Tetté s harccá osztja teremtve szét A sugár a csirával-terheset: A riadt világ gyultan felragyog. Új rendbe áll, hová a fénymagok Hullnak, minden, és fennen zengenek, Hogy győz a teremtő és szép a lét.
És tovább, isteniránt lengve vissza, Áthatol minden teremtményen, tetten A nagy ösztön, az Atyát áhító. Gyönyör lesz és szükség, kép, ének, tiszta szó. Világok fölé dóm-ivet hajlitva,, Szellemben, harcban, sorsban, szeretetben.
Tegnapünnepelte 61. születésnapját Bence Lajos, szlovéniai magyar költő, tanulmányíró, publicista, pedagógus, szerkesztő. Isten éltesse!
Bence Lajos
ÓDA A HAZATÉRŐHÖZ
(folytatás)
II.
Az élet annak rajza is másodlagos: ami fontos, a Mű maga; a kő, a gipsz, a véső, a kalapács, az isteni sugallatú forma. Mayer Zala, vésőd alól dicső múltunk mázsás törvénye perel; gyors tekintetű, párducos Árpád és a Hét Vezér, s bár "egyetlen négyzetcentiméterük sem hiteles", mégis hisszük, így jöhettek csak, lobogó ingujjban, fölkínálva nekik magát a végtelen róna, ki nem elégített gyönyörű lány, Pannónia. Nem ágrólszakadt, nem kiűzött horda fejedelmi arc és fejedelmi külső. Hogyan is kezdhetnék ki a súlyos palástot fém-molyok? (A fátyol alól is könnyű angyal mosolyog.) Csernoch János azóta is visszakéri, "amit életében megmenteni nem tudott". Aradon csákányos kezektől, a Téren mákonyos eszméktől megtépázva az allegória, s a Kerepesiben kuncog a mosottkő... - szegény, szegény Mayer-Zala.
Vágd bele a vésőt, formáld kalapáccsal, ha kell, hogy harangként konduljon, hang - és szótalanul ne legyen a száj, lelkedből adj hozzá, csak már mozduljon; és feszüljön az izomzat, adj kezükbe nyilat, vagy hangszert - csak így ne hagyd őket, az elmenőket a történelem árváit. Vagy hívd cinkostársadat, az eróziót segítségül, csak így ne maradjon, csak így ne hagyd! Vagy másképpen tégy csodát! Régóta hiányzik már egy új csipkebokor-fellobbanás. Így tán beteljesül a régi vágy: "Isten is megáldja a hazát!"
III.
Ki tudja, elmenni vagy visszatérni könnyebb. Simogató mosolyt küldeni fának, erdőnek. Tudod, itt már a hősök is meghaltak, de még moccan a kiszikkadt csontváz. Naponta pislákolva gyullad ki bennünk egy-egy régi láng. Néhai ünnepelt, Mayer Zala légy üdvözölve nálunk. Amazonaszi rengetegbe tévedt Odüsszeusz, ki hosszú bolyongás után végre hazatalált.
Tegnapelőttmúlt 106 éve, hogy megszületett Czesław Miłosz, Nobel-díjas lengyel költő.
Czesław Miłosz
Campo di Fiori
Rómában, a Campo di Fiorin olajbogyó, citrom kosárszám, bor fröccsen tépett virággal behintett utcakövekre. Az árusok rózsaszín tenger- gyümölcsöt szórnak halomba, sötét szőlőgerezdek hullnak hamvas barackra.
Itt, épp ezen a téren égették Giordano Brunót, kíváncsi tömeg nézte, hogy szít tüzet a hóhér. S a láng alig aludt ki, már tele voltak a kocsmák, s a kofák kosárszám hordtak citromot, olajbogyót.
Varsói körhinta mellett jutott eszembe; nyájas tavaszi este, pattogott vidám zene. Elnyomta az a gettóból hallatszó sortüzek hangját, s messze röpültek a párok az enyhe tavaszi égbe.
Az égő házakból néha sárkányt hozott a szél és a körhintán kerengők fekete pernyét fogtak. Lányok szoknyája lebbent égő házak szelében, s kacagott a víg sokaság, – oly szép volt a vasárnap.
Lesz, aki ezt így érti: legyen Varsó vagy Róma, üzletel, mulat a jónép, a máglyát elkerüli. Másnak más a tanulság – minden, minden mulandó, még ki sem hunyt az a láng, már kezdik elfeledni.
Akkor a mártírok nagy magányán eltűnődtem. Hogy amikor Giordano a vesztőhelyre lépett, egyetlen árva szót sem talált az emberi nyelvben, hogy búcsút vegyen véle a hátramaradóktól.
Siettek, várt a kocsma s piac – tenger gyümölcsét, citromot, olajbogyót hordtak a víg zsivajban. S már oly messze volt tőlük, szinte évszázadokra, s ők egy percet, ha vártak, míg elragadta a tűz.
