Keresés

Ács Zoltán

HORIZONT

Ezen a hajón kormányos vagyok,

vitorlámba engedem leheleted.

Felkeresem az új földrészeket,

új virágokat,

a könyvlapok közé,

a felhők fölé

helyezkedem,

a nap súlyával lenyugszik fejem

hullámzó horizontodon.

Ács Zoltán

HÉT

HÉTFŐ

Ezek után is

még tudok hinni a pillanatban,

hogy beperegnek a levelekkel

a magányos letapadt fűszálak,

a lassú feltámadások.

Egy vonalat nézek,

most arcod pótolja,

most fényt metsz,

most mosolyod markolja,

mely még virraszt mikor sötéten,

átvágtatunk a deres mindenéjen.

KEDD

Megindultunk a semmiségben,

a ködöktől eloldozott az

arc súlya, kékje,

reng felettünk a boltozat.

Kívül vagyunk a kezdetek halmain,

már lézerek játéka

leng az almán,

túl kerubok karjain.

A kedd biztos, mozdulunk,

a szervek tánca már örök,

hogy átvágunk az életen,

most már ég és föld között.

SZERDA

Most homokon ülök,

hiányoddal és érkezéseddel

vegyítem a munka hevét,

delel a korom,

de szemed eláztat ma is,

betörnek az illatok a zöldek,

csak akkor fogom meg kezed,

ha a Minden az Egészhez hű lesz.

CSÜTÖRTÖK

De nem lesz többé Vonal az ember,

fölszáradnak az avarban a szagok,

egy rügyben inog az Ember,

a földtől az ég eltol egy csillagot,

csak arcod lesz több vonal,

és a barázdákban a kín,

hogy megtaláljalak végre,

az elemek első napjain.

PÉNTEK

Ismerlek? Nem hiszem.

Az idegenség héja,

még tartja suttogások tüzét,

hogy fogyatkozik a magány karéja,

de még csattogunk hajnalon,

felvernek a szárnyak,

dong az erdő, neszel,

hol a borda társa.

Lesz-e alkalom?

SZOMBAT

Egy szirom jósága még kevés,

a szépség még csordul, párolog, enyész,

bőrrel biztosítom bőröd,

míg rendeződnek a mozdulatok,

az alkonyon átcsurog a vér,

végig a harcokon,

hol egy isten elindul a senkiföldön,

és kinyújtja karját az emberért.

Mert már az Ember él. (szólt és lett)

A kéreg alatt fölborzadnak

az első tájak,

valahol csillag is született.

VASÁRNAP

És pihenhetünk?

Nem hiszem, de most úgy tűnik

megérkeztünk,

egy pillanatra minden otthonos,

helyén van minden kristály, ér, levél,

öt ujjad tenyeremben bibére robban.

Ha nem is akarjuk, ha nem is halljuk,

de a milliárd-szív egyszerre dobban,

a láz, az érés,

a hazatérés

a pulzus a karokban.

Megérkeztünk.

Átcsordulunk a másodperc rostjain.

Milyen könnyű vagy, és én milyen

hallgatag,

a gyümölcs érett,

a szó kimondott,

nagyon egészek vagyunk.

Érzed?

Ács Zoltán

CSODA

Egy csodára várok,

valahol, valahol

egy papírszeleten,

egy kávéspohár egyenlítőjén

valahol.

És nem valami

anyag szerelmének ívét,

és nem valamiből valami,

valami reakció,

– és nem.

A semmiből

valami a papírszeleten,

a zérusból tiszta fényt.

Egy káposztalepke létezése kezdetét veszi,

a semmiből.

Ács Zoltán

LEVÉLHULLÁS

Sárga levél neszez

Talpam alatt,

Nálad ebédelek

Munka után,

Ujjaidon hagyom

Szalma hajam,

Megveted ágyam a

Dombok alá.

Tépkedi szirmaid

Lassan az ősz,

Elveti szárnytalan

Alkonyokon.

Ajkamon átoson

Titkos erőd,

Nézd a padunkra, hogy

Hullik a lomb.

Ács Zoltán

TÖRVÉNY

A körte hullik,

és megérkezünk,

a térben

itt vagyunk.

Nem lehet másképp,

az ég kék,

a fény megtörik

a tengeren,

túl vagyunk:

időn és emberen.

