Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A sárgarigók lelkére esküszöm: sose akartam más lenni, mint a föld egyik teremtménye, és a vízmosások ezüstjére esküszöm: sose szerettem volna másról beszélni, mint a misztérium-hangú természet, csak l e n ni akartam, csak csodálkozni azon, hogy én is létezem szerelem és gyilkolás keresztútján kiszolgáltatottan és megszentelten.
Ó, nemcsak én, jaj, nemcsak én, elmúlik egyszer minden, megfeketedik majd a fény, haldoklik tó és tenger, homokba fulladnak folyók, partjukon gyászfák zörögnek: íme, a világ, világod! Öröknek hitted, öröknek.
Iszonyú lesz a bosszú itt, a bosszú iszonyú lesz itt, mert nem kell a Földnek az élet, nem kell, nem kell és nem kell, megunt bennünket a bolygó, csillagi parancsra sújt, ver, hiszen millió éve nem volt, nem volt egyetlen perc sem, amit ne vont volna gyászba: kőbalta, lándzsa, fegyver! Iszonyú lesz a bosszú itt, mert a Földnek: az élet nem kell.
Kapkodhatsz akkor, szép fajom, rakétád a hőben rád ég, összekunkorodik az út, a Hold pirosra vált épp,
nem enged el: megöl a Föld, fekete bölcsőben ringat, a mostoha űrből sem int egyetlen árva csillag:
elhanyagolta az emlékeket a séták is kikoptak az életéből csak most hogy egyedül maradt próbálta ki: milyen ha nem csupán vége szakad egy napnak... gyalog indult haza álmosan bámultak rá a parkban a fák enyhe szél kapaszkodott pulóverébe hátát didergette állta a sarat panaszmentesen nem érezte terhesnek az ismétlődő köszönéseket rájött hogy sokan ismerik... egy cica iszkolt a bokrok fedezékébe kétségbeesetten nyivákolt nem engedte közel magához mancsával hadonászott fújva-prüszkölve hátrált előle — feladta: reménytelen — a kapuban árván fordult a kulcs reccsenve nyílott a zár a folyosó gyér fényében pók szőtte hálóját a penészes falon az ajtót nem zárta be „meg kellett volna tartani.. ."
Nem hinni csak alapos önvizsgálat után szabad. És hinni is. Az emberek nagy része azt se tudja magáról, ki ő. Anélkül hisz — hiszi, hogy hisz —, hogy tudná, mi a hit. Anélkül
nem hisz — hiszi, hogy nem hisz —, hogy tudná, mi az, nem hinni. A nem hit nehéz kő, amit föl kell görgetni egy dombon, és hagyni, hogy legördüljön a völgybe,
hadd törjenek ropogva a fák, meneküljenek a kis vadak, röppenjenek föl a színes szárnyú égi madarak. A kő vágta úton induljon körmenet, mintha ereklyét követnének a felvonulók,
a merev arcúak, a szigorúak, a megértők és a magabiztosak; az ágyukról fölpattant bátor haldoklók, akik belesétálnak a nemlétbe; a lélek- röghözkötők, akik nem akarnak
Az eső én voltam. A csend, a hézagos kerítés és az a hazugság is, hogy a színek végül épségben visszatértek. Hogy itt ülnek mind körülöttem.
Hogy újra van hangjuk, újra van nevük. Pedig a nevek városa évek óta üresen áll, csak én kószálok fehér falai között, arra várva, hogy majd jön valaki,
és végre kiengedi a szavakat a hátsó szobákból, amikre talán már nem is emlékeznek. De nem jön senki. Hajnal van, tévedésből ifjú pár vagyok.
Rossznak kellene lennem, hogy erről mondjak valamit, ahogy megyünk el, egymás mellett, az milyen szép, mint a busz kijelzője, elromlani milyen szép, minden megálló végállomás.
*
Nem éreznek semmit, fáradtan mozognak, hideg szavak kopognak egy betonkeverőben.
*
Vonatablak, az alagút végén felvillan mégis, de üres keret csak, nincs mögötte táj, ha sötét lenne újra, talán meglátnám magam.
*
Aztán szabadnak lenni, mint egy tárgy, próbálom elképzelni, egy kalapács például, megfogod, és nincsen benne isten.
*
Soha nincs itt és beszél, hogy elrontani milyen szép, mondjuk szakállal az arcot, de ami nincs itt, az beszél, már nem jut eszembe semmi rólunk.
*
Egy hentespult a legelőről vajon mit tudna mondani még?
Előző életemben világháborús katona voltam — ez immár kétségtelen.
