Keresés

Ady Endre

KÖSZÖNTŐ AZ ÉLETRE

Medve Miklósnak küldöm

Sodridnak hurcás, száz emlékét lökd el,

Széles mosollyal, csillogóan

Ballagj, vén folyó,

Ballagj, életem, csöndes hömpölyöddel.

Túlszökve harag s bitang hír hinárját

Éhkeselyűk-lakta hegyekből

Ért síkra vized

S örvendezésnek tengerei várják.

Békült tengerek s világok előtted,

Békült órák, békült fájdalmak,

Most már mindenek

Csodákká nőttek és megszentelődtek.

Tükrözd a Napot, duzzasszon a hála,

Mert benned van az Élet immár

S megbékült szived

Istennek áldott, terhes szűzleánya.

Élet, óh, Isten pompázó szerelme,

Kinek nem szabad hátranézni

Most már jó leszek,

Mindig-mindig csak jeleneddel telve.

Ni, hogy futnak az emlékek riadtan,

Óh, örömek öröme, szállj meg,

Verd a szivemet:

Boldog vagyok, mert élni elhivattam.

Boldog folyó, nevető tengereknek

Víg halállal víg várandósa,

Boldog, kis életem:

Köszöntlek, éllek, áldlak és szeretlek.

Ady Endre költeményei, 1913 [475.]

Ady Endre

TEVELED AZ ISTEN

Az Istenhez gyönge szódat emeled:

Teveled lesz akkor az Isten.

Elvesztetted szegény, kóbor magadat:

Ha szabad: segítsen az Isten.

Perc-barátok kedve már elköltözött:

Búk között itt lesz tán az Isten.

E szép élet nem sok örömet hozott:

Gondozott azonban az Isten.

Az Istenhez gyönge szódat emeled:

Teveled lesz akkor az Isten.

Ady Endre költeményei, 1912 [424.]

Ady Endre

SZÉP, MAGYAR SORS

Nem álldaltak bús bölcsőink körül

Sem bölcsek, sem rokkant királyok,

Mert nekünk senki sem örül.

Magyar életünk kezdtük tétován,

Nem láttunk hét kövér esztendőt,

De minden esztendőnk sovány.

Szorongóknak sohsem adtunk kezet,

Becsméreltük a jóltevőket

S örültünk, ha ki vétkezett.

Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,

Valami nagy-nagy, ős tanulság,

Amely kis népeket tanít.

Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon,

De erőnk nincs a küzdelemre

S nyilaktól vérezünk agyon.

S mégis szivesen áldozunk velőt,

Mert tragikusabb és szebb sors nincs

Isten és emberek előtt.

Más fajta nép roboghat tova,

De íly szép, álmos, láncolt fajnál

Poétább faj nem élt soha.

Ady Endre költeményei, 1912 [416.]

Ady Endre

A TAVALYI CSELÉDEKHEZ

Árpáddal jött, magyarul élt,

Anjouknál kopját nem törött,

Tán török előtt megfutott

S hamar koldusra vetközött.

De érteni mindig tudott,

De magyarul mindig tudott

S tán tépetten és nem hősön,

De tisztán adott át a Jelennek

Engem az én ősöm.

De jött egy kóbor ivadék,

Rabló, szerencsés ritterek

Népe, akiknek sarj-során

Ma tán zsandár-miniszterek

Tobzódnak az Idő torán,

Igazi magyarság torán.

Ma gróf-sorban ők diktálnak,

De vannak, kik még emlékeznek

S ha kell, ki is állnak.

Én, koldus jobbak gyermeke,

Miként ezer éve, tavaly,

Testvéremül elfogadom,

Ki tiszta ember és magyar.

S a nyavalyásnak nem adom,

Mert gróf, jobbomat nem adom.

Mondják csak, hogy ők nem értnek,

Ne is értsenek grófi senkik,

Tavalyi cselédek.

Kirabolt, szegény, kis magyar,

Kitárul a felé karom,

Kit magyarrá tett értelem,

Parancs, sors, szándék, alkalom.

Magyar Sors jósoltat velem:

Grófok nem jöhetnek velem,

Egy-két harcot most már állunk,

De új értelem, új magyarság

Lesz most már minálunk.

Ady Endre költeményei, 1912 [406.]

Ady Endre

A TAVASZNAK ALKONYATA

Tavasznak alkonyata vagyok én most,

Hunyt Nap küldöttje s a tarka egek

Utólszor akarják simogattatni,

Akiket szeretek.