A körte hullik,

és megérkezünk,

valaki fogad minket,

a térben

itt vagyunk.

Nem lehet másképp,

az ég színe kék,

arcod színe sárga,

arcod alatt már pattog a rügy,

levetik bábjuk a lepkék.

Ács Zoltán

HISZEK

Megkeresztelkedem

szemed oltó tüzében,

hiszek benned vakon,

hozzád rendezem minden rezdülésem,

és nem lesz majd szavam,

ostoba leszek megígérem,

szám kicsordult harang,

omladék hajad éjjelében,

mosolyodhoz láncolom magam,

mert, ha távolodunk,

csak sejtem, hogy vagyok,

hiányod titkosítja sejtem,

gondolatom tőled roskadoz,

betöltöd valamennyi szervem.

S ha lenne hangja,

akkor hallanád, ahogy

reméllek,

ahogy dolgozom és forog

kezeim között az anyag,

emléked

lámpása alatt hatolnak mélyre

jótékony kések és savak.

Ács Mihály

KÖNYÖRGÉS

 1.  Szívem keserűségét,

Szomorú könyörgését,

Szánjad, Uram, bujdosását,

Szolgád nyomorúságát.

 2.  Csurdogálnak szemeim,

Csöpögnek gyakran könyveim,

Csudálatos Istenség,

Csöndesedjék ez ínség.

 3.  Állandó fogadásod,

Állhatatos mondásod,

Áldott Isten, Fiadért,

Áldj meg, kérlek, magadért.

 4.  Légy vezérem s oltalmom,

Látod, nincs oly nyugodalmom,

Lehetne hol szállása,

Lábaimnak állása.

 5.  Én Uram, ki kegyes vagy,

Engem, kérlek, el ne hagyj,

Elégeld meg terhemet,

És végezd el éltemet.

 6.  Atyáim, lám, megholtak,

Az kik, mint én, jobbak voltak,

Azokhoz hadd siessek,

Az kikkel veled legyek.

 7.  Ha pedig néked tetszik,

Ha nékem jómra esik,

Hogy szenvedjek az testben,

Hogy éljek ez ínségben,

 8.  Csak adj erőt, nem bánom,

Csapásodat elvárom,

Csöndesz szívvel hordozom,

Csak hütöm el ne fogyjon.

 9.  Jó Uram, hogy megalázsz,

Jómra fordul, hogy sújtalsz,

Igaz ítéletedet,

Így ismérem s bűnömet.

  10.  Méltóságos Istenség,

Menjen föl az könyörgés,

Mennyekbe vidd lölkömet,

Mikor végzed éltemet.

„Bízd az jövendőkre érdemed

jutalmát“, (1692 előtt) [135-136.]

Ács Károly

VERS 2000-RE

„Nem tudjuk szeretni magunkat,

És nem hisszük el, hogy szeretnek…”

                                                    Ady

Kezdjük hát az utolsó évet,

ha az Isten is úgy akarja…

S ha átjutunk az ezredváltón

egy év múlva, vagy tegnap óta,

kezdjük a számolást elölről,

évezredben is gondolkodva.

Századunk, a huszadik század

így visszájáról is félelmes:

Ezt mind átéltük? és túléltük?

Reméljük, visszajátszás nem lesz!

Ám akkor elvesztjük örökre,

kit elhagytunk, azt a pár embert.

Anyánk például. Maradjon ott,

süppedő sírjában feledve?

Nem, őérte vissza kell mennünk,

s nem mentség, hogy késő, vagy messze…

Aztán, volt egy gyerekkorunk is,

azt se kéne hogy por temesse!

Gyerekkorunk, és a költészet…

Pár rím, pár ritmus, életpótló:

„Szeretném, hogyha szeretnének”

meg ilyenek, Adytól, Tóthtól.

És amit magunk hozzáírtunk?

Az is a miénk, bármily torzó…

Enyém, tiéd, övé, senkié –

ez egy szent év, és egy új század!

Nem felejteni: szeretni kell

magunkat, s mindent, mit a mánk ad.

Az idő is Isten kezében:

óvilág int az újvilágnak.

A magyarokhoz, Köln,

2000. január [501-502.]

Ács Károly

MÁJUSI SZÓLAM

Barátaim, legyünk ma mások!

Legyünk kora kapunyílások,

pattanó pántok, lehulló rácsok,

bármilyen furcsa: legyünk virágok!

