Keresés

Szilágyi György

NYELVI ÁLLÁSPONT

Miért beszélsz, fiacskám, ilyen csúnyán?

Hol ragad rád e csúf nyelvezet?

Tán elfelejtetted anyanyelved,

mely utadon végig elvezet?

Mi az, hogy „nyomott pók”? Hol tanultad?

Rejtély, mely kideríthetetlen!

Fejezd ki magad szép magyar nyelven,

szókincsünk kimeríthetetlen!

Mondd azt, hogy kirje, ocspondár, csesznye,

csufléta, mánda, sunda, sandra!

Nevezd tafla tojmáknak, tohoncnak,

mondd azt, hogy... ne mondd, az túl randa...

Legyen rusnya, gatymat, vagy gübü,

szatyangós, rospongya, döhöme,

vagy hídd röcsmögnek, hadd legyen egyszer

apukának egy kis „öhöme”...

Aki téged galádul kigúnyol,

tituláljad pátrapocsoknak!

Csak kerüld az elnyűtt pesti zsargont,

mit satnya prasnyák itt locsognak!

Kiáltsd bele bátran a képébe,

mint hajdanán egy magyar úr,

hogy: tabiha, lacsuha, mologány!

de beszélj mindig csak magyarul!

ha egy klassz pulyka megtetszik neked,

mondd rá – abban majd kedvét leli –,

hogy: csihos, dimos, kikapi, kittyos,

somatos, vagy pötyke, vagy deli!

A történelmi példa hasson át:

fejedelmet, császárt s a „kerált”,

süket fülekkel hallgatta a nép,

ha idegen nyelven vakerált!

Szépen dumálj! Legyél apukának

szófogadó, értelmes fia!

Ma nincs több rizsa, megyek tintázni,

kell már egy kis pia, na, szia!

Szabédi László

MINEK ÖRÜLÖK

Mért búslakodnám? Annak örülök,

amit az Isten lenni adott.

Hogy széles mezőkön száz sugár sürög,

s én látom a színt, a fényt, a napot.

Hallom a hangot, mit százezer madaracska

csicsereg boldogan, csókra csalogatva.

Érzem a barna föld részegítő illatát,

s hogy idegeimen az élet csap át.

Karomat kitárom, féktelenül fütyülök,

vidáman vallom: íme, vagyok!

Mért búslakodnám? Annak örülök,

amit az Isten lenni adott.

Isten kezében [216.]

Keresztury Dezső

TAVASZ

1

Halkan szól az esti szél,

nem zúgatja zöld levél,

lázas ágak rügyeit

vacogtatja üveg éj.

2

Nedves árnyat űznek

csüggőhasu fellegek,

aranyát a fűznek

ép hogy sejteni lehet.

Felhők közt a mély ég

álombeli, könnyü kék,

pőre ág közén még

áttetszik a messzeség.

Lágy szél öle: hinta,

feledésbe ringató;

barackvirág szirma

pillangózik, mint a hó.

3

Nem enged elaludni valami vad sugárzás,

   lobban, senyved a béna agy.

A csend minden zugába belármáz a hinár, sás

   tövén ujongó békahad.

De mégis hallom, hogy nő a rügy, telik virággal

   az ág s a lombjuk épitő

növények kútjain felpezsgő áramlásban

   hogy apad-árad az idő.

Lengek a hajnal gyöngyház szinén, már félig ébren,

   s ugy érzem álmom fátyolán:

a fákra lezudúló, éterrel teli szélben

   a tenger zúg dörögve rám.

Ragadj tenger, idő, sugárzás! Bár cserélnék

   virágot, lombot, mint a fák!

Kitárja minden sejt, minden felérző érzék

   bennem kiváncsi ablakát.

Figyelnek megfeszűlve, valami jelre várnak,

   álmatlan, örvény-ég alatt,

hogy értsék, Végtelen, örök-egy kémiádat:

   megújitni a holtakat.

4

Száll a madár,

nincs nyugovása;

az ég akár

kék pengék villanása.

Duzzad a felhő,

lucskos, lomha;

a hegy derengő

árny, szétomolva.

Hullám feccsen,

ontja a bukó nap

mérhetetlen

illatát a tónak.

5

A sirályok visongva

buknak, szöknek, le-fel,

hívó rikoltásukra

csak a vihar felel.

Üvöltve nyög az erdő,

a szél csontjába harap.

Jaj, micsoda jövendő

dermed a fák alatt?

A sirályok vidáman

villantják szárnyaik;

cikáznak az ordas árban,

megnyergelik áramait.

6

Mintha a harasztban

gyik surranna, halkan

   szökteti árnyát a tél;

hullt lomb rőt páncélján

átszúrja fejét már

   bátran a halvány levél;

s alszik bár az évszak,

jár az ember, még csak

   szimatol, de újra él.

Fény porlik, szikrázva

szúr ezer szilánkja;

   cibál a bolond idő;

elűl s szemeregve

olvad házra, kertre

   lassú szavú, langy eső;

illat, alig érzed,

bizsergeti véred

   s kedved virágozni jő.