Olyan enyhes, vihartalan ma minden,

Olyan ölelni szított a karom,

Hogy imádattal tudna átfogódni

Egy csúf ravatalon.

Lezsáklyázott arcok jönnek elébem,

Kérdezgetik, szabadulni szabad?

És megszabadulnak szemek, hó-arcok,

Ajkak, fehér nyakak.

És megszabadítok mindenkit én ma,

Kacagjon a bukott Nap, aki lát:

Simogatni és szeretni való, ím,

Most az egész világ.

Amit csak adakoza e dús Élet,

Könnyel nyugtázom és ma mind tudom

S amit megtagadott, az nem is kell már

Itt a keresztuton.

Ami nem jött el, avagy ami rossz volt,

Most távol tőlem hadd maradjanak,

Rossz fők, rossz költők, rossz barátok, rossz nők,

Vivát, mulassanak.

Most látom csak, hogy mindenkit szerettem,

Kit szerettem, bántottam, ki csak él:

Kissé tulságos jámbor volt az eszköz,

De jó, szép volt a cél.

Bűneit és küzdéseit másoknak

Úgy szerettem, akár a magamét

S dölyfös, szép gesztusokra áldást bőven

Adnék, ha volna még.

Minden szépségnek, búnak és romlásnak

Ős zenéjét ma is kihallgatom.

De ma hozzáadom kritika nélkül

Lelkemet szabadon.

Tavasznak alkonya vagyok én most,

Hunyt Nap küldöttje s a tarka egek

Utólszor akarják simogattatni,

Akiket szeretek.

(Ma és utolsó órámig mindenkit szeretek, ámen.)

Ady Endre költeményei, 1912 [393-394.]

Ady Endre

ISTENHEZ HANYATLÓ ÁRNYÉK

(,,Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell

mennem, és ide s tova hányattatom, mint

a sáska.”)

                                Zsoltárok könyve 109.

Akaratomból is kihullassz,

Én akart, vágyott Istenem,

Már magamat sem ismerem

S Hozzád beszélni rontás fullaszt.

Üldöztetésimben kellettél

S kerestelek bús-szilajon

S már-már jajomból kihagyom

Neved, mely szebb minden neveknél.

Szent Képzelés, örök hit-balzsam,

Ki létlenül is leglevőbb,

Meghajlok szent Szined előtt

S akarom, hogy hited akarjam.

Megűzeték s nem nyugszom addig,

Míg hitedet meg nem nyerem,

Mert kockán van az életem,

Mint árnyék, mikor elhanyatlik.

S hányattatom, miként a sáska,

Mert csak Tenéked van erőd

S mert nem láttam régen előbb:

Nem szabad hinni senki másba.

Ady Endre költeményei, 1912 [392-393.]

Ady Endre

KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM

Napsugarak zúgása, amit hallok,

Számban nevednek jó íze van,

Szent mennydörgést néz a két szemem,

Istenem, istenem, istenem,

Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:

Te voltál mindig mindenben minden,

Boldog szimatolásaimban,

Gyöngéd simogatásaimban

S éles, szomoru nézéseimben.

Ma köszönöm, hogy te voltál ott,

Hol éreztem az életemet

S hol dőltek, épültek az oltárok.

Köszönöm az énértem vetett ágyat,

Köszönöm neked az első sirást,

Köszönöm tört szivü édesanyámat,

Fiatalságomat és bűneimet,

Köszönöm a kétséget, a hitet,

A csókot és a betegséget.

Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek

Másnak, csupán néked, mindenért néked.

Napsugarak zúgása, amit hallok,

Számban nevednek jó íze van,

Szent mennydörgést néz a két szemem,

Istenem, istenem, istenem,

Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,

Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm

S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Ady Endre költeményei, 1912 [391-392.]

Ady Endre

A MENEKÜLŐ ÉLET

Ni, miként menekül

A híres Úr: az Élet,

Űzi, veri, kergeti,

Mint egy tolvaj cselédet,

Egy nálánál is főbb Úr.

(És vele menekülnek

Millió unokácskák,

Kicsi kis élet-szemek,

Látom sírva tipegni

Közöttük az én kis

Életemet.)

Tapodja a villámló,

Szűz és végtelen havat,

Szalad az Élet, szalad,

Nyomában bogárló,

Véres, bolond láb-nyomok.

Ni, piros-havas homok

S egy szörnyű Üldöző.

Ni, hogy szalad az Élet

Neki a hónak, fagynak,

Hogy szaladnak

Utána a piciny életek

S a darabnyi halálok.