E magányos pusztulókat a világ már elfeledte, nyelvük oly idegen lett, mint kihűlt bolygó nyelve. Míg mindebből legenda nem lesz, és évek múltán egy új Campo di Fiorin egy költő újra lázad.
Június 29-én múlt117 éve, hogy megszületett Antoine de Saint-Exupéry, francia pilóta, író.
Antoine de Saint-Exupéry
A kis herceg
Fordította: Rónay György
(folytatás)
Akkoriban sokat tűnődtem a dzsungelek kalandjain, és egy színes ceruzával nekem is sikerült megrajzolnom első rajzomat. Az 1. számút. Ilyesformán:
Remekművemet megmutattam a fölnőtteknek, és megkérdeztem őket, nem félnek-e tőle.
- Miért kellene félni egy kalaptól? - válaszolták.
Az én rajzom azonban nem kalapot ábrázolt. Óriáskígyót ábrázolt, amint épp egy elefántot emészt. Erre lerajzoltam az óriáskígyót belülről is, hogy a fölnőttek megérthessék, miről van szó. Mert nekik mindig mindent meg kell magyarázni. Ez a 2. számú rajz ilyesforma volt:
Most aztán a fölnőttek azt ajánlották, ne rajzoljak többé óriáskígyót se nyitva, se csukva, hanem inkább foglalkozzam földrajzzal, történelemmel, számtannal és nyelvtannal. Így mondtam le hatéves koromban nagyszerű festői pályafutásomról. Kedvemet szegte 1. és 2. számú rajzom kudarca. A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.
Más mesterséget kellett választanom tehát: megtanultam repülőgépet vezetni.
Nagyjából az egész világot berepültem. És való igaz, hogy közben nagy hasznát vettem a földrajznak. Első pillantásra meg tudtam különböztetni Kínát Arizonától. Ez pedig fölöttébb hasznos dolog, ha éjszaka eltéved az ember.
Így aztán életem folyamán nagyon sokszor kerültem kapcsolatba komoly emberekkel. Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelből láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.
Ha olyannal találkoztam, aki kicsit értelmesebbnek látszott, kipróbáltam rajta 1. számú rajzomat, mert azt mindig magamnál tartottam. Meg akartam tudni, valóban megérti-e a dolgokat. De a válasz mindig így hangzott: "Ez egy kalap."
Erre aztán nem beszéltem neki se óriáskígyókról, se őserdőkről, se csillagokról. Alkalmazkodtam hozzá. Bridzsről beszéltem neki, meg golfról meg politikáról és nyakkendőkről. Az illető fölnőtt pedig nagyon örült neki, hogy ilyen okos emberrel került ismeretségbe.
Június 29-én múlt 219 éve, hogy megszületett Giacomo Leopardi, olasz költő és gondolkodó.
Giacomo Leopardi
Dante szobrára
Te boldog! kit nem ítélt sorsa el, Hogy élve sujtass' ennyi borzalomtól, Kinek nem kelle látnod, A barbár czenk olasz nőt mint ölel, Megdúlva, fosztva várost és falút Bősz ellenink dühe miképen rombol, és égi alkotásit mesterinknek Mint hurczolák az Alpok bérczin át Nyomoru szolgaságba, s minden út Hány száz hadi szekér zajátul dörrent S durváskodón a dölyf hogy tipra minket S fülünkbe gyúnynyal hogy rikácsolák E szót „szabadság”, míg fülünkbe csörrent A szolgaláncz s hátunkon ostor égett! Mit nem tűrénk? Ki fojthatá panaszát? Mi tartóztatta vissza a pribéket? Mi templom, oltár, vagy mi gazság?
Június 28-án múlt 206 éve, hogy megszületett Kriza János költő, néprajzkutató.
Kriza János
Bátori Bódizsár*
Asztalnál ül vala gyönge Júdit asszon, Lábánál röngette szép arany bőcsőjit: Beli, fiam, beli! szép futkosó fiam! Mett neköd nem apád Bátori Bódizsár; Im az a te apád, erdélyi kapitány, Aki adta neköd szép arany bőcsőjit, Annak négy szarvába négy arany perecöt, Osztán a fejedre bozsonyi süvegöt. –
Június 27-én múlt 20 éve, hogy elhunyt Fodor András, költő, esszéíró.
Fodor András
Ünnep
Gubbasztva szunnyadnak az árnyak az árokparti bodzabokrok alján. A fehér betonhíd alatt halkan siklik alá a víz, kristálymedrében teregetve halvány hinárok gyenge csápjait.
Ott távolabb, hol öltik már magukra a füzek lombjuk fonadékát, kummogva bökdösik a csendet: szólongatják egymást a békák.
Valami ünnepiesség árad mindenből, amit látok, hallok, érzek. Vagy gondolatban ámit így testemre simuló ruhám, kifent cipőm, a kullogó emlékek, a derűs, nesztelen magány?
Lustán hasal a forró por az úton. A házak fehér titkot óvnak. …Én tudom! Este mulatság lesz. Táncolnak majd és csókolóznak.
