Azért nyitom ezt a rovatot, mert az Ismeritek a szarmatákat? topikban tilos pl. azokat az antik szerzőket idézni, akik a szarmaták méd származásáról adnak hírt. Itt viszont a szarmatákra vonatkozóan minden forrás közlése megengedett. Vágjunk a közepébe!
Baski szerint regényíróink (Kodolányi, Karczag György stb.) kapták fel a baranta szót Vámbéry nyomán, mert tájszótárakban és más nyelvészeti adattárakban nem található, vagyis eredetileg nem fordult elő nyelvünkben. Vámbéry ugyanakkor láthatóan nem utazásain, illetve helyszíni gyűjtései alkalmával szedte azt össze, hanem valószínűleg az orosz szakirodalomból. A szó definiálásaként is a Nagy Szovjet Enciklopédiát idézi Baski, mert az szépen meghatározza a jelentését: állatok vagy más ingóságok elvétele a tulajdonos által okozott sérelem vagy kár rendezésének kikényszerítése céljából.
Baramta szavunkat is a török barïmtából s így a barïm 'jószág, vagyon' szóból eredezteti Baski, ez az oroszban is megvan baranta formában. Vö. az ősi római jogi familia pecuniaque kifejezéssel és amit róla írtunk.
A szkíta és a szarmata kultúra nagyítható régészeti térképe, Kr. e. VII–III. század
A két civilizáció a Donnál ért össze, igazolva Diodóroszt. A törzsterülettől elszakadt ananyinói szkíta telepeket itt nem szemléltették, csak a Kaukázustól közvetlenül északra eső Kr. e. VII–VI. századi szkíta lelőhelyeket (rácsozva). Figyeljük meg: a szarmaták északkeleten a manysi-hanti vidékeket is elérték.
Látom, marha-kérdésben nagyon otthon vagy, ami nem csoda. Sajnos a marcha nem azt jelenti, amire gondolsz, hanem határkerületet, -tartományt, -vármegyét (pl. marchia Austriae = Austrie marchionibus = marcha Orientalis).
Kedves Rufella, nem ártana licsit mélyebben beleásni a kérdésbe, már ami a marcha szót illeti.
Kik is voltak valójában a vengerek-vangarok? Mi maradt fenn róluk?
A venger név, a magyarok egyik megnevezése volt.
Német Lajos-féle 860. évi oklevélben „mons uuangariorum marcha” nevet viseli, de már a 791-797 közötti alamann és bajor források is írnak a wangarokról.
A venger-vangar népet korábban pannon-peon néven nevezték. A venger nép már a Római Birodalom alatt keresztény lett, de a pápától függetlenek voltak.
A következő években a bolgárok bizánci és frank háborúit kihasználva a vengerek visszafoglalták a Kárpát-medence középső részét. A venger vezetők közül Baton
neve maradt fenn, akiről Vác városát és valószínűleg Nagybátonyt is elnevezték. Mindezek ismeretében meghatározható az általa vezetett törzs is. A Vata-Bata (Báta)- Pata katonatörzs és rokon nemzetségei (Tata, Káta, Máta, Sáta, stb.) Kelet-Dunántúltól a Debrecen - Kolozsvár vonaláig települtek. Jelentős katonai erőt képviseltek és katonailag szervezett településeik láncolatát hozták létre egymástól általában 30-40 km-re.
Az Árpád vezette keleti vengerek nemzetségeinek letelepedéséből jöttek létre Sződ, Csomád, Kosd, Rád település, míg a magyarok nemzetségeiből Göd, Keszi és Rosd-sziget (ma Szentendrei-sziget) neve. Valószínűsíthető, hogy a venger „Vác” köré települtek a venger nemzetségek, míg a katonailag fontos átkelőket és biztonságot nyújtó szigeteket a magyarok vették birtokba. Megfigyelhető, hogy a „d” végződést mind a keleti vengerek, mind a magyarok kedvelték. A magyarokat a korabeli bizánci írásokban a türkök egyik fajtájának tekintették, míg a mohamedán kútfők baskíroknak (török nép).