Óh, én magamból kiszállok

S úgy nézem ezt a hajszát,

Mint Rembrandt nézte rajzát

S a borút, mit ecsettel

Holt színnek rakott rája,

A borút, mely ma ragyog.

(Tudom: valaki vagyok,

Ám sok hazug széppel,

Babonás okkal, állal,

Nagyon is sokat szórakoztam

A Halállal,

Pedig a Halál nem döntő,

A Halál is fél és szalad,

Életem és halálom

A futó rajkó-hadak

Két kis, szegény testvér-senkije.)

A nagyszerű, szent havat,

Lelkem-testem bús, kesely

Sorsát, útját követik,

Rikítják, mint a szabad

Sűrűség vadászai

A vadat

Üldözvén, vér-lábnyomok.

Itt van egy nagy Üldöző,

Ezek az ő nyomai

S ő százszor több Úr, mint a Halál.

A Halál: apró vérfolt,

Egy rosszul járó óra,

Ezerfelé ugrándozik,

Ezerfelé mutat, int

Ezer bolond mutatója.

Téli bolond, pojáca

És mindig csak semmiség:

Ráver az életünkre

És mégse más, mint egy

Kis látogatókártya.

És mégis és ezerszer

Minden futásnak futtán

Az Élet havas útján

(Életem bolygó útján)

Ott kisért ez apró szolga,

Ez a semmi: a Halál.

Lehet: Élet se volna,

Hahogyha nincs Halál,

Holott ott van mögöttük

Titokzatos Uruk,

Valami ős és vad, szörnyű

Szabálytalan Szabály,

Egy nagyon nagy Üldöző.

A Halál bogárosan,

Szeszélyes vér-nyomokban

Követi az Életet

Egy nála nagyobb Úrnak

Úri, nagy parancsából.

De a Halál csak festék

Haván a gyáva Életnek.

(Az én kis életemnek is,

Mert, ni, hogy szaladnak,

Mint lázbeteg arcán a rózsák,

Kinek porokat adnak.)

Óh, Halál, én szeretlek

(Százszor, sokszor vallottam)

És mégse vagy más,

Mint véres kisérője,

Csöppekre hullott mása,

Ártatlan kisérője,

A menekülő Életnek

(Az én Élettel menekülő

Fehér, árva és fagyos,

Üldözött életemnek is),

Kik után jön űzve, szünetlen

A nagy Üldöző: az Ismeretlen.

Ady Endre költeményei, 1912 [386-388.]

Ady Endre

KÖSZÖNET AZ ÉLETÉRT

Van-e szebb élet, mint a másik

S nem mindegy-e, akárhogyan

Verjük magunk az elmulásig?

Úgy siratom azt, amit sírtam,

Olyan nagy vétek a sirás:

Esti vezeklés hajnal-pirban.

Aki él, az mind, mind örüljön,

Mert az élet mindenkinek

Kivételes, szent örömül jön.

Én vétkeztem, százszor vétkeztem,

De már jön a megjobbulás,

Már az örömet látni kezdem.

Már megragyog fénnyel az élet,

Mindennemű s mindenkié:

Milyen nagy, áldott fényességek.

Akárki helyén éltem volna,

Életem éltem egyaránt,

Ujjongva avagy panaszolva.

És akármi is fog már jönni,

Mielőtt végleg elmegyek,

Meg fogom ezt szépen köszönni.

Ady Endre költeményei, 1912 [361.]

Ady Endre

A PÓCSI MÁRIA

Ma Máriától jönnek a szivek,

Ma Mária-kép minden durva lábnyom.

Szivemben sír a pócsi Mária

Egy őszies, emlékes délutánon.

„Óh, Mária” – mindig új-új csapat

Énekel a poros, tarlott mezőkön,

Ezek hozzák magukkal a hitet

S porfelhőben fölöttük ez a nő jön.

Óh, Mária, Pócson is lakozó

Regina Vitae és maga az Élet,

Itt, Érmindszenten, útra készülőn,

Ma, csúf napomon, Veled hadd beszélek.

Egy idő óta megnőtt a szivem

S a szép bűnöktől keservesen tiszta

S most hirtelen csak Tégedet keres

Egy szűzetlen és bűnös kálvinista.

Tegnap volt az oláh Mária-nap,

Tegnap temettem minden élet-rangot

S ma jönnek meg a pócsi búcsusok

S ma táncolnak a kicsi, móc harangok.

Hogy ki vagyok, ma kezdem sejteni:

Rossz ébredő és sokat próbált fekvő,

Az Életnek rosszul nősült veje,

Vallástalan és nőtelen, öreg vő.