Azám: virágok! Önfeledt kelyhek,

amint lassan csordultig telnek.

Azok: virágok! Egy szál lehelet,

foszló szirmú füst, lágy földi felleg…

Virágok reggel: kacagó harmat,

virágok délben: kibomló hajzat,

virágok este: elnémult ajkak,

virágok éjjel: éppen csak vannak.

Virág-emberek, ember-virágok,

sohasemvolt világra várók,

mi hódítjuk meg a világot –

barátaim, ne legyünk mások!

Összes versei, 1958. április 29. [220.]

Ács Károly

TRIPTICHON AZ EMBERRŐL (részlet)

                                                             I.

A szem,

a szegény földi szem

melyet oly könnyű le-lehunyni,

s megtéveszteni csillámos délibábbal,                                              A fül,

nehogy önnönmagába nézzen –                                       ez az ostoba fül,

jövőbe láthat-e                                             amely azt hallja, ami hangos,

a szem?                                 és mindig annál jobban, minél hangosabb –

                                                                              épes-e igazat s hamisat

A nyelv,                                                                            különválasztani

a szajkó, locska nyelv,                                                                      a fül?

amelyet rossz szó ficamíthat,

vagy szolgaszájban nyálazhat a hízelgés –                                      A bőr,

tud-e beszélni milliókért,                                                a fázós kurta bőr,

és milliók helyett                                        mit egyetlen rántás lenyúzhat,

a nyelv?                                     ám nem okul: csak saját fájdalmát fájja –

                                                                               lehet-e biztos befödője

A csont,                                                                     egy egész országnak

az a pipogya csont,                                                                           a bőr?

amely csak elheverve boldog,

de minden málhát elcipel parancsszóra –                                         A vér,

állhat-e két morzsoló kő közt                                       a gyorsan hűlő vér,

egy nép gerinceként                                        mely siet gyáván kiömölni,

a csont?                                             a csak golyónyi léket talál a testen –

                                                                     zúghat-e mámoros tömegben

Az agy,                                                                            örök forradalmat

a gyarló emberagy,                                                                           a vér?

melyet érdek csűrhet-csavarhat

kedve szerint, hogy áligazát kisüsse                                                A test,

és önmagával igazolja –                                                 ez az esendő test,

megtudhat-e törvényt                                   mely zsugorodik az évekkel,

az agy?                                            aztán, ért kocsány, leválik a koráról –

                                                                          lehet-e, mint a haza képe,

                                                                                         évről évre ifjabb

                                                                                                         a test?

Összes versei, 1952. május 20. [278.]

Ács Károly

VIRÁG HELYETT

Ha valaki nagyon szeret egy másik valakit,

és fél, hogy ezt nem tudná elég szépen megmondani neki,

rendszerint virágot tesz az asztalára,

s aztán magára hagyja a hervadó virággal.

Hogy akkor mi történik, pontosan nem tudom,

de a virág s a kedves biztosan beszélgetnek.

– Nem jó meghalni – mondja a virág búsan.

– Jó élni – mondja a kedves örvendezve.

– Engem valaki halálra ítélt – sír a virág.

– Engem valaki nagyon szeret – örül a kedves.

És meghal a virág,

és szerelemre gyullad a kedves,

mert erős bájital az áldozati virágillat.

Tehát a virágnak is meg kell halnia,

hogy elmondhassa az illatos szerelmet,

bízhatok-e vajh a szavakban,

amelyeket már ezerszer kimondtam és elfelejtettem?

A szó élete rövidebb, mint a virágé,

csak addig él, amíg legelőször kimondjuk,

utána már halott szavakat ejtünk.

Én pedig mindig szertelen voltam a szavakkal:

először másokét szajkóztam értelmetlen,

aztán megeredtek a saját szavaim,

bánom már, hogy mind elvesztegettem,

de akkor azt hittem, a szó számára nincs méltatlan oltár.

Most meg, amikor volna érdemes,

akire hízelgő szavaimat aggassam,

csupa holt ige, fakó, fagyott szó tolul a számra.

Megszólítalak mégis, kedvesem,

virág helyett,

hátha megélednek a szavak, ha hozzád érnek.

Halott virág helyett

eleven szavak illatoznak.

– Jó élni – mondják örvendezve, s bólint a kedves.