A genetikai kutatások szerint a késő avar kori népesség és az Árpád-kori népesség hasonlósága kimutatható, míg a klasszikus honfoglalók (magyarok) nagy része nem hozható morfológiai (az emberek szervezete közötti kromószomastruktúra, stb.) kapcsolatba velük. (12) A legközelebbi rokonainknak ezért a több mint 1100 éve nyugatra telepített és német nyelvűvé vált, de településeiket Wengnek, Wangnak, nevüket Wengernek a mai napig megőrzött népesség tekinthető.
---------------------------------
12) Raskó István: Uraliak voltunk. Élet és tudomány. 2007/47. Mende Balázs Gusztáv: Archeologenetika és a honfoglaláskor népességtörténete; új módszerek - régi problémák. Magyar Tudomány. 2008/10. 1193. o.
Szia! Megnyugtattàl, h ez az idézet legalàbb hiteles. Amùgy érdekes amit mondasz (màrmint, hogy milyen értelemben (is) hasznàltàk akkoriban a "marha' szòt. De a lényeg, hogy ez a szò màr akkor is létezett és ma is. :)
Szepesy Gyula fordításában: „Amikor a császár megjelent az emelvényen, és barátságos hangon éppen megszólalni készült, s úgy akart hozzájuk beszélni, mint a jövőben engedelmes alattvalóihoz, egyikük éktelen haragra lobbanva az emelvény felé hajította csizmáját, és ezt kiáltotta: »marha, marha«, ami náluk csatakiáltásként hangzik. Erre az egész gomolygó tömeg arrafelé tódult, és hirtelen magasba emelve a barbár zászlót, vad üvöltéssel egyenesen a császár felé rohant, aki a magasból letekintve mindenfelé ide-oda futkosó tömeget látott feléje közeledni dárdákkal, kivont kardokkal, kopjákkal. Már vesztét érezte közeledni, de úgy belevegyült az ellenséges szándékú emberektől és a sajátjaitól kavargó tömegbe, hogy senki sem tudta róla, vezér-e vagy közkatona. Nem volt idő a habozásra, fölpattant egy gyors lóra, és elvágtatott. Testőrei megpróbálták visszavetni a tűzvészként terjedő barbár áradatot, de sebektől borítva elhullottak, vagy a rohamozóktól eltiporva földre hanyatlottak. Az aranyos kárpittal díszített császári szék a támadók könnyű zsákmánya lett.”
Nem sokat jelent a római szerző "quod est apud eos signum bellicum" megjegyzése, hogy ő az elhangzottakat csatakiáltásként értelmezte. A "marha" ebben az esetben kétségtelenül jeladás volt a rohamozásra, ami nem jelenti, hogy a szarmaták általában csatakiáltásként használták.
Ammianus Marcellinusnál (XIX, 11, 10) olvasható az alábbi epizód: Kr. u. 359-ben, amikor II. Constantius római császár Acimincumban (Sirmium/Szerém közelében, a Száva mentén) beszédet mondott a meghódítottaknak, és az adózás ügye szóba került, az egyik új alattvaló polgár a császár irányába hajította csizmáját, és azt kiáltotta: „marha, marha”.
„Visoque imperatore ex alto suggestu iam sermonem parante lenissimum, meditanteque adloqui velut morigeros iam futuros, quidam ex illis furore percitus truci, calceo suo in tribunal contorto »marha marha«, quod est apud eos signum bellicum, exclamavit eumque secuta incondita multitudo vexillo elato repente barbarico ululans ferum in ipsum principem ferebatur.”
... a Marcellinus-féle szövegben talán mégiscsak a „marha” szó ’vagyon’ jelentése tűnik valószínűbbnek, „Nesze a marhánk! Itt a vagyonunk!” értelemben
------------------------------------------
„Arany János, nyelvünk kiváló ismerője a török háborúkat idéző alkotásában, a Szondi két apródjában írja:
»A vár piacára ezüstöt, aranyt
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat.«
Az idézetben szereplő marha szó jelentése ’kincs’. Tehát a török szultán sok kincset hordatott ki a vár piacára, hogy a várkapitány apródjai dicsőítsék őt, akik persze ezt nem tették, hanem elátkozták Drégely várának elfoglalóját. Tudjuk, hogy a marha szavunk ’kincs’ jelentése kiavult nyelvünkből, helyette ma a jószág ’szarvasmarha’ jelentés került előtérbe”
Guttmann Miklós
Egy nyugati kisrégió nyelvhasználatáról
In: Vörös Ferenc szerk.: Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat ‒ A 2005. október 20‒21-i somorjai konferencia előadásai; Magyar Nyelvtudományi Társaság‒Konstantin Egyetem‒Fórum Kisebbségkutató Intézet, Bp.‒Nyitra‒Somorja, 2005, 78.