Ma kell kihúzni a szomorú tőrt,

Melyet az Élet szívembe belévert,

Ma felejtek el minden igazat

S ma bocsátok el minden régi némbert.

Ma tudom, hogy csak Mária maradt,

Szívemet most már csak Mária lássa

S e Mária nem régi fancsali,

De mindennek egyesítő, nagy mása.

Mária a nagy, fehér jégtorony,

Mária a zászlóknak szent zászlója,

Mária a mennyei paripa,

Ha vágtatván visszaköszönök róla.

„Óh, Mária” – hallga – giling-galang,

„Óh, Mária” – és mégis ez a minden:

Ma érkeznek Pócsról a búcsusok

S processziók én rossz idegeimben.

Óh, Mária, ma már azt üzenem

Azoknak, akik halálomra lesnek:

Úgy kivánja a pócsi Mária,

Maradjak meg magamhoz érdemesnek.

Ma egyszerűbb, emberibb a dolog,

Ma már tudom, hogy nem nagy csoda élni:

Egy Mária, még hogyha pócsi is,

Pogányokkal is tudhat jól beszélni.

Mikor már minden hit-húr elszakadt

S az emberben a barátja se hisz már,

Jön Mária s Pócsról a búcsusok,

Jön a szívünk, multunk és játszva visz már.

Ma már hiszem: nagy döntés vár reám,

Legyőzni mindent, mi ellenem támadt,

Mutatni egy példátlan életet

S nem bocsátni el az én Máriámat.

Óh, Mária, ma úgy zeng a szivem

Mint szűz-nyövő, bátor diák-koromban:

Akkor lehet akárki is vitéz,

Ha a hite és már mindene romban.

Most érkeznek a pócsi búcsusok,

Szívem s őszi, száz diák-lelki emlék,

Giling-galang, ének, Ősz, Mária:

Lesz Mária és életem is lesz még.

„Óh, Mária” – jön a te életed,

Hozzák messze, szilágyfalvi oláhok,

Most jönnek már az édes babonák,

Most jönnek az igazándi morálok.

Óh, Mária, most jön a hazudó,

Igazi és Halált-incselő Élet,

Óh, Mária, Élet, giling-galang,

Áldassál, hogy ma találkoztam véled.

Ady Endre költeményei, 1910 [337-339.]

Ady Endre

JÓSÁG SÍRÓ VÁGYA

Meleg karokban melegedni,

Falni suttogó, drága szókat,

Jutalmazókat, csókolókat:

Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,

Semmit sem kérni, el se venni,

Nagy hűséggel mindent szeretni:

Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,

Mégis víg hitet adni másnak,

Kísérő sírást a sirásnak:

Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,

Falni suttogó, drága szókat,

Jutalmazókat, csókolókat:

Milyen jó volna jónak lenni.

Ady Endre költeményei, 1910 [321-322.]

Ady Endre

SENKI ÉLŐNEK ELLENSÉGE

Kérem nagy könyörgéssel,

Kiknek talán útjába álltam,

Higyjenek, mint én kezdek

Hinni a jó, békés Halálban.

Szájunktól poharunkat

Úgyis majd egy szép perc elrántja,

Álnok és gonosz ember,

Ki társát az Életben bántja.

Hogy vagyok, hogy eljöttem,

Nem vagyok e bűn felelőse,

Én most társam nem bántom,

Könyörgök, hogy ne bántson ő se.

Minden bántást nagy jajjal

Úgyis-úgyis nagyon megbántam:

Csak nyomorultak élnek

Ebben a bús, bolond világban.

Mindenki bocsánatját

Könyörögve, sírva esengem,

Készülök elnémulni,

Fáj, fáj, óh, ne bántsanak engem.

Harccal jön minden ember

S minden harcnak bánat a vége,

Ne legyek most már többé

Senki élőnek ellensége.

Szíves békét ajánlok

Alázatos és síró szóval:

Nagy-nagy titkokat látok

S megteltem minden szívi jóval.

Tele szivem békével,

Túllátok már a földi rácson.

Fáj az élet. Mindenkit

Kérek: ne, ne, ne bántson.

Ady Endre költemé-

nyei, 1910 [314-315.]

Ady Endre

HISZEK HITETLENÜL ISTENBEN

Hiszek hitetlenül Istenben,

Mert hinni akarok,

Mert sohse volt úgy rászorulva

Sem élő, sem halott.

Szinte ömölnek tört szivemből

A keserű igék,

Melyek tavaly még holtak voltak,

Cifrázott semmiség.