– Szerelem – mondják, és rám gondol a kedves.

Köszönöm ezt a boldog ékesszólást.

Összes versei, Varasd, 1954. február 2. [205-206.]

Ács Károly

IMA AZ EMBERISÉGHEZ

Nézzétek, elvtársak, testvérek, urak, vagy ahogy tetszik:

térdelek előttetek, és hagyom, hogy kavicsok bökdössék alázatom.

Borzas hajamból ijedt tündérek kandikálnak.

Kezem, mint két elszáradt dorong, záporoz átkot a szívem fölé.

Tekintetem akár a láva hömpölyög szét, s a tulipánok remegve becsukják kelyhüket.

Hűlt láva ez, nagyon hűlt, ne féljetek tőle, tulipánok;

vulkánja is oly fáradt, mint a hajnali bálterem, –

ha-ha! térdel a nyomorult, alázkodik, otrombán alkudni próbál.

Jertek inkább hozzá: itassátok meg az illatotokkal.

– Jaj, látszik, hogy ez a tavaszi mennydörgés, vagy tán a kavics horzsolása megzavart

                                                                                                                            egészen:

rózsaillatot érzek a tulipánban, és főt hajtok a méhecske előtt,

kihűlt láváról papolok, mikor az emberiséghez kellene imádkoznom.

„Emberek, barátaim, ne hordozzátok a fejeteket oly kevély-magason,

hisz lejjebb, a hónotok alatt, nektek is, akár nekem, a végzet csírái kelnek.

Emberek, én fázom! Engedjetek az ágyatokba, dunyhák alá, a szeretet testmelegébe.

Asszonyotok anyám legyen és szeretőm és gyermekeim anyja;

férfiatok uram és rabszolgám,

és ti mindnyájan legyetek testvéreim, osszátok meg velem a falatotokat, és vegyétek el tőlem

                                                                                                                       szívem itató kútját.

Éljünk együtt. Melegítsük a fázókat és rakjunk jeget a lázasok homlokára.

Higgyétek el, így együtt még a halálon is úrrá lehetnénk,

és nyugodtan tennők el magunkat egy újabb születésre.

Gondolkozzatok rajta.

Én várhatok, legfeljebb még néhány évvel több olvasztanivalót liheg belém ez a buta

                                                                                                                          didergés.

De biztos hittel hiszem: megéri.

Oly biztos hittel, hogy már fel is kelek a térdeplésből,

és várom a kinyilatkoztatást,

                                                                           ámen.”

Összes versei, 1946. május 4. [38-39.]

Ács Károly

TAVASSZAL

Tavasszal szépek a vetések,

tavasszal az őszök is szépek,

tavasszal betörök a nyájba,

tavasszal nem fáj, ami fájna.

Tavasszal lefejtem a gondot,

mit a tél a szívemre morgott;

annyit csetlettem-botlottam benne,

tavasszal lenne, hogy ne lenne!

Tavasszal árvíz árja árad,

tavasszal a jég habbá fárad,

tavasszal csak egy rázkódás kell,

és tavasz-patakcsobogás kel…

Tavasszal csak egy akarat kell,

s hemzseg a gally virágrügyekkel,

tavasszal minden jóság érik,

tavasszal a célt csókkal mérik.

Tavasszal az ég jövőt keltet,

s tavasszal írtam ezt a verset.

Összes versei, 1946. május 2. [35.]

Hurrá!

Éljen-éljen!

De jó...

Üdvözlet Kedveschek!

Ács Dániel

KÖNYÖRGÉS

Az idő folyton csak robog

Perc csizmája lankadatlan kopog

Semmi nem lassítja, pedig senki

Nem tanítja őnagyságát menni.

Remegve hajlok most előtted, ó időm!

Kiürült lelkemmel álldogálok, midőn

Rám dőlnek rettentő tégla-falak

Roskadok, mint Ady nyögő lombok alatt.

Szeretném létedet kicsit elfeledni

Életemet percre jelennek szentelni

Akkor tán gondok nélkül kóstolhatnám

Szerelmes hab-gyümölcstortám.

Idő, te konok, hallgass végre!

Hajtsd le fejed gyászos könyörgésre

Szánd meg egyszer gyáva hívedet

S állj meg, hogy összeforraszd szívemet.