(A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 224.)
Literary Tradition and Epigraphical Evidence: Constantine Porphyrogenitus' Information on the Bosporan Kingdom in the Time of Emperor Diocletian Reconsidered
Сарматы в этническом отношении скорее всего составляли сложный и неоднородный конгломерат племен. Это признают многие исследователи. «Сарматы едва ли представляли собой единую в этническом и языковом отношении народность,— пишет И. Алиев в капитальной монографии «История Мидии».— Скорее всего это название, так же как и название скифы, имело собирательное значение». И еще в другом месте: «Тот факт, что известные нам скнфо-сарматские имена по крайней мере на одну треть состоят пз имен, несомненно не иранских (а это говорят и сами иранисты), показывает, насколько преждевременны заключения о безоговорочном иранизме скифов и сарматов» (История Мидии, С. 101.).
Diodórosz (II, 43, 6–7): "E királyok idejétől kezdve [Kr. e. VII. század] sok meghódított nép költözött másik hazába, és ezek közül kettő alkotott nagyon nagy kolóniát: egyikük asszírokból állott, akik Paphlagónia és a Pontusz közötti földre költöztek, a másik pedig Médiából vándorolt el, és a Tanaisznál telepedett le, s ez a nép a szauromata nevet viselte. Sok-sok évvel később ez a nép hatalmassá vált, és Szküthia nagy részét feldúlta, és teljesen elpusztított mindenkit, akit leigázott, és az ország legnagyobb részét pusztasággá tette."
„A szőregi anyag alapján kiegészíthető a korban több irányú megközelítésben kirajzolt magyarországi Dél-Alföld olyan régiója, ahol a korábbi szarmata kerámia mellett, annak továbbfejlesztett keleti stílusú és díszítésű változatai mellett újabb edénytípusok is feltűnnek bizonyítva, hogy a hunkorban a szarmata lakosság továbbélt, és kézműiparával, gazdaságával háttérgazdaságot nyújtott a nomád és katonai támadó hadjáratokat vezető hunok számára.” (Ács i.m. 103.)
Ács Csilla: „A késő szarmata telepeken a fazekak körét bővíti a csillámos-szemcsés, kézikorongolt, gyakran síkozott és fedőhornyos peremű edényfajta. Szőregen ennek sima díszítetlen változatai mellett fésűs sávos, hullámos, ill. fésűs beszurkált díszítésű darabjai is feltűnnek …, de egy benyomott lencsesorral díszített darabja is előfordult ... Korábban ha ilyen töredék előkerült, Párducz nem választotta ki a kézzel formált és durva kerámia köréből. Egyes példányait pedig a szarmata anyagtól idegen volta miatt megkísérelték germánnak, gepidának meghatározni. A Szeged környéki terepbejárások során ez a kerámiafajta mindig együtt került elő a szokásos szürke, korongolt késő szarmata anyaggal.” (Megjegyzések a késő szarmata kerámia kérdéséhez; in: Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 30-32, 1987-89, 102.)