Rügy pattan bimbóba,

foszlik takarója:

   fölösleges, únt burok;

férgek hada támad,

füvek vadonának

   mélyén új harc forr, buzog;

éget a verő ér,

a lángot vető vér,

   mint torkon szoros hurok.

A rét hajlatában

hó lapul az árnyban –

   de fűve kikeleti;

az ég kék magossát

fehér felhők mossák,

   fényesség szinezi ki;

ajtó, ablak nyitva

s szól a tavasz sipja:

   egy harsány kikeriki.

7

Végtelennel teli szélben,

tűzzel, színnel sűrü fényben,

madarak őrült dalában,

mezők részeg illatában,

éjek neszező mélyében,

rügy, bibe forró méhében,

az élő egyformaságban,

a végtelen változásban,

míly teremtő nyugalom van,

aki kertész, tudja jobban.

8

A sápadt hold jégfehéren

zárkózik fényudvarába,

lassul zsibbadozva vérem,

kihagy szivem dobbanása.

Fakó, földöntúli tájon

szólítlak didergő szóval –

s megpihentetsz, mint az álom,

könnyebbítesz, mint a sóhaj.

9

A szépség szenvedélyes újulás. Te is

tavasz vagy, dallam, íz, szin, illat, ébredő

s emlékező érzékek pattanni feszűlt

kivánkozása, míg magát feledve forr

egymásba lángoló szépséggel életünk

s termékenyűlve nemzi újra önmagát.

Hallom hullám szived, véred patakneszét

s tüdőd lombsuttogását, érzem csontjaid

sziklái közt hus, izmok lankás halmait,

rugalmas bőröd pihés pázsit-bársonyát,

szerveid, élő tested jó-szagát s szemed

szédítő kútjaiba fúl tekintetem.

Sejt nő holt sejt helyébe: épülsz, bomlasz és

magaddal egy vagy bár, cserélődsz. Lelked és

alkotni van erőd s igényed: így lehetsz,

mint a világ, születve-halva mindig új.

A vágy repíti tested felbolydúlt bolyát,

bár láncra ver a rendszabó tapasztalás.

Teremtsük újra hát egymást a képzelet

igazabb valóságában! Húnyt szemmel azt

formáljuk, mit a vágy súg s a természeten

átzudúló erő, habár varázslatát

csak sejti szívünk, ahogy önmagunk fölé

hajlunk, mint aki méccsel mély barlangba néz.

Tapadjunk fák, füvek, vizek közé a csepp

makacs szerénységével s szökjünk, mint a szél

a felhőn túli kék fény szárnyán szárnyaló

térbe s égjünk bár a világ máglyáin el,

szülessünk vissza egymás megváltó ölén,

a szépségben, mely szenvedélyes újulás.

10

Hócsatakba fúlt az ösvény,

   nem volt bokrán, bújni, lomb;

meztelen ágai közt vén

   varju ült: a téli gond.

Újra zöldfalú sikátor,

   hívnak, bújni, a rigók;

aki emlékezni bátor,

   újra megérti a szót.

11

Nyitott ablakkal alszom el,

nyitott ablakkal ébredek;

itt érzem ülni térdemen

a csillagillatos eget;

mély álmaimból meztelen

hűs csóku hajnal kelteget;

kakuk kiált, szivem felel:

hogyan lehetnék hát beteg?

12

Istenek állnak a part alatt,

istenek szállnak a part felett,

fényszemü, lánghaju forgatag,

éjpuha, ködkusza permeteg.

Nyitja a föld milliónyi ölét,

zsongva nyüzsögnek a szomju csirák,

vár iszonyú remegésben a lét,

gyúl, kihasadva zudúl a világ.

Szárnyak azúr hegye felmered,

mély kutak erdeje forr, lobog,

gyűlnek az ónsulyu fellegek,

gyúlnak a tűzkaru oszlopok.

Bontja a lét tág végtelenét,

istenek örvénylése a vad

szárnysuhogás, az acélszinü ég

tornyosul és tajtékos a hab…

13

Rügy, fény, bogár, lágy fuvalom

   munkába állt rég.

Egy néni ül csak a napon,

   mint dermedt árnyék.

Forr körülötte a tavasz,

   lángol ragyogva;

lót-fut az ember, ugyanaz

   mindig a dolga.

Ás, épit, kertet, várakat,

   bolyt, mint a hangya;

kirajzik, mint a bogarak,

   ha süt, a napra.

14

Sarjadó réten jártam;

   a hűs szél elpihent,

az aranyszürke árnyban

   meredten állt a csend.

A vadvizek szinén kék

   acélfény remegett,

felgyúlt nyírfák hütötték

   tükrében testüket.

A nap, mint egy tüzes seb

   a láthatár ivén.

Rád gondoltam s tüzes lett

   ereimben a vér.

15

Mikor a téli fergetegben

por száll s szeméttel elkevert mész,

a szelek, havak, fagyok ellen

üvegházat épít a kertész.