Ács Dániel

SOKBÓL AZ EGYETLEN

Bennem még kavargott a múlt,

s az égre nyúlt sötétségbe nézve

milliónyi pont közül

zajtalan, észrevétlenül,

te már álmodtál velem.

Bolondság a remény,

mégis hagyom magam

elveszni benned s a körédfont

gondolatban,

hogy mi belőled enyém,

az írja mozdulataim,

ahogy hajad selyemszálain

mohósággal siklik át szemem,

s mint ifjúkorom érett gyümölcse,

úgy csüngök kezedre várva,

szívedre tündökölve.

Sokból egyetlenem!

Szeress gyöngén, bíztatva, féltve,

mert bár kihúnyni gyúltunk jaj, az égre,

legyünk mégis bátrak, s bolondok együtt.

Aczél Géza

SZKEPTIKUS UTAZÁS

mint díszletet

húzzák a tájat nagy kezek

s az ember szeme lassan egyedül marad

beáll napok lomha csorgásába

s fel nem sérti már

orv pillanat

a bölcs mintha vonaton élne

míg benne van a képben

bámulja a kiürült határt

de szerényen hunyja le szemét

ha jön egy állomás

Másnapos freskó [61.]

Aczél Géza

FOHÁSZ A SZEMEKHEZ

forduljatok fel fáradt szemek

a magasban még csapkod

néhány sikongó madár

fejét dobja a vetés

a betegből kidomborodik

az élet megszokása utolsó reggelén

elsiratják magukat a tragédiák

elkenődik a könny

homokos ujjaival elpengeti

majd a pusztulás is énekét

élőknek a szépség templomát

építsd

oltár legyen ma a költő

soha ilyen aszálya nem volt

még áhítatnak

forduljatok fel szemek

a kék most is végtelent mutat

Másnapos freskó [37.]

Aczél Géza

HINTA

szomjaznak a folyók

sok éjszakánk után

kifekszünk hiányunk

cserepes udvarára

hangod elül mint bogár

csinosít a pillanat magánya

a csönd íve mentén

hintázó ölébe vesz a fájdalom

szemeid őszülni kész viharából

madarak röpülnek ki az ablakon

Másnapos freskó [14.]

Ábrányi Emil

ÉL A MAGYAR…

Fessétek bár sötétre a jövőt,

Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,

Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról,

Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:

Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!

Szentűl hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Többet ki küzdött és ki szenvedett?

Hiszen vértenger, temető a mult!

Vetettek rá halálos szolgaságot,

Irtották szörnyen… ámde a levágott

Törzsek helyén még szebb erdő virult.

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ki a saját pártos dühét kiállta,

Annak nem árthat többé idegen!

Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!

S csak arra szolgált minden veresége,

Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Szükség van arra nemzetem, hogy élj!

Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,

Van egy erényed, mely fényt vet te rád,

S melyért az Isten mindent megbocsát –:

Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ha minden nemzet fásultan lemond,

S a szent rajongás mindenütt kiég,

S a büszke jognak minden vára megdől:

A te szabadság-szerető szivedtől

Új lángra gyúlad Európa még!

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar örökre élni fog!

Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,

Ki trónusán bírói széket űl!

És hogyha minden búra, bajra válik,

Romok között is hirdetem halálig,

Erős, nagy hittel, rendületlenűl:

Legyen bár sorsunk még oly mostoha,

Él a magyar s nem veszhet el soha!

Ábrányi Emil költeményei, 1888 [200-201.]

Ábrányi Emil

MAGYAR NYELV

Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged

   Ajkára vőn, többé nem dobhat el!

Szentség gyanánt hogy befogadja éked,

   Őrző oltárrá válik a kebel.

Pajzán, derűs vagy, mint nőink szeme,

   S erős, szilárd, mint hősök jelleme!

Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,

   S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég!

Minden, mi fejben vagy szívben fakad,

   Tőled nyer pompát, színdús szavakat.

Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord,

   Mint egy király az ünneplő bibort!

*

Bír-e más nyelv úgy epedni,

Annyi bájjal, annyi kéjjel?

Olvadóbb, mint lant zenéje

Holdvilágos, langyos éjjel,

Mely virágot s dalt terem,

Mikor ébren semmi sincs más,

Csak a fák sötét bogán:

Hangos, boldog csalogány

S boldog, néma szerelem…

*

Hát a csapongó

Gyors szavu tréfák

Játszi szökését,

Festi-e más nyelv

Oly remekűl?