"Több külföldi történész és régész ma már úgy véli, hogy a Kárpátok keleti felében talált leletek etnikai beazonosítása meglehetősen kérdéses. Ez azért fordulhatott elő, mert korábban egyáltalán nem foglalkoztak sok hun kori népesség, alánok, szarmaták továbbélésének lehetőségével, valamint a hunok erdélyi és más kárpát-medencei maradékait sem kutatták, így új kihívás lehet a továbbiakban a feltárt leletek újraértelmezése; illetve a történeti forrásokban szereplő adatokat is ismételten át kell nézni. A gepidák például nem uralták az egész térséget, főleg Olténiában, Munténiában, valamint a Szerémség területén éltek. Ma már egyre több külföldi kutató úgy véli, hogy késő szarmata népesség is élhetett a területen, de egyes területeken megmaradhattak a hunok is ... Nagy jelentőségű lehet Szergej Botalov orosz régész kutatása, aki a késő szarmaták nyomait keresi az 5-6. századi Kárpát-medencei leletekben ... A szkítákról vagy szarmatákról egyébként korábban Priszkosz rhétor írta le, hogy sűrű falvakban laktak, amelyek nem néptelenedhettek el hirtelen, mivel még Jordanes is tud róluk, sőt királyukról is ... A gepidák történelme sem jól datált, nemcsak a királylistájuk hiányos, az apahidai leleteken -- mely a hun divatot követi -- kívül ismeretlenek a 6. századi gepida uralkodók sírjai, amely szintén azt támasztja alá, hogy nem volt erős uralmuk a térségben ... a gepidák nem alkottak olyan jelentős királyságot, mint azt a szakirodalom említi, hiszen mind Rómának, mint a Keletrómai Birodalomnak adót fizettek. Jordanes egyaránt megemlíti a hunokat, szarmatákat és alánokat mint a felbomló birodalom népeit, akik a helyszínen maradtak. Szerinte a szarmaták egy része Illirycumban, a Tisza-vidéken élők pedig szervezetten, Babai nevű királyuk fennhatósága alatt éltek. Alsó-Moesiában alánok éltek ... a gepidák ... keleti, erdélyi központjuk meglétéről nincs adat a 6. századtól, a leletek kis, majorságszerű lakóhelyekről és kisszámú sírokról tesznek bizonyságot ... Nemcsak Nedaónál, hanem azt követő évtizedben sem alakult ki egységes uralom a Kárpát-medencében, és a források szerint tovább folyt a küzdelem a gótok, gepidák, szarmaták és hunok között"
Imperium et barbaricum – Kapcsolatrendszerek a Kárpát-medencében a Római Birodalom és a barbár népek között a római császár- és kora népvándorlás-korban
Plinius (IV, 80–1): superiora autem inter Danuvium et Hercynium saltum usque ad Pannonica hiberna Carnunti Germanorumque ibi confinium, campos et plana Iazyges Sarmatae, montes vero et saltus pulsi ab iis Daci ad Pathissum amnem, a Maro, sive Duria est a Suebis regnoque Vanniano dirimens eos, aversa Basternae tenent aliique inde Germani.
„a Duna és a hercyniai erdő közötti felsőbb részek egészen a pannoniai Carnuntum tábora és a germánokkal közös határig, a síkság és a laposabb részek a szarmata jazigokhoz tartoznak, a hegyek és az erdős részek pedig a dákokhoz, akiket a Marustól a szarmaták űztek el egészen a Tisza folyóig, vagy a Duri az, amely elválasztja őket a suebektől és a Regnum Vannianumtól, a terület másik részét a basternák és más germánok birtokolják.”
"A jazig szállásterület az Olttól a Bánságon át a Duna–Tisza közén keresztül a Kisalföldön Carnuntumig tartott. A jazigok és a roxolánok közötti határ pedig az Oltnál húzódott"
Az első szarmaták az Alföldön –Gondolatok a kárpát-medencei jazyg foglalásról
In: Jósa András Múzeum Évkönyve 48 (2006), 203–37.
(Részletek)
Előre kell bocsátanunk azt is, hogy a szarmaták nem egyetlen hullámban érték el a Kárpát-medencét. Ebben a tanulmányban az I. századi, pontosabban a Traianus-féle dák háborúkat megelőző időszak eseményeit tárgyaljuk.
A Kárpát-medencei szarmata kutatás egyik sokat vitatott, fontos problémája a szarmata foglalás kérdése, illetve az egyes szarmata hullámok bevándorlásának időpontja és útvonala. Bár Kőhegyi Mihály azon elképzelése, hogy „a kérdést... csak akkor tekinthetjük megoldottnak, ha ... az egész korai leletcsoportnak megtaláljuk a megfelelőjét a jazigok által korábban lakott területen”, még korántsem teljesült, az utóbbi években megjelent újabb orosz, ukrán és román szakirodalom eredményei mégis új fényben tüntetik föl e leletanyag értékelésének lehetőségét. Az alábbiakban ez alapján kívánunk hozzászólni a Kárpát-medencei legkorábbi szarmata foglalás(ok) kérdéseihez.