Most minden-minden imává vált,

Most minden egy husáng,

Mely veri szívem, testem, lelkem

S mely kegyes szomjuság.

Szépség, tisztaság és igazság,

Lekacagott szavak,

Óh, bár haltam volna meg akkor,

Ha lekacagtalak.

Szüzesség, jóság, bölcs derékség,

Óh, jaj, be kelletek.

Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,

Beteg vagyok, beteg.

Meg-megállok, mint alvajáró

S eszmélni akarok

S szent káprázatokban előttem

Száz titok kavarog.

Minden titok e nagy világon

S az Isten is, ha van

És én vagyok a titkok titka,

Szegény hajszolt magam.

Isten Krisztus, Erény és sorban

Minden, mit áhitok

S mért áhitok? – ez magamnál is,

Óh, jaj, nagyobb titok.

Ady Endre költemé-

nyei, 1910 [293.]

Ady Endre

ELSŐ SZERETŐM ÖLÉBEN

Virágos, kék pad-teritőmről

Sikoltok vígat és nagyot:

Most szememről letépett kendőt

Lengetek az Élet felé,

Élet, én élni akarok.

Élet és Halál: majdnem-egyek,

Nagy rokonok, nagy különök,

Két orcámon egyszerre cuppant

Forró, vitázó csókotok

És én most Hajnalt köszönök.

Hajnal, Hajnal, nem szabad menni,

Új Élet, új riadalom:

Új fürösztő vize a létnek,

Én a virágot gyökerén,

Szabad, nagy mezőn akarom.

Visszajövök és ujraélek,

Ki akar egy új szemfedőt?

Én ráérek másat szerezni

Ezer, piros, szép, várt öröm,

Ezer szép Holdtölte előtt.

Élet, gyere, most csókolózzunk,

Minden lehed tüdőmbe száll,

Csókos szádra, meleg öledbe,

Szent nászágyadra kergetett

Másik szeretőm, a Halál.

Ady Endre költemé-

nyei, 1909 [277.]

Ady Endre

BOLDOGOK AZ ÖREGEDŐK

Hajh, mások szépen elfogyasztják

Ifjú életük sok malasztját.

Másoknak az öregség semmi,

Mások meg tudnak öregedni.

Egyszer-kétszer testük kirázza

Az ifjuság maláriája.

Aztán szépen pihennek, ülnek,

Mosolyognak és megvénülnek.

Napjaikat nyugodtan fejtik:

Betegek voltak s elfelejtik.

A bölcs mosolyt csak úgy havazzák,

A csókot hűlve kanalazzák.

Nem bántja őket ifju bánat,

Nem értenek, de megbocsátnak.

Csak én tartom ifjan az arcom,

Csak én vívom mindig a harcom.

Csak én vagyok bánatos, orzó

Öregségben is ifjú torzó.

Simító lapja a redőknek,

Irigye az öregedőknek.

Ady Endre költemé-

nyei, 1909 [276-277.]

Ady Endre

VALAKI UTÁNAM KIÁLT

Bércek, tavak, folyók, sinek,

Bámész, új népek, új napok,

Be sietek, be rohanok,

Be szaladok, be sietek.

Napot lesek ma hegytetőn,

Holnap Holdat egy új uton,

Holnapután már nem tudom,

Mire figyelek lihegőn.

Panorámás, lázas világ,

Lakasd jól a szemeimet,

Fogd be jól a füleimet:

Valaki utánam kiált.

Ady Endre költemé-

nyei, 1909 [276.]

Ady Endre

AZ URAKNAK URA

Már-már lelkem csúf bűnök veszték

S jöttek békés esték:

Rákacagott a háborura

Az Uraknak Ura.

Lemenő, szép Nap volt az arca

S könyörület rajta.

Az élet be sok újat hozott

S Isten nem változott.

Falusi, nádas iskolában

Már ilyennek láttam,

Ki rossz helyett jó és új szivet

Adhat mindenkinek.

Hajunknak egy ősz, hulló szála

Följegyzett bú nála

S ha bűnös lény tőle elköszön,

Ő vár, míg visszajön.

Nem rója meg sok vétkeinket,

Mert ő szeret minket

S poklok felé visz bár az utunk,

Ő int s visszafutunk.

Bennünk él s be jó hinni benne,

Ez ős szerelembe,

Ő még a temetőn is virít,

Ő a gyermeki hit.

Fölemelt és vérem lemosta,

Szivem visszahozta,

Sebeimre áldóan szedett

Balzsamos füveket.

Édes-ernyedten várok várva

Most már a halálra.