Pattog a víg élc,

Ám sebe nem fáj,

Mert csak enyelgés,

Tarka bohóság

Volt az egész!…

*

Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja

Úgy zendűl benne, mint egyház harangja

Mely messze hinti mély, komor szavát.

Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban,

S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban,

Úgy döng minden szó a kedélyen át!…

*

Ciklops pőrölye, hogyha csatát fest,

Csatakürtök bősz riadása!

Halld! Halld!

Száguldva, vihogva, kapálva

Dölyfös paripák rohannak elő.

Százak keze vág, százak keze lő.

Nem szárnyal a vér-ködös égre más,

Csak ágyudörej, szitok és zuhanás!

Rázkódik a föld, iszonyodva reng,

Amerre a kartács vad tánca kereng!…

Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,

Sebet osztva süvölti: ne bántsd a magyart!

–  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –

Hatalmas, szép nyelv,

Magyarnak nyelve!

Maradj örökké

Nagy és virágzó!

Kisérjen áldás,

Amíg világ áll!

S legyen megáldott

Az is, ki téged

Ajkára vesz majd:

Elsőt rebegve,

Végsőt sohajtva!

Ábrányi Emil költemé-

nyei, 1885 [168-170.]

Ábrányi Emil

BABÉRFA

Hogy’ elpusztult a kis kert!

Mily néma és setét!...

A hervadás rá fujta

Halvány enyészetét.

Mint gördülő könny, hullong

A rózsa levele,

Ágyaz magának lágy sírt,

Fejét úgy hajtja le.

Liljomnak éles kardja

Széttörve ott hever,

Szép tulipán, palástját

Többé nem ölti fel.

A nyájas kert virágok

Bús temetője lett, –

Fölöttük a kopár fák

Megannyi gyász-jelek.

Virúlva, zöld pompában

Csak a babérfa áll.

Hiába rontja –: néki

Nem árthat a halál.

Időtől nem remegve

Fenségesen komoly,

Amíg körötte minden

Halott vagy haldokol.

Igy áll a költő híre!

Körűlte a világ

Összes varázsa fonnyad,

Mint a beteg virág.

Kincs, pompa, fény, dicsőség

Mind porba, éjbe hull...!

A költő híre nyílik

Hervadhatatlanúl.

Ábrányi Emil költemé-

nyei, 1883 [51-52.]

Ábrányi Emil

TENGERSZEM

I.

Áll mozdulatlan, csöndesen,

S mint egy merengő, méla szem,

Folyvást az égre néz.

Ős fák lenyúló, hosszu karja

Tükrét védőleg eltakarja,

Hogy meg ne törje vész...

A hajladó, az ingó sások,

Mint karcsú, lenge óriások

Akkép veszik körűl.

Minden zörejre összesúgnak,

S ha kél vihar, szorongva zúgnak,

Jelentik messzirűl.

De a vihar csak rejtve, lopva,

Lábujjhegyen lép e habokra,

S elfojtja bősz szavát.

Mint visszatartott halk lehellet

A mélyen alvó ágya mellett,

Úgy rezzen, surran át.

–  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –

II.

Kóbor felhő tépett rongya,

Mely a végtelent bolyongja,

Áll fölötte elborongva,

S pihenőjét tartva itt,

Ráhullatja könnyeit!

Hull az áradt, sűrü csepp,

Mindig gyorsabb, hevesebb.

Majd lassabban, szelidebben,

Elenyésző zajjal cseppen,

Míg sötéten, észrevétlen,

Más vidékre, messzebb égre

Szerte oszlik, tova lebben.

III.

Ha naplementén elborúl a táj

S a tó fölött terjengő félhomály:

A csillagok belé tekintenek,

Mint könnyü fátylon áttetsző szemek.

Epedni kezd a sáppadt líliom,

És végig kúszik a merev habon,

Esdőleg mintha nyujtaná kezét

Hogy érinthesse csillag-kedvesét.

A hosszú, nedves, hófehér növények,

Mint zárdában találkozó nővérek:

Köszöntik egymást, mélyen meghajolva,

Szűz tisztaságban, egy hangot se szólva.

Fölkél a hold, búsan ragyogva kel fel.

Megáll a tónál s félre hajlott fejjel

Úgy nézi benne halvány képe mását,

Mint fonnyadó nő bája hervadását...