A Kárpát-medencei szarmatákra vonatkozó írott források túlnyomó többségét Alföldi András gyűjtötte össze és értékelte máig alapvető munkájában. Az általa felvázolt képet fő vonalaiban napjainkig is a legteljesebbnek és legkorrektebbnek tartjuk, csupán egy-egy apró mozzanata vet fel kérdőjeleket és csak pár helyen szorul módosításra.
A szarmaták Kárpát-medencei jelenlétének meghatározásánál két antik auktoradatból indulhatunk ki. Az egyik Tacitus feljegyzése (Tacit. Annal. XII.29–30.), a másik adat Pliniustól származik (Plin. NH IV.80.). Mindkét forrás egyértelműen bizonyítja, hogy Vannius uralmának 50-ben bekövetkezett összeomlása előtt a jazigokat a Kárpát-medencében találjuk.
A betelepedés lehetséges alsó időhatárát a feltehetőleg Marcus Vinicius által vezetett hadjárat adja meg. Mócsy András értékelése alapján a római seregek a Kr.e. 10-re keltezhető dák hadjárat megtorlására keltek át a Dunán, s hatoltak föl az Alföld északi peremére. Minthogy a hadjárat során a rómaiak a szarmatákkal nem találkoztak, fel kell tételeznünk, hogy ebben az időszakban még nem jelentek meg a Kárpát-medencében.
A foglalást ennek megfelelően Kr.e. 10 és Kr.u. 50 közé kell helyeznünk. Ezen belül különféle meggondolások alapján sikerült a foglalás időpontját leszűkíteni a Kr.e. 10 és Kr.u. 20 közötti időszakra.
A jazig „honfoglalást” a Kárpát-medencében a kutatók egy része hosszabb folyamat végeredményeként értékeli. A jazigok nyugati vándorlásának bizonyítékait Alföldi András kötötte csokorba. Az auktor-helyek alapján gyakorlatilag Mithridates pontusi király (uralkodott 121–63 között) háborúitól kezdve érzékelhető ez a mozgás az Al-Duna-vidéken. Az még a töredékes adatokból is világos, hogy az Al-Duna-vidék feletti uralom fokozatosan átcsúszott a dákok kezéből a basztarnákéba, akiket végül a szarmaták szorítottak vissza(?). A rómaiak lépésről lépésre szerezték meg a Dunától délre fekvő területek feletti ellenőrzést, aminek megkoronázása majd az illyricumi és a szomszédos régiók – Pannonia, Moesia, Thracia s végül Dacia – provincializálása lett.
Szemügyre vesszük a jazig bevándorlással kapcsolatban Alföldi András elképzelését. Az ő véleménye szerint a rómaiak a foglalás után hamar kiépítették a Dunántúlon a dunai határőrizetet a dákok ellen, akiknek az Alföld a birtokában volt. Alföldi szerint Augustus elgondolása a Kárpátok vonalán kialakított birodalomhatár volt. Augustus tervét egyfelől a pannon lázadás (Kr.u. 6), másfelől Quintilius Varus legiójának teutoburgi megsemmisülése (Kr.u. 9) roppantotta össze. A helyes koncepciót utódai félrelökték, s az „aggastyán” téves meghátrálását követték (kivéve Marcus Aureliust). A természetes védőfal helyett hosszú, nehezen védhető limest alakítottak ki.
Valójában a z ütközőállam kiépítésével kapcsolatban, hogy Alföldi Andrásnak nem sikerült meggyőzően érvelnie e teória mellett. Számunkra ez a lehetőség kevésbé vehető számításba. Egyértelműen cáfolni azonban egyelőre nem sikerült.