Szemem: övé volt, kezem: keze,

Mindent ő végeze.

Háboruba el ő bocsájtott

S bűnökből kihántott,

Rákacagott a háborura

Az Uraknak Ura.

Ady Endre költemé-

nyei, 1909 [275.]

Ady Endre

EGY AVAS KÉRDÉS

Gyáván, miként illik a vénhez,

Szegény, fáradt, félénk poéta

Valami nagy dolgot megkérdez,

Avas, bánatos dolgot.

Lesz, mozog és elfogy az ember.

Itt egy nagy Valaki kormányoz.

Nem látni őt emberi szemmel,

De itt van és kormányoz.

Ha elfogyunk, hát miért jöttünk?

S ha jöttünk már, miért a nagy gond?

Miért a sok bús bölcs közöttünk?

Itt Valaki kormányoz.

Itt: van egy legnagyobb Valóság,

Ez valami szent, rendetlen rend

S az élet egy régi adósság,

Amelyet le kell róni.

Az élet egy régi, rossz emlék

S az a nagy Valaki akarja,

Hogy az eszéből ki ne essék

Emléke egy köd-multnak.

Itt nem segít templom, imádság,

Fogadja el sorsát az ember.

Ne várja, hogy mások megváltsák:

Szenvedjen és haljon meg.

Ady Endre költeményei, 1909 [274.]

Ady Endre

KÖNYÖRGÉS VÍG HALÁSÉRT

Kiáltsák be a zengő Űrbe:

,,Nagy vendég van most indulóban,

Ki turkált minden szépben, jóban

S most vetkőzi az életet.”

Csak békétlen ne legyek akkor,

Én Istenem, még ismeretlen,

Add akkor végre, hogy szeressem,

Cirógassam meg magamat.

Sebeim arany-pikkelyeknek,

Göthömet szűz mámornak lássam

S hunyt életem egy pillantásban

Villanjon, mint táncos kacaj.

Pompáztasd rám a mosolygásod,

Szóljon víg harsonád zenéje

S én induljak el a nagy éjbe,

Mint ki nagy kanállal evett.

Érezzek egy bolond fölségest:

Szépen éltem, sok-sok jót adtam,

Köntösöket tépnek miattam.

Éljen. S elnyel az Űr.

Ady Endre költe-

ményei, 1909 [273.]

Ady Endre

SZELÍD, ESTI IMÁDSÁG

Uram, adj csöndes éjt,

Nyugodalmas, nagy éjt

A te vén gyermekednek,

Beteg, rossz gyermekednek.

Fölséges dáridók,

Keserves dáridók

Muzsikája kerüljön,

Hangja messze kerüljön.

Ne ülje szívemet,

Nyomorék szívemet

Az ébrenlét lidérce,

Rettenetes lidérce.

Aludjak kacagón,

Álmodjak kacagón

S boldoguljak álmomban,

Ifjuljak meg álmomban.

Valami nagyon nagyot,

Valami dicső nagyot

Álmodva hadd képzeljek,

Éjemben hadd képzeljek.

Imádkozzak, mint gyerek,

Régi, iskolás gyerek,

Istenes áhitattal,

Altató áhitattal.

Mikor az alkony leszáll,

A barna alkony leszáll,

Régi imám az ajkam

Szaporázza, az ajkam: (Adj

csöndes éjt szüleimnek, adj csön-

des éjt mindeneknek. Istenem,

én járva-kelve, fölvirradva

és lefekve, imádlak, mint

édes Atyám. Jó Atyám, vi-

selj gondot rám, ámen.)

Ady Endre költemé-

nyei, 1909 [272.]

Ady Endre

VEZEKLŐ VIGADOZÁS ZSOLTÁRA

Tudom, hogy magasságba küldtek

S pályám grádicsát mégis sírva hágom.

Rút bűn az én szomoruságom.

Víg zengedezésre hivattam

S gonosz jajjal illettem nagy személyed,

Jehovák Jehovája, Élet.

Feledtem, hogy szent az én testem,

Mert örök Rend fehér folyói mossák:

Csodálatos csodálatosság.

Mindenki szent, ki életet nyer,

Mindenki fia és mindenki atyja

S átkozott, ki létjét siratja.

És egyformán szent minden élet,

Magverő vagy rothadt, csirátlan semmi,

Bűn az életet nem szeretni.

Minden nemzés, a meddőség is,

Zseni, állat-sor egyben-egyek, hősök,

Belső sebek s varral-verősök.

Csak örülni szabad, örülni,

Ellankadni soha: mindent lebírni,

Sírni nem szabad, sohse sírni.