IV.

És néha egy-egy megsebzett madár

Meghalni erre száll.

Hol lomb búsan borúl le:

Lecsüngő szárnnyal hull le

A rozmarin bokorba.

Ekkor rendre-sorba

Jönnek a törpék

Mind pici görbék,

Kis paci lábbal

Hosszu szakállal...

Jönnek a tó fenekérül,

Hol a sás levelébül

– Bólintva, henyélve

Kényelmesen élve

Lágy mohaágyba’ –

Koszorút fonogatnak

Tündérek arany-hajába.

Végtisztességet adnak

A kis halott madárnak;

A tó szinére kelvén

Körülte halkan járnak,

S a törpék bűvös nyelvén

Fölötte gyászdalt énekelnek.

–  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –

V.

Erdőn, tavon

Átzendül a dal,

Csoda-bús, csoda-édes

Hangzatival.

Egy pillanatra

Megreszket az ág,

Rázkódik alatta

Minden virág.

Megrendül a tó,

Percig remeg...

Loccsannak a partok

Álomszerüleg...

Elhangzik azonnal,

Nincs semmi zaj, –

Innen-amonnan

Még egy sohaj...

Aztán alant

S a légbe fent

Kimondhatatlan

Mély, néma csend!...

–  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –

–  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –

Csend!...

Ábrányi Emil

költeményei,

1882 [47-50.]

Ábrányi Emil

A PILLANGÓ HALÁLA

Szegény pillangó! Haldokolva ott űl

Egy rózsatőn és végpercére vár.

Tolongnak hozzá gúnyos szánalommal

A dolgos hangya és sok bölcs bogár.

„Lám!” szól a hangya. „Megmondtam, hogy így jársz!

Ily sorsra jut, megmondtam, a ledér!

Csak kezdetén vagyunk még a tavasznak

És a te pályád immár véget ér.

Minket lenéztél, – és mi vígan élünk!

Van friss egészség s jólétből telik!

Ha dolgoztál, izzadtál volna, mint mi,

Élhettél volna száz esztendeig!”

„Sajnállak!” mond egy vékony lábu szöcske.

„Megölt a mámor! Látod, kedvesem,

Én is vagyok szerelmes, sőt örökké

Epeszt a vágy, – de én máskép teszem.

Én cirpelek sorvasztó szerelemről

Bús kobzomon egész éjeken át,

De ez nem ront meg, – és hozzá mindennap

Jó étvággyal eszem a vacsorát.”

„Botor lény!” mond egy harmadik, nagy orrú

Komoly bogár, ki túrja a sarat...

„Röpködtél, égtél, enyelegtél folyvást!

A gyönyör elszállt... nos, hát mi maradt?”

„Elfonnyadt arc, lecsüngő, gyönge szárnyak,

Minden tagodban láz és sorvadás!

Maradtál volna, mint én, a homokban,

Most nem halnál meg, hiu kéjvadász!”

S a negyedik szól: „Ó, szegény barátom!

El kellett volna csúfitnod magad!

Az volt a baj, hogy szárnyakkal születtél!

Mért nem vágtad le röpke szárnyadat!?”

Igy szólnak sorra. – Meglebbenti szárnyát

A bágyadt lepke és halkan felel:

– „„Mit szántok engem? Én e szép világot

Megbánás nélkül, bútlan hagyom el.

Amerre szálltam: halmokon, mezőkön

Minden virág szerelmes volt belém,

Mind engem csókolt, engem boldogított

S én valamennyit hévvel ölelém.

Ha sejtenétek, mit éreztem én át,

Jajongnátok önsorsotok felett,

S a boldogságnak egy pillanatáért

Odadobnátok minden életet!

Ti szántok engem? Unalom szülötti,

Engem siratni jöttetek ide?

Ó nyomorultak! Több, száz éveteknél:

Az üdvösségnek egy lehellete!

Hő napsugár, kék ég, virágok fátyla

Takarta el előlem a valót,

A szerelem ringatva vett karjára,

S most, mielőtt ébrednék, meghalok!””

Szólt s hangja elhalt. Egy végső sohajtás.

Melyben még egyszer föllángolt a mult

Összes heve... Aztán, ahol leszállott,

A rózsa szívén csöndesen kimúlt.

Ábrányi Emil költeményei, 1878 [41-43.]

Karinthy Gábor

ÉNEK AZ IDEI TAVASZRÓL

A lombok leveleit, a virágok tarka szirmait

Meg-megmozgatja néha a csekélyke szellő csendesen.

Egymásrabókolnak a táj s a végtelenség. Este van.

Suttognak is rejtelmesen az esti kert s a végtelen.

Égkék kibomlott selymén hasztalankék

Az orgonavirág vagy kicsi dámák!

Csokorban is, mit udvarlótok ád át,

Az arcotokba tárja fel, hogy: ankét...

Oly pompásak a lombok alkonyattal

S ó, hogy’ ragyog a rózsák szirma nappal!

S a hajnalok, az éjszakák, az esték

Amit zenélnek: él a kikelet...

Tavasz, te hímes és kacér, tündöklő, édes szépleány,

Szépséged vészes, bájad is, hatalma megtipor, lever

S a láz, a forró szenvedély hánytorgat, forgat engem is

Éjen, sugáron rángat át s homállyal, fénnyel elkever!

A sok virág, a bús szál és a víg szál

Dicsőítik s a patakok is mind-mind

S a bogarak s ő rájukkacag, int, int,

A tavasz, ahogy villog, álmodik, száll...

Oly pompásak a lombok alkonyattal

S ó, hogy’ ragyog a rózsák szirma nappal!

S a hajnalok, az éjszakák, az esték

Amit zenélnek: él a kikelet...

Putonnyal ősz öregapó s a tömzsi kis szekér szalad.

A régi lélek mondja ezt: Az órainga és akik

Dalolnak. Álmatag haját színezte szét a gondolat,

Ha felkerül a csentecsa, a messzeségen átbukik.

Lobog s akármely arcát tárja rátok

A Vágy s amint a kék magasba ér fel,

Ezüstfehér felhőt súrol fejével,

A kezdetek közt végzeteket láttok!

Oly pompásak a lombok alkonyattal

S ó, hogy’ ragyog a rózsák szirma nappal!

S a hajnalok, az éjszakák, az esték

Amit zenélnek: él a kikelet...

A Kedvesch vers mégis szép lesz, méltó régi, nagy híréhez!

Itt nagyon sok jó verset olvashatsz! Töltsd fel Te is a "Kedvescheidet"!

Ábrahámné Ágnes

SZIESZTA

Pillangó pilledten pihenget,

piros szárnyán megcsillan a nap.

Pincehideg bort iszogatnak

pilléren ülve az emberek.

Várhat a munka az ebédig,

esznek csendesen katonázva,

falatokat kiporciózva,

hogy jusson is és maradjon is.

Komótosan összepakolnak,

ha a falatozásnak vége,

a maradék megy a szütyőbe,

véletlenül sem pazarolnak.

Holnap is nap lesz, szól az egyik:

ami maradt, jó az pótlásnak,

de ha nem, hát kell a kutyának.

Kezdjük a munkát, mindjárt esik.

Sodrásban, 2010. [5.]

Ábrahámné Ágnes

SZERETLEK

Lehullok, susogja most a falevél.

A sötét gondolatok egyszerűen

eltűnnek, amikor felidéz a szél.

Tudod, neszt hallok itt a sűrű éjben.

Szennyes szavak: tisztára mosod őket,

szívedben kék vizű tavak, tudod jól,

megtisztulnak bennük édes szerelmek.

Fehér hangok gördülnek le szájadról.

Arcodról olvasom érzéseidet.

Szemeidbe nézve látom magamat.

Egyszerű lett, ami megmérettetett.

Tengerkék szemedben látom lelkedet.

Korallok lengedeznek szíved körül.

Mint te magad vagy, olyan törékenyek.

Sodrásban, 2010. [4.]

Abonyi Maya

TAVASZVÁRÓ

A kert nyírkos, tompazöld illata

terjengve foszlik szét,

s körülöleli szobám.

A kölyök szellő

a függöny opálos hűsét lebbentve

ki-be jár.

Ragacsos messzeségben,

rügyezni vágyó jegenyék között

ködkabátban duzzog a napsugár.

A bozontos föld

kajánul koldul meleget,

hogy ledobhassa

a sápadó hajnal

vízgyöngyös takaróját.

Arcok és énekek, 1991 [4.]

15 éves a Kedvesch versek! Éljen még soká!