A Kárpát-medence úgynevezett „legkorábbi szarmata leletanyagának” feltérképezésére több kísérlet történt. Elsőként Párducz Mihály különítette el az Eduard Beninger által kidolgozott ún. első pontus–germán emlékcsoport szarmata elemeit. Ennek a feladatnak kizárólag a sztyeppei leletanyag összehasonlító vizsgálatával lehetett nekilátni. Párducz Mihály helyesen látta ezt meg. Ugyanakkor mindenfajta területi és kronológiai megkötöttség nélkül kutatta a Kárpát-medencétől keletre fekvő területek leletanyagát. Kitért a szkíta–szarmata és a Pontus-vidéki görög városok fémművességére csaknem tisztán művészettörténeti megközelítéssel.
A horizont legfőbb jellegzetességei az aranyékszerek: fülbevalók, csüngők, gyöngyök, flitterek. Jellemző rájuk a granulált, illetve granulációt imitáló díszítés, a rekeszek, amelyekben rendszerint kék vagy kékesfekete üveg ül. Párducz Mihály óta közhelynek számít, hogy ezek az aranyleletek a Pontus-vidékről érkeztek hazánk területére. Vaday Andrea azt is hangsúlyozta, hogy nem kereskedelem révén kerültek ide, hanem a bevándorlók magukkal hozott tárgyairól van szó, hiszen ellenkező esetben újabb és újabb „utánpótlás” érkezne az eltemetett/elveszett/rongálódott korábbi tárgyak helyett. Feltűnő, hogy mind a mai napig nem sikerült a kutatásnak körülhatárolnia egy olyan területet és olyan időszakot, mely a Kárpát-medencei lelethorizont megfelelő előzménye lehetne.
Az aranyhorizont számos elemének egyáltalán nincs vagy csak mutatóban említhető analógiája a keleti sztyeppe területéről. Ilyenek a már említett patkó alakú csüngők, a betétekkel illetve granulációval díszített fülbevalók, amelyeknek sem a észak-Pontus-vidéki antik városokban, sem a szarmata anyagban nem leltük előképét. A hellenisztikus ötvösművészetben sem találtuk meg a prototípusukat. E tárgyak eredete a kárpát-medencei szarmaták korai története szempontjából kulcskérdés, amelyre egyelőre – közeli vagy távoli analógiák hiányában – nem tudunk válaszolni.
Ha nem is nagy számban, a római tárgyak (fibula, edény) már igen korán eljutottak a Kárpát-medencei jazigokhoz. Ezeket a darabokat az I. századra, esetleg a II. század elejére keltezhetjük. Jelen ismereteink szerint sem a római tárgyakat tartalmazó együtteseket, s még kevésbé a római tárgyak nélküli sírokat ennél pontosabban egzakt módon keltezni nem tudjuk.
A fentiek alapján kibontakozik az az ellentmondás, amely a régészeti leletek és az írott források alapján kirajzolódó kép között feszül. A jazigok Kárpát-medencei foglalását az auktorok alapján az I. század első negyedére tehetjük, ugyanakkor nincs meggyőzően erre az időszakra keltezhető leletanyagunk.
A magunk részéről úgy véljük, hogy a hiátus legkézenfekvőbb oka az lehetett, hogy a legkorábbi csoportok, ahogyan Vannius jazig lovassága is, valójában zsoldoscsapatok voltak. Ha sarkítva fogalmazunk, az al-Duna-vidéki szarmaták „kalandozásairól” számolnak be a források. Így nem meglepő a lelethiány.
Figyelembe kell vennünk ugyanakkor, hogy a szarmaták keleti – sztyeppei – leletanyaga ugyan jóval „gazdagabb”, mint Kárpát-medencei temetkezéseik, azonban e „gazdag” együttesekre jellemző, hogy a legszebb és legkiemelkedőbb tárgyak vagy adományok vagy importok. Ha ezektől a tárgyaktól eltekintünk, akkor eléggé szegényes együtteseket találunk. Ezt a viszonylagos szegénységet kiegészíti az egyes területekre jellemző helyi színezet a régészeti leletanyagban: vagyis az ott talált lakosság hatására kialakuló lokális jellegzetességek mutathatók ki. Bizonyos elemeket átvesznek, másokat átadnak, létrehozva így egy-egy speciális színezetű csoportot. Ezért különül el pl. az Alsó-Don, a Kubán, a Középső-Kaukázus, a Fekete-tenger északi partvidéke vagy éppenséggel a Kárpát-medence szarmata anyaga (Abramova 1994. 9.). E jelenség egyúttal megnehezíti az egyes törzsek leletanyagának körülhatárolását is, valamint egy-egy csoport (vagy törzs?) vándorlási irányának meghatározását.
A korai keltezés esetén a szarmaták rendkívül gyors mozgásával és/vagy nagyon csekély számával kell számolnunk. A Budzsaki sztyeppén, azaz az Al-Duna-vidéken ugyanis a szarmata megszállás a régészeti leletek alapján csak a Kr.u. I. században kezdődött el. Valójában a Prut–Dnyeszter közén is csak Kr. születése körültől – a Kr.u. I. század elejétől számolhatunk tömeges szarmata jelenléttel.
A szarmata foglalást közvetlenül megelőző időszakban a kelta és dák leletek hiánya máig komoly fejtörést okoz a kutatóknak. Vannak olyan elképzelések, hogy „lakatlan vagy csak nagyon gyéren lakott területre érkeztek”. Az azonban nem teljesen helytálló megjegyzés, hogy a szarmatáknál „Önálló kultúrájukban, temetkezési szokásaikban, viseletükben és sírjaikba helyezett tárgyaik között nem találjuk nyomát sem kelta, sem dák, sem római eredetűeknek.” Valójában azért akad egy-egy kelta vagy dák, s mint láttuk, római darab.
A Kárpát-medencei térfoglalással a jazigok aligha adták fel korábbi szállásterületeiket. A jazig szállásterület az Olttól a Bánságon át a Duna–Tisza közén keresztül a Kisalföldön Carnuntumig tartott. A jazigok és a roxolánok közötti határ pedig az Oltnál húzódott.
Gyucha Attila: "A 4. század második felében a Tiszántúl területén délre húzódó gepidák fokozatosan a peremvidékre illetve a Duna–Tisza közére szorítják vissza a szarmatákat. Ennek megfelelően, főképpen a 4. század végétől a szarmata települések száma ugrásszerűen megnő területünkön is. A régészeti adatok arról vallanak, hogy a 410-es évektől hun fennhatóság alatt álló Alföldön, annak is déli részén, illetve főképpen a Duna–Tisza közén a szövetségbe kényszerített szarmaták továbbra is nagy számban éltek tovább falvaikban." (In: Marjanucz László szerk.: Üllés története és népélete; Juhász Ny. Kft., Szeged, 2004)
„a hun kori köznép egyik igen jelentős rétegét a Duna–Tisza közére, az I–III. századokban beköltözött szarmata törzsek alkotják … felsorolt lelőhelyek nagyobb részéről feltételezhető, hogy beléjük legkésőbb az i. sz. III. század második felében beköltözött szarmaták hun korig élő leszármazottjai temetkeztek … az eddigiek is meggyőzően bizonyítják az öthalmi temető népének a kiszombori csoporthoz való tartozását … Hasonlóképpen könnyű annak bizonyítása is, hogy az öthalmi temető a hun kort megérte, sőt valószínűleg át is élte … Van az öthalmi temető kerámiájának egy olyan csoportja is, amely az Alföld ókori történetének korábbi szakaszára utal. Számos, nagyjából azonos típusú durva, szabad kézzel készített, téglapiros edényt tartunk számon a temetőből … E durva kerámiának az eredete abban a dák kultúrkörben kereshető, amely politikai létének virágkorát vidékünkön az i. e. I. század idején élte. Ugyanerre a kultúrkörre utalnak a kígyófejes végződésű ezüst karperecek is … A szarmata hódítás első két századában elkülönülten él e nép, s önálló (bár szarmata hatásokat is felmutató) temetőkbe temetkezik. Úgy látszik, hogy ez az elkülönülés a III. század második feléig tart, és ettől kezdve az újabb, ugyancsak szarmata hódítók nyomása az elkülönülő életnek véget vet. Az öthalmi temető ide sorozható fenti leletei azt gyaníttatják, hogy a dák alapréteg, elvegyülten a csaknem egykorú szarmatával, jellemző sajátosságainak egy részét a hun korig megőrizte.”
Ptolemaiosz jazig-térképe