Jehovák Jehovája, Élet,

Minden jajom víg-hahotázva szánom,

Bocsásd meg a szomoruságom.

Ady Endre költeményei, 1909 [271.]

Ady Endre

ADJON ISTEN MINDENKINEK

Adjon Isten békét, kedvet

Asszonyoknak, embereknek,

Sok örömet mindenkinek,

Pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.

Gyönyörű-kék itt az Ég.

Úgy szeretném megtalálni,

Úgy szeretnék azzá válni,

Kinek az élet teher:

Az ember könnyen megy el.

Gyönyörű-kék itt az Ég.

Általadni úgy szeretném

Sok hirtelen vágyam, eszmém,

Sok drága kincset, nagyot,

Amihez már vén vagyok.

Gyönyörű-kék itt az Ég.

Néha-néha szerelemmel

Telik meg az ilyen ember.

Néha-néha úgy megsajog

Más bánat, bú és más bajok.

Gyönyörű-kék itt az Ég.

Adjon Isten ifjuságot,

Szabadságot, boldogságot,

Egészséget, pénzt és hitet,

Szerelmet, hírt mindenkinek.

Gyönyörű-kék itt az Ég.

Ady Endre költemé-

nyei, 1909 [270-271.]

Ady Endre

A JÉZUSKA TISZTELETÉRE

A született Jézus,

Ez igézetes gyermek,

Áldja meg azokat,

Kik a szivünkbe vernek

Mérges szuronyokat.

Áldassanak bennünk

A kifeslett vér-rózsák:

Bánat, kín, szenvedés.

Mert Jézus volt a Jóság

S a nagy, szent türelem.

Csengessünk csengőkkel,

Szeressünk szeretettel,

Örüljünk, ha sírunk,

Ha ránk tör minden ember

S ha álul bántatunk.

A született Jézus

Született így s kivánta,

Hogy ez legyen az üdv:

Minden hívság kihányva

Életünk gömbiből.

Ady Endre költemé-

nyei, 1909 [270.]

Ady Endre

PROLETÁR FIÚ VERSE

Az én apám reggeltől estig

Izzadva lót-fut, robotol,

Az én apámnál nincs jobb ember,

Nincs, nincs sehol.

Az én apám kopott kabátú,

De nekem új ruhát veszen

S beszél nekem egy szép jövőről

Szerelmesen.

Az én apám gazdagok foglya,

Bántják, megalázzák szegényt,

De estére elhozza hozzánk

A jó reményt.

Az én apám harcos, nagy ember,

Értünk ad gőgöt és erőt,

De önmagát meg nem alázza

A pénz előtt.

Az én apám bús, szegény ember,

De ha nem nézné a fiát,

Megállítná ezt a nagy, földi

Komédiát.

Az én apám, ha nem akarná,

Nem volnának a gazdagok,

Olyan volna minden kis társam,

Mint én vagyok.

Az én apám, ha egyet szólna,

Hajh, megremegnének sokan,

Vígan annyian nem élnének

És boldogan.

Az én apám dolgozik és küzd,

Nála erősebb nincs talán,

Hatalmasabb a királynál is

Az én apám.

Ady Endre köl-

teményei, 1909

[257-258.]

Ady Endre

HIÁBA HIDEG A HOLD

Hiába hideg a Hold. Egyszer

A mi óránk forrón ütött

S szent láz verte az éjszakát,

Melybe két, szép, nyomorult embert

Terelt be a véletlen Idő,

A sokféle Időnek eggye,

Irgalmas, bolond, dús Idő,

Mely asszonyommal összehajtott

S melynek azóta nincs mulása.

Égő sebek az Égen s fázva

Suhog itt a földön a palást,

Suhog utánunk a palást,

Szomoruságunk hosszu palástja,

Éjszínű, királyi mezünk,

Pirosló, bús szerelem-sujtással,

De elöl meztelen csillogunk,

De szabad mellünk kivilágol.

Nincs már Közel és nincs már Távol.

Régi asszony s régi legénye

Úgy suhanunk, úgy simulunk,

Úgy hull reánk a hűs Holdnak fénye,

Úgy borulunk, úgy remegünk

Egymásba, mintha soha-soha

Kettő nem lettünk volna ketten.

Mindig ezt az asszonyt szerettem.

Szájában és szivében voltam

S ő volt a szám s az én szivem,

Mikor ittasan kóboroltam,

Kárhozottan a váradi éjben,

Mikor már eltemettem a trónom,

Pórrá paskolt a suta Sors

És voltam a senkibbnél senkibb.