Él bennem két tiszta kép: eső áztatta vasúti töltésen baktatok, a nyirkos síneket, váltakozva előbukkanó bakancsaim figyelem, mint aki szökésben van mások, és végig önmaga elől, égbelengő drótok alatt, majd felrémlik előttem egy őrház, ahol talán az egésznek vége lesz —
És a másik, még erősebb, még élőbb öntudat: paradicsomi tisztás lankáján heverek könyökig felhajtott katonaingben, barna cipő, nadrág színigaz zöldben, negyedórára pihen az ember, a fegyver, mellzsebemben csomag Gauloise, ettem is valamit, füstölök, és most hanyatt dőlök, de úgy igazán, s az örök égen zúgnak az aranylombú fák a háború nyarán igazi béke, irgalom az űzetésben, mert semmi sincs most, babám is rám gondol, hazám, és lassan fordul, köröttem zümmög az egész nagyvilág.
Akárki vagy, mély hitem, ki olvasva látod ezt, én hiszem, ha valaha jó voltam, s ha az leszek, hogy jó vagyok, nézd, ebből van mindenem: ezért vagyok kedves veled, ha másnak undok vagyok, ebből fut aranyba hirtelen a beszélgetésünk, ha hallgatunk, Így tudunk sétálni három napig egyetlen délután, erre ül fel zeném a süket csöndben, ezért tudlak s szeretlek kezdettől, rossz fiad, ó, Atyám, s ha már úgy hozta a sors, hogy visszatértem, mint az elesett katona, megvallanám: ha gyűlölnek, ha megvetnek, szeretnek, de megcsalnak, megvernek s a földre löknek, vagy egyszerűen csak meghalok: akkor is megmarad az az égbolt, azok a fák, az a dohányfüst, az egyre zenélő zümmögés — valami egészen halk nevetés.
sosem halunk meg ezen a csatatéren mert nem csatatér ez s mi nem harcolunk csak kínjában megrepedt föld ez itt dehogyis lövészárok mesebeszéd hogy ágyú tátog csak kitárt szánkat szövi be a pók
sosem halunk meg ezen a csatatéren a kelő hold süt rá hogy négy sarka fölfelé kunkorodik csak legelő ménes ez itt ki eszelné ki hogy ezek mind a mi paripáink patáikkal vérbe torpanva a hirtelen csönd szobraiként
sosem halunk meg ezen a csatatéren mi még sohasem jártunk erre s ha jól emlékszünk nincsen is csak lábnyomainkat keressük lépésenként egy levelet csak melyet tékozlón itt hullattunk s nélküle most már nem lehetünk
sosem halunk meg ezen a csatatéren itt csak a vadkrumpli bokra kotol élemedett kék tojásain a sík közepét mint a szökőkút fürtökben törik át a hangyák lassan üres lesz belül a föld mint termesz-rágta krumpligumó
sosem halunk meg ezen a csatatéren egy fia ellenség sincs erre az is a hegyek mögé búvik egyik katonánk a folyóba pisál másik állszíját igazgatja tábornokaink vigyázzban állnak piros csík issza fel tenyerüket
az elsüllyedt csatatér ez összes kellékével és figuráival a kiszántatlan álmok a jövendő légszomjában élők helye az elevenek köztemetője a holtak nyüzsgő tartománya s ama álbölcsek hona akik kavicsot ültetnek szívünk alá
sosem halunk meg ezen a csatatéren de hát mért csatatér ez ha nem csatatér ha csak a tenger kaszálja a lábon álló eget ha csak a kalászok nőnek fejjel lefelé
Eltelt egy kis idő. Húsz perc vagy egy óra – nehéz lett volna eldönteni. Aztán megint csizmák dobogása hangzott fel odakint. Winston gyomra összerándult. Hamarosan, nagyon hamar, talán öt perc múlva, talán már most, azt fogja jelenteni a csizmák trappolása, hogy rajta a sor. Az ajtó kinyílt. A hideg arcú fiatal tiszt lépett a cellába. Kurta kézmozdulattal Ampleforthra mutatott. – Százegyes szoba – mondta. Ampleforth gyámoltalanul lépkedett kifelé az őrök közt, az arcán zavartság és értetlenség honolt. Hosszúnak tűnő idő telt el. Winston gyomrában újra feléledt a fájdalom. Gondolatai ugyanazon az úton jártak körbe-körbe, mint a nyomtatóló. Csak hat gondolata volt. A fájdalom a gyomrában; egy darab kenyér; a vér és az üvöltés; O’Brien; Julia; a borotvapenge. Újból görcs állt a beleibe; közeledtek a nehéz csizmák. Mikor az ajtó kinyílt, a légáramlattal izzadságszag csapott be. Parsons lépett a cellába. Rövid khakinadrág és trikó volt rajta. Ezúttal Winston döbbent meg úgy, hogy elfeledkezett magáról. – Te itt? – kiáltott fel. Parsonsnak Winstonra vetett pillantásában nem volt sem érdeklődés, sem meglepődés, csak boldogtalanság. Elkezdett sebesen fel-alá járkálni, mert képtelen volt mozdulatlan maradni. Időnként kiegyenesítette kövér térdét, mely láthatóan remegett. Tágra nyitott szemmel meredt maga elé. – Hogy kerülsz ide? – kérdezte Winston. – Gondolatbűn! – felelte Parsons, szinte pityeregve. Hanglejtésében benne volt bűne tökéletes beismerése, s ugyanakkor valamilyen hitetlenkedő iszonyat is amiatt, hogy egy ilyen szó őrá alkalmazható. Megállt Winstonnal szemben, s mohón faggatni kezdte: – Mit gondolsz, csak nem lőnek agyon, öregfiú? Nem lőhetik agyon az embert, ha nem csinált semmit… csak gondolt, amiről nem tehet! Tudom, hogy csak kihallgatás lesz. Én bízom bennük! Bizonyára hallották a híremet, igaz? Te tudod, miféle fickó vagyok én. A magam módján nem vagyok rossz fiú. Nagy ész se vagyok persze, de tudok lelkesedni. Megpróbáltam a legjobb tudásom szerint dolgozni a Pártért, igaz? Megúszom öt évvel, mit gondolsz? Vagy legalább tízzel? Egy magamfajta fickó bizonyára egy munkatáborban is hasznossá tudja tenni magát. Csak nem lőnek agyon, mert egyetlenegyszer letértem a vágányról? – Bűnös vagy? – kérdezte Winston. – Persze hogy bűnös vagyok! – kiáltotta Parsons, alázatos pillantást vetve a teleképre. – Csak nem hiszed, hogy a Párt letartóztat egy ártatlan embert? – Békaszerű arca ünnepélyesebbé vált, sőt kissé álszent kifejezést öltött. – A gondolatbűn félelmetes dolog, öregfiú – jelentette ki bölcselkedve. – Alattomos dolog. Elkövetheti az ember anélkül, hogy tudna róla. Tudod, hogyan követtem el? Álmomban! Igen, ez az igazság. Itt vagyok én, örökké csak dolgoztam, igyekeztem megtenni, ami tőlem tellett – sose tudtam, hogy valami rossz gondolat is akadhat az agyamban. S aztán beszélni kezdtem álmomban. Tudod, mit mondtam? Lehalkította a hangját, mint amikor valaki orvosi célból trágárságot kénytelen mondani. – „Le a Nagy Testvérrel!” Igen, ezt mondtam! Ezt mondtam, úgy látszik, többször egymás után. Magunk közt szólva, öregfiú, boldog vagyok, hogy elfogtak, mielőtt még tovább fejlődött volna a dolog. Tudod, mit fogok mondani, ha bíróság elé állítanak? „Köszönöm – ezt fogom mondani –, köszönöm, hogy megmentettek, mielőtt késő lett volna.” – Ki jelentett fel? – kérdezte Winston. – A kislányom – felelte Parsons fájdalmas büszkeséggel. – A kulcslyukon át hallgatózott. Meghallotta, mit mondtam, s másnap feljelentett a járőrnél. Csinos fogás egy hétéves kölyöktől, mi? Egy csöppet sem tudok neheztelni érte. Igazában büszke vagyok rá. Ez azt mutatja, hogy megfelelő szellemben neveltem.
Királyok is alattvalók lehetnek Leverhetők a hősök is És balgaságot lángelme is mondhat A gazdag is szorulhat segítségre Pokolra juthatnak a papok is Az orvos is meghalhat betegségben Bíró is elkövethet bűncselekményt Gonosztevő is jószívű lehet Az emberi természet mind e változását S hanyatló ferdüléseit Figyeltem énmagamban és az emberekben S a legszigorúbb erkölcsűt is láttam bűnbe esni A legönzőbbet láttam adakozni És szent remetét kételkedni Isten lételében A lélek bensejében miként van hogy jön e Szokatlan változás váratlan rezzenet Nem tudja senkisem hiába kérdezed.
Előtte még magunkba szállunk (már persze, ha megtehetjük), és meggondoljuk, hogy soha senkit nem tettünk boldoggá, sőt, még egy kevéske örömet se szereztünk, legalábbis soha nem voltunk elegek.
Előtte még kénytelenek vagyunk belátni, hogy ha megbízható könyvelő módjára mérleget készítünk, akkor feltétlenül több lesz a fájdalom és a tehetetlenség oszlopában, mint abban, melybe a tetterőt, a kiegyensúlyozottságot és az egyéb ilyeneket írjuk.
Előtte még be kell vallanunk, hogy szerettük ugyan, de meg is csaltuk, hogy szerettük, de önzőek voltunk, hogy szerettük, de ez nem jelentett számára semmit, mindenesetre túl keveset.
Akkor végre megnyugodhatunk, hiszen volt erőnk a leltárkészítésre, volt erőnk szembenézni magunkkal, volt erőnk meglátni bűneinket —
és mielőtt eszünkbe juthatna, hogy ez már senkin és semmin nem segít, hogy korábban kellett volna megtennünk, korábban kellett volna erőt gyűjtenünk —
egy utolsót sóhajtunk, fejünk a párnára hanyatlik, és örökre lehunyjuk a szemünket.
Keserves napok, hónapok, évek után az ember mindig elhatározza, hogy legközelebb nem hagyja egyedül, nem törődik mással, nem szaladgál különféle ostobaságok miatt és után, nem mondja magának, hogy „még nem halhat meg”, nem hazudik magának többet, nem.
Amikor eljön a legközelebb, akkor mégis egyedül hagyja, mással törődik, különféle ostobaságok miatt és után szaladgál, azt mondja magának, „ még nem halhat meg”, hazudik magának szüntelenül.
És ő is belehal, ahogy belehalt akkor ő is, meg ő is, még előbb. És ismét kiderül, hogy mi, emberek, földiek, halandók, nem vagyunk valók a halálra.
Nem vagy épp e világ ellenlábasa, Sem a túlvilágé - Attól függ, mikor melyik vág haza, S mekkora a csapás, amit rád mér, Ez az itteni, vagy ama Másik, amit csak kábé Tud elképzelni e föld színe-java.
*
Hogy mi tartja még benned a lelket, Mely tarthatatlan mindamellett, Mivel a test kitartottja, S rémképeit csak fényűzésül ontja — Még csak nem is sejted. Ilyen kérdéseken hasztalan rágódva Leszel önnönmagad kosztja:
Egy csöppet sem diétás; Bár számodra még csak lábjegyzet A sírban az a bizonyos fél láb.
*
Nem kensz mindent a légköri frontra: Számodra más a hivatkozási alap, Mely ázsiódat hivatalból rontja, Ám nélküle egy kalap Szart sem ér semmi, erre a nyakad Tennéd — s teszed is, Mivel minden vérre megy itt.
*
S hogy lelkeden, mi szárad, Mint felszínén e sárnak, Azzal másokat ne fárassz. Átallva a lelkükbe taposni, Kerülgesd csak a földigilisztákat. És menet közben se kombi- Nálj annyit, hogy mi lesz, ha...
Még nem hív, hogy áruld, a deszka.
*
Szállj trolira; nézd, ahogy ablakára Lecsapódik szegény, a pára; Utastársaidat, akik a Bosnyákra Tartanak bevásárolni, piaci legyeknek Lásd - s magadat hasonló ízelt Lábúnak, ahogy színlelt Nyugalommal a föld színén legyeskedsz.
*
Csak azt tudnád, hogy honnét A pokolból vetted, hogy az orvos Istenpótlék. Ráadásul, hogy az első orvost, Akit megismertél, Ördöghnek Hívták! Havonta egyszer beoltott, És dicsérte a kertben a fenyőket.
*
Az erkélyen, cigarettádat szívva, Belegondolsz, hogy cirka Harminc éve vagy negativista — Mint pincebogár a pincét, Kitartóan járod a lélek bugyrait még, Nem remélve, hogy a kontraszt Kedvéért, valami jót is felhozhatsz.
*
Hogy kit, vagy mit küldenél melegebb éghajlatra, Annak a felsorolását most hagyd abba. Úgy is csak falra Hányt borsó, amit mondasz; Vagy egyszerűen morbid — Erről nincsenek illúzióid.
*
Magadat boncolgatod élve, kis Megszakításokkal — így hajhászva A világ élveit, Mint akinek többre nem telik, Csak, hogy lemenve alfába Önmagát e világ előtt végleg elássa: A jól végzett gyászmunka
Örömével, merő önszorgalomból. Miközben ez a fej alakú urna, Épp csak belekóstol Az ismeretlenbe, mely e kurva Élet kiköpött mása.
*
Szíved szerint a bomlás kis kézikönyve Lenne ez, amit most közre- Adsz, a magadon behajtott felár; Jelezve, hogy megy tönkre Minden: ami nyugtalanít, vagy szedál - - - Mint aki saját magánál kondoleál.