Ha jön a tavasz, mint a hangya

fut a vincellér s kitakarja

mind, mire téli szemfedőt

kapált, az ifju nap előtt.

De ahogy nő lombbal az árnyék

s felhőtlen éggel a meleg:

az ember szidja, úgylehet,

amit ma vágyva megkiván még…

A forró fénybe merevül

a szelíd jegenye: jelül,

hogy a világ megcsendesülve

keringjen át csak életünkbe.

16

A hajlatban nyílik a mandula,

a tetőn késő március hava:

az elmúlt éjjel hozta s szórta le

a hátráló észak lehellete;

a visszaütő tél, mely hidegen

megsuhintja forrósodó szivem,

s a könnyü széllel hűsen csapja át

az olvadó hó nyers, fanyar szagát.

Mély, néma csend. A véghetetlen ég

lehűti vágy, kín, szenvedély tüzét.

Mint ha a réten felhő árnya száll,

egy sóhajtásnyit megborzong a táj,

de fenn a hó felizzik hirtelen:

lángol a hajló nap fényeiben,

s mint sarjadó rügyet a nedv, olyan

bizalom tölt el: megadom magam,

mert virágzó fák, kristály hó felett

látom esthajnalcsillag szemedet.

17

Nap süt, lágyul a hó, megolvad,

langyos szellő járja arcomat.

Szól a világ, újul: „Nyitni kék!:

aki borús, nyissa meg szivét!”

Jó a tájba nézni messzire,

nem gondolni gondra, semmire,

fakadni, rügyezni szeretnék,

bár a tavasz távol lehet még.

Jó így, másra bízva, pihenni,

ritka verőfényre kimenni:

kiderűl bennem is, meglehet,

barát keze fogja kezemet.

Életemért van szebb jutalom?

vigyázó gond kísér utamon.

Már a tavasz magát jelenti:

jó valakit igazán szeretni.

18

Ki tudja, hová lesz,

órája ha eljő?

Szél szórja-e hamvát,

vagy őrzi az erdő?

Lesz még, aki őriz

hű szivébe zárva,

fejem ha lehajtom

gondja párnájára?

Csak addig kísérjen,

akár a madárdal,

könnyű ébredéssel,

szabad szárnyalással!

19

Tavasz multán bár, a kertben

sudár körtefát ültettem;

fészkét mélyre, jó tágasra

ástam: nőjön fel magasra!

Százados fa új hajtása

sarjad százados hajtásra.

Aki az ős fát nevelte,

maga vált porrá helyette.

Én sem magamnak egyedűl:

ültettem emlékezetűl.

Lombja enyhítő hüvössét,

élvezze más is gyümölcsét.

20

A makacs szél elpihent.

Újra éj van; fent se lent

nincs más, csak a zsendülő

természettel teli csend.

Emberi nyelven [231-244.]

Király László

SZERELMES VERS

a vízben

a fában

a földben

a megadóan fekvő fűben

a levegőben

a zörgő csigahéjakban

mikor megszállt az élet utáni béke

a felszálló reggeli harmatban mely meghal

csak azért hogy följuthasson az égbe

és a fagyasztó szélben amikor

csontig ölelnek magukhoz az esték

és a feloldó melegben is

a megnyugvásban

kötésben

oldásban

szomorúságban

ahogy megrohan az álom mitikus madaraival

és jönnek a görcsoldó hajnalok

mindenütt ahol egyetlen mozdulat is él

minden percben míg valahol

él egy ének

a vízben

a fában

a földben

s mindenben ami velem megtörténhet

Éjféli esők [28-29.]

Kabai Mariann

HITEM

Hitem törékeny, csöppnyi láng

Mégis e hitből élek

                     Tiszta izzású tűzvirág

                     Szirmokat bont a szélnek

Létem hajója révbe ért

Csendemet őrzöm, élek

                     Hozzád rohanok fényekért

                     Ha sírni vár az élet

Utam szabadon járhatom

Nem vár terített asztal

                     Hozzád emelem bánatom

                     Ha senki nem vigasztal

Fogadd békével lelkemet

Magasságok magánya

                     Látod, lepkeszárnyként remeg

                     S nem ismer önmagára

Arcok és énekek [160.]

Fodor József

BÉKESSÉG FELÉ

                       I

Bolygva lépsz száz úton át,

Ormon, völgyön, habi mesgyén:

Síró lélek, elveszítvén

Otthonát.

Láz fog, kín, gond, buta vád,

Hordasz drága árny-kötelmet,

Mint nem értett búd, szerelmed,

Fáj hazád.

Éjen, forrón, havon át,

Dolgok közt, mik fojtva csalnak,

Poklot róva, kósza csillag

Vadonát!

                       II

Mind tisztábban itt a lángban,

Csengetem fényes-vidáman

   Lelkemet.

Megpróbált tűz-szenvedésed,

Most hozod a békességet,

   Szeretet.

Vágyak, dühök leomolnak,

Hiúságok nem rabolnak

   Engemet.

Vinni jobbratört hevemmel,

Megnyugodva emelem fel

   Szememet.

Mi él itt, már látva látom,

Megzavaró sok vad álom

   Oda lett.

Ami van még – haljak, éljek –

Csak tisztába jutni, lélek,

   Teveled.

Jelenések évei,

1939 [273-274.]

Fodor Géza

SAKK

                  Én a világos nappal lépek,

                  Ő a fekete alkonyattal.

                  Én egy álmot tolok előre,

                  Ő elviszi a háborúba…

                                    Marin Sorescu

Ülve egymással szemközt, éber

logika-él itt ki nem alhat.

Kocka a hold is. Oktaéder.

Pártatlan, néma kibic-alkat.

A faliórán elmúlt éjfél.

Hamuba roskadt rég a csendje.

S már feldőlve a tábla szélén

az élet kezdő, nagyobb fele.

Ő lovat áldoz… Eltűnődöm.

Megint valami újabb csapda.

! – Légváraiban megütődöm…

Szemez bávatag, lemúlt napba…

S hogy gondjaimat elsáncoltam,

a vezérszárnyon újra támad;

egy álmot üt ki ékalakban,

hogy a lámpafény belesápad.

Szinte beomlik. De új mezőn

nyílik szemembe tiszta égszín, –

és kattog a felbontott idő

futva sakkóránk féltekéin.

Aztán én nyerek minőséget.

Ő rámzúdít egy sötét napot.

Gyötrődnöm kell egy teljes évet,

s leütök tőle pár gyalogot…

Fölöttünk nagy-nagy zenegép van.

Nagy Kombinátor! Balján fétis.

Öneltelten és köztudottan

manipulálhat – csal is, vét is.

Pislog rám olykor alattomban:

fáradt szívemre reászámol.

Soká töprengek: miként? hogyan?

Ő bemér mindig, s elhatárol.

S hogy mi mindent nem tol utamba!

…De elkerülve gáncsot, ármányt,

révedez szemem csillagokba,

folytatva tovább örök játszmánk.

Évgyűrűk [54.]

Forrai Eszter

TAVASZ

Megáradt a nap,

Estéig ér világossága

Árnyékod is hosszabb

Bőröd világosabb,

Zöld levelekkel tarkítod asztalod

Kabátszárnyad madárként verdes a szélben

Mellédhajolnak a rügytestű fák

Bimbóruha feszül a virágon

Földszagú eres arcod

Esőkönnyel öntözi a tavasz

Lépcsők [74.]

Endre Károly

TAVASZI MINIATŰR

Kis csalit,

Hová a nap

Hiába kancsalit,

Körös-körül

A földön ül

A kertvirág,

A mályva.

Hegy-völgy a rög –

Csak eldöcög,

Bármily szeszélyes árka,

A rengeteg

Sűrűkön át,

Hol a füvek is szörnyű fák,

A páncélos

Bogárka.

A kankalinon

Krinolin

Pompázik terebéllyel,

Tenger levél

Békében él,

Magasban csacska seregély

Versenyt rikolt

A széllel.

Vitorlaszárny

A lombtető,

Alul az árny

Fodorvető

Forintosokkal táncol,

Lenn vénanyóka

Gomba nő,

Kerékkalapján

Keszkenő,

Min póktakács

Ficánkol.

A külvilág

Hempergő, tág

Fehércselédes róna,

Fejletlen keblű

Vadvirág

Fogadja itt

A nap nyilát

Szerelmi kóstolóra.

S amint letűz

Az égi tűz

A pórkisasszonyokra,

Már nyiladoz

És illatoz

A szűziségük csokra.

Jövendő méz

Aranyszagát

Selymesen hordja áram,

Csaliton át

A kertvirág

Hörpinti fel sóváran.

Már benn és künn

A levegő

Csábos szerelmi mosdó –

Bár szárnyain

Bűn, eredő,

Az Élet ez a feredő,

A boldog vágyat ontó.

Most döngve,

Támolyogva jő

A potrohos gavallér.

Duhaj danát

Dudolva száll,

Szemlélni jő

Mint áll a bál,

Nyakába szőrmegallér.

Szűzek felett

Reményteli

Parázsnapokra gondol.

Lám dolmánya is tűzpiros

S kimustrál

Egynehány csinos

Fruskát a tarka

Gyombol.

Jobbra és balra

Billen át,

Szeme marokra tágul

És úgy kereng

Miként mereng,

Miként a kéjbe kábul.

A rejtett körre

Kancsalít,

Már hangja hallik itt benn –

Zengése szinte orgonál,

Sebesen és csapongva száll

S a kis csalitba

Libben.

Versek,

1924

[175-178.]

Veres János

A TAVASZ LÁNYA

Dereka mozgása távolról is éget,

arca pirosa itt süt a szemem előtt,

látom a szemét, a szomorú-merészet,

férfitürelmem vágyakba-reszkettetőt.

Belibben az ajtón, mint fénysúlyú szellő,

rémképek törődnek ronggyá sarka alatt,

megtelek hittel, mint illattal az erdő,

ha beissza a májusi napsugarat.

Virágon a pírt, a tengerszínt az égen

átsüti, mint holdfény a bolyhos fellegeket,

s helyemre idézi a vitézt, kit régen

gyerekszív költött, s akivé nem lehetek.

Homokvirág [33.]

Urr Ida

A PIAC VARÁZSA

Ahogy térképen a folyók,

hegyek, városok tarkasága

színesedik s a tó vize

széjjelterül, mint lepke szárnya:

úgy néz felém a piac is

kissé felhősen, elmerengve,

ha a teteje zárt volna

lépkedhetnék, mint bálterembe.

Virágok, húsok erdeje,

saláták, krumplik nagy csapatja

nyújtózkodik, míg zöldborsók

folynak bele a rizspatakba.

De nemcsak ételhalmazok

szolgáltatják a tarkaságot,

kéziszőttesek pázsitja

bemutatja, hogy mit tud száz rongy.

A fakanalat faragók

dícsérik fájuk ritkaságát,

művészi remek! Megveszem.

Erre fájukat büszkén vájják!

Nyakék, gyöngyök, lábasok,

fehér tányérok csörömpölnek,

mindegyik cifrán tekereg,

hogy könnyebben eladják őket.

Mint pingvinek díszszázada

úgy állnak sorba a palánták,

a gyalogosok, lovasok…

egy század kiterjeszti szárnyát.

Veszek belőlük, leoltom

de csak azért, hogy megvehessem;

a vásárláshoz bárhogy is

mindig van gyöngyvirágos kedvem.

Így veszek krumplit, borsót is,

inggombot, tűt, örökragasztót,

bár nem ragaszt meg semmit se,

én vételt soha nem halasztok.

A köszörűs is ott lebzsel

hatalmas kocsikerekével

s hogy éles legyen zsebkésem:

a szíjba majdnem beletérdel.

Ennyi nagyszerűség után

hogyne sietnék a piacra,

ilyen nyüzsgést nem látott még

talán a hangyapár nagyapja.

A nap ragyog vagy zivatar

mossa végig a káposztákat,

a piac mindig újra kezd,

a piac soha el nem fárad.

Legfeljebb alszik. Ott voltam

mikor a kapukat bezárták:

a retkek összébbhúzódtak

s olyanok lettek mint az árvák.

A ponyvák, mint a paplanok

ráborultak a levelekre

s az ezerféle rostozat

meghúzódott a ponyvacsendbe.

Még egy hajszálnyi zizzenés

sem hallatszott többé. Aludtak.

Pedig másnap reggel bizony

helyet kell adni minden újnak.

Addig a holdfény mégegyszer

rávilágított a piacra

a rács mögül átsárgállott

és átfénylett a vöröshagyma.

Itt-ott egy-egy levél kibújt

és megnézte a holdvilágot,

a paprikák ereiben

elindultak a piros lángok.

Az alvás csodás nyugalma

szállott szerte a káposztákból…

bukott vezérként ment a hold,

elment a hold és jött a zápor.

Hűsült a piac. Megmosdott.

Ezer hajszálát tette rendbe,

hogy holnap, hogyha megjövök

úgy lépjek mint a bálterembe…

Vallomások a gyógyításról, 1967 [391-393.]

Udud István

TAVASZ

felhők mögül kikandikál

a nap e kósza nagy kamasz

s a kis bokor nagyot sikolt

s lombruháját magára kapja

Kelet felől [96.]

Várkonyi Nagy Béla

MOSOLY

Mosoly suhant

az arcodon keresztül,

mint csónak, amit elkötött

egy láthatatlan kéz,

s most táncra perdül

a széles-fodrú hullámok között.

Csend volt. A táj

mint vízre-szőtt varázslat

úszott az omló fény falán;

s tükröt vetett

a pálmák homlokának

a napfürdőbe burkolt óceán.

Fény fürdetett,

s távolba-gyúlt szememben

eloldott minden csónakot,

s révészként járt

a zátony-verte tenger

redői közt aranyhal-mosolyod.

Ének az óceánról [67.]

Várnai Zseni

CSODÁLATOS A LÉT…

S végül már minden, minden egyszerű…

A fáradt vándor kevéssel is beéri,

hiú, mulandó dicsvágy nem kisérti,

a lángolást fölváltja halk derű,

és arra int: te se légy keserű.

Ha van, mit adnod, add jó szívvel át,

add a munkád, s csekély tapasztalásod,

s bár nem váltod meg véle a világot,

de szebbé teheted egy pillanatát…

úgy adj, mint erdő ontja illatát.

S ha mindig még bolygatnak álmaid,

ha balgán földi régiókba vágyol…

dobd ki a súlyt léghajód kosarából,

hajítsd ki múltad homokzsákjait,

s majd megkönnyülnek sebzett szárnyaid.

Írd ki magadból, mondd el, ami volt…

legyen regény vagy költemény belőle,

de azt is mondd el, ami vitt előre,

ami szívedből szikrákat csiholt…

szürke kavicsból ékkövet csiszolt.

Szép volt, bár sokszor élő csontig ért

a véső, mégis tűrted rendületlen,

nem érezted a lázban, révületben

a szenvedést, mert tudtad jól, miért:

egy szív a sok közt, egy mindenkiért!

Most már egy hang se vész el nyomtalan,

hullámok sodrán száll körül a térben,

szavad ott zeng a végtelen zenében…

s ha néhanap valahol megfogan,

te szólsz majd akkor zengve, boldogan.

Csodálatos a lét, s mily nagyszerű,

hogy ami fény, nem vész el abból semmi…

s mulandó részed úgy fog elpihenni,

mint tokjában egy néma hegedű…

Mily rejtelem… és milyen egyszerű!

Vers és virág, 1958 [247-248.]

Vas István

ETRUSZK SZARKOFÁG

Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony keskeny, hosszú és

   hegyes divatcipője, vagy a férfi keskeny, hosszú ujjú lába,

   ívelő talpa? gömbölyű süvegkalap alól gyűrűző, keskeny,

   rendezett női hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi

   hosszúkás, keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a

   meztelen háta közepéig? Azt sem tudom, mit tart a nő félig

   nyitott keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra

   intene? Kinek? minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú

   kéz? mi az, aminek ez a szép nő kissé báván utánanéz? És

   persze, azt sem tudom, kik ezek.

Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a férje

   meztelen mellére dől, s az átkarolja, szerelem süt a vörös

   kőből, a szép, a választott élettel egy: úgy éltek, vagy úgy

   éltek volna, ahogy én akartam élni veled. Ilyenek voltak-e,

   amikor meghaltak, ilyen fiatalok? Vagy ez volt az a

   pillanatuk, amelyről azt hitték, örök? Mit tudjuk mi, hogy

   az alakba öltözött jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a

   látszatommal egy vagyok? De így akarták láttatni magukat,

   mikor már elporladtak odalent, a vörös kő alatt.

Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért nyugalom, nem

   latin fegyelem a római hamvakon: ez a minden végzeten és

   alvilágokon át szépülő szerelem. Sokféle tétellel lehet a

   halált megoldani, és én kipróbáltam néhány képletet, de

   jólesik öregkoromban ez a mostani, mely nem kérdi, honnan

   jöttünk és hová leszünk: nincs, ami többet érne, mint az

   életünk és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek

   ez a nagy értelme és kalandja és minden egyéb szédült vagy

   szédítő halandzsa, mert hol az a híres etruszk révület, mely

   a halállal nászba fog? Nem, csak egymást szeretik és

   gyönyörű életüket ezek a házasok.

És a nagy etruszk talány, amiről annyit beszéltek? Azok a

   híres halálközösülések? Hol vannak? Sehol se látom,

   bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az égetett föld

   alakzatai közt, csak az életet, és benne az alvilági

   szörnyeket is persze, mert nagy dolog a halál. De nagyobb

   dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a

   nevetés.

Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz – de kivel?

   ezt nem tudtam, hogy velem, aki nézi – ez nem látszott a

   másolatokból, ezt nem írta meg semelyik professzor – és,

   nevet a villogó, sötét szemével és a repedezett színeivel,

   és farkasnézéssel nevet a világba, de ez nem a rejtelmek

   halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit megromlott

   maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a

   halálmítoszok szélhámosai és balekjai, akik tehetetlenül

   megunták a hálátlan és lassú munkát, s főképp a nedvét

   veszített, saját elfáradt eszüket, az értelemtől

   megcsömörlők, az egyre gyanúsabb malomban őrlők, a halál

   gőzeibe omló, szegény becsapott nemzedék. De azt a

   borzongató mesét itt sehol se találom: villog a Veii Apollo,

   a sötét arcával is fényt hozó, az életre merész, lehasadt

   lába is előrelép – nevetve túllép a halálon, ahogyan velem

   szembenéz.

Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig

   nézni! Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb

   élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el,

   kíváncsiság! És még tovább!

Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem

   hinni semmilyen áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy

   kellett most ez az etruszk szarkofág és az, amit jelent! A

   remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan megindul és győzni

   rendeltetett, mégiscsak kivárjuk állva. És hogy nem vesztem

   el, amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet. És hogy

   védjük az életet, amíg lehet és talán egy kicsit azon is túl.

   És ha másunk nem és másutt nem, ha már nem leszünk, hát

   valahol odalent még a kiszáradt koponyánk is nevet. És

   fütyülünk, fütyülünk a halálra.

A magyar költészet antológiája, 1961 [819-821.]

Rónay György

DAL

Egyszerű vagyok mint a föld,

és jámbor mint a csillagok.

Magvetők magot hintenek belém,

és kicsírázik a vetés.

Örök nap süt le rám,

és áldott arcát visszatükrözöm.

Termek kalászt.

Vezetek vándort világtalan éjben.

Egyszerű vagyok mint a föld,

és jámbor mint a csillagok.

Szérű, 1932. április [29.]

Rácz Olivér

HISZEK A VERSBEN

Hiszem, hogy vannak ünnepi igék,

miket az élet tölt meg tartalommal,

mint szemhatárt a hegyhát zöld falombbal,

vagy mint az ég kékkel a tó vizét.

Hiszem, hogy vannak álmok s álmodók,

kik ismerik a dolgok tisztult mását,

eszmék jogán a zengő szó varázsát,

s a holnapokért lengő lobogót.

Hiszem, hogy vannak alkotó erők,

kik az időt, mely mély, akár a tenger,

megőrzik híven képpel és kerettel,

mert ők az őrzők és szövegezők.

Hiszek a versben. Hiszem, hogy kell a vers,

hogy gyors jelent jövővel egybefonjon,

és hogyha kell, vádat s mementót kongjon:

emlékezz, ne felejts!

Jelenlét, 1958 [7.]

S. ARNOLD KLÁRA

HA BENNEM VAGY

Ha bennem vagy,

     mindig szelíd vagyok!

Ha bennem vagy,

     másnak békét adok!

Ha bennem vagy,

     csak jóra gondolok!

Ha bennem vagy,

     tenni csak jót tudok!

Ha bennem vagy,

     várom a szavadat!

Ha bennem vagy,

     tudom a célomat!

Ha bennem vagy,

     élem a sorsokat!

Ha bennem vagy,

     jöhetnek viharok!

Ha bennem vagy,

     oly vakmerő vagyok!

Ha bennem vagy,

     teszek és segítek!

Ha bennem vagy,

     mindenkit szeretek!

Ha bennem vagy,

     tűzzé változom!

     És Veled csak szeretni és égetni tudok!

     Égetni mindent, ami bűn…,

     mi Lelkednek fáj és ellened szegül!

Ha bennem vagy,

     érzem, mi a szeretet!

     hogy erény és áldozat életté mint lehet!

Ó, jöjj, jöjj igazság Lelke, Szeretet!

     minden vigasztalásnak édes gyökere!

     Veled csakugyan szárnyakat bontunk –

     s oda röpülünk, ahova Nélküled nem jutunk!

     Érzem, ó, érzem, csak azt öleled át,

     ki egészen, szívből, igazán

     lelkét Előtted boldogan kitárja,

     s minden szívdobbanásával a Szentlelket várja.

Szines ablak [175-176.]

Sántha György

SZAVAK

Szavak, meghittjeim, hűk, bolondok,

Szerethet-e nálam jobban valaki?

Kaucsuktestű, furcsa koboldok;

Szelidek, mint a Szent Márk galambjai.

Álomhangú, villanyos staféták,

Kiknek szavát parfümös fény kiséri,

Ha fölrepkedtek, mint a rakéták,

Zengő rimekben a szépet dicsérni.

Szavak, én tudom, hogy van lelketek,

Kik babonás és lázvert éjeket,

Sirtatok át sokszor énvelem.

Jertek, szálljatok szárnyas angyalok,

S vigyétek nevem, mint a harmatot,

Lopjátok szivébe énekem!

Testamentuma. 1. köt., (1915) [27-28.]

Sándor Judit

MEGBÍZÁS

Valamit a tavaszi fákra bíztam:

sziromesőjük hullassák reád,

ágaikon úgy suttogjon a lomb,

mintha az én hangomat hallanád. –

Duna vizére bíztam csendesen:

ha körülölel karjában a hab,

reám kelljen gondolnod hosszan, mélyen,

fájó szívemre, mely majd meghasad. –

Vén háztetőkre bíztam valamit:

védelmük alatt békéd ne legyen,

keresd mindenütt, keresd mindenekben

az én szívem. –

A szerelmem tavaszi szélre bíztam:

ő lengje feléd lelkem illatát...

– Szövetségesem miattad azóta

víz, fa, levegő, házfedél, virág...

Szövetségesem Isten és a templom,

minden perc, óra, hangulat, ima

s én várok reád, mert égi jelt kaptam,

csodás jelt... és azóta tudom, érzem,

hogy minket, minket egymásnak teremtett

Isten örök, szent, elhívó szava...

Arany és kék szavakkal [28.]

Rába György

VILÁGJÁRÁS

Nem az indulás

megmintáz az érkezés

ó ti szentté erőlködő

torzult vonásaink

Kisvers-nagymes-

terek, 1982 [82.]

R. Kozma Ilona

TAVASZI NAP

Kedvére játszik a tavaszi nap

Öreg felhővel, fürge széllel.

A felhők egymást kergetik,

A szél meg őket szerte-széjjel,

Vidám bújósdit kezdenek:

Felhő mögé búvik a Nap,

Nyomába ott suhan a szél

S a felhőfátyol elszakad.

A szél nyargal felhőlovon

Ő felhőmadarát sürgeti.

A nap széles mosolyra gyúl,

Sugárözönben fürdeti.

Két vastag felhő, szürke pár

Zsörtölődik, zörög, morog,

Mérgét sehogy se bírja már,

Összeborul, könnye csurog.

(Mögöttük mosolyog a Nap.)

A kövér csöppek hullanak,

Lemossák a fűről a port,

S az út mentén a nyárfasort,

A szél haraggal ront nekik,

S a két kövér fut, elszökik.

Megcsillannak a tar gallyak,

A nap vidáman felkacag,

Így derűs, borús, változó

Kedvvel napestig játszanak,

Míg zúgolódni kezd a szél

S a fáradt Nap aludni tér.

Csendvár [47.]

R. Kozma Ilona

MÉGIS SZÉP

Az élet mégis szép, ha volna is

sok csalfa csillogás és sok hamis

fény a felszínén. Ki ott evez,

hamar csalódás áldozatja lesz,

titkát az élet féltve rejti el,

érte harcolni, mélyét kutatni kell.

Mint bányász, gyöngyhalász, ki mélybe száll,

s ezer veszély között kincset talál.

Az élet akkor szép, ha küzdelem.

Nem hiú ábrándokat űzve, nem

élvet keresve, de nagy, nemes

célt, miért harcolni érdemes.

Maga a küzdelem az élet,

harcában edződik a lélek,

s míg célhoz ér, megérti, mit jelent:

magában hordozza a végtelent.

Csendvár, 1963 [38.]

R. Kozma Ilona

A TÖMEG

A tömeg oly hitvány, silány,

nincs benne lélek, cél, irány,

minden új jelszónak behódol,

amit egy bomlott agy kimódol.

A harsona, ha jól rikolt,

felejti, hogy tegnap mi volt,

hogy azt is ő szenvedte meg,

s ez is az ő bőrére megy.

Az új mindig sokat ígér,

létrája mindig égig ér,

s ad is – egy kis előleget,

min eljátszik a képzelet

s felejteti a lényeget.

Ez nem is fontos oly nagyon:

felszínről látja az életet

s nem egyszer ütötte agyon,

akit tegnap még éltetett.

De mindig támad új vezére,

kinek szavára éljenez

és nem figyel az új veszélyre,

mitől riadni érdemes.

Oly esztelen, olyan bolond,

mindenre rögtön kapható.

Ítélni józanul se tud,

ha megszólal a nagy kolomp,

nem nézi, völgy, vagy kaptató,

kábán saját vesztébe fut.

És mégis – bár hitvány anyag,

– szobrász kezében nyers agyag,

miből művét alkotja meg, –

nagy célokért küzdő nagy elmék

harcos erejét, győzedelmét

épp ezért adja a tömeg.

Csendvár, 1953 [27-28.]

R. Kozma Ilona

TAVASZI DAL

Evoé, Tavasz! Oly szép ez az élet!

Az újrateremtés, – a rügyfakadás!

Pacsirta dalára rőt Pán hada éled

és cseng a berekben a víg kacagás.

Duzzad a kéreg, pattan a bimbó,

csobban a forrás, suttog a szél,

s az ifjú Nap égető csóközönétől

mogorva-riadtan iramlik a Tél.

Eloszlik a felhő, csillog a harmat, –

könnyébe fürödve kizöldül a rét

s az Ember – örökre pogány-csudavárón –

föld méhibe szórja jövő kenyerét.

Aranysugarát a nap ontja pazarlón,

havas hegyek ormán villog a fény.

A völgyben, a mélyben, a fűben, a tarlón

sietve sürög sok ezer pici lény.

A föld szíve dobban, a föld öle tágul,

életre fogan sok sejt-millió.

S az ébredő lét százhangú dalábul

ujjongva kicsendül: Ó, élni mi jó!

Élni tavasszal százszoros élet!

Minden új perc újjászületés.

Valóra ha válik az édes ígéret,

elhisszük, vár a beteljesülés. –

Itt a Tavasz, vidám seregével

– tarka szivárvány eget hidal át –

és zengi felénk diadalmas erővel

az Élet örök győzelmi dalát!

Csendvár [13.]

MARADANDÓSÁG

                            „De ami marad,

                        a költők alapítják”

        (Hölderlin: Visszagondolás)

Tengerből született minden élő

porba tér vissza ember állat

marad az éther a víz meg a kő?

Nem lehet!

Megmarad a szeretet

s amit a költők alapítanak!

Ti költők

szent mámorban hintitek a magot

villámlások között

szülitek a teremtő szót

az Ige szárnyas hírnökét

Mi más lenne a valóság

mint a lét

lilaizzású lángolása

                                    Szabó Ferenc

Kedves Dolna!

Merre vagy, mi ven veled?

Kérlek, jelentkezz.

Kedves Yvy,

örülök, hogy láthatlak!

BÚÉK!

Boldog, békés, szép karácsonyt kívánok mindenkinek!

Jé nem is, csak egy hét múlva! Hogy lehet?