S akkor volt, amikor ő ment itt,

Hozzám-hajtott, édes némberem

S akkor volt, amikor nagy-ámulva

Tárta ki karját két szakadt

Egy-ember és megint egy lett újra.

És nem is volt ez szerelem,

Csak visszaforrás újra itt,

E választó, bitang Időben.

Kósza Időben, kósza nőben

Láttok azóta, ha akartok.

Egy-bennünket cibálva tép

Az egy utcáju Idő, e zsarnok.

Hiába, az asszonyom megőszül,

Hiába, hogy én megkopok,

Hozzánk jártok még irigyelni.

Csillagunk a hideg Hold. Lelni

Se lehet csillagot hidegebbet,

De bennünk ősz hajak, csorba dalok

Szeretnek és forrva szeretnek.

Senki sem érti, mert sohse volt ez

S szomoru palástunk elnyúlva kacag,

De meztelen előnk csillogva az éjben

Eggyen, nagyon, új és új ájulással,

Eggyen, nagyon, örökre összetapad.

Ady Endre költeményei, 1909 [218-219.]

Ady Endre

A FÖL-FÖLDOBOTT KŐ

Föl-földobott kő, földedre hullva,

Kicsi országom, újra meg újra

Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,

Szédül, elbusong s lehull a porba,

Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,

Magyar vágyakkal, melyek elülnek

S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,

Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban

Szomoruan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,

Kicsi országom, példás alakban

Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába, mindenha szándék,

Százszor földobnál, én visszaszállnék,

Százszor is, végül is.

Ady Endre költe-

ményei, 1909 [213.]

Ady Endre

SEM UTÓDJA, SEM BOLDOG ŐSE…

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,

Szeretném magam megmutatni,

Hogy látva lássanak,

Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:

Szeretném, hogyha szeretnének

S lennék valakié,

Lennék valakié.

Ady Endre költemé-

nyei, 1909 [205.]

Ady Endre

MÁJUSI ZÁPOR UTÁN

Nagymessziről ködölt a Bükk,

Gőzölt a sík, áradt az Ér

S fáradt testemben hirtelen,

Ott, a záporverte mezőn,

Piros dalra gyujtott a vér,

Piros dalra gyujtott a vér.

Szinte sercent, hogy nőtt a fű,

Zengett a fény, tüzelt a Nap,

Szökkent a lomb, virult a Föld,

Táncolt a Föld, táncolt az Ég

S csókolt minden az Ég alatt

S csókolt minden az Ég alatt.

Káprázó, városi szemem

Behúnyom ennyi csók előtt

Rebegőn és nyugtalanul

És halkan kérem az Urat:

„Áldd meg ezt a csókos mezőt,

Áldd meg ezt a csókos mezőt.”

Itt is, ott is asszony-csapat

Kapál, hol majd élet terem.

(Óh, mégis-mégis élni jó.)

Erősek és fiatalok

S a lábuk térdig meztelen

S a lábuk térdig meztelen.

Ady Endre költemé-

nyei, 1908 [180-181.]

Ady Endre

MAGYAR JAKOBINUS DALA

Ujjunk begyéből vér serken ki,

Mikor téged tapogatunk,

Te álmos, szegény Magyarország,

Vajon vagy-e és mink vagyunk?

Vajon lehet-e jobbra várni?

Szemünk és lelkünk fáj bele,

Vajon fölébred valahára

A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz

Végül egy erős akarat?

Hiszen magyar, oláh, szláv bánat

Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk

Már ezer év óta rokon.

Mért nem találkozunk süvöltve

Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,

Morajos, halk, halotti hang.

Árpád hazájában jaj annak,

Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?

Mikor mondunk már egy nagyot,

Mi, elnyomottak, összetörtek,

Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság

És pulyahad mi, milliók?

Magyarország népe meddig lesz

Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,

Ma se hitünk, se kenyerünk.

Holnap már minden a mienk lesz,

Hogyha akarunk, ha merünk.

Ady Endre költeményei, 1908 [145.]

Ady Endre

ÁLMOM: AZ ISTEN

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,

Utam: a nagy Nihil, a Semmi,

A sorsom: menni, menni, menni

S az álmom: az Isten.

Vele szeretnék találkozni,

Az álmommal, nagy, bolond hitben

S csak ennyit szólni: Isten, Isten

S újból imádkozni.

Nem bírom már harcom vitézül,

Megtelek Isten-szerelemmel:

Szeret kibékülni az ember,

Mikor halni készül.

Ady Endre költemé-

nyei, 1908 [141